Andrzej Krzeminski
Minden országnak megvolt a maga háborúja
(mítoszok, legendák, ikonok)

A második világháború nemcsak országokat pusztított el, de olyan öröklött mítoszok teljes építményeit is, amelyekre a háború előtt az európai nemzetek identitása támaszkodott. Új mítoszok kialakításának pedig elejét vette a bénító valóság: az elesettek és meggyilkoltak milliói, a mértéktelen anyagi károk, Európa politikai és morális leépülése. 1945-ben csak a Szovjetunió és az Egyesült Államok érezhette magát fenntartás nélkül győztesnek. A többi nemzetet és társadalmat – és nemcsak a háborúban közvetlenül résztvevőket – mély tudathasadás osztotta meg. Különböző politikai választások és morális döntések választották el egymástól az embereket – az egyik oldalon az ellenállási mozgalom, amely repressziót váltott ki a megszállókból, a másik oldalon a kollaboránsok, akik a megszállókat támogatták, a harmadik oldalon végül a passzív többség, amely csupán életben próbált maradni.
 A német birodalom romokban hevert ugyan, de a Vörös Hadsereg által elfoglalt országok többsége számára a háború vége nem békét hozott, hanem szovjet uralmat, polgárháborút, és a szovjet tankok erejére támaszkodó kormányokat kényszerített rájuk. 
 Alapjában véve a második világháború annyiféle volt, ahány országot érintett. Csak a lengyelek és a németek számára kezdődött 1939. szeptember elsején. Nem – tényleg –, a svájciak számára is, akik büszkék rá, hogy már aznap elrendelték a mozgósítást, hogy megvédjék a maguk alpesi erődjét. A britek és a franciák számára a háború – formálisan – három nappal később kezdődött, ténylegesen azonban csak 1940. április 8-án, ugyanaznap, amikor a dánok és a norvégok számára. Az oroszoknak – 1941. június 21-én (Lengyelország szeptember 17-i szovjet lerohanása és a Finnország elleni téli háború ki van iktatva a Nagy Honvédő Háború történetéből); az amerikaiak számára 1941. december 7-én, és a bolgárok számára csak 1944-ben, amikor felmondták a passzív szövetséget a németekkel, és átléptek a bolgár-szovjet fegyverbarátság kötelékébe. 
 A második világháború igazi győztes hatalmai közül különben csak Nagy-Britannia és az USA nem váltott frontot a háború folyamán, ami nem jelenti azt, hogy ne változott volna a Lengyelországhoz való viszonyulásuk. Egyébként Lengyelország kivételével a háborúban résztvevő országok többsége ténylegesen átállt a másik oldalra. Mindenekelőtt Franciaország, amely a Vichy-kormány alatt kilépett a háborúból, és ezzel jelentősen erősítette a német fegyverkezési potenciált. A Szovjetunió is a Német Birodalom de facto szövetségese volt 1941-ig, akárcsak kezdetben Olaszország, Magyarország, Bulgária, Szlovákia, Románia és Finnország.
 Ma vannak olyan államok Európában, amelyek Hitlernek köszönhetik a létrejöttüket – Szlovákia, Horvátország –, és olyanok, amelyek a Molotov–Ribbentrop -Molotov-Molotov-paktum következtében hosszú időre elvesztették a függetlenségüket – Litvánia, Lettország, Észtország. És voltak végül semleges országok – Svédország, Svájc, Spanyolország –, amelyek eltérő mértékben kollaboráltak mind a németekkel, mind a szövetségesekkel, amelyek büszkék az ellenállásukra, és ugyanakkor szégyenkezve vagy dühösen reagálnak az „orgazdaság” vádjára, vagy arra a szemrehányásra, hogy kiszolgáltatták a menekülteket. 
 
Már ebből a sokféleségből is látszik, hogy aligha lehetséges a második világháborúnak egy közös európai története. Minden nemzet valami mást élt át, mindegyik külön ápolta vagy leplezte le fényképekkel, emlékművekkel, elbeszélésekkel és filmekkel konzerválva a saját háborús mítoszait, amelyek az idők folyamán változtak, és sokszor önmagukban is ellentmondásosak voltak. Az elbeszélésekben először a két legfőbb győztes dominált. Ők erőltették rá a többiekre azt, ahogyan ők látták a háborút. A nagyhatalmak nemcsak győztek, és a békefeltételeket diktálták, de ők rendelkeztek a győzelmük hirdetésére alkalmas tömegkommunikációs eszközök felett is.
 Csak ezzel a háttérben alakulhattak ki az egyes európai országokban saját külön mítoszok: a náci támadóval szembeni ellenállásban egyesülő nemzetről, még ha az agresszor – mint Finnország, Szlovákia és Bulgária esetében – egy ideig szövetséges, protektor vagy az uralmat gyakorló bajtárs volt is.
 A győzelemben  való önálló részvállalásnak ezeket a mítoszait ikonokkal illusztrálták. De Gaulle tábornok fényképe, amint egy boldog és felszabadult tömeg élén átvonul a diadalív alatt, arra volt hivatva, hogy kioltsa a megelőző négy évben ugyanezen diadalív alatt parádézó Wehrmacht képét. Még ha az ellenállás és a Szabad Franciaország csak jelképesen járult is hozzá a szövetségesek végső győzelméhez, hiszen a franciák még 1945-ben sem voltak képesek egyedül visszafoglalni Strassburgot, ezek a fényképek mégis segítettek helyreállítani a nemzet önbecsülését. A lengyel zászló fényképe, amely néhány órára ki volt tűzve a berlini Siegessäule [(győzelmi oszlop] ) tetejére, Lengyelországnak a Németország feletti győzelemben való részvételét volt hivatva dokumentálni és a lublini kormánynak a Szovjetuniótól való függését leplezni. A Titó Tito partizánegységeiről készült felvételek Jugoszlávia önfelszabadítását kellett hogy ábrázolják, a lábánál fogva fölakasztott Mussoliniról készült fotó pedig Olaszország önfelszabadítását. Csak a Kosciusko-hadsereg kísérteties díszszemléjében a földdel egyenlővé tett és néptelen Varsóban lett volna nehéz önfelszabadítást látni. Éppily kevéssé a Szófiába bevonuló bolgár partizánokban, ami miatt aztán az ő képüket hamar Georgi Dimitrov képével váltották fel, aki 1933-ban a Reichstag felgyújtói elleni perben szembeszállt Göringgel, és 1945-ben Komintern-funkcionáriusként tért vissza Moszkvából Bulgáriába, annak propagandisztikus bizonyítékaként, hogy Bulgária kezdettől a jó oldalon állt.
 Ahol az önfelszabadítás mítosza a legkevésbé volt hihető, mint például Magyarországon, ott ezt a mítoszt a szovjet katonákat felszabadítóként üdvözlő barátságos embertömegek mítoszával helyettesítették. Klasszikus példa erre Ék Sándor olajfestménye 1952-ből: az előtérben egy tank a vörös zászlóval, a háttérben a romos Budapest, oldalt pedig az ujjongó magyarok – minden saját állami jelkép nélkül. A felszabadított népek hálájának ezt a megjelenítését sokszorosították a Vörös Hadsereg által megszállt területeken, egy talapzatra felállított T34-es tank lett a felszabadítás és a szovjet katonai jelenlét emlékműve.
 Nemcsak a tank,De ilyenek a szovjet katonák mint felszabadítók és védelmezők majdhogynem szakrális emlékművei is, amelyek a sárkányölő Szent György és a tehetetlen gyermeket a folyón átvivő Szent Kristóf kombinációi. Ennek klasszikus példája Jevgenyij Vucseticsnek már 1948-ban megtervezett felszabadulás-emlékműve a berlini Treptow-parkban. Egy szovjet katona balkezével egy gyereket tart, a jobbjában viszont egy kardot, amellyel szétvágta szétvágja a lábánál heverő horogkeresztet. Ez a Berlinben felállított felszabadulás-metafora a győztest követő sok német számára is lehetővé tette, hogy – mint egy elvesztett gyermek – védelmezőjébe kapaszkodjon, és annak dicsfényében sütkérezzen. Két szoborcsoport illusztrálta az NDK-ban „a német földön létrejött első munkás-paraszt állam” alapításának mítoszát: a treptowi és a buchenwaldi emlékmű. Egy 1960-ból való plakáton jól látható az NDK címerével, a sarló és kalapáccsal a háttérben. A plakát üzenetét így foglalta össze a felirat: „Amiért az antifasiszták harcoltak, az az NDK-ban valóra vált”. Ezt a felszabadulási és önfelszabadítási mítoszt dokumentálták a szobrok, regények és filmek, amelyek sorából kiemelkedik Bruno Apitz „Farkasok közt védtelen”-je – arról szóló történet, ahogy , amelyben az ellenállási mozgalom megment egy kisfiút Buchenwaldban, és majd ahogy a tábor felszabadítja magát még az amerikai csapatok odaérkezése előtt. Az üzenet egyértelmű volt. De nem volt igaz. A Németország egyesítése utáni kutatásokból kiderült, hogy a buchenwaldi ellenállási mozgalom valóban megmentett egy gyereket, de azon az áron, hogy helyette egy másikat küldtek a gázba. Tehát az ellenállás sem volt mentes a kollaborálástól.
 Kellemes – bár más jellegű – mítoszok tették a nyugatnémetek számára is lehetővé tették az ugrást a háború utáni korszakba. A szövetségesek elítélték a bűnösöket, nácitlanították az ártatlanokat, tehát hozzá lehetett fogni az újjáépítéshez, és mód nyílt némi önsajnálatra is. C: csak a nácik bandája rántotta magával a valójában felettébb jólelkű német népet a szakadékba, amely szenvedett már a háború alatt is, a háború után pedig el kellett tűrnie a keletről való elűzetés poklát és a győztesek bosszúját. Szerencsére az angolszászok fölismerték, hogy Németország gát lehet a kommunizmus feltartóztatásában, és megengedték nekik, hogy demokráciát építsenek a Szövetségi Köztársaságban. Elmúlt a múlt, éljen a jövő!

Heroizálás és deheroizálás
A háború a családi nevelésben is mítosz maradt. A háborús nemzedék gyerekeire, unokáira és dédunokáira rányomta bélyegét a nagy háború emléke. A Lengyel Népköztársaságban 1956 után a kisfiúk „Burza” és „Blyrkawica” torpedórombolók modelljeit vágták ki és állították össze kartonból, a „Mint kövek a sáncon” és „A 303. osztag”” című háborús ifjúsági regényeket olvasták, az udvaron pedig Kloss kapitányt és „Négy négy páncélost” játszottak. Angliában a Spitfire-motorok hangját utánozták a gyerekek, az amerikai társasjátékokban Csendescsendes-óceáni szigeteket ostromoltak. A Szovjetunióban „Egy igaz ember” történetébe merültek, egy Mereszjev nevű vadászpilótáéba, aki miután egy légi ütközetben elvesztette mindkét lábát, minden akaraterejét bevetve újra gépre száll. 
 Hat évtizeden keresztül állítottak Európában, Amerikában és Izraelben szobrokat, forgattak filmeket, nyomtattak plakátokat és bélyegeket. Heroikus történeteket írtak háborús hősökről, akik „nem tértek ki a golyók elől”, de egyúttal hamar elkezdték a legendák leleplezését, a deheroizálást is. Tegnap A tegnap még magasztalt könyveket másnap a szemétre hajítottak. Korábban felállított szobrokat ledöntöttek. És gúnyt űztek a hősökből, azokat pedig, akiket tegnap még árulónak tartottak, rehabilitálták.
 Lengyelországban kezdődött meg a leghamarabb a leszámolás a heroikus mítoszokkal. Az egyik oldalról ezt a varsói felkelésért fizetett szörnyű ár váltotta ki, másfelől a háború borzalmaira vetett józan pillantás. Tadeusz Borowski 40-es években írott született auschwitzi történetei cinikus realizmusukkal leleplező auschwitzi történetei a 40-es évekből megmutatjáksal mutatják meg a foglyok gyilkos versenyfutását a túlélésért – az egész európai lágerirodalomban nincs ehhez fogható. És ezért is váltottak ki olyan heves elutasítást azok részéről, akik az antifasiszták rendületlen ellenállásának mítoszát szőtték.
 A német agresszorral szembeni ellenállásban egyesült nemzetekről szóló mítoszok csak tíz évvel később kezdtek el keringeni Európában. Először keleten, Sztálin halála (1953) után, majd nyugaton is, az Eichmann-pert (1961) követően.
 Lengyelországban kezdődött meg a leghamarabb mind a sztálinista propagandapropagandában, mind a privát közegben kultivált hősi mítosz demisztifikálása. Egyfelől a lengyel ironikus filmes hullám, másfelől a groteszk és az abszurd irodalom részéről. Andrzej Munk „Kancsal szerencsé”-je bizonyos értelemben Benigni majd fél évszázaddal később forgatott „Az élet szép”-jének című filmjének előképe. És Andrzej Wajda „Hamu és gyémánt” és „Csatorna” című filmjei pedig egyrészt a Honi Hadsereg agyonhallgatott mítoszának helyreállítói voltak, másrészt polemizáltak is ezzel a mítosszal, ahhoz hasonlóan egyébként, mint Miron Bialoszewski műve, az „Emlékezés a varsói felkelésről”. Ugyanakkor elkezdték lépésről lépésre visszahozni a köztudatba nemcsak a Honi Hadsereget és lengyel hadtestek részvételét a nyugati hadszíntereken folytatott harcokban, hanem – Jerzy Krzyszton regényei révén – az 1939-ben Kazahsztánba és Szibériába hurcolt deportáltakat is.
 
A 70-es évek vége felé, a demokratikus ellenzék megerősödésével Jan Józef Lipski „Két haza – két patriotizmus” című esszéjével nemcsak Giereknek a nemzet erkölcsi-politikai egységét hirdető hivatalos tézisének a felülvizsgálata indult meg, de a fehér foltok feltárása is, mégpedig mind Sztálinnak a lengyelek ellen elkövetett bűnei terén, mind a lengyel antiszemitizmus, a németek elűzése vagy az ukránokhoz, beloruszokhoz és litvánokhoz való paternalista lengyel viszonyulás tekintetében. Ez a revideálás tovább erősödött 1989 után, amikor már kimondottan a romantikus történelemfelfogás végéről volt szó, a tetőpontját pedig 2001-ben érte el a Jedwabne-vitában. Erre következett – mintegy az ártatlanság elvesztésének sokkhatása alatt – egy újabb heroizálási ellenhullám következetta, és „az elűzetések elleni” berlini központ körüli polémiában a visszatérés egy konfrontatív beállítottsághoz a háborús múlthoz való viszonyulásban a szomszédokhoz való kooperatív hozzáállás helyett.
 A Szovjetunióban az „olvadás” megingatta, de nem döntötte meg a sztálinista mítoszokat. Mindenesetre 1956 után nem Sztálin, hanem fontos hadvezérek – mint Zsukov vagy Konyev – álltak a figyelem középpontjában. És egyszerű katonák, akik lelki sérüléssel fizettek a hősiességükért (például a „Szállnak a darvak”-ban). Brezsnyev idején, amikor Sztálin alakja az óvatos resztalinizálás ellenére még mindig elfogadhatatlan volt háborús jelképként, „Oroszország anyácska” alakja gigantikus méreteket vett fel, mint Niké, a győzelem istennője, felemelt karddal a Mamaj-dombon, a Volgográddá átkeresztelt Sztálingrádban, vagy mint a minden szovjetunióbeli lakos előtt jól ismert 1941-es plakáton, ahol egy vörös ruhás, szigorú arcú asszonyság küldte a frontra a férfiakat. „Hazánk Haza anyácska anyácskánk hív”– sulykolta a felirat. Ez a plakát különböző változatokban feltűnt a könyvborítókon is és további emlékművek visszatérő motívumakéntmotívuma lett.
 A Szovjetunió nem kis részben a történelmébe bukott bele. Amikor a 80-as években a glasznoszty és a peresztrojka felemelte egy kicsit a fedőt, szétrepedt a Nagy Honvédő Háború szovjet mítoszának fazeka. Nemcsak És nemcsak a balti országokban, amelyek akkor elkezdték el saját nemzeti történelmüket dokumentálni a háborús időktől: az 1940-es szovjet megszállástól a német – felszabadításon (?), újabb megszálláson (?) – át a Szovjetunióba való repressziókkal és deportálásokkal járó újabb bekebeleztetésükig.
 A szabad Lettországban állami eszközökkel hozták rendbe lett SS-katonák sírjait, és állítottak fel az 1940-1990 közötti megszállást bemutató múzeumokat. Ugyanakkor kezdtek megemlékezni a Lettországban – lett kollaboránsok közreműködésével – meggyilkolt 70 ezer zsidóról is. Nyugat-Ukrajnában hasonlóképpen: Nyugat-Ukrajnában  tisztelegnek a galíciai SS-hadosztály emlékének, míg Kelet-Ukrajnában továbbra is töretlen a Honvédő Háború mítosza. A „narancsos forradalom” győzelmét követően teljes vehemenciával jelentkezik az ukrán emlékezetnek ez az alapkonfliktusa.
 Oroszországban ezzel szemben az a dilemma merült fel, hogy vajon a második világháborúban aratott győzelem mennyiben volt szovjet, és mennyiben orosz győzelem. És ha orosz győzelem volt, akkor mennyiben felelős örököse Oroszország a sztálini bűnöknek is? És mi a helyzet Hitler orosz kollaboránsaival, például a Vlaszov-hadsereg katonáival? Vlagyimir Putyin megpróbálja, ahogy ez például a 2005. május 9-i moszkvai ünnepségek forgatókönyvéből kiderül, restaurálni a szovjet mítoszokat, és összekapcsolni az orosz birodalmi mítoszokkal, anélkül hogy közben bármiféle felelősséget kellene vállalni az elkövetett bűnökért.

A győztesek mítoszai 
Nyugat-Európában más sínen futott a mítoszok ápolása és felülvizsgálata. 1968 után szakadások léptek fel a náci megszállókkal szembeni ellenállásban egybeforrt nemzet mítoszában. A figyelem középpontjában kezdtek felbukkanni a kollaborálásra vonatkozó kérdések, először Franciaországban, aztán a többi megszállt országban, Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában, Dániában – és végül a semleges országokban is. A 70-es évektől az amerikai többség hatására a „holokauszt”, a Harmadik Birodalomban hatalmon lévők által eltervezett, általuk és a kollaboránsaik által messzemenően végigvitt ipari népirtás vált a háborús megemlékezések tartóoszlopává.
 A következő tíz-húsz évben a holokauszt relativizálta a nemzeti háborús történeteket, – és egyesek úgy vélikszerint – az egyesülő Európa egyetemes alapító mítoszává vált, kiváltképpen megszívlelendő intésként a 21. század számára.
 Ezt sugallta a „Nemzetek mítoszai. 1945 – az emlékezések arénája” című kiállítás is, amely 2004 októberétől 2005 februárjáig volt látható a berlini Német Történelmi Múzeumban. Ezer négyzetméterre négyszáz kiállítási tárgyat gyűjtöttek össze: heroikus képeket és fotográfiákat, plakátokat, bélyegsorozatokat, kultuszregényeket és reportázsokat, valamint részleteket ötven játékfilmből és tévésorozatból, amelyek jelentősen befolyásolták a háborúról kialakult közfelfogást. A kiállítás rendezői kiválóan megmutatták az európai államok, az USA és Izrael nemzeti mítoszainak összevisszaságát. A mítoszokat, ahogy megjelennek az állami ünnepélyek liturgiáiban megjelennek, az emlékhelyek szimbolikájában, a filmekben és az irodalomban.
 A „három nagyság” – Roosevelt, Churchill és Sztálin – híres fényképe nyitotta meg a kiállítást. Ezt követték a győzelem szovjet és amerikai fotó-ikonjai, mint például a híres felvétel a vöröskatonáról, amint kitűzi a Reichstag tetejére a szovjet zászlót –, vagy ennek megfelelője megfelelői, az– amerikai közkatonák, akik Iwo Ivo Jimán Dzsimán tűznek ki egy zászlót. De a fotók nem mondják el az igazságot. Ma már tudjuk, hogy a fotós Jevgenyij Haldejnek le kellett retusálnia a zsákmányolt órákat a katonák karjáról.
 A nagyok árnyékában a kisebbek is egyértelmű győztesekké stilizálják fel magukat. A megemlékezésnek ez a ritualizált formája mindenesetre hamar elkoptatottá vált. Egyébként sokkal kevésbé volt hiteles, mint a hétköznapi emberek konkrét élményei és emlékei. Ez „a második emlékezet” – ahogy Pierre Nora nevezi – emocionálisabban, érzékenyebben és fájdalmasabban viszonyul a múlthoz. Nem a hőstettekhez kapcsolódott, hanem a traumatikus emlékekhez. Szakralizálta az áldozatokat és démonizálta az elkövetőket, a náci-vezéreket, készséges segédeiket és a német polgári lakosságot is. Ennek a szemszögéből a nürnbergi per a jogi igazságszolgáltatás megnyilvánulása volt, a német keleti területek elvesztése azonban és a németek kitelepítése nyugatra a történelmi igazságtétel megnyilvánulása. De elítélendők és megvetésre méltók Hitler szövetségesei és a kollaboránsok is a megszállt országokban. Ez a képlet egyszerű: Csak csak a megvásárolható árulók elenyésző kisebbsége fordult a saját népe ellen. A háború után ezeket megbüntették, ezért aztán a nép, egységbe forrva az építésben és a hősi harcokra való emlékezésben, most már nyugodtan tekinthet a jövőbe.
 A háború hivatalos emlékezete stabilizáló hatással volt Európa népeire, és ez a narratíva még azokban az országokban is gyökeret vert, amelyek nagyon későn pártoltak el Németországtól, vagy – mint Ausztria – egyenesen a Reich részét képezték. Ausztriában például azt a mítoszt táplálták 1945 után, miszerint Ausztria volt a náci agresszió első áldozata, mintha Hitler nem lett volna osztrák, és nem ünnepelték volna ujjongva osztrákok nagy tömegei 1938-ban. Az NDK is az új, a jobb Németországnak tekintette magát, amelyet felszabadított a Vörös Hadsereg, és amelyet antifasiszták kormányoztak, akik a Harmadik Birodalmat koncentrációs táborokban vagy emigrációban vészelték át. Ilyeténképpen a nemzeti szocializmus végsősoron a német történelem egy tévútja volt. A német tömegek nemcsak ártatlanok voltak, de félre is vezette őket a náci klikk.
 Nem így a semleges országoknál. Ott a fegyveres semlegesség mítosza érvényesült egyfelől, és a humanitárius segítségnyújtásé másfelől. Ennek jelképe a Vöröskereszt vagy Raoul Wallenberg svéd diplomata tevékenysége, aki svéd útleveleket állított ki a magyar zsidóknak, és végül a Gulagban Gulágban pusztult el.
 A győztesek háborús mítoszai fontosak voltak, de nem tartottak sokáig. A berlini kiállításból az derül ki, hogy valójában minden nemzet, a németeket is beleértve, saját áldozat-volta és ellenállása mítoszát kultiválja, miközben olykor felcserélődik a tettesek és az áldozatok szerepköre. Tito partizánhadserege, a szlovák [(nemzeti)] felkelés, a bolgár partizánháború, és Lengyelországban az Armija Ludova, (a Néphadsereg), az Országos Nemzeti Tanács (KRN) és természetesen az 1. Kosciusko-hadosztály a kommunista hatalom legitimálására szolgált. A háború utáni Ausztria a náci agresszió első áldozatának állította be magát, és a náci koncentrációs táborok katolikus és szociáldemokrata foglyaiban látta a saját alapító atyáit. Az osztrák múlt másik – náci – oldalának leleplezése csak a 70-es években kezdődött meg, amikor a Waldheim-affér kipattant –: az osztrák államelnöknek és volt ENSZ-főtitkárnak a fejére olvasták Wehrmacht-tiszti múltját.
 A Harmadik Birodalom által megszállt nyugati országokban is gyorsan erodálódni kezdett a rendületlen ellenállás mítosza, ahogy ezt a mítoszt rögtön a háború után propagálták, különösen mivel nem voltak egyértelműen megállapíthatók az ellenállás és a kollaborálás határai. Vajon a belga király, aki 1940-ben megszállt országában maradt, hogy oltalmazza népét, kollaboráns volt? A baloldali röplapok aAnnak állították be a baloldali röplapok, árulónak, aki Hitlerrel társalgott és golfozott, miközben belga hadifoglyok a lágerben sínylődtek. És a belgák egy 1952-ben tartott népszavazás során mégis a monarchia fenntartása mellett szavaztak. Ma ehhez hasonló viták folynak Bulgáriában, Romániában, Magyarországon és Szlovákiában. Vajon III. Borisz cár Hitler kollaboránsa vagy éppenséggel hős volt? Hogyan kell értékelni Hlinka páter politikáját Szlovákiában, hogyan II. Károly román királyét vagy a magyar Horthy admirálisét, és hogyan kell megítélni a magyar nyilaskeresztesek zsidópogromjait vagy a román vasgárda által szervezett pogromokat?
 A történelem újra a felszínre tör, és eközben lerombolja a háború utáni mítoszokat. De úgy tűnik nem úgy néz ki – és nem csak a berlini kiállítás rendezői látják ezt így –, mintha maradnahogy a 21. századra egyetlen olyan mítosz sem maradt a nemzetek emlékezetében egyetlen olyan mítosz, amely egyesítené mindegyikminden  az összes oldalt, a tettesek és az áldozatok utódait egyaránt. A második világháború emlékezete még hosszú ideig megmarad nemzeti szilánkokra hasadt maradhasadva, és ezek a nemzeti szegmensek is további ellentétes opciókra, amelyeket nem mindig lehet egymástól morálisan egyértelműen elválasztani.* Hogyan kell például értékelni a finn kormány magatartását? , amely igénybe vette a A Harmadik Birodalom katonai segítségét igénybe venni, hogy visszaszerezzék visszaszerezze az 1940-ben a Szovjetunióhoz került, elvesztett területeket, egyes zsidó emigránsokat kiadni kiadott a Gestapónak, miközben finn zsidók a fronton a Wehrmacht oldalán harcoltak? És ezek után , majd felmondani felmondta a Németországgal kötött szövetséget, és tárgyalásokat kezdeni Sztálinnal?
 A második világháború egyetlen időtálló mítoszát Amerika tudhatja magáénak. Ez – ahogy egy amerikai bestseller címe mondja – „A Good War” volt, egy jó háború. És a tolókocsihoz kötött Franklin D. Roosevelt Winston Churchill oldalán – a töretlen elszántság szimbóluma, és Amerika erejéé. A második világháború több mint fél évszázada élő hollywoodi mítosz (James Ryan közlegény, Pearl Harbor, A fegyverek szava ) arról, hogy az amerikai katonák hogyan mentették meg Európát a gonosz barna birodalomtól, a csendes-óceáni térségben pedig Japán gyarmatosító törekvéseitől. És ezAz a háború egyúttal Amerika globális hatalmának és erkölcsi küldetésének is megalapozó mítosza, amely küldetést 1944-ben a normandiai partoknál, majd a nürnbergi tárgyalóteremben, aztán pedig a hidegháborúban alatt teljesítették be. 
 Ha ugyanakkor mára valahol a holokauszt vált a második világháború szinonimájává, ez bizonyosan így alakult – az 1967-es hatnapos háború óta – Izraelben és nem sokkal ezután Amerikában is. Az európai zsidóság ellen elkövetett szervezett népirtás ma az Egyesült Államokban az abszolút Gonoszság szimbóluma, és ez igazolja az USA abszolút hatalmát az abszolút cselekvésre, preventív akciókra a világ bármely pontján.

** 
A második világháború alapjaiban változtatta meg Európát, de mindmáig nincs róla egyetlen egyöntetű európai elbeszélés. Túlságosan különbözőek és önmagukban is ellentmondásosak az egyes nemzetek háborús tapasztalatai. Első pillantásra az 1939 és 1945 közötti háború lett az Európai Unió egyetlen alapító mítosza, pontosabban a szén és acéltermelés Európai Közösségéé, utóbb az Európai Gazdasági Közösségé. Nyugat-Európa egyesülése volna a háború katasztrófájából levont legfőbb tanulság? Ennek magvát a háború két fő vesztesének, (Nyugat-) Németországnak és a szimbolikusan, az angolszászok kegyéből megszálló hatalom rangjára emelkedett Franciaországnak a megbékélése és együttműködése képezte. Valójában azonban nem annyira a második világháború volt az Európai Gazdasági Közösség alapító mítosza, inkább a hidegháború, az a tudat, hogy Nyugat-Európa, amely 1939-40-ben a Harmadik Birodalommal szemben vereséget szenvedett, a sztálinizmussal szemben nem követheti el újra ezt a hibát.
 Európa keleti felében viszont a propagandameg a népi demokratikus tábor alapító mítoszának állította be a propaganda a második világháborút, és azt állította, hogy ezeket az amely országokat, amelyeket a Vörös Hadsereg szabadította meg a német fasizmustól, és amelyeket  most meg az amerikai imperializmus és a német revansizmus fenyegeti. Valójában ez a propaganda-mítosz csak a Szovjetunió birodalmi szándékainak leplezésére szolgált. A mítosz megcáfolása fontos eleme volt Kelet-Közép-Európa szovjet befolyás alóli emancipálódásának.
 A mai Európai Unió nemcsak a második világháborúval és a hidegháborúval kapcsolatos tapasztalatok eltérő volta miatt megosztott, hanem az 1989-es bársonyos forradalmak kapcsán is. Ez a forradalom nem vált az új, kibővült Európai Unió alapító mítoszává, bár a kommunizmus bukása előfeltétele volt az előfeltétele a volt népi demokráciák csatlakozásának az EU-hoz és a NATO-hoz. Az 1989-es év még mindig nem ivódott be a nyugat-európai társadalmak tudatába. Nem tekintik a közös európai örökség részének, ahogy Lengyelország és a balti államok háborús tapasztalatai, Ukrajnáról nem is beszélve, nem sem kerültek be a közös európai történelmi tudatba, Ukrajnáról nem is beszélve. És ha kifejezésre juttatják – mint legutóbb Litvánia és Észtország köztársasági elnöke azzal, hogy lemondták a háború befejezésének 60. évfordulójára rendezett moszkvai ünnepségeken való részvételt, vagy a lengyelek azzal, hogy kifogásolják a  Molotov–Ribbentrop-Molotov-Molotov -paktum, a varsói felkelés vagy a jaltai egyezmény sztálinista értelmezéséhez való hivatalos visszanyúlást Putyin Oroszországában – amint teszik ezt a lengyelek, vagy legutóbb Litvánia és Észtország köztársasági elnöke, amikor lemondták a háború befejezésének 60. évfordulójára rendezett moszkvai ünnepségeken való részvételt –, ezzel Nyugaton nem sok megértésre találnak.
 Az európaiak még hosszú ideig fognak versengő emlékezettel és rivalizáló mítoszokkal együtt élni. Csakhogy ezeket az egymással versengő mítoszokat ma már nem egymástól elkülönülten ápolják, hanem a szomszédokkal folytatott állandó dialógusban. Ezenkívül minden országban demisztifikálás kíséri ezeknek a mítoszoknak az ápolását. Majd kiderül, hogy a nemzeti mítoszoknak ebből az ütköztetéséből idővel létrejön-e a második világháború közös európai szemlélete, amely nem hagyja figyelmen kívül a nemzeti tapasztalatokat. Az európaiak már több országban kezdenek felhagyni azzal, hogy autistaként csak a múltról kialakított saját külön képükhöz ragaszkodjanak rögeszmésen.

              KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

BOROWSKI, Tadeusz
Kővilág
Európa, 1971

BIALOSZEWSKI, Miron 
Napraforgók ünnepe. Emlékezés a varsói felkelésről
Kossuth, 1973

MICHNIK, Adam
„A varsói felkelésr?lfelkelésről” 
Magyar Lettre Internationale, 16

„Wajda és kora”
Magyar Lettre Internationale, 42

GROSS, Jan Tomasz: 
„Ne hazudjuk le a történelmet!”
Múlt és jövő, 2001. 2. 

DEÁK István
„A jedwabnei tragédia. 1941” 
História, 2002. 8.

HELLER Ágnes
„Európai kulturális indentitás, modernitás és történelmi emlékezet”
Magyar Lettre Internationale, 26

KOCKA, Jürgen
„Mit kezdjünk a nyomasztó múlttal?
Kollektív emlékezet és politika”
Magyar Lettre Internationale, 54

STOBIECKI, Rafał 
„A lengyel közelmúlt-kutatás fogalmi keretei”
Magyar Lettre Internationale, 54

BENDER, Peter 
„Lengyelek és németek
(a bizalmatlanságtól a kibékülésig)”
Magyar Lettre Internationale, 54

KOCHANOWSKI, Jerzy 
„Az elűzetés: hasonló tapasztalatok
(Lengyel és német fantomfájások hasonlóságai)”
Magyar Lettre Internationale, 54

RÜSEN, Jörn 
„Trauma és gyász a történelmi gondolkodásban”
Magyar Lettre Internationale, 54

NÁDAS Péter
„A háromszög három sarka”
Magyar Lettre Internationale, 17

MENASSE, Robert
„A történet rövid, de örök”
Magyar Lettre Internationale, 34

PARTI NAGY Lajos
„Qualtinger-cédulák. A bécsi szív verése”
Magyar Lettre Internationale, 57

RUPNIK, Jacques
„A Vichy-szindróma”
Magyar Lettre Internationale, 5

UGRESIC, Dubravka
„Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27

PLESU, Andrej
„Európai patriotizmus? Akadályok kelet felől nézve”
Magyar Lettre Internationale, 25
 



Lettre, 66. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu