„Elegáns és drága öltözéke azoknak az egzotikus országoknak a levegőjét árasztotta, ahonnan hazatért. Fonnyadt, ködfátyolos arca mintha egyik napról a másikra képes lett volna megfeledkezni magáról, és sápadt erek hálójával átszőtt, üres, fehér fallá változni.”

Bruno Schulz: Augusztus, 1934
 

1. Síkvidék

 Kicsit egysíkúnak indult. Minden túl simán ment, nincsenek görbék. Inkább egyenes, meg falfehér színek.
 De aztán jöttek a törések, a megbicsaklások. A kudarcos kísérlet a rég dolgok helyreállítására. Régi: ami rongyos, gyakorlatilag minden. Szétfoszlott, szakadozik, újra szőni? ? minek. Rángatni, lehet. Esetleg kitalálni helyette valami mást, egy erősebbet, szilárdabbat. Akkor is csak ő van, a régi. Az új is régi, a jövőtlenség. Ezt boldogságnak nevezik. Vagy inkább zavartalanságnak. Egy utazás alatt csak az van, amit szabad szemmel látni lehet, különben nincs semmi, hiába is képzeljük oda. A szegénység mögött van a rejtett gazdagság? ? így van.
A tartomány, ahova ezúttal indulunk, kopott ékszerként csillog Európa elfeledett szegletében. Egy tartomány, ami nem is tartomány többé, hiszen már senkihez sem tartozik. A saját ura, egyedül hagyták, magányosan, kifosztva ? független és forradalmi. Erős, akar valamit, látszik rajta. Csak még nem tudni pontosan, mit. A századfordulón azt írták, szegény, pedig akkor még gazdag volt, most viszont… . Alig tartogat valamit, hacsak nem az elmúlt jövőjét. Mégis mindenki, titokban, oda vágyik, ahol ő van.
Minket a gazdag semmi érdekelt.
Az unalom izgatott.
Megtaláltuk. Gyönyörű volt, de mozdulatlan.
Létezik, és ez mindennél megnyugtatóbb. Mosatlan, fésületlen. Rögös, göröngyös, de nem beteg, csak kicsit, szomorkás.

 A magyar-ukrán határra érve Beregsuránynál ezúttal alig várakozunk. A benzincsempészek és a cigarettások a másik irányból, szemből jönnek. Kipakoltatják és visszaküldik őket. Gyorsan fogy a sor. 
Hiába mondják, hogy a rokonok sokat cigiznek. Pesten drága a cigaretta. Nagyvonalúak, ezért vettek huszonhat kartont a munkácsi piacon. Zárjegyes! A jókat megbüntetik a határon?
Májusban utazunk. A hónap a szokásunkká vált. Nincs jobb időpont, ilyenkor kell menni, mert még van víz a folyókban. A hatalmas síkságon a legtöbb majd kiszárad. Podóliában nyáron nagy a meleg, télen pedig rettenetesen hideg van, mínusz húsz alá is mehet. Olyankor víz sincs. Megfagy. Nyáron meg kiszárad. Az utazók, vagyis mi, a kényelemre rendezkedünk be. A kényelemre és a látványra, még akkor is, ha a legédesebb látvány a zűrzavar, a legmélyebb érzés pedig a szomjúság. Úti célunk ezúttal a kietlen, híres Nyugati-Kárpátokra támaszkodó fennsík, a Szibéria-hasonlat.
Ha Bukovina felől érkezünk Galíciába, csodálkozunk, milyen lapos a világ. Kihalt és kopár. Mint egy fehér fal. Pedig nem az alföldön vagyunk, hanem a podóliai fennsíkon. A Dnyeszter, a San, a Sztriyj és a Bug-folyó szelte tájon, az egykori Monarchia észak-keleti pontján. Épphogy nem csúszunk le a térképről. Az a kevés víz, ami tavasszal még itt található, a szemünk előtt folyik el. Lassan, de pontosan szivárog, akárcsak az utunkat álló emberek alakja a láthatáron. 
A Szeret és a Dnyeszter völgyén át mentek a rutének is egykor a Cseromosra, mert a folyó szelte út volt a legbiztonságosabb. A fennsík túlságosan száraz a vándorláshoz, ráadásul állandóan rablásnak voltak kitéve a gyalogló kereskedők. Podólia nemcsak száraz, de hűvös is, ahol az egymástól távol eső folyók darabolta tájon gyér a növényzet. Inkább cserjés, mint erdős. Ritkák a falvak, a házak viszont összenőttek, ikerben állnak. Kicsi kunyhóknak mondanám. A kertekben zöldség van, gyümölcs alig, mert a földek is kopárak.
 Csakhogy mi ezúttal nem Bukovina felől érkezünk, hanem a Keleti-Kárpátok oldaláról, Beregszász, Munkács és Ungvár irányából.
Útközben szőlőt láthattunk a déli domboldalakon.
 Tavasz van, és egy ékszerdobozt keresünk.
Állítólag egykor lengyelek is lakták Galíciát, de már nincsenek sehol. 
Vannak még, csak kevesen. 
Akkor hol vannak? Hová vitték őket? Kik vannak helyettük?
Zsidók is lakták, ők sincsenek.
 Állítólag lakták örmények, osztrákok, skótok és olaszok is. Ők sincsenek sehol.
 Máshol vannak, elmentek.
 A föld alatt?
 Részben. Nem tudni.
Helyettük vannak podolánok. Ruszinok, ukránok, oroszok. Persze ők régen is voltak.
Meg lesz egy libanoni, az étteremben. És lesz egy szép nő, és lesz egy nagyon csúnya.

A nappalok hosszúak, egyre nyúlnak, fényesek és terjengősek, talán túlságosan is terjengősek még szegényes tartalmukhoz képest. Az unalom és a türelmetlenség váltakozik a buszon ülők szemében. A látnivalókat nem mindig veszik észre a szemek, az arcokból lehet érezni, hogy elbújt az utolsó kíváncsiság is. 
Az ékszeres doboz láttán   majd mindenki felébred. Kitörli az álmait és ránéz a valóságra, de a doboz még odébb van. A szelek tisztára fújják előttünk az utat, egyre korábbi tavasz kerekedik az egészből. A napsugarak élessé teszik a tájról készült képeket. 
Átléptük az ukrán határt, és Beregszászon, Ungváron keresztül, elhagytuk a Kárpátokat. 
A tavasz fuvallata eléri a sivatagot, borzolja a homokot, és kicsalja a földműveseket a tájra. Podóliától keletre vagyunk, egy újabb határon. Galíciában, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb tartományában. Glodi, azt jelenti meztelen, csupasz; rongyos, és azt, éhesek. Az egyik következménye a másik, elég rá egy szó: szegények, azt jelenti. A földművesek száma a századfordulón itt éppen annyi volt, mint Dalmáciában. Vagyis majdnem mindenki a földjén dolgozott.
Néha azt hiszik, osztrákok vagyunk, és a Monarchiát keressük. Már nincs, megszűnt, mondják, nyema, nicht wahr, nicht wirklich wahr. Nem értik, mit akarunk. A miskolci volán megvásárolt egy pár leselejtezett piros színű, helyi járatot az Alpokból. Ezek egyikén indultunk útnak, összetévesztettek.
Pontosan az egykori ukrán és a lengyel nyelvhatár mentén vagyunk. Kelet-Galícia és Nyugat-Galícia látszólag alig különbözhetne egymástól, ha nem két ország területén volna. Leopolis, vagyis Lviv, a Kárpátokban élő magyaroktól hallani még, hogy Lembergbe utaznak –, ez az elrongyolódott ékszerdoboz, ma Ukrajnában fekszik. Testvére, egykori társa a harcokban és az üzletelésben, Krakkó, Nyugat-Galícia fővárosa, s az már Lengyelország. A Monarchia idején e két város szoros kapcsolatban állt. Krakkó méltó társa volt Lemberg, ahova több ezer lengyelt telepítettek az első világháború után, és ahonnan a második világháborúban gyakorlatilag mindenkit deportáltak. Akik életben maradtak, azokat az új német-lengyel határra telepítették a háború után, az Odera mellé, Sziléziába vagy Hátsó-Pomerániába. Lemberg ezért nem pontosan olyan a lengyeleknek, mint a magyaroknak Kolozsvár, még ha a bédekkerek többsége előszeretettel használja is a hasonlatot. A Licsakivikivszkij lengyel temető óriási emlékműve a város halottainak; olyasmi, mint a Házsongárd. De teljesen más, lengyelek fekszenek benne, és közöttük fekszenek az ukránok.
Ha valaki a podóliai síkság felől, az egykori Ferenc József-hegyről pillantja meg Lemberget, csodálatos látvány tárul elé: a gótikus templomtornyok, a szecessziós és barokk épületek, a katedrális magasba nyúló erődítménye már messziről jól látszanak. Pedig Lemberg lapos város. A Schlossberg déli oldalán madártávlatból lehet áttekinteni. Észak felől a szem egy nagy síkságon kalandozik végig, amelyen a fák csoportjai közül kikandikáló falvak és majorok hullámzó vetésekkel, és a messzeségbe vesző zöld ligetekkel váltakoznak. A legszebb fogatok ebben a városban futottak. Lemberg minimum kétszínű, de inkább ezer. Pazar és szürke, szmogos és új, csillámló és romos, elbűvölő és szomorú. Volgák és a legújabb Benz autók futnak benne, s általában is elmondható, hogy legalább ötven évet fognak át a még használatban lévő tárgyai. Kevert, gyötrő és kacagós éveket. Szocialista és modern. Narancs és vörös. Több stílust, több időt és még több elnyomást montírozott a felületére  az elmúlt század. Bárhonnan indulunk el, a temető dombja, a Podzamcze, a pályaudvar, a Holovnyij irányából, vagy a lakótelepről, ahol a szállásunk van, az utóbbi ezer év minden korszakából kapunk valamit. És ez több , mint unalom, ez az áhított por és rom. 
A szállást nem a szeméttelep miatt foglaltuk le előre. Hanem mert olcsó, és innen másnap könnyen eljutunk a város középkori központjába, a Rinokra. 
Mikor kinézek reggel az ablakon, sorokban érkeznek a lakók a lakótelepről. Ásó, kapa van a kezükben, talicskát tolnak maguk előtt, és mintha aa szeméttelep felé kanyarodnának, cammogva mennek tovább. Este szintén ugyanabban az időben, egyszerre indulnak haza. Fáradt hangyák. Először azt hittem, a telepre indulnak, guberálni, vagy ilyesmi miatt, gyűjteni a maradékot. De csak egy részük kanyarodott arra. A szeméttelep mögött házikerteket parcelláztak fel még a hetvenes években, a lakótelepről oda járnak ki az emberek, zöldséget, gyümölcsöt termelnek. Abból élnek, nincs munkájuk. Földművesek, van aki tyúkot, kacsát tart, de láttam egy kifestett nőt, magas sarkú cipőben, tehénnel. Öltönyöst kecskével.
Nyáron Lembergben tele vannak a szállodák német és lengyel nosztalgia utasokkal. Olyan túrázókkal, akik nagyszüleik elveszett helyeit keresik. Mikor megvan, mosolyognak, de alig várják, hogy újra otthon legyenek, és csak mesélni kelljen, hogy létezik ez a romos világ, ez a rongyos, kopott szépség. A Hotel George, a Grand Hotel, a Hotel Kijiev vagy a Hotel L’viv ápolt falai közé húzódnak, csempézett fürdőszobában mosakodnak, és a szálloda biedermeieres halljából indulnak el reggelente az emlékezetükbe.
 
 
 

2. Nevető oroszlán

Állítólag régen ? nem tudom, mi nem láttuk, az időnk nagy részét a piacon töltöttük régi magyar pengő, szovjet kitüntetés, kínai karkötő és Juscsenko-Janukovics-Timosenko matrijoska vásárlásával ?, mintegy háromszáz éve még, vitorlások jártak a Poltvwa folyón. Lemberg Európa észak-déli, kelet-nyugati keresztpontján fekszik. Háromszáz évvel ezelőtt ide érkeztek meg keletről a karavánok, a fűszerek, a textil és az ezüst; idáig lehozták északról a borostyánt. Lemberg kötötte össze Vilnát és Odesszát, a Balti-tengert a Fekete-tengerrel. Két várost, egy litvánt és egy orosz-ukránt. Az előbbiben töltötte fiatal éveit Mickiewicz, a másodikban „raboskodott”, ott élt száműzetésben. A lengyelek romantikusának a szobra a Proszpekt Szvobodi ismert találkozóhelye, alatta lehet drogot kapni. Hétvégén, mikor lezárják az utat, hatalmas embertömeg hömpölyög a talapzatánál. Nem messze tőle áll egy még nagyobb szobor. Ez már nem is szobor, inkább erődítmény, Sevcsenkoé, az ukránok romantikusáé. Kissé magányosan, előre dől, egyáltalán nem romantikus, a szemeit alig lehet szabad szemmel látni, mert majdnem magasabban van, mint a templomok tornyai. Nagy, robosztus, félelmetes, inkább tanszító, mint csábító, senkit sem csábít olvasásra, igaz, nem is ez a feladata, nem az irodalom, valami más, inkább. 
Sevcsenko palástjába, tőle, életétől és korától függetlenül, kisebb méretű halálfejek vannak vésve, csontváz reliefek. Az ukrán író háta egy hatalmas emlékmű a háború áldozataiért. A szovjet birodalom területi jogait öltötte magára, belebújt a kommunisták áldozati köpönyegébe. Szegény, ha tudná, milyen nagy lett az utókor számára, mennyi halott fekszik majd rajta, biztosan eldugta volna a kéziratait.
Nemhogy hajók, de száz éve víz sincs a városban. A környék folyóiból hozzák csatornákon a vizet. Lemberg száraz, mint a szavannák melletti sivatag. Semmi sem véletlen, mindent a sors és a természet szabott rá, a nevét is így kapta: Leo, Leopolis. 
Lemberg.
Lwów.
Lviv.
Lvov.
Ilyvó.
Lviv rutén, örmény, lengyel, magyar, német, zsidó, szovjet város volt egykor; ma egyszerűen csak ukrán. A régi galíciai központ az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna kulturálisan legfontosabb városa, épületei jobban megőrződtek, mint Kijevnek. Lemberg, már a Monarchia idején sem véletlenül kapta a „kis Bécs” nevet.
 Távlat nélküli város, melyet csak a magasból lehet áttekinteni. Inkább meghúzódik, keresni kell, rálelni, felfedezni. Mint egy női budoárban az ékszeres dobozt. Csak lassan illik kinyitni, nézegetni, úgy, hogy a rejtély benne maradjon, és a nyitogatás célja is titkos legyen. 
Nem uralkodik a körötte elterülő tágas vidék fölött, mint a hajdani bevehetetlen erősség híréből gondolhatná az ember; ha látótávolságba érünk, csak lassan tűnnek szembe várfalának büszke ormai és kihívó bástyatornyai; inkább félénken meglapul, rejtekbe húzódik az ellenséges hadak elől, melyek sokszor kénytelenek voltak visszavonulni erős falai alól; így búvik el meglehetős mély völgykatlanba az egykori Galíciának köröskörül magaslatoktól övezett székvárosa. Bármely oldalról közeledik az utas, hirtelen és egészen váratlanul csöppen beléje. Még nem is gondolná, hogy ott van, pedig igen, már benne áll, a kellős közepében. Nem gondolná, hogy van egy ilyen város Európa végpontján, hiszen már azt sem tudja, Európában van-e még?, Európa van-e még?  Vagy már kiment belőle? 
„A város éppen nem festői helyzete és környékének meglehetős egyhangúsága is hozzájárul, hogy az érkezőt annál jobban meglepje a minden átmenet és előkészület nélkül egyszerre előtte termő Lemberg. Különállását még fokozza, hogy egészen a közelében sem sejthető tágas utcái és hatalmas tornyai mellett a sok szép kertje és sétatere is csak mintegy varázsütésre emelkedik ki a táj lehangoló környezetéből. Másik különössége Lembergnek az, hogy kertjeinek és külvárosi ligeteinek szinte idilli bájossága épp oly ellentétben áll a környéke sivárságával, a minő meglepő gyors felvirágzása, ha látszólag kedvezőtlen földrajzi helyzetével, és amilyen váratlan egészen korszerű fejlődése, ha történelmi emlékeivel állítjuk szembe. Az idegen, aki csak rövid időt tölt falai közt, sőt még az itt lakó is, ha csupán fölszínesen tekinti, csak az egészen új, rohamosan föllendülő, némely részében még lázasan épülő várost látja benne, holott a figyelmesebb vizsgáló szemét nem kerüli el annak egészen napjainkig megőrzött előkelő történelmi jellege” – írja 1900-ben egy osztrák utazó. 
Rudolf alig győzött gyönyörködni a városban. Ma persze egészen másképp kéne leírni. A megjegyzéseit azonnal kihúznám, a jelzőit törölném. Azóta minden megváltozott. (A lehangoló tájat akkor sem írtam volna le. Most leírom, de kihúzom.) Lembergben kicserélték a lakosságot, lecserélték a vezető nemzetet, átépítették a külvárosi ligeteket, iparosították a területet. Megváltoztatták a nyelvet, helyesebben nyelveket, némelyik megszűnt; eltörölték a szabályokat, helyettük új szabályokat hoztak. 
A külváros cserjései, mandulafái és zöld ligetei után, csalódás volt megérkezni a szálláshelyünkre. Egy szeméttelep mellett laktunk. A tizenhárom emeletes diákszálló ablakából melltartók és bugyik lógtak, így csábították esténként az ukrán lányok a szobájukba a fiatal lengyel és magyar utazókat. Reggelre, mikor indultunk, már minden bugyit behúztak.
Eltűnt a folyó, ahogy az éjszakának is hamar vége ért. Hiába kerestük a leírások helyszíneit. Az osztrák szentimentális hangulatát, a puszta után a virágzó földeket és a fényes csillogást, a ligetet. Nem volt sehol. Helyette volt valami más, ami persze sokkal érdekesebb, mint a Monarchia bármelyik patetikus gyöngyszeme. Valami, amit a hely szellemének nevezhetnénk, és ami a város helyzeti előnyéből, de még inkább helyzeti hátrányából adódott. Abból, hogy Lembergben a különféle kultúrák az évszázadok során folyton váltották egymást, de durván. Eelvettek valamit a másiktól és azonnal hozzátették a sajátjukat, s e cserék kontúrjai ma is jól láthatók, hiszen nem volt idejük törölni, írtani, eltüntetni a föld színéről..  
Megtaláltuk. Nem volt nehéz. Ott volt előttünk, csak, néha alig lehetett látni. Ráragadt a por és a kosz. A régi fény és a régi kopottság, az új fény és az új kopás. Karcoltunk rá egyet, szemeteltünk, a házak közé pisiltünk, az utcán eldobtuk a morzsákat, a flakont széttapostuk, és a borosüveget ottfelejtettük egy padon. Az opera előtt valaki nem bírta tovább, bekéredzkedett a Grand Hotelbe, de nem engedték be, a háta mögé guggolt. Később a lányok próbálkoztak, őket beengedték. Ez bárhol így lett volna, Isztambulban vagy Berlinben is.
Megtaláltuk. Boldog örömmel töltött el. Nevettünk és áhítoztunk, mikor bemehettünk az örmény templomba, amikor a kormos Boim György temetkezési kápolnájának a domborműveit fotografáltuk, de a legnagyobb boldogság az volt, amikor egy libanoni fiú és egy ukrán lány éttermében vacsoráztunk, a Rafaelben, mert itt kaptunk salátát, uborkát és paradicsomot. Rafik Hariri függetlenség párti, egy éve él itt. Ködös éttermének politikai képei elhomályosultak a cigaretta füstjétől. Nyugalom, csend és békesség van az asztalain.
A legenda szerint Leopolist, az oroszlánok városát a rutének alapították. A legenda szerint, a történelem szerint meg mások. De maradjunk a legendánál. A korona, mellyel Danilo vörös-ruténiai fejedelmet királlyá koronázták, az ügyben szimbolikus szerepet tölt majd be. A nagy mű azonban akkor még nem készült el, amikor Danilo megkapta a fejdíszt. 
Az egésznek Endre volt az oka. A boldogság a legendában is késik, de az itteniek ezt megszokták. A rutének, vagy más szóval ruszinok arca nyugodt. Írják az útikönyvek, hogy jámbor és kiegyensúlyozott emberek, a bajra is higgadtan reagálnak. Csak ha rájönnek, becsapták őket, vagy ha direkt ingerelték, akkor jönnek ki a sodrukból, kiabálnak, eladják a házukat, szórják a pénzt, vándorútra kelnek. Nem szeretnek földet művelni. Ellentétben a bojkókkal. A podóliai bojkók szeretnek gazdálkodni, a Lemberg menti falvakban megismerni a házukat. Kicsik. Összenőttek.
Az úgy volt, hogy Endre király kicsinyes birtokhajhászásból megszegte a szepesi szerződést, s ezzel minden kifordult a sarkából. Ismét sok éven át szörnyű megpróbáltatások sújtották az országot, míg fia, Romanovics Danilo érettebb korba lépett, és családja összes ellenségeit megtörte. Árulást és összeesküvést fékezett meg, minden jogtalan követelést elutasított, és ezért számtalanszor elűzték, végül Halicsban rakott fészket. Kijevet is elfoglalta, atyjának egész birodalma a Nyemen és a Dnyeper forrásáig a kezébe került. A Romanovicsok győzelme Halicsnak halálos ítélete lett. A régi halicsi bojárok törzsét Danilo csaknem teljesen kiirtotta; velük pedig egyesek szerint örökre letűnt Halics régi fénye, helyette jött az új fény, ami persze mára szintén régi és eltűnt, de akkor még újnak és jónak ígérkezett. Pedig agresszív volt és követelő. 
A küzdelem Halicsért még véget sem ért, mikor a mongol vész megzúdult. Batu kán alatt a tatárok nyugatra törtek, rettenetes hadaik Kijeven, Ladoméron, Halicson átnyomultak és más rutén városokkal együtt romhalmazzá dúlták őket. Danilo a vad hordák elől Magyarországra, onnan meg Lengyelországba menekült. De ezeket az országokat is hasonló sors érte, mert Európa egész keleti részén futó lángként száguldott végig a veszedelem. Lengyel- és Magyarország csakhamar új életre ébredt, ellenben az orosz és rutén országok századokon át tatár rabságban görnyedtek. Egyik fejedelem a másik után ment próbálkozni a kánhoz Szerájba, méltóságát kérte vissza. Próbálkoztak, de sikertelenül. Míg Danilóra került a sor. A kán hozzá futárt küldetett s megparancsolta: „Add ki Halicsot!” Teljesen kétségbe esve – beszélik a krónikák –, Istennek és Szent Mihálynak ajánlva magát, az egész ország imáitól kisérve indult útnak Danilo Szerájba. Mintha halálba menne, egyenesen ment, de belül görnyedt volt. Ott kénytelen volt körmenetet járni a kuszta, vagyis az oltár körül; a baszmát, vagyis a kán lába nyomát megcsókolni; végül lótejet, vagyis kumiszt inni. Boldognak érezhette magát, hogy a kán elismerte adózását, és harcra köteles rabszolgájának tekintette. Ruténia immár hanyatlott, egész jövője kilátástalanná vált.  Az elnéptelenedett országban Danilo mindenekelőtt telepíteni igyekezett. Várak és városok építésébe fogott. Egész sereg épült föl romjaiból. A legkiválóbbak voltak: Chełm, ahová Danilo székhelyét áttette, és egy város, melyet fia, Lev (Leo) kedvéért Lwównak nevezett el, s melyről 1259-ben történik először említés. Az új városi községek telepesei később főleg pfalzi németek és lengyelek lettek, de települtek ide rögvest örmény menekültek is. Az idegen elem nagyon elszaporodott az országban, s a városok elvesztették rutén jellegüket, írják a rutén krónikák. Danilo kibékült ellenfelével, a magyar királlyal, IV. Bélával is, kinek leányát, Konstancinát, Lev vette el. Danilónak azonban, ha a nyugati fejedelmek közt helyet akart kapni és segélyüket meg akarta nyerni, föl kellett magát vetetnie a római egyházba, mert a görög keresztény az akkori fogalmak szerint nem volt keresztény, hanem szakadár, pogányhoz hasonló, ki iránt senki sem kötelezhető semmire. Danilo végre eltökélte magát a római egyházzal való egyesülésre. A katolizálás megkezdődött. 
A látogatót tán húsznál is több élő templom fogadja ma is a városban. A Keresztelő Szent János-templomnak falán pedig 2003 óta áll egy tábla Konstancina magyar hercegnőnek címezve, amiért IV. Béla lánya hozzáment, a halicsi fejedelem fiához. A templomot neki építették, de a hercegnő eladományozta a domonkos rendnek.
Lemberg: Leopolis. Erős város a történelemben, ennek emlékére majdnem minden házon találunk egy oroszlánfigurát. A város hangulata azonban az oroszlánok arcára van írva. Van, amelyik mérges, de a legtöbbje szomorú és szelíd. Hízelkedő. Kicsit rongyos, mert hiányoznak a darabjai. Szőlő vagy gabona lóg ki a szájából, mert folyton éhes. A katedrálissal szemben találjuk a legvidámabb oroszlánt. Vannak persze alvó oroszlánok a föld alatt, csak nem látjuk őket. A Heneral Csuprinka utcán, a negyvenes számú villa bejáratánál fekszik a leggőgösebb, mert ráásít az égre. Egyes feltételezések szerint, Stanisław Lem, sci-fi író neve is innen ered az alvó, idomított oroszlánt rejti, aki sokat fantáziál egy másik világról..
 
 
 
 

3. Az éhes piac, sziporkázik
 

„A piactér üres volt és sárga a nap hevétől, a port kisöpörték a forró szelek, akár a bibliai sivatagban”. Írja Bruno Schulz, egy másik galíciai város, Drohobics központjáról. A Lembergtől nem messze fekvő Drohobicsot a pennsylvaniai olajvárosokhoz hasonlítják. Akik itt élnek, szívesen cserélnének. Kemény munka a kútfúrás, a bányászat, főleg most, hogy már dolog sincs, a túlélés még nehezebb. Ők a hetvenes évekkel is kiegyeznének, hiszen ma is abban élnek. A hetvenes Amerikájával, amikor még volt olaj. Az ukránok hatalmas Volgákkal járnak, Zillel és Uazzal dolgoznak. Öltözékük nem műretro, mint Berlinben a Hackescher Markt környékén, vagy a Szimplában Pesten, hanem igazi. A nők a pöttyöst kedvelik, és a piros kosztümöt; a férfiak az Adidas melegítőt, hatalmas csíkokkal. A nők csinosak, festik magukat, a férfiak hanyagok, egész nap a mobiltelefont nyomkodják. A nők illatosak, a férfiak testszagúak. A nők mégis odavannak értük, imádják a nagy testüket. Ez nem fog megváltozni. Drohobics hangulattalan központja mégis lenyűgözi az utazót, aki a történelem látványosságaihoz szokott Lembergben. Tele van élettel, akárcsak a lembergi piacok. Az emberek egész délelőtt jönnek-mennek, vásárolnak és üzletelnek.
 De kanyarodjunk vissza, mert még épp csak kerestük a lembergi piacot. Na, nem a mai piacot, ott már jártunk, tele volt értékes ócskavassal, hanem a Ringet, vagyis a Rinokot. Lemberg egykori piactere a világ legszebb centrumai közé tartozik. 2006-ban a reneszánszát éli. Legalábbis minden reggel arra ébred, hogy újjá akar éledni. Estére mintha kicsit kifáradna, végül nem sok minden változik.
Lwów már a régi Lengyelországnak fontos kereskedelmi és árulerakó központja volt, egyike a királyság leggazdagabb városainak. Szerencséjére nagy vagyont gyűjthetett, szerencsétlenségére polgárai mégsem voltak abban a helyzetben, mint a német vagy az olasz kereskedők, tehát nem gazdagodtak meg olyan biztonságosan, több száz évre előre. Azért itt is épültek reneszánsz polgárházak, itáliai stílusú paloták. A lengyel város polgárai nemcsak kereskedők, hanem egyszersmind katonák, sőt néhanapján bizony inkább utóbbiak, mint kalmárok, patríciusok. Ez magyarázza meg a gyakori ostromzárak és a tűzvészek mellett azt, hogy Lwów építészeti maradványainak a legtöbbje eredetileg csak célszerűségből épült. 
A Rinok, a körötte lévő utcákkal, a régen falakkal övezett város magja. Látszik rajta az egykori jómód, mégis, mintha éhes volna, sovány, szegényes. Lukas, hiányos, befejezetlen. De ezek a lukak sem olyanok, mint Pest vagy Berlin lyukai. Még parkolónak sem használják őket, és nem is terveznek rajtuk semmit, egyszerűen nem léteznek, volt, amelyiken soha nem állt még ház. Mikor bekanyarodtunk az egykori piac térre, csupa feldúlt járdát találtunk, itt javában folyik az építkezés, csodálkoztunk. A teret nemrég világörökséggé nyilvánították, és így muszáj rendbe tenni. A katonák ásóval és lapáttal a kezükben megkezdték az építkezést. Elkezdték, aztán picit megpihentek. Integettek, megint pihentek, integetnek, ahány ember elmegy mellettük, annyiszor mosolyognak, leállítják a Zilt és integetnek. Elővesznek egy kis darált húst, retket, kenyeret, esznek. Próbálják felállítani a régi reneszánszt. Lassan, ráérnek, a reneszánsz sem siet Lwówban.  Ez csak egy másolat, nem annyira mozgalmas, s talán nem is annyira humanista. Más. 
Épp, mikor arra megyünk, a munkások szedik fel a villamossínt. Veszünk egy üveg paprikás vodkát az ital boltban. Mikor kijövünk, visszateszik, s látják, néhány darab hiányzik. Valaki szól, hogy újra kell kezdeni a vasalást. A vasalógépek még a szovjet időből származnak. Ajándékba kapták, cserélték, petróleum fejében. Árkot ásnak, rossz helyen, betömik, újra ásnak, felszedik a macskakövet, lerakják, s mikor kész, csak akkor látják, hogy ott maradt egy gödör. A macska sem mer rálépni. Egy, kettő, három gödör. Több. Száz luk. Úttest és gödör. Járda, gödör. Fel, le, ingadozva járunk. Lengyel, olasz, és ukrán reneszánsz. Más, valahogy, egészen más. Porosabb.
Kevés kivétellel csupa keskeny, kétemeletes, háromablakos ház látható a Rinokon. Némelyikük építészeti szempontból, vagy a díszítése miatt érdekes és nevezetes. Nem, némelyikük gyönyörű, lenyűgöző, hatalmas és olyan, mint Velence vagy Dubrovnik egy darabja. A középkori Lembergből, a genuaiak Lolleojából és a németek Leynburkjából egy kő sem maradt fönn; de nem maradt egyetlen egy sem még a jóval későbbi, meredek oromzatú, csúcsíves díszítésű házakból sem, amelyekről a helyi történelmi források szólnak. Ezek majdnem mindegyikét sziléziai-német építőmester húzta fel a 14. és a 15. században, és valamennyit elpusztította a tűzvész. 
Később lengyelek és olaszok húzták fel újra. Innen magyarázható Lwów legrégibb reneszánsz és barokk ízlésű házainak eredete. A legderekabb palotaszerű patríciusház a tér keleti oldalán levő Sobieski-ház, melyet alighanem az olasz Barbone Péter épített egy kandiai görög kereskedő, Korniakt Konstantin számára. Aki miután bor- és pamutkereskedéssel és a királyi vámok bérletével nagy vagyont szerzett, házassága révén a leghatalmasabb és legfényesebb nevű lengyel főnemesi családokkal lépett rokonságba. A Korniakt-palotát nem kell újjáépíteni, mert karban tartották a szovjet időkben is. Kevésbé tekintélyes, de sokkal kecsesebb és szerfölött finom kidolgozású homlokzattal ékeskedik ugyanezen házsorban egy másik patríciusház, melyet Ancsevski Nikanor konzul építetett. Faragott kőből készült falait szoborművekkel díszítették; gazdagon ékített a földszintje, és az emelet fölött könnyed és tagolt koszorúpárkánya van. A következő a postás háza. A 17. század elején épült a Bandinelli-ház, mely valaha az első lengyel királyi postamesteré volt; faragott delfin díszítményei csonkák, de így is lenyűgöző, egy városban, ahol alig van víz, nemhogy tenger. A patrícius házak díszítése a keleti cifrák és az olasz reneszánsz ötvözetei. Milyen is volna, hiszen az építőmester örmény vagy német, firenzei vagy levantei „frank” ember volt. A tulajdonosa pedig olasz, lengyel, német, vagy gazdag örmény kereskedő. 

Különben, ha elképzelte az ember emberek nélkül, sárga, üres és ijesztő volt a piac. Ám szerencsére Ukrajnában mindenhol vannak emberek. Egy csomó ember van mindig mindenhol. Egy csomó ember visz valamit, hord, pakol, szerel, javít.
A házak mögött egészen más dolgok történnek az emberekkel. A kulissza a felszín káprázata, hozzátéve, hogy a csinos felszín, egy gazdag kapu Ukrajnában mindennél többet ér, akárcsak a smink a nők arcán. Mikor elhagytuk a teret, már alig vártam, hogy bepillanthassak az árkádok és a paravánok mögé. 
Néhány szecessziós ház kapuján sikerült túljutnom és rettentő macskabűz fogadott. Na jó, macska- és emberbűz. 
Volt ahol autószerelő-üzem működött, máshol kenyeret sütöttek, ültek, uzsonnáztak, vodkáztak. Pakoltak. A legtöbbet, azt hiszem, itt pakolnak a világon. Az egyik házból kihordták a bútorokat. Mikor közelebb mentem, kiderült, hogy nem csak bútorokat. Több mint húszan vitték az utcára a hűtőgépet, a hajszárítót, dobozokat, sört. Babát. Konyhabútort. Felcímkézték és árulták. A lavórba vizet öntöttek, és az utcán elkezdték mosogatni az edényeket. Mindenki feltűnően vidám volt, de amúgy is, errefelé igen sokat nevetnek az emberek. Röhögnek. Sírnak és nevetnek. Nevettünk rajtuk, és ők visszanevettek. 
Csapattá verődtek. Aztán megint szétszéledtek. Egy nő, pongyolában, törölgetni kezdett. Előtte moshatta meg a haját, turbánba csavart törölköző takarta a fejét. Egy férfi a hajszárítót szerelte, értékes alkatrészeket keresett benne. A bajuszos valahonnan kartonokat hozott és megpróbálta a hűtőszekrényt a szállításra előkészíteni. De nem jött a szállító. A tréningruhás a végén odacsapta a hajszárítót. Egy fiatal fiú a bakelitlemezeket nézegette, ami nem tetszett neki, továbbadta valakinek, az megint másnak, így mindegyik elkelt. A nő abbahagyta a mosogatást, sörözött. Jött egy másik nő, rárakta a fadeszkára a tiszta edényeket, várt. Nem jöttek a hűtőért. Cigarettáztak. Köptek. Megint várt. Közben odaértek a munkások, akik a világörökséget építik. Kértek inni, a vizet visszautasították. Aztán egyszer csak, egy kis ablak mögül, hallottam, ahogy a városi szoprán elkezdi délutáni beéneklését. Sziporkázott.
 
 
 
 
 

4. Te, rongyos élet!

Nevetés és sírás, mulatás és kapaszkodás. Dombra fel, aztán le. Schlossbergre fel, Ferenc József-hegyről le. A kettő ugyanaz. Itt állunk, nem mozdulunk. A város lelkében vagyunk, ahol az új név felülírja a régit, ahol leginkább az történik, hogy semmi sem változik. Fújja a szél a port a járdán. A kincsek ? állítólag vannak! ? láthatatlanok. A templomok alá rejtették őket, falba vésték, vagy egy szoborba csomagolták, mint a tízparancsolatot. Mert itt elveszik tőled, ha meglátják, hogy van valamid.
Ha ezen az úton haladunk, testet és kenyeret tudunk magunkhoz venni. Szó szerint, éhesek vagyunk, és szomjasak. Szláv szokás szerint kenyeret és sót kap a vendég, ha bekopog egy házba. A ruszinok szeretik a vendégeket, mosolyognak, szokatlan még, hogy valaki ide jön, hogy valaki utazik Ukrajnában, és nem munkát keres. Régebben behúzták a függönyt a vonatokban, nehogy valaki meglássa, milyen nagy itt a fejlődés. Mintha száz éve mégis ugyanaz volna, semmi sem változna. Illetve épp ez az, hogy már az sincs, csak egy állapot van. Állóvíz, a folyók kiszáradtak. Az egész egy nagy hasonlat, de nincs hasonlított.
Ébresztő, éhesek vagyunk!
Vettünk sót és kenyeret. Kenyeret a kenyérboltban, sót a sóboltban, a fűszeresnél. Megvendégeltük magunkat, egy lebetonozott, sárgára és kékre festett téren ebédeltünk, az örmény templom közelében. Ott, ahol délben ? az utazók szeme láttára ? a kutyafuttató megpróbálja felküldeni kutyáját egy fára. Tölgyfa. A nézők vodkát kapnak, ha megállnak és figyelnek picit. Vigyázz, kész, rajt! A kutyafuttatót kértük, hagyja a szegény kutyát, de csak cukkolta a dögöt. Menj te kurva, büdös szuka! Csak nevetett, és akik körbeállták, azok is nevettek. Azon röhögtek, hogy egy kutya nem tud felmenni a fára, sikertelen minden próbálkozása, de újra és újra nekirugaszkodik. Nem tanul a kudarcból ? vidám ebéd volt. 
A kurva a szeretet jele, így nevezik, akit szeretnek. Mint nálunk. De kurva jó!
Ez a város csupa élet, forgatag, mindenki megy, siet, alkot. Turisták alig járnak erre, ha jönnek, a kapuk mögé be sem néznek. Nnincsenek még irodák. Csak kis boltok, külön ital- és kenyérbolt, tej, háztartási, vasedény. Mégis itt van az élet, a nyüzsgés. Mintha ide szökött volna Svájcból. A piacon sokan állnak, mennek egyikről át a másikra. És ahogy az élet, úgy a halál is az utcán van. A gyónás, a szerelem és a születés. A lembergiek az utcán is imádkoznak. Az egyik sarkon, II. János Pál emlékművénél ukránul imádkozó csoportot találtunk, távoznak, és már érkeznek a következők; a Mária-szobornál, a Proszpekt Szvobodin keresztet vetnek és meghajolnak, aztán sietnek tovább, láttunk hullát is. 
Lemberg templomai négy keresztény felekezethez tartoznak, a római katolikushoz, a görög katolikushoz, a görög-keletihez és az örményekhez. Ennek megfelelően színesek a város templomai: kék, zöld, kőpor szín, narancssárga, türkiz. Élesen elválnak egymástól, ahogy a különböző kultúrák is látványosan különböznek. Leopolis Triplex ? egykor így nevezték Lemberget ? falai között régen három érsek lakott. Egykoron megtalálható volt az egész lengyel birodalom legvegyesebb nyelvű és vallású lakossága. Lengyel, német és olasz katolikusok, rutén, görög és bolgár óhitűek, protestáns skótok, mohamedánok és zsidók éltek együtt. 
A legrégibb épület a latin szertartású székesegyház, még Nagy Kázmér tette le az alapkövét. A székesegyház tőszomszédságában, dísztelen, hátsó homlokzatával a Halicsi utca felé fordulva áll az Olajfák-kápolnája, Boim György gazdag posztókereskedő építtette 1609-ben. Fekete, kő homlokzatát beborítják a reneszánsz faragványok, a kápolna belseje egy kripta, kísérteties, sötét és rideg. Állítólag nemhogy meghal egyszer, aki ide belép, hanem hosszú életű lesz. Az az ukrán néni, aki tavalyig a kápolna felügyelője volt, 96 évet élt.
A rutén templomot, az oláh templomot, krasowi terméskőből emelték, nemes egyszerűségű. A lembergi ruténság történetének és életének szimbólumává vált, belsejének egyetlen hajóját toszkánai pillérek tagolják. Ha hátul kilépünk, egyenesen a rutén temetőbe érünk. Az egykori zsidóváros temploma a Goldene Rose-zsinagóga. Lemberg zsidó lakosságát a második világháborúban elhurcolták, vagy elpusztították, akárcsak Csernovicét. Állítólag az örmény templomban még ma is van szertartás. Sajnos nem láttuk. Az örmény templom az egyszerűség és a gazdagság, a szegénység, a pompa és az alázat helye. Falának stációképeit a századforduló impresszionistái nyomták oda, akik útban errefelé, sietségükben elfelejtették az alakokat befejezni, és az árnyékokat végigrajzolni, így csak a kifejező színek maradtak. Egy örmény temetés árnyai mászkálnak a falon. Az örmények vak utcája ódon, középkori, szűk utca, kovácsolt vas kapuk díszítik. Kétszer is vacsoráztunk a közelben, egyszer egy libanoni étteremben, libanoni levest, másszor egy hazafias lengyel nő vendéglőjében, borscsot. A hazafias kétszer annyiba került, nyilván a csapatokban idelátogató lengyel heimatturisták miatt. A libanoni is hazafias volt, csak másképp. 
Valamikor az örmény gyarmat és a „lengyel kelet” együtt tanyázott a városnak ezen a részén. Armenus crinitus, aromate divus, ahogy Acernus Sebestyén mondta, aki fűszer-, szőnyeg- és gyöngykereskedését gondosan terjesztve szintén ebben az utcában nyitott fióküzletet. Később pedig Amszterdamban. Az örmény templom és környéke a rutén zugra hasonlít. A templom kicsi, kissé besüppedt a földbe, az idők folyamán sokszor átépítették, az egyik legrégibb imaház. Akárcsak a székesegyházat, ezt is Nagy Kázmér korában kezdték építeni. A bejáratánál volt az örmény bank, amely a papság által vezetett zálogházként funkcionált és az egyházat gazdagította. A bankban most képeslapokat lehet venni.
Lemberg a galíciai örménység központjának számított. Egyesek szerint  Aniból egyenesen Ruténiába vándoroltak, és már 1183-ban egy fatemplomot építettek Levben. Ez persze nagyon kétséges; hihetőbb talán, hogy Leo, rutén fejedelem a város alapítása alkalmával annak északi részén jelölte ki számukra az új lakóhelyeket, majd Nagy Kázmér király a magdeburgi városi jog behozatalával külön törvénykezést biztosított számukra, szabad vallásgyakorlatot kaptak. Az örmények mindent kijártak maguknak, ezért önálló jogokkal bírtak. Gazdagok voltak, kereskedtek Lengyelországgal, Magyarországgal és később a Monarchiával is. Minthogy állandó összeköttetésben maradtak az anyaországgal, apránként mindegyre újabb kivándorlók érkeztek ide; így több ezren települtek át a 15. század elején, de nem egyenesen az anyaországból, hanem a rutén városokból, például Kutyból, mely az örményeknek kedvelt közbülső állomásuk volt. 
Az örmények az Amstel partjáig jutottak már a középkorban, összekapcsolták a nyugatot a kelettel, Amszterdamot Lemberggel. Állítólag a lembergiek, mikor annak idején visszatértek Máramarosból a karavánjukkal, magyar bort ittak esténként. Később, mikor a történelem folyamán már nem volt szükség közbenjárásukra, főleg az osztrák-magyar időkben, és a Szovjetunió alatt, feloszlott az örmény közösség. Most már mindenki csak vodkát iszik Lvivben. A kutyafuttatók és a kutyafutás szemlélői is. Okos kutya, ügyes a szobaka ? megsímogatják. A kutya meg csak vicsorított a boldog büszkeségtől, hiszen megrészegítette a céltalan siker. Kapkodja fejét, liheg a szája. Száll a por és az unalom. Nincs mit tenni, nem tud felmenni, csak kapaszkodik, görbe lábát húzza-vonja, a mulatság egészen megrészegítette.
 
 

5. Lengyelek, osztrákok,  szovjetek és Wanda
 

„És ekkor eljött a kinyilatkoztatás, a világ lobbanó szépségének e váratlanul feltűnő látomása, ekkor érkezett az örömhír, a titkos üzenet, a lét beláthatatlan lehetőségeinek különleges missziója. Szélesre tárult a vakító, rideg és lélegzetelállító látóhatár, minden ízében reszketett és csillogott a világ, veszedelmesen megbillent, fenyegetőn, mintha kitörni készülne minden mérték és szabály alól.
 Mit jelent számodra, nyájas olvasó, egy postabélyeg? Mit I. Ferenc József arcéle, a babérkoszorúval felkoszorúzott tar fő? Nem jelképe-e a köznapiságnak, determinálása minden lehetőségnek, biztosítéka az átléphetetlen határoknak, amelyek egyszer s mindenkorra körülzárták a világot?
 A világot akkoriban mindenfelől I. Ferenc József vigyázta, és előle nem volt menekvés.” (Tavasz) 
A világ világos: Schulz számára Galícia a világ. Tavasszal poros, de aztán kivirágzik, diktatórikus, de gondoskodó, harcias, de óvatos. Aztán már az osztrák sem vigyáz rá, a lengyelek sem vigyáztak. Jöttek a szovjetek. Aztán már ők sem. A szovjetek uralkodtak, a lengyelek is, az osztrákok is uralkodtak. Vajon most tényleg nem uralkodik senki? Demokrácia van?
Hahaha.
Galícia híres író mágusa Bruno Schulz, egy drohobicsi zsidó rőfös fia, akit Gombrowicz a szívébe zárt. Mikor azonban a második világháborúban a szovjetek körbezárták az addig lengyel kezén lévő Lemberget, épp az irodalom ihlete formálta azt a puccsot, aminek segítségével a galíciai lengyel irodalom, és az értelmiség, sőt végül majdnem az egész lengyel lakosság eltűnt; elmenekült, a föld alá süllyedt, vagy kényszerrel elhurcolták, áttelepítették, kivándoroltak.
Az egész úgy indult, hogy az NKVD rendezett egy irodalmi bankettet. De azt nem árulták el, hogy ők szervezik, csak megjelentek rajta. Később kiderült, tényleg ők voltak, csak nem írták rá a nevüket a postán a bélyeggel kiküldött meghívókra. A bankett 1940-ben volt, de a szovjetek már korábban, 1939-ben bejöttek a városba. Hivatalosan a Vörös Lobogó című irodalmi lap szervezte az összejövetelt, sokan ezért óvatlanul azt hitték, valami ellenzéki dologgá fajulhat, hiszen az est egyik főszervezője Wanda Vasilewska, lengyel írónő volt. Csakhogy nemsokára Wasilewska Sztálin kedvenc írónője lett, a lengyel írómeghívottak persze ezt akkor még nem tudhatták. Wandának akkoriban még csak a galíciai lengyel és rutén parasztok életéről szóló realista regényeit olvasták barátai, szerették, sírtak a végén, amikor a parasztfelkelőket ártatlanul kivégezték a lengyel arisztokraták. Azért azt tudták, hogy Wanda a Lengyel Szocialista Párt tagja, de azt nem, hogy a szovjet Vörös Hadsereg később majd kitünteti hősies szervezői munkájáért. A vörös bankett végzetes volt a lengyelek számára. Az NKVD fegyveres emberei a megnyitóbeszéd után, mikor Wanda abbahagyta agitációját és visszahúzódott a falhoz, nagy szempilláit lesütötte és csak hallgatott, beléptek az ajtón, elfogták és letartóztatták a lembergi lengyel irodalmi élet szereplőit. Wasilewska először Kijevbe, majd onnan Moszkvába menekült. Sztálin állítólag miatta kedvelte meg a lengyel irodalmat, rengeteget mesélt neki róla és hazájáról, Galíciáról. 
És ekkor jött a kinyilatkoztatás, a világ lobbanó szépségének e váratlanul feltűnő látomása, ekkor érkezett az örömhír, a titkos üzenet, a lét beláthatatlan lehetőségeinek különleges missziója: Wanda.
 
 

 
6. A szolgálat

Párhuzamos különidejűség: nincs melegvíz a szálláson, de pazar reggelit kapunk.
A reggeli zuhanyzás tehát elmarad, megelégszem a jéghideg vízzel. Felébreszt.
A reggelinket egy felszolgáló-iskola szervírozza. A felszolgáló-iskolának körülbelül tizenöt pincérgyakornoka van. Kisiskolások énekelnek ukrán népdalt a lengyel partneriskolásoknak a teremben, majd fordítva, de mi folyamatosan reggelizünk, mert az akkora élmény. A reggelihez persze gyalogolni kell, egészen a muskátlis iskoláig. Az aulában fogad minket a hidegtál. Húsgombóc, káposzta, köretek, hleba.
Pazar és finom, a kávé rossz, de a tea kiváló.
A felszolgáló-iskola vezetője egy nagymellű szőke nő, a melle fölött lóg a sípja, de nem fújja meg. Nincs rá szükség,  óriási a fegyelem.
Rohannak a pincérek, ha kézbe kapnak egy tálat. De általában csak kettő rohan egyszerre, a többi tizenhárom várja, míg kifő a kávé. A konyhán körülbelül még tízen dolgoznak, szmokingban és blézerben mosogatnak. Kötelező az egyenruha. Fekete és arannyal van szegve. A lányokon körömcipő. Lófarokba fogva a hajuk, erős smink fedi igazi arcukat, tigrismintás vagy rózsaszín blúzt hordanak. Csak néhányuknak jutnak színek, ők vélhetően a végzősök.
Na, jó, leesett az állunk, még a lányoknak is. A felszolgáló iskola lánynövendékei ugyanis vannak olyan szépek, mint a füredi bál királynői koronájának várományosai, vagy a Miss Hungary olykor suta szereplői. G. Gy.-nek, az operatőrnek, és B. G.-nek, a filozófusnak a legjobban a fehér csizmás tetszett. Nekem is. A fehér csizmásnak volt a legszelídebb tekintete, a legromlatlanabb keze és legfinomabb parfümje. A lábáról alig tudtunk meg valamit, de az volt a legravaszabb.
A felszolgáló iskola az első találkozás az ukrán lányokkal. Utána jön a második, a harmadik és még számtalan, mikor beérünk a városba és végigmegyünk az Orosz utcán, a Zsidó utcán, a Méz és a Tej utakon. Csupa csillogó szemű, magas, vidám nő jön velünk szembe. A világon a legszebb és a legcsúnyább nőt is Ukrajnában láttam, ezen az úton. Lembergben a legszebbet, a Bécsi Kávézó teraszán. A legcsúnyábbat Ungváron, egy játékteremben. 
Bausinger a párhuzamos különidejűség fogalmát csak különös néprajzi látványosságra használta. Az etnográfus olyan pillanatokat próbált leírni vele, amikor egy kultúrában látszólag össze nem illő, eltérő történeti időkből származó jelenségek együtt, egymással párhuzamosan érvényesülnek. Például, a földműves istállójában már ott áll az új traktor, a rozsdás, régi szovjet traktor ? mindegy ?, de szomszédja még ökörrel szánt, az ökre pedig faekét húz. Mindketten ugyanannyit aratnak. A ruténok földjén számtalan ilyen esettel találkozni.
A legszebb és a legcsúnyább együtt él.
Leopolisban két és fél napot töltöttünk. Aztán elindultunk vissza a Jelenbe.  De előtte még megérkezünk utolsó állomásunkra, a Dominóba. Ahol kigyulladt ugyan a fény, de sajnos elveszett az utolsó remény, és annak is az anyaméh volt az oka.
 
 

7. A vége: csak játék

Ahol bizonytalan a jelen és biztos nincs jövő, ott van a legtöbb játék, mert nincs mit elveszíteni. A játékteremben épp olyan a világ, mint odakint, csak tömörebb, izgalmasabb és nehéz kilépni. De ki lehet lépni: Las Vegas, Monte Carlo, Ungvár. 
Elindulunk hazafelé. Újra Ungváron szálltunk meg. Odafele fáradtak voltunk, visszafele már megnyugodtunk. Láttuk Galíciát, tele voltunk élménnyel. Úgyhogy kipihenten mentünk be este a belvárosba. Szórakozásnak indult, Berlinben, Budapesten, Krakkóban ilyenkor indul az élet. Éjjel tizenegy óra volt. A diszkó zárva, a Havanna Café becsukott, a pálmafás hely, amit többen javasoltak, szintén akkor zárt. Kérdezgettük a taxisokat, mi van még, ők hosszú körutat kínáltak a vöröslámpás házak felé, ajánlották a pornómozit, de az nem felelt meg. Nőket be sem engednek, csak ha fizetnek, külön, akkor persze, igen, őket is. 
De szerencsére, még mielőtt hazaindultunk volna, megláttuk a Dominót. 
A Dominó gyönyörű. Van szaga és színe. Büdös és rózsaszín.
Meztelen mellek, szívek és szőke nők pörögnek a félkarú rablóban körték, málnák és cseresznyék helyett. Pornóflipper is van. Vörös, narancs, rózsaszín neon, kiégett, kissé kopottas fények. Mégsem játszik senki. Elfogyhatott a pénzük, mert mikor beléptünk, már csak ültek.
Lehetett rendelni mindent, bort, sört, üdítőt, kávét, a hűtőszekrény mellé ültünk, bármikor bárki benyúlhatott.
Kevesen voltak.
De ahhoz épp elegen, hogy zaj és füst legyen.
A felszolgálólány feltűnően kedves, folyton tölt valakinek.
A terem mögött, ahol helyet foglaltunk, volt még egy másik terem. Itt is álltak gépek, de sötét volt. A mosdót kerestem, úgyhogy át kellett mennem rajta. Kitapogattam a villanykapcsolót, de alighogy felvillant a fény, százával elindultak a földön a csótányok, úgyhogy gyorsan lekapcsoltam. Valaki feküdt a sötétben a földön. Nem volt másik ajtó, ennyit még azért láttam a pillanatnyi fényben. Nem tudom, ki volt az. A Dominóban nincs mosdó. A ház háta mögé kell menni.
De ült ott még egy akadály, aki miatt nehéz volt eljutni a hátsó teremig.
Ha valaki hátra akart menni, el kellett haladnia egy nagy, tömött mellű, szőke nő mellett, és ez még inkább megnehezítette az utat, mint később a bogarak. Kikerülhetetlen volt, mindenképpen rá kellett nézni, hiszen pontosan a két terem között ült. 
Ilyet még sosem láttam. 
Pedig az ember állítólag élete folyamán több ezer arcot képes megjegyezni, és ennél lényegesen többet észlel. 
Csúnya volt. 
Ez a szó így kevés, leírva, a valóságban még sokkal csúnyább volt.
De senki sem bírta levenni róla a szemét.
Vonzó.
A világ legcsúnyább nője, akit valaha láttam, a Dominóban ült. Mégsem ült egyedül.
Sokakat a markában tartott. 
Hatalmas, szőke haj borította a fejét és az arca egy részét. Félig lenőtt, akár paróka is lehetett, de nem az volt. Az arcbőre barna, de majdnem feketébe hajlott., Mintha leégett volna egy szoláriumban, vagy valaki felgyújtotta volna, lehetett volna az is, bármi, ami bekormoz egy nőt, előfordulhatott. Akkor már nem égett, de koszos, elhasznált hamunak látszott. Szomorú volt, ettől aztán egy picit mintha szépült volna. Szemei kékek, talán, nem emlékszem pontosan, de szemgolyói vörösben úsztak. Hatalmas fehér körömcipő volt a lábán. Fekete bőrdzsekiben ült, néha megszólalt, magyarázott valamit, aztán sokáig hallgatott. Hosszú, rózsaszín körmeivel belekavart a vodkájába, naranccsal hígította. A mellbimbója kilátszott vörös hálóblúza alól. Rágyújtott.
Valaki fogdosta a kezét, talán pénzt akart tőle, azt hiszem, nem értettem pontosan, de egyszer csak átnyújtott neki egy bankjegyet. A nőnek sok pénze volt. Kivette és az ujjai közt csavargatta, a körmével pöckölte. Talán övé lehetett egy gép. Ahol a csöcsök pörögtek. Vagy egy másik, ahol a szívek. Vagy ahol cseresznye és meggy villogott, az is hozzá tartozott. A hátsó terem is, minden, a férfi, aki kérlelte, az is. És aki meghalt este hátul, az is. És a felszolgálólány, a vendégek, mi is az ölében voltunk.
 Bárki, aki belép a Dominóba, őt szolgálja; a jelenét és a jövőjét beledobhatja a szőke nő ölébe. Milyen megnyugtató lehet az az öl, akár az anyaméh. Vagy egy tál cseresznye. Egy ékszerdoboz az éjszakában. Vodkaszagú.  Picit duzzadt, vörös, múlttalan és örökké várakozó.
Pisilni kellett, elindultunk haza. Többen hányingerre panaszkodtak.
Néhányan ottmaradtak, a Dominó mágikus hely.
Ha valaki egyszer ott járt, soha többé nem tudja feledni.
Pont félúton, útban Lemberg felé.
 

      Miskolc-Lemberg, 2006. május 3–7.
 
 

Olvasmányok  lembergi úthoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, Rudolf, trónörökös főherceg megbízásából, Magyar Királyi Államnyomda, 1886-1889, CD-Room formátum.

Jurij Nykolysyn: Lwiw, Agriori, Lwiw, 2004.

Jurij Andruhovics: Shevchsenko is OK. Esszék, Ráció. 2004.

Andrzej Stasiuk – Jurij Andruhovics: Az én Európám. Két esszé az úgynevezett Közép-Európáról, JAK-Kijárat, 2004. Ford. Körner Gábor.

Martin Pollack: Galizien. Eine Reise durch die verschwundene Welt Ostgaliziens und der Bukowina, Insel Verlag, Frankfurt am Main, Leipzig, 2001.

Europa erlesen. Galizien, Wieser Verlag, Klagenfurt, 1998.

Bruno Schulz: Fahajas boltok. Elbeszélések. Jelenkor, Pécs, 1998. Ford. Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára, Reiman Judit.

Külön köszönöm Körner Gábor segítségét.

Bibliográfia

KISS Noémi
Határhelyzetek. Paul Celan költészetéről
Anonymus, 2003

Tájgyakorlatok
JAK–Kijárat, 2003
 

Trans
Magvető, 2006

„Fekete-fehér fény”
(Biográfia és fotográfia Nádas Péter:
Valamennyi fény című munkájában)
In: Egytucat. Kortárs magyar írók
női szemmel
JAK–Kijárat, 2003

„Az idegen táj és gyakorlata”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Egy szobor szépsége és mentsége”
Magyar Lettre Internationale, 43

„Digitális Bédekker”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Bukó –
Csoportos utazás kelet felé”
Magyar Lettre Internationale, 49

„H mint néma határ”
Magyar Lettre Internationale, 54

„Csernovic”
Magyar Lettre Internationale, 58

„Szilánkok. A nő reprezentációja a kortárs magyar irodalomban”
Magyar Lettre Internationale, 63
„A lefényképezhetetlen
Csoszó Gabriella fotóiról”

„Göröngyös utak, rögös esszék, meg a magyarok”
Magyar Lettre Internationale, 64

(Farkas Zsolttal, Marno Jánossal,
Németh Gáborral, Péterfy Gergellyel
és Szilágyi Zsófiával)
Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyveiről
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48