Robert Menasse
Az éhínség telének vége

– A majom ennivalót hozott nekünk – mondta apám, és szünetet tartott –, meg egy könyvet. – Itt, mint mindig, hosszabb hatásszünet következett. – Ez az első tudatos emlékem. – És az enyém. Mert nekem magamnak sincsenek más emlékeim, mint apám meg a nagyszüleim emlékei – az, amit magam éltem át, az ő tapasztalataik és elbeszéléseik alapján soha nem lehetett maradandóan jelentős. És folyton emlékeztettek rá: legyek hálás azért, hogy utódéletemben semmit nem kellett átélnem. „Átélés” az én családomban mindig csak „kell”-el együtt létezett, és szerencsés az olyan ember, akinek nem kell.
Mindenki apámra meredt. Nem tudtam elhinni, hogy még nem hallották ezt a történetet: hogyan élte túl szüleivel a háború utolsó évét – az amszterdami állatkert csimpánzketrecébe rejtve. Dortmundi nagyszüleim a nácik miatt már 1934 elején Amszterdamba költöztek, apám itt jött világra, 1939-ben, vagyis született holland volt, az akkor még szabad Hollandia gyermeke. Nagyszüleim nagyon gyorsan asszimilálódtak, büszkék voltak rá, hogy tökéletesen beszélik az ország nyelvét, habár még mindig Heinét és Schillert olvastak, és egymás közt olykor Heine és Schiller nyelvén érintkeztek. Nagyapa szakmailag is hamar megvetette a lábát. „Németországban születtem – mondogatta –, de a hazámat Hollandiában találtam meg!”
Apa viszont kétes esetben mof, azaz tipikus német volt. A halotti tor Amszterdamban teljesen szokatlan dolog. Nem mintha elvetendőnek találnám a hagyományt, csak nem a miénk. Zsidóként shivát ülni hívhatta volna az embereket, amszterdamiként hapje en drankéra a ravatalozóba. De Karinnal, egy padeborni német nővel kötött házasságot, ezáltal pedig végképp vákuumban landolt, aki már sehol nem volt otthon, egy amszterdami zsidó mof, de igazán se nem amszterdami, se nem zsidó, se nem német. „Halotti tor” – a hollandban erre még szó sincs, én legalábbis nem ismerek ilyet. Barátom, Jaap azt kérdezte tőlem, hogy a németek talán még a hullákat is belakmározzák? Karin – serdülőkoromtól fogva soha nem szólítottam anyának – úgy vélte, mégiscsak szép, ha a család és a legközelebbi barátok a temetés után együtt esznek-isznak, beszélgetnek az elhunytról, mintegy fölelevenítik, egyúttal pedig erőt merítenek ahhoz, hogy az élet megy tovább. Ez szép és nagyon emberi, akkor is, ha nem holland hagyomány. Mit tud ő arról, hogy mi az emberi?
Szóval halotti tor. Az „Amsterdommertje” nevű vendéglőben a Govert Flinckstraaton. Apa az egész helyiséget kibérelte, az összes asztalt egyetlen táblába tolták össze. Nagyapa az utolsó hónapokban, nagyanya halála után minden este ide járt vacsorázni. Találkozni is csak itt lehetett vele. A házat, amelyben nagyanyával élt, eladta, és egy kis lakásba költözött a Govert Flincken. „Ezt egyedül könnyebb rendben tartanom – mondta –, minek nekem egy egész ház?” A lakásban viszont már nem akart látogatót fogadni. Már arra gondoltunk, hogy elhanyagolja az otthonát, nem takarít, nem mos és így tovább, de rosszul ismertük. Nem hagyta el magát.
Az „Amsterdommertje” falán aznap egy bekeretezett polaroidfénykép függött, amely ott készült nagyapáról. Az a vastag szemöldök a jellegzetesen tágra nyitott szemei fölött! Ez volt ő. A fénykép alsó szélére odaírták, hogy „H. (Harry) Rozenboom”, meg a felvétel dátumát, alig három hónapja volt. Az a meredt tekintet! A kis söntéspult mögött, sarokba támasztva a kék-fehér izraeli zászló. Ennek azonban nem volt köze nagyapához. A tulaj az Ajax Amsterdam, a „zsidóklub” szurkolója volt.
– Ez az első tudatos emlékem – mondta apa.
Nem egészen ötéves volt akkor, de már fél éve élt az amszterdami majomházban elrejtve, ezért nem lepődött meg, még kevésbé félt. – Mindennapi dolog volt: a majom ennivalót hozott nekünk.
Csak egy valami volt annyira szokatlan, hogy a legnagyobb izgalmat váltotta ki… és már mondta is: – Csak egy valami volt annyira szokatlan, hogy a legnagyobb izgalmat váltotta ki, tudniillik, hogy Kosheeba, a csimpánz egy könyvet is hozott. Letette elénk a bádogtálat, és dadogott. Úgy hangzott, mint a monoton ugatás, az ugatás szó hallatán azonban kutyára szoktunk gondolni, nem pedig főemlősökre, ezért dadogást mondunk. Anyám felült és utánozta a majom hangját, én pedig rögtön csatlakoztam hozzá. Egy m-et kell rezegtetni a garat mögött, az ajkat pedig összeszorítani és újra meg újra kipattintani, akkor nagyjából menni fog. Én mindmáig tudom. – Apa bemutatta. Vicces volt, nevetséges volt, de senki nem nevetett. Ivott egy korty bort. Sokat iszik. Otthon elviselhetetlenek voltak az esték. Karin aludni ment, apa viszont ivott egyre tovább, és röfögött és ugatott, mint egy majom. Apa lényegében egy majom. Maradt. Én a lehető leggyorsabban szabadulni akartam ebből a ketrecből, érettségi után azonnal elköltöztem.
Nagyszüleim nem voltak hajlandók mesélni azokról az időkről. Nagyapa egyszer, amikor megkérdezték, azt mondta, hogy 45 tavaszán elveszítette az emlékezete egy részét. Apa viszont kisgyerekként került a majmokhoz, majmot csináltak belőle. – Azt hiszem, még a bíborfejű lóri rikoltása is menne, ami a madárházból hallatszott át annak idején… – ez meg mi? Ez új volt, apa elkanyarodott. Máskor itt mindig a szőrmebundák következtek, mit mesél akkor egy lóriról, egy papagájról? – A madarak az állatkertben ugyanis mindjárt a majmok mellett vannak, és ez a khiráá, az az éles és harsány ááá a végén, az velőig hatolt, hátborzongató volt. Egyszer utánoztam, ott a majomházban, ahogyan utánoztam a szüleim szavait vagy mondatait, mert hogy újra meg újra hallottam– és apa befogta a számat. Reszketett, és úgy rányomta a számra a kezét, hogy azt hittem, mindjárt kiköpöm a fogaimat. Hányszor hallottuk azt a rikoltást!  Az… az… olyan volt, mint egy kihelyezett halálsikoly, a mi helyettes sikolyunk.
Apa ivott még egy korty bort. Mindenki őt nézte az asztal körül. Miért szereti ennyire, hogy majom legyen, és bámulják a láthatatlan rácson át, amely a normális életrajzú emberektől elválasztja? És mi volt – Mi volt azzal a madárral? – kiáltottam. – A könyv! – mondta Piet van der Heerde, azelőtt nagyapa üzleti partnere –, honnan volt könyve a majomnak?
Apa rám nézett, aztán van der Heerdére. – A könyv – mondta –, bizony, a könyv. Azt hiszem, az mentett meg minket. Mindig is azt mondtam: nem véletlen, hogy azzal a nappal kezdődnek az emlékeim. Amikor Kosheeba odahozta a könyvet. Ott állt tehát előttünk, a bádogtállal meg a könyvvel. Apám először fekve maradt, meg se moccant. Én akkor még nem ismertem, csak így: egy beteg állat, az oldalára hemperedve, felhúzott térddel és két öklével az arca előtt, hogy csak az ótvaros szakálla meg a csomókba állt haja látszott ki a fekete bunda alól. Nem hiszem, hogy én akkor meg tudtam különböztetni a majmokat az emberektől, hogy két külön fajnak láttam volna Kosheebát meg a szüleimet és magamat. Anya a majmokra mindig csak azt mondta: az állatok, de azt soha nem mondta, hogy mi emberek. Így tehát mind állatok voltunk. Apán és anyán szőrmebunda volt, amit szinte soha nem vettek le.
Most azt fogja mondani, hogy nagyapa a háború előtt szűcs volt? És hogy utána soha többé nem gyakorolta ezt a szakmát? Nem.
– Az én szememben anyám oposszuma, de apám nerce sem különbözött különösebben a majmok bundájától. Én akkor egy vastag, loncsos félbundát hordtam barna báránybőrből, de amely időközben fekete volt a kosztól. Felnőttre való félbunda volt, nekem túl nagy, igazából egy kabát. A majomházban, 44 telén hatalmas előnyt jelentett. Amikor elhagytuk házunkat az Uilenburgerstraaton, anya a legmelegebb ruhába bújtatott, ami a kezébe akadt, mert kevés idő volt, ugye, és csak annyit vihettünk magunkkal, amennyit magunkra tudtunk venni. Se bőrönd, se táska, mondta Max, öltözzetek fel melegen. Szomszédunk, Max, gondozó volt az állatkertben, ő volt a megmentőnk. Anya pedig nem tudta, meddig kell a rejtekhelyen maradnunk, ezért kellett olyasvalamit magamra vennem, amiből nem növök ki egy-kettőre. Van egy fénykép apáról, anyáról és rólam, mindjárt a felszabadulás után készült. Mint valami jelmezes majmok, úgy állunk ott a vastag, koszos bundáinkban. Anyámnak még húsz évvel később is, amikor arra kértem, hogy adja nekem a fotót, kínos volt, hogy szalmafejem van. Szalmafejem! Legalább a szalmát kisöpörhettem volna a hajamból, mielőtt beálltunk a fényképésznek, és szemrehányást tett magának, amiért ő maga nem ügyelt rá. Aztán kimondta azt a mondatot, amelyet annak idején, a majomházban apának is folyton mondogatott. Nem hiszem, hogy csal az emlékezetem, már annak idején rendszeresen azt mondta apámnak: nem szabad elhagynunk magunkat!
Felszolgálták az ételt. Féltem, hogy savanyú káposzta lesz, de omlett volt. Apa ivott, várt, amíg mindenki megkapja a tányérját, aztán folytatta:
– Kosheeba tehát letette elénk a bádogtálat, anya és én felültünk, apa nem moccant, elhagyta magát. A könyvet viszont még fogta a majom, ide-oda forgatta, fogát vicsorította, és néhány éles vakkantást hallatott. Csiripelésre emlékeztetett, de csiripelésről madaraknál beszélünk, úgyhogy nevetést mondunk. Én éhes voltam, és rögtön neki akartam esni a csajkának, de ott volt az izgalom a könyv miatt, jóllehet az abban a pillanatban még nem is könyv volt, hanem csak egy viaszpapírba göngyölt kis csomag. Így csak ültem, elnémultam és bámultam, mert éreztem anyám izgatottságát, aki maga is elnémult, és látta Kosheeba izgatottságát. A majom megbökte apát, leejtette elé a csomagot, majd ráérősen tovalejtett. Az átjáróban, amely a voltaképpeni ketrecbe vezetett, megállt, egy nagyon hosszú pillanatig, mialatt mi meg sem moccantunk, visszanézett ránk, majd eltűnt a tiltott övezetbe. Oda, ahol az állatkert látogatói láthattak volna minket, nem volt szabad mennem, anya mérges lett, ha odamásztam vagy csak néhány lépést tettem arrafelé, olyankor úgy visított, mint Kosheeba, amikor dühös volt, szóval mondjuk úgy: szigorúan visszaparancsolt. Ugye, azon a folyosón rejtettek el bennünket, amelyen át az állatgondozók hátulról minden egyes ketrecbe be tudtak menni. Csak éjszaka és csak a szüleimmel együtt bújhattam át az átjárón, aztán ki a kifutóba, vagy pedig a folyosón át a konyhába, onnan pedig a szabadba. Apa olyankor azt mondta: a levegő! Anya pedig: a csillagok!
Ez a rész mindig bejött a hallgatóságnak. Meghatódtak, vagy megrendültek. Ember nem tudja elképzelni, mit jelent az, hónapokon át egy majomházban bújtatva élni. Még én, egy majom fia sem tudom elképzelni. Hónapokat töltöttem az állatkertben, ha valamennyi állatkerti látogatásom óráit összeszámolom, azt a sok-sok órát, amit egyetemistaként, éves belépőmmel töltöttem a majomketrec előtt állva – és én sem tudtam elképzelni. És minél kifinomultabbá és hatásosabbá váltak  idővel apám elbeszélései, annál valószerűtlenebbé és még inkább elképzelhetetlenebbé vált, amit mesélt.
Apa bólintott, és némán a tányérjának szentelte magát. Ez nem hatásszünet volt: kihűlt az omlettje. Mindig utáltam, ahogy evett. Mindegy, mi került az asztalra, gyorsan és figyelmetlenül apró falatokra vagdosta, hogy aztán félretegye a kést, és villával az egészet a szájába lapátolja.
– Tulajdonképpen mit kaptatok… enni az áll… az alatt az idő alatt? – kérdezte van der Heerde felesége, Remke.
– És a könyv! – kiáltotta Nelleke. – Milyen könyv volt az?
Az a mendemonda járta a családban, hogy Nelleke valamikor nagyapa szeretője volt. Pincérnőként dolgozott a „Café Bouwman”-ban, az Utrechter Straaton, annak a háznak a sarkán, ahol nagyapa és van der Heerde a közös irodájukat vitték. Befektetési tanácsadók voltak, nagyapa „biztosítékoknak” hívta, „biztosítékokkal” kereskedik, mondta, Nellekével való „kapcsolata” pedig, ha így akarjuk nevezni, csak az után kezdődött, hogy Nelleke felmondott a kávéházban, mert hozzáment egy másik törzsvendéghez, Meneer Attilához, aki 1956-ban emigrált Magyarországról, és Amszterdamban gyémántkereskedőként szerzett vagyont. Meneer Attila alacsony, törékeny emberke volt, fekete haját mintha tusvonásokként festették volna a fejére, és gondosan ápolt, vékony kis bajuszt viselt Eroll Flynn stílusában. Selyem díszkendőit nyakkendőinek színéhez igazította, és a nyolcvanas években alighanem ő volt Amszterdamban az utolsó férfi, aki zsebórát használt. Az egyik szeme nagy volt, a másik kicsi, állítólag a nagyítótól, amelyet szüntelenül az egyik szemére csíptetett a gyémántok felbecsüléséhez. Egyszer aztán már képtelen volt teljesen kinyitni. Akárhányszor találkoztam Attilával és Nellekével, a törékeny kis ember ott ült felesége mellett, aki jó két fejjel magasabb volt nála, kis kacsóját neje mancsára tette, megállás nélkül cirógatta, és időről időre olyanokat mondott, mint hogy „Vagy te nekem legdrágább, amim van nekem világon!” „Legdrágább” két év múlva özvegy volt, nagyapa pedig befektette a megörökölt vagyonát. Azóta jól élt a megtakarításaiból.
Amikor nagyanya a vége felé ágynak esett, Nelleke rendszeresen meglátogatta, tudjisten, miről, órákon át beszélt vele, és felolvasott neki. Nagyanya szerette Harry Mulisch könyveit, azt mondogatta: – Én csak két férfit értek meg – mármint Harryt!
Szóval nagyapát és Harryt.
Nagyapa nem beszélt sokat, Harry Mulisch viszont sokat írt, Nelleke pedig egész életművét felolvasta nagyanyának. Még a Wilhelm Reichről írt könyvét is. Amikor odaért, ahol a szexualitásról mint az életenergia forrásáról van szó, a már haldokló nagyanya Nelleke szerint fáradtan elmosolyodott: – Lehet, hogy ez a Reich tud valamit az életről. De az életben maradásról semmit!
– A könyv! – kiáltott tehát Nelleke –, az ám, a könyv! Mi volt vele? – kiabálták a többiek –, hogyan került a könyv a csimpánzhoz? Apa lapátolta felvagdosott omlettjét, és bal kezét felemelve jelezte: türelem! Mindjárt folytatja.
– Csak sorjában – mondta tele szájjal.– Szóval, mi volt az abrakunk?
Abrak! Apa nyilván kihívónak érezte a szót, ironikusnak. Pedig nevetséges volt. Főleg annak az idétlen szójátéknak a bevezetéseként, amely most menthetetlenül következett. „Kugli és knédli”, mondja mindjárt, ez volt az eledelük, illetve abrakjuk. Aztán várja az elképedt reagálásokat, ha pedig nincsenek, jobb híján Karin fogja mímelni őket: „Mi? Kugli és knédli? Zsidó ételek a majomházban?” Aztán apa elmagyarázza, mi volt a majomházban a kugli, és – apa nyelt, a villát a tányérra ejtette, a tányért félretolta, böffentett. Karin megbocsátóan mosolygott. – Kugli! – mondta apa.– Lényegében minden nap kugli volt! Meg knédli! 
Erős sóvárgást éreztem Mirjiam, a feleségem iránt. Olyan szívesen összenéztem volna vele! Néma cinkosság: talán ez az igazi szerelem. Másfelől: Karin mi mást csinált apám mellett? 
Mirjiamot már korán reggel hányinger gyötörte. Kávét ittunk, aztán heringet evett. Heringet reggelire? – Most erre van szükségem! – mondta. Nem sokkal később eltűnt a fürdőszobában, és hallottam, amint ökrendezik, ahogy ágaskodik, ahogy köp.
Túl korán hánysz, kiabáltam a fürdőszobaajtón át, nem hányhatod ki a halotti tort, amikor még fel se tálalták! Hékás!
Ez volt a két apró, jóindulatúan negligált botrány a temetésen: hogy Nelleke eljött, Mirjiam pedig nem jött el.
– Kugli? Knédli? – kiáltozták – a dolog megint működött.
Én közben jobb mutatóujjam körömágyán véresre rágtam a bőrt, szívogattam, nyalogattam, mintha kiharaphatnám a sebet. Persze csak egyre rosszabb lett. Véres volt a szám széle.
– Bizony, kugli – mondta apám –, mindennap azt ettünk. Amolyan egytálételt képzeljetek el. A konyhán volt egy nagy üst, abba ment minden, ami ehető került, zöldség, hús, fűszer és más növény, például csalán is, gabona, bele minden, ami éppen volt, és az egészet összefőzték. Bekásásodott, összeállt, sűrű massza lett, amelyben minden összevegyült. Ezt aztán hagyták kihűlni, és akkor a gondozók puszta kézzel golyókat formáltak és préseltek belőle, mint a knédli, olyanokat. Amikor eljött az etetés ideje, ezekből a knédlikből osztottak a majmoknak, könnyen meg tudták fogni, és harapni tudtak belőle. Mert az abrak, ugye, nem lehetett folyékony, a majmok talán kanállal esznek? Na hát. De annak sem lett volna értelme, hogy mindent külön főzzenek meg, kvázi készítsenek egy fő fogást és hozzá a köreteket, ez is világos. Szóval örökké ilyen knédlik voltak. De nemcsak a majmoknak, a gondozók maguk is ezt ették, és persze mi is. Max még haza is vitt ezekből a knédlikből, a családjának. Mert hogy semmit nem lehetett kapni, akkor, 44 éhínséges telén!
– És hogyhogy az állatkertben még volt zöldség meg gabona, és mintha azt mondtad volna, hogy hús is? – kérdezte Piet von der Heerde, a felesége pedig: – Amszterdamban éhen haltak az emberek, az állatoknak viszont találtak… élelmet?  – Mevrouw van der Heerde jó húsz évvel fiatalabb volt a férjénél, de régimódian ondolált hajának és konzervatív kosztümjeinek köszönhetően sikerült olyan öregnek, csak éppen jobb karban lévőnek kinéznie, mint az ura. Ujjai idegesen babráltak nyaklánca gyöngyszemein.
– Ezt én akkor, gyerekként nem tudhattam. Még azt sem tudtam, hogy a városban emberek halnak éhen. Nekünk a majom hozott enni.
Ez volt az én pillanatom. Hozzájárulásom apám életrajzához. Hogy gyerekként még nem tudhatta ezt, az érthető volt. Engem azonban megdöbbentett, hogy később sem igyekezett soha kideríteni, milyen körülményeknek köszönhette a saját életben maradását meg a szüleiét. Még iskolás voltam, az iskolában igencsak drasztikusnak éreztem az éhínség telének történetét, aztán pontosan ezt a kérdést tettem fel apámnak: hogyhogy az állatkertben etetni tudták az állatokat, miközben emberek haltak éhen? Akkor már közel fél évszázad telt el apám szabadulása óta, és pontosan ezt a feleletet adta: hogy gyerekként nem tudhatta.
Hogy nem is akarja tudni?
– De!
És miért nem igyekezett kideríteni?
Apának akkor még az a nagy, szinte ijedten kimeresztett szeme volt. A szemeit nagyapától örökölte. Hosszasan nézett rám, végül azt felelte: – Folytatnom kellett az életemet!
Most azt mondta: – De honnan szerezte a majom az ételt? Jó kérdés! Nos, ezt Max derítette ki. Az én Max fiam! – felém mutatott, és kérdően nézett rám. Az ivástól teljesen bedagadt a szeme, püffedt réssé préselődött össze – apa időközben elveszítette a hasonlóságát nagyapával.
A fejemet ráztam. Mesélje el csak ő. Az ő története. Amit kinyomoztam, az is az ő története volt.
– A háború alatt – mondta tehát apa – egy svájci ember volt az állatkert igazgatója, a neve… mi is volt a neve?
Mindenki rám nézett. Apa csak nem tudta megállni. Kényszerített, hogy menjek be a ketrecébe, és vele együtt rikácsoljak. – Semier – az ujjam még mindig a számban volt. – Dr. Armand Semier!
– Úgy van. Semier. Svájciként kiváltságos helyzete volt a megszállóknál. A jó ember úgymond hadászati tényező volt, két okból is. Először, mert semleges svájci létére együttműködött a nácikkal, ahelyett hogy visszament volna Svájcba, másodszor pedig, mert küzdelme az állatkert fennmaradásáért a náciknak is érdekében állt: mivelhogy semmi más nem maradt, amivel a Wehrmacht és az SS embereinek némi szórakozást lehetett nyújtani. Elterelés! A mozi, a kurvák meg az állatkert, és kész. Az állatkertet akkoriban főleg német katonák látogatták. Vannak róla fotók…
Rám nézett. Bólogattam.
– … ahogy állnak a csimpánzketrec előtt, és nevetnek a bolondozó majmokon – nem tudva, hogy a majmok mögött meg zsidók rejtőznek!
– Ti!
– Igen, mi. És még mások is. Egy tucat rejtekhely volt az állatkertben. Semier harca az állatok megmentéséért vagy kétszáz zsidónak mentette meg az életét…
Megint rám pillantott. Bólintottam. Igen, apa!
–…miközben odakint az emberek…–
Apa már a genevernél tartott. Töltött, továbbadta az üveget. Vöröslött a szeme, és könnyezett. Miért beszél zsidókról meg emberekről, mintha két külön faj volnának? Én… én azt akartam… hirtelen azt gondoltam, nem, hirtelen láttam, hogy a szeme talán mégsem az alkoholtól van annyira bedagadva, hanem talán azért, mert a könnyzacskója olyan óriás nagy, és összenyomja a szemét. A könnyzacskói valóban könnyzacskók voltak. Sírnia kellene. Egyszeriben láttam rajta: ember annyit nem tud sírni, amennyi könnyet ő elraktározott. Volt benne önsajnálat, tudott sírni, azt tudtam, de ennyit?
Apa nyelt egyet: – …odakint éhen haltak. Ami a németeknek nem kellett a saját ellátásukra, azt mind az állatkertbe szállították. A boltokba semmi nem jutott, minden az állatkertbe ment. Ezt a svájcinak sikerült kiharcolnia. Az állatkertben pedig minden szabad területen, minden gyepen, minden tenyérnyi földön zöldséget és krumplit termesztettek, és dúsan nőttek, mert a ketrecek trágyájával trágyázták őket. És amikor már ez sem volt elég, Doktor Semier döntött: ha nem mentheti meg az összes állatot, egy részüket fel kell áldoznia, hogy a többit megmenthesse. Tehát sorra levágatta a patásállatokat meg a növényevőket, hogy velük tartsa életben a vadállatokat. Emiatt volt az éhínség telén még hús is az állatkertben.
– Ez bizony probléma! – mondta van der Heerde.– Mi? – kiáltottak fel mások –, mi a probléma?
– Ez a történet a svájci emberről azt bizonyítja, vagy azt látszik bizonyítani, hogy a nácikkal való kollaborálás ésszerű volt, hatékony, ekképp pedig…
– És ha kollaborálás helyett aknamunkáról beszélsz? – mondta apám. Jó válasz, gondoltam én.
– Akkor nincs probléma! – mondta van der Heerde.
– Nem is ez a probléma! – mennydörögte Paul. Paul da Costa kántor volt a snogában, a zsinagógában, és a család barátja.
– Hanem? – Ez én voltam.
– Ez az állatkert-igazgató úgy járt el, mint a zsidótanács – mondta Paul. – A zsidótanács karikatúrája volt. Ő felelt az állatkert állataiért, és a nácikkal kollaborálva el kellett döntenie: ezeket vágóhídra küldöm, hogy azokat esetleg megmentsem. Nem mintha nekem problémát jelentene, hogy levágják az állatokat, de ebben a történetben úgy hat, mint a legkegyetlenebb lelkiismereti konfliktus paródiája, amellyel emberek valaha is szembesültek. És hogy ennek köszönhetően nemcsak vadállatok maradhattak életben, de néhány zsidó is, esetleg anélkül hogy a svájci  tudott volna róla – tudott róla egyáltalán? Hogy a gondozók embereket bújtatnak a ketrecekben? Akárhogyan is: ez teszi… hogy is mondjam?... olyan különösen borzalmassá, mert – igen, mert hogy a zsidók szenvedésének állati karikatúrája!
– De hát ez badarság – kiáltott fel Nelleke – hogyan hasonlíthatod össze a kettőt?
– Mindent össze lehet hasonlítani – felelte Paul –, ha vannak közös jegyek!
– Akárhogyan is – mondta apa –, a könyv, a… szóval a könyv…
– Azt hiszem, Paulnak igaza van – mondta Mevrouw van der Heerde –, felejtsük el most egyelőre a bújtatott zsidókat, és nézzük csak az igazgató helyzetét…
– Felejtsük el? A bújtatott zsidókat felejtsük el?
– És a halottak?
– Töröljük el az emlékeinket? Mevrouw van der Heerde! Kérlek!
– Nem így értettem! Csak azt akartam mondani…
– Akárhogyan is. A könyv! – mondta apa. – A majom… – kiitta a geneverét. Olyan érzésem volt, hogy lángol, tűzvörös volt az arca. A könnyzacskói úgy megfeszültek, hogy egyetlen pöccintésemre kidurrantak volna. Először fordult elő, hogy a története önállósult, hogy elvették tőle. Először volt ott, ahová talán tartozott: az általános társalgásban, amely nem találta a megfelelő szavakat. Mert már teljesen mindegy volt, hogy mit beszélnek, és… Összeszorítottam az ajkamat. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy egész áradat zúdulna ki rajta, ha kinyitnám a számat. Kezemet a számra szorítva futottam a mosdóba, a vécécsésze fölé hajoltam, öklendeztem, de hányni nem tudtam. Csak egy kevéske savanykás nyál jött fel. Mirjiam! Még mindig a kagyló fölé hajolva, előhalásztam zakóm zsebéből a telefont, az otthoni számunkat hívtam. Csak csörgött és csörgött, a savas nyál csöpögött és csöpögött. Mirjiam nem vette fel a telefont. Hívtam a mobilján, hallottam a géphangot, amint felszólít, hogy hagyjak üzenetet. – Hogy vagy? – mondtam. – Minden rendben? Hol… hol vagy? – Aztán jött az áradat. Ezt Mirjiam mondta szalagra. – Hívj vissza! Ha hallod ezt, kérlek… kérlek, azonnal hívj vissza!
Az asztalnál teljes volt a hangzavar. Ellenállásról és kollaboránsokról, Hollandia büszkeségéről és szégyenéről, az éhínség teléről, a zsidónegyedről folyt a szó, amelyet nem a nácik romboltak le, hanem az amszterdamiak, akik élelem után kutattak az üres házakban, tüzelőanyag után kutattak, összetörték a bútort, fölszedték a parkettát, sőt még az ablakkereteket és ajtókat, végül még a tetőgerendákat is kitépték, hogy velük tüzeljenek. Amikor véget ért a háború, a házak csontvázait már csak lebontani lehetett, annyira tönkrementek.
Fogtam egy széket, és az asztalfőhöz, apám mellé ültem. Genevert ivott, újra meg újra mondani akart valamit, közbevetni, visszaszerezni a történetét, kinyitotta a száját, aztán rögtön be is csukta, nem volt esélye. Olyan volt, mint egy akváriumi hal, némán tátogott a szája. Átkaroltam a vállát. Apró, piros szeme meglepődött.
– Mi volt azzal a madárral?
Rám nézett.
– Azzal a lórival. Mi volt…
– Rikácsolt. Egyfolytában rikácsolt!
– És?
– Egy hihetetlenül harsány, éles rikoltás. Aztán csipogásba megy át.
– Nem így értettem. Azt szeretném tudni…
– A kiszabadulásunk után apa rögtön a madarakhoz ment. Kézen fogott, és ott álltunk. Bíborfejű lóri! Ő volt az. Amelyik mindig olyan hisztérikusan rikácsolt. A szárnya tarka, belül sárga, a feje bíborvörös, emiatt…
– Jó, jó. De már olyan sokszor mesélted a történetet, és erről a papagájról még soha, soha. Ma miért? Miért ma jutott eszedbe?
Apa kezébe temette az arcát. Sírt. Szinte. A vállát rángatta. Igyekezett elfojtani a zokogást.
– Miért?
– Szóval, mi volt azzal a könyvvel? A könyv! – kiáltotta Nelleke.
Éreztem, hogy vibrál a mobiltelefonom, elővettem. Egy sms. Mirjiamtól. „Gyere haza. KÉRLEK!” Rögtön utána másodszor is vibrált. „Eleget gyászoltál! Gyere!”
– A könyv – mondta apa. – Igen. Szóval. Ennek az volt az előtörténete, hogy apám – ahogy később mesélte nekem – hogy apám azt mondta Maxnak, vagyis a gondozónak: én ezt nem élem túl. Nem bírom tovább. Hozz nekem egy könyvet. Bármilyet. Amid otthon van. Vagy hozz egyet a mi lakásunkból. Egy könyvet. Én mégiscsak ember vagyok. Valami olyat…
Felvettem a kabátomat.
– Valami olyat akarok, amire majom nem képes. Olvasni. Egy könyvet. Kérlek, Max!
Apámra néztem. Kérdő pillantást vetett rám. Jeleztem, hogy…
– Szóval Max…
Távoztam. Végigsiettem a Govert Flinckstraaton, a Ruysdaelkade felé. A 80-as szám, az új apartmanház előtt, amelyben nagyapa lakott, megálltam egy pillanatra. Az ablakai mögött világos volt. Felnéztem. Nem, azok a szomszéd lakás ablakai. És akkor láttam, először nem akartam elhinni, de nem volt kétség: ez volt az a ház, amelyben nagyapa lakott, ez volt az az emelet, ahol lakott, ez volt a közvetlen mellette lévő lakás! – akkor az ablak mögött, az utcáról jól kivehetően egy voliere-t láttam, egy nagy madárkalitkát, benne pedig két papagájt. Bíborvörös búbbal. És akkor hallottam a rikoltást. Nem hangosan, csak ahogy az ablakon át kiszűrődött az utcára, de hallhattam. A kalitkából, amely ott lógott a falon – nagyapa hálószobája mellett.
Szaladtam vissza az „Amsterdommertjé”-be. Apa beszélt. Újra átvette az irányítást. A gyújtóbombáknál tartott, amiket az angolok dobtak le a Doklaan-ültetvényre, a majomház közvetlen közelébe. Volt ott egy rendező-pályaudvar – kórusban mesélhettem volna apámmal. Üvölteni tudtam volna. Lehet, hogy üvöltöttem is. Már nem tudom, mit csináltam, később mindenesetre egyedül álltam apával az utcán, a vendéglő előtt. Két kezem a vállán.
– Te találtál rá nagyapára. Milyen volt…
– Én, de hát tudod te is. Két napja nem vette fel a telefont, ha hívtam. Akkor elmentem hozzá, és…
– Hogyan találtál rá? Úgy értem, a földön, az ágyban, úgy értem, nem tudom, hogyan kérdezzem…
Apa sírt. Végre. Sokáig tartott, nem tudom, milyen sokáig, örökké, de ugyan mi az örökkévalóság egy élet után? Sokáig tartott, mire el tudta mondani, mire megértettem: az ágyban talált rá nagyapára. Bundában. A füléhez szorított kézzel.
Néhány nappal később a Sarphati-parkban ültünk Mirjiammal.
– Abbahagytam a cigizést! – mondta.
– Én is abba fogom hagyni!
– Te? Soha!
– Tudtad, hogy a csimpánzok is cigiznek? Apám mesélte. A csimpánzok az állatkertben cigiztek. És sört ittak. Ezzel szórakoztak az ápolók. Bevitték a csimpánzokat a konyhába, sört és cigit adtak nekik, és…
– Tudom. Ezt már mesélted!
Mirjiam megcsókolt. A park madarai pedig utánozták a mobiltelefon csengőhangjait.
 

                 ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
 
 

Bibliográfia

MENASSE, Robert 
A regény kora
Jelenkor, 1995

„A történet rövid, de örök”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Régen nem láttalak”
Nagyvilág, 2001. 4.



Lettre, 66. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu