Arno Geiger
Vörös és kék

Ezúttal hivatásból látogatok szülőhelyemre. Egy birkózóbajnokságra akarok elmenni, mégpedig azért, hogy erőteljesen fizikainak érzett származásomról megbizonyosodjam. És hivatásos óvatossággal látok a dologhoz: ahogy mondják, elég felnőtt vagyok, hogy tudjam: a múltat, különösen saját gyerekkorunkat úgy való néznünk, ahogyan a kínaiak nézik a dolgokat: összehúzott szemmel.
Egy írógép-tulajdonos, valaki, akit nem súly, hanem lényeg alapján mérnek: tejfölös képpel, összehúzott szemmel ülök a Hofsteig Sportcsarnokban, visszakérődzve a múlt takarmányát, ezen a nemrég még kérődzők uralta tájon. Fiúkat és lányokat nézek fizikai viadal közben – egyidejűleg pedig magamat is, ebben a furcsa szellemi állapotban, amelyben a pillanatnyi benyomások régi képekkel és hozzájuk szövődő tűnődésekkel vegyülnek.

A falvaknak saját jellegük van. Ha Magyarországon leszállsz a buszról, disznók szagát érzed. Wolfurtban azelőtt tehenek szagát lehetett érezni. Tempi passati. Az ajánlás szó hallatán rendszerint könyvek jutnak az eszembe. Wolfurtban viszont telkek. Át-ajánlás, így mondják németül, ami a falu jellegét megváltoztatta: mezőgazdasági haszonterületből építési területté tette.
A sportcsarnok magaslati ablakaiból gyerekkorom meghitt tájának részleteire látni, oda, ahol a Bodeni-tó meg az Alpok hivatottak vigaszt nyújtani a területrendezés bűneiért. Odakinn néhány folyó, sok-sok út meg egy autópálya. A ferde törzsű gyümölcsfák mohalepte oldalán látni, hogy merre van nyugat, merről fúj a szél. Az összképet a számtalan és egyre számosabb ház uralja, kötelező távolságra egymástól, akár egy kormorántelep fészkei. A kormorántelepek fészkei olyanok, mintha szimmetrikusan rendezték volna el őket, a két fészek közti távolság ugyanis egy-egy csőr hatósugarából adódik. A fészkek olyan messzire vannak egymástól, hogy egyik kormorán se tudja megcsípni a másikat. Mégis csipkelődnek. Egy kisgyerek iskolatáskával a hátán szalad végig az Oberfeldgassén, fekete kutya kullog utána. A kertben félénken prüszköl egy öreg férfi, az apám.
Negyven előtt még táplálunk némi reményt önnön testi vonzerőnk és teljesítőképességünk iránt. De aztán, a közelgő hanyatlás láttán a fizikai jólét iránti csupasz érdeklődésünk lép a remény helyébe. Erőnk gyarapításának szentelt gyermeteg foglalatosságunk előbb büszkeségbe fordul át, hogy lám, még erősek vagyunk, majd feltartóztathatatlan hanyatlásunk megfigyelésébe torkollik. Lehet, hogy egyszerűen csak összetévesztem magammal a falut, amikor azt mondom, hogy a falu is ezen az úton halad. Utcák, új és régi épületek, ipartelepek, parkolók és kerítések többnyire önkényesnek ható konglomerátuma. Összességében nem túl szemrevaló. – A városok zöme megszépül az évszázadokkal, ezredik születésnapjukra szívből gratulálhatunk nekik. A falvak zöme egyre csúnyább lesz.
– De hát ez egyáltalán nem is falu! – mondja kísérőtársam, a magyar fotográfusnő. Először berzenkedem, végül aztán mégiscsak igazat adok neki. Objektíven nézve olyan, mint egy előváros, az egész Rajna-völgy egyetlen előváros, csak hogy soha nem lesz hozzá centrum. Így azon sincs mit csodálkoznom, hogy apám már nem ismeri meg a helyet, ahol több mint hatvan éve él. – Ha autóval megyünk át rajta, néha megkérdezi: – Hol vagyunk? – Wolfurtban. – Wolfurtban? Nehezen tudom elképzelni.
Apám emlékezethézagai még itt is emlékezetvesztéssé állnak össze. A faluról kiderül, hogy nincs benne semmi kényszerítően összetéveszthetetlen, inkább csak külsődleges, fölcserélhető. Kérdésemre, hogy a bútor a nappaliban nem olyan-e, mintha a saját bútora lenne, apám nemrég azt válaszolta: – De igen, csak másoknak is lehet ilyen bútoruk. – Én pedig most magamnak teszem hozzá: – Másoknak is lehet ilyen falujuk.

Rövid ceremónia keretében, különösebb felhajtás nélkül nyolc ország 261 birkózója és birkózónője vonul be a csarnokba. Az egyesület elnöke megafonon át sérülésmentes kimenetelt kíván a tornának. Köszönti az elöljáróságokat, kijelöli a három szőnyeget, amelyeken a küzdelmeket vívni fogják. És már kezdődik is.
Mezben két lány jön fel az alagsorból, az ajtók szinte maguktól vágódnak ki előttük, két kicsi, edzett, életéhes test.

Nem tudom, mennyi krumplit loptam anyámtól a pincéből, miután a „Tengeri farkas” ment a tévében. A nyers erőszak – puszta kézzel elkövetett – aktusa egy nyers krumpli ellen. Vagy lehet, hogy mégis főtt krumpli volt? A kérdés napokon, heteken át foglalkoztatta a képzeletemet. Így pedig igaz lehet ugyan, hogy az okosság köré is legendák szövődnek, s hogy az okosság is egyike azoknak a nagy mítoszoknak, amelyekkel a gyerekek megtéveszthetők. A sokszor hallott „Egyél, akkor nagy leszel és erős” azonban mélyebb benyomást hagyott bennem.
A beszéd mellékesen jött, a gondolkodás gyerekkoromban nemigen jött szóba, hacsak az éppen elkövetett botorságot nem azzal a kérdéssel kommentálták: – Mégis mit gondoltatok, amikor kitaláltátok? – Nem emlékszem rá, hogy akár én, akár bárki más különösen törődött volna a gondolkodásommal. Sem tudjisten miféle műveltséggel nem igyekeztek kistafírozni bennünket, sem az olvasás nem számított szívesen látott tevékenységnek, jóllehet a naplopás esszenciájának szerepében már felváltotta a televízió. A kollektív tudatban megmaradtak a vele szembeni kétely nyomai, így gyermeki világomban éveken át a fizikum volt az egyetlen valós és lényegi elem; a szellemet amúgy is rendszeresen elvitatták az embertől.
Fizikai képességeim iránt táplált érdeklődésemre nagyon jól emlékszem. Tudom, hogy járókámban felálltam, és nagy erőfeszítés árán, de nagyon boldogan kapaszkodtam rácstól rácsig. És emlékszem rá, hogy néhány évvel később befogtam egy cipőt apám satujába, és gyakoroltam a cipőkötést. Nem akartam az óvodában azok közé a gyerekek közé tartozni, akik csak azután mehettek haza, hogy a néni (bizony, így mondtuk) segített nekik felöltözni.
Saját kezűleg bekötött cipőben repültem haza a ma beépített földeken át.

Állok a lelátó feletti korlátnál a wolfurti birkózóegyesület egykori elnökével, és vele együtt figyelem a mérkőzéseket. Az illető évtizedekig dolgozott az egyesületnél társadalmi munkában. Azt mondja: – Voltak érzékeny fiúk, őket arra kértem, hogy az anyjukért és értem küzdjenek. És voltak olyanok, akikkel ordítoznom kellett, hogy kellő harci kedvük legyen. – Letekint az úgynevezett harci történésre, és azt mondja: – Volt, akit étellel lehetett elcsábítani, az olyanoknak hatalmas szelet rántott húst ígértem győzelem esetére.
A férfi egy évvel fiatalabb az apámnál. Tudom, ha a hetvenes-nyolcvanas években versenyekre utazott, a srácaival az ifjúsági szállásról a henteshez ment, és így szólt: „Lenne szíves megmérni a srácaimat.” – Mivel az egyesületnek nem volt olyan pontos mérlege, ami a kisbuszba befért volna, viszont döntő fontossággal bírt, hogy pontosan tudják, kinek mennyi a súlya, a hentes felállította a srácokat a mérlegére. Aki többet nyomott a versenysúlyánál, attól meg kellett vonni a vacsorát, végszükség esetén izzasztózubbonyban küldték futni, míg csak a fölösleges kiló le nem jött róla.
Az egyik ilyen sráccal – nézőként ő is itt van a csarnokban – gyerekként együtt játszottam a homokozóban, nem csak képletesen, de szó szerint is. A homokozó alatt egy hangyaboly volt. Játszótársam időnként két ujja közé csípett egy hangyát, és a szájába tette őket. Megette a hangyákat. Amikor kis ideig egymás mellett állunk, azon tűnődöm, hogy szóba hozzam-e a hangyákat, de tudom, hogy nemigen van oka osztani ez iránti érdeklődésemet. Odajön a felesége egy gyerekkel, a nőnél átlátszó bevásárlószatyor van, amelyben több doboz tej és néhány kenyér látható. – Nem kaptam meg az állást a Bauhausnál – mondja. A gyerek, aki mögöttünk áll a tribünlejáró korlátjánál, kétszer kérdezi: – Mama, miért nem kaptad meg az állást a Bauhausnál? – A nő először nem reagál, aztán azt mondja: – Mert nem kaptam meg. – De miért, mama! Miért nem kaptad meg az állást a Bauhausnál? – A nő nagyot sóhajt, és azt mondja: – Hagyjál, kérlek. – Aztán legyint, és odébb áll. Odébb áll egykori játszótársam is, más gondjai vannak, mint az én nyers emlékeim. Emlékek rajta most nem segítenek. Nem is engedheti meg magának mindenki őket. Vannak emberek, akiknek gyerekeik vannak meg egy állástalan feleségük, és vannak emberek, akik azzal keresik a pénzüket, hogy szamárfüleket simítgatnak, és összekötő vonalakat húznak távoli pontok között.

Az edzők üvöltözése összekeveredik egy gyerek emlékével, aki hangyákat evett, összekeveredik két lány látványával, akik birkózni készülnek a 3-as szőnyegen, összekeveredik a magyar fotográfusnő fényképezőgépének kattogásával. Mindez összekeveredik, ahogyan összekeverednek a lányok végtagjai. 43 kiló alatti súlycsoport.
A szőnyegbíró megadta a jelet a kezdésre. A két lánytest átfonja egymást, az izmos soványság a kék mezben meg az izmos soványság a vörös mezben, szorítás és engedés, támadás és ellentámadás. Az egész valami mélységesen közös benyomását kelti, nekem olyanok a lányok, mint két egymásba fonódó táncos, akik a vonzás-taszítás különös táncát járják. Vörös és kék egyetlen gombolyaggá keveredik. Zajok és színek, sok esemény, sok ember, sok kiáltozás, üvöltözés, nevetés, beszéd, sírás, zűrzavar, rossz levegő, a tapadós szőnyegekre zuhanó testek csattanása, aztán megint nevetés és üvöltözés és a délelőtti meleg, a lábak trappolása, a küszködők nyögése, az edzők hangja és az elütően sötét öltönybe öltözött szőnyegbírók kézjelei. Az agy mélyén pedig a mostani élet gazdagsága úgy fonja körül a múltat, ahogyan a vörös mezes lány fonja körül a kék mezeset.
Egy hajgumi repül át a szőnyegen.

Meg-megszólítanak, olyankor elfordulok a küzdelemtől. Bizonyos értelemben ott vagyunk otthon, ahol ismernek, vagy még inkább, ahol (bibliai értelemben) megismernek. A hajdani szomszédok azonban futó ismerősökké váltak, némelyikük idegenné, és nem igazán tudjuk, miről beszélgessünk egymással. Legszívesebben valami könnyű és egyszerű témáról. De miről? Nem léptünk-e rég túl a ponton, ahol még lehetséges volt néhány mondattal pótolni a lemaradást? De igen. – Nem szakadtak-e meg az összekötő vonalak? De igen. – A háló szemei tágulnak, a megszakadt kapcsolatok mögött lyukak maradnak hátra. A lyukak az űrbe nyílnak. Az űr bizonytalanságot támaszt.
Így érzékelem én: olyan rombolási folyamatnak, amely egész lassan megy végbe, az összefüggések szétbomlásának, mindama dolgok megfogyatkozásának, amelyek a hazára való jussomat igazolhatnák.
A hely- és levegőváltozás célja életérzésünk megújulása, olvasható a Varázshegyben. – A megújulás azonban többértelmű fogalom, jelentheti azt is, hogy valami régi felfrissül, meg azt is, hogy megszabadulunk a régitől. Ha Wolfurtban vagyok, a megújulásnak ez a két változata kéz a kézben jár. Se nem csak az egyik, és se nem csak a másik. Vörös és kék.

A lányok előredőlve állnak, sovány karjukat a combjukra támasztották. A szőnyegbíró jelére várnak.
Két olyan harcos, két olyan lány találkozott itt, akik méltó ellenfelei egymásnak, akik úgy mozognak, mintha tévedhetetlenül ki tudnák találni a másik gondolatait. Ide-oda tolják egymást a szőnyegen, egymásba kapaszkodnak, hol a szándék, hol a színlelt szándék jeleit küldözgetik, mozdulataik olyan sokrétűek, hogy nézés közben is örülök, ha legalább ők maguk át tudják látni, amit csinálnak. Szétválnak, újra találkoznak, két sima, rugalmas test, arcuk még legyűrt helyzetben is olyan kifejezést ölt, amelyből inkább a kiállt, semmint az előttük álló fájdalomra lehet következtetni. A talajon összefonódó testek cselekvésük közösségében egy piet? nyugalmát árasztják.
– Drámai – mondja a magyar fotográfusnő, és némileg talán ugyanarra gondolunk.
Melléjük helyezve apám teste, amely törékeny, olyan törékeny, mint minden emberi bizonyosság, mint azok a tünékeny pillanatok, amelyeket igyekszünk megörökíteni és megírni.
S mindehhez még én, aki kétszer annyi idős, mint a lányok, fele annyi idős, mint az apám, és mindig középen aközött, ami voltam, és aközött, ami leszek.

A birkózás puha tettlegesség. Birkózás közben nem ütnek, hanem fognak és átkarolnak. Az ellenfelek javarészt átkarolják egymást, átfonják egymást, és, ha tetszik, saját testükkel hallgatóznak bele a másik testbe, hogy megtudják, mi fog következni és mi lesz lehetséges a következő pillanatban.
Egy ilyen test, merőben tapintásérzékileg, hihetetlenül szép valami, és szép megfogni. Úgy képzelem, hogy egy teljesen idegen és ismeretlen testet is alapvetően szebb megfogni, mint mondjuk egy kosárlabdát. Nem utolsó sorban az elmúlt múltnál is szebb.
Az osztrák női válogatott edzője szerint: – A videojátékokban annyi fájdalmat lehet okozni, amennyit csak akar az ember. Itt viszont saját fájdalmaikat érzik a gyerekek. Testükről, így pedig saját magukról tanulnak valamit.

Soha nem voltam erős gyerek. Olyan dolgokban vittem valamire, ahol ügyességgel párosult könnyűsúlyomnak hasznát vettem: a lépcsőház korlátján való lecsúszásban vagy az elfutásban. Sok mindent fel lehet róni nekem, de azt nem, hogy olyan gyerek voltam, akit utol lehetett érni elfutás közben.
Eddig használt éveimre gondolok, amelyek nem elhasználtak a szó tágabb értelmében, hiszen továbbra is használom őket, habár saját idejükön kívül, egy másik időben, a jelenben. Nem térhetek vissza a korábbi évekbe, tovatűntek. Átéltem őket. De részletekben, idő-építőkockákban, más elrendezésben újra átélem őket – ahogyan a gazda épít új istállót a beomló kastély köveiből. Állok a sportcsarnokban, egy birkózótornán, szédítő tempóban élek újra korábbi éveket. Egy délután, nyár, egy homokozó, néhány hangya. Délután, ősz, pince, egy satu, egy gyakorlatlan ujjakkal megkötött cipő: mindezt másodpercek alatt, egy akkora időfoltban élem át, amely nem nagyobb egy tűszúrásnál (nem nagyobb, mint az egyetlen fennmaradt mondat egy különben elveszett ókori műből). És mindezt nyomatékosabban élem át, mint az egyidejű jelent, amely holnapra talán már feledésbe merül.

A vörös mezes lány hasra fekszik, és úgy lelapul és elnehezedik, mintha aludna. Emögött az a szándék áll, hogy a másik lánynak ne sikerülhessen átfogni és átfordítani a földön fekvőt. A kék mezes lány a vörös mezes fölé hajol, olyan, mintha föl akarná ébreszteni a barátnőjét, vagy meg akarná fordítani, hogy lássa, él-e még. Nem sikerül neki. A szőnyegbíró sípol, és karmozdulatokkal felszólítja a lányokat, hogy menjenek vissza kiinduló pozíciójukba a szőnyeg belső körére. A lányok feltápászkodnak, és hajtincseket simítanak ki az arcukból. A vörös újra szétvált a kéktől.
A gondolatok ellenben nem váltak szét, nem váltak szét az emlékek sem. A vörös már nem lesz vörös, a kék már nem lesz kék.
Egy kisgyerek lábujjhegyre áll, hogy jobban láthasson.

Látom a hangyát, látom a krumplit, és miközben még a krumplit látom, látom a gyerekcipőt is. Sok minden mást pedig nem látok. Emlékek, elszigetelt, a napok és események összességéből kivált, egy magányos középpontba került emlékek, olyasfélék, mint odalenn a szőnyegen a színes körök által közrefogott lányok.
Minél nagyobb a távolság egy múlttól, annál kisebb a tárgyilagosság kötelessége. Gyerekkorom lassanként kezd teljesen az enyémmé válni, csak hozzám tartozó emlékezettulajdonná, amelyhez hamarosan ezeknek a lányoknak a látványa is hozzá fog tartozni.
Véget ért a küzdelem. Kék nyert. Vörös és kék kezet fog egymással. Ha a gyerekek veszekedtek, szülői részről mindig azt lehetett hallani: fogjatok kezet egymással.

Valamikor, öregemberként, aki majd leszek, elolvasom ezt a szöveget, és akkor majd látni tudom magamat akként, aki egyszer voltam, egy fiatalemberként, aki addig jelentős, e mostani szöveg lejegyzésével kezdődő retusáláson fog átmenni. Az öregember látni fogja magát, egy korábbi énjét, amint harmincnyolc évesen ült egy sportcsarnokban, és eltűnődött. Ezt a pillanatot annak a valaminek a tükröződésében fogja értelmezni, amivé ő maga addigra vált. Majdani látószögéből fog jelentést tulajdonítani a múltnak. És lehet, hogy azt fogja mondani: „Azóta a sportcsarnokot is lebontották.”
Ezt fogja tenni, ha még él, vagy ha nem éri ugyanaz a sors, mint az apját. – Mert ha apámra gondolok, tudom, hogy olyan dolgokat is elfelejtünk, amelyekről korábban szentül hittük, hogy soha nem fogjuk elfelejteni őket.
Például a szülőhelyünket.
 

             ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA



Lettre, 66. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu