Ivajlo Dicsev
Európaiság a távolból

SZÓFIA – Bulgária és Románia EU-belépése emlékeztet egy kissé Groncho Marx híres mondására: „Nem szívesen lennék tagja annak a klubnak, amely felvesz olyanokat, mint én”. Nem elég, hogy a belépés támogatottsága jelentősen alábbhagyott – lelkesedésnek semmi nyoma. Ráadásul a két állam belépése a NATO-ba „Mr. Dubya” korában csak megerősítette azt a homályos érzést, hogy egy történelmi átok kísér minket. Alighogy felvettek bennünket a globális győzteseknek ebbe a dicső szövetségébe, az rögtön veszekedésbe és észrevehető hatástalanságba süppedt. Mi lesz az EU-val?
 A régen várt szeptember 26-i jelentés a megtett előrelépésről, amellyel az Európai Bizottság zöld utat adott a belépéshez, nemcsak a kontinens nyugati felén, de a két szerencséltetett részéről is hűvös fogadtatásra talált. A bolgár sajtó olyan címekkel nyugtázta a hírt, mint „Próbaidőre az EU-ba”, „Kényszerzubbony Bulgáriának”, „Minket nem vár senki”, és „Az EU elkobozza a repülőinket”. Másfelől a reagálások az agresszív hangjukról hírhedt bolgár chatroomokban jóval pozitívabbak voltak, mint a hivatalos kommentárok („hé, honfitárskáim, gratula, ez mégiscsak jó hír”). Lehet, hogy a balsorsban való ősi hit maradványa az, ami elfogja az embert, amikor meg nem engedett módon valami jót talál mondani, és ez az, ami az embereket a világnak ebben a részében arra készteti, hogy állandóan fanyalogjanak és mindent szapuljanak.
 Persze nem könnyű úgy ünnepelni, ha nem igazán örülnek nekünk. Az EU megalakulása óta legmélyebb válságában leledzik, és az ötödik bővítés valami olyasmi, mint a globalizációs sokk helyi változata. A tíz új tagország 2004-es csatlakozása óta Nagy-Britanniába 600.000 bevándorlót regisztráltak, úgyhogy már nem is lehet csodálkozni az egyre több idegenellenes hangú cikken az olyan lapokban, mint a Sun. A gyarmatosító tapasztalatok már nemigen segítenek úrrá lenni a krízisen. Ráadásul az új bevándorlók pontosan úgy néznek ki, mint mi, mondta egy londoni ismerősöm, nem is tudjuk őket ránézésre felismerni, ott lehetnek bárhol. Így kerülnek be olyan veszélyérzetek a nemzettestbe, amelyek még az ízig-vérig liberálisokban is félelmeket keltenek, olyan félelmeket, amilyenek a 19. században merültek fel, amikor az emberek tudomást szereztek a pirinyó mikrobákról, amelyek benne élnek a testünkben, a részünket képezik, mégis a vesztünket okozhatják.
 Bulgária és Románia kevésbé van szem előtt, mint a 2004-ben felvett tíz új tagország. Nem veszélyeztetik úgy a status quót, ahogy Lengyelország próbálja, de nem is kebelezhetők be olyan könnyedén, mint Málta. Bár (szerencsére) nem muszlimok, de nem is rendes keresztények. A kommunizmus bukása fölötti általános ujjongás közepette valahogy becsusszannak az Unióba, de vannak sötét rejtélyek, mint hogy miért nem voltak igazi disszidensek Bulgáriában, vagy hogy ki is robbantotta ki valójában az 1989-es romániai forradalmat. Mintha egy fekete lyukat integrálnának az unióba, ami mindent elnyeléssel fenyeget.
 Hogy az ismeretek hiányában fellépő vákuumot ily módon félelmekkel töltik ki, nem újdonság: jusson eszünkbe a vérszomjas Drakula gróf vagy a hírhedt mérgezett esernyő. Bulgária délebbre van, és az orientalizmus ennek megfelelően fokozódik. Gondoljunk csak a „bulgár” szó átváltozásaira: angolul bugger, franciául bougre a „homoszexuélis értelmében, ami a bogumil eretnekekre nyúlik vissza, akiket üldöztek és kitiltottak a bolgár cárok. A bogumilok ellenezték a gyermekáldást, mivel a materiális világot az ördög művének tartották, és ezen az alapon folyamodtak valószínűleg alternatív szexuális megoldásokhoz. Sokan közülük Albi közelében telepedtek le, ahol hatottak a tragikus sorsukról ismert katárokra. Később aztán a „bolgár eretnekekből” szimplán csak „bolgárok” lettek. Látható, hogy az európai rémképek visszanyúlnak még jóval a kommunizmus előtti időkre is.

Pánik, szerencse és érdem
Talán ilyen elképzelt határok tehetnek arról a sajátos folyamatról is, amit általában „a nacionalizmus erősödéseként” emlegetnek, amelyben a globális politikai korrektség neofasiszta  határsértései egy Európa-ellenes beállítottsággal járnak együtt, mindenekelőtt azoknál az „euro-törékeny” csoportoknál,  ahogy az európai újbeszédben azoknak az embereknek a körét nevezik, akikre a csatlakozási folyamat nyomása alatt társadalmi hátrányok várnak. A románok a Romania Maréval, a Nagyrománia Párttal nyitottak, Bulgária az Atakával tromfol, ami eredetileg egy tévéadás, amelynek moderátora politikai vezetővé avanzsált, és a 2006-os elnökválasztások során eljutott egészen az előválasztásig.
  Az Ataka-párt valódi identitás-politikát űz, amivel – a német Nemzeti Demokrata Párttól eltérően – középkorú választókat vonz, közepes méretű városokból, a közepes jövedelmi és műveltségi szintűek köréből. Az a kábeltévé-csatorna, amelyen az Ataka 2005 elejétől a platformját hirdeti, hangsúlyozottan a magaskultúrára épít: „autentikus” folklór, hazafias rizsa és klasszikus zene elegyére, ami a sztálinizmus régi szép idejére emlékeztet. A „hátrányból előnyt” módszerről van szó – a nemzetközi sugárzási jogok megszerzéséhez szükséges anyagi eszközök hiányából igyekeznek tőkét kovácsolni, s ez önérzetességbe és épületességbe csap át. A műsor félig arra a kaptafára készül, hogy „a nézők kérdezik, a szakértő válaszol”. Aktivisták, történészek és hazafiak közreműködésével zajló kerekasztal-beszélgetéseken igyekeznek válaszolni olyan kérdésekre, mint „Tessék mondani, professzor úr mihez kezdjünk a cigányokkal?” Még pompásabban virul az ilyen interaktív demokrácia az interneten.
 Ami Európát illeti, a „nacionalisták” (tehát a média egy meghatározott célcsoportja) olyan érvelést követnek, ami a történelmi materializmusra emlékeztet. Az ő logikájuk szerint elkerülhetetlen, hogy Bulgária az EU-hoz tartozzon, mintha olyan természettörvényről volna szó, akár a gravitáció. Keresztények vagyunk, jóféle paradicsomunk van, nagyon jelentős a geopolitikai elhelyezkedésünk, mi vagyunk a legrégibb európaiak… Aki járt valaha a Balkánon, tudja, milyen fontos ott minden egyes geopolitikai helyzet; mégis érdekes lehet megtudni, miért is kellene a bolgárokat az első európaiaknak tekinteni. A legjobb magyarázat erre úgy szól, hogy mi bolgárok (azaz tulajdonképpen a trákok) a görögöktől északra telepedtünk le, és ezért evropszoknak (sic!) neveztek minket. Ez csak elég logikusan hangzik, nem? Ez egy olyan Európa benyomását kelti, amelynek nem alanya, hanem tárgya az ember, Európa mint etnikai jelleg.
 A belépésnek egy ilyen dehumanizált olvasata éles kontrasztban áll a közép-európai változattal, amely lelkifurdalást próbál kelteni, és árulást vet a Nyugat szemére, amit most igazság szerint jóvá kellene tennie. Ha az EU-ba való belépés afféle természet adta esemény, amit nem emberi kéz vezérel, akkor bizalmatlanság lép a háládatlanság helyébe, és a (korrupt) politikai osztályt arra hívják fel, hogy küzdjön az elárult nemzeti érdekekért. (A szeptemberi jelentés az Európai Bizottság által végrehajtott fordulatról csak megerősítette ezt a felfogást. Andreas Pribirsky politológus ebben az összefüggésben minden egyes csatlakozási folyamat szükségképpeni dramatizálásáról beszél. Ahogy a határidő közeledik, úgy növekszik a feszültség, egyre több a nehezítés, fokozódik a kétségbeesés. Aztán jön a boldogító megváltás – uff, hadd ünnepeljünk! Vajon egy euro-trükkről van szó, amivel a kormányokat nyomás alá helyezik? Vagy egy propagandastratégiáról, a határozatlan népesség mobilizálásáról?
 Mindemellett továbbra sem könnyű azonosulni a „klubbal”, sosem hallottam, hogy valaki beszéd közben a „mi, európaiak” fordulatot használta volna. Mindig „ők” azok, akik adnak vagy elvesznek, és „mi” vagyunk azok, akik nyerünk vagy vesztünk rajta. A legnagyobb vita Bulgáriában a Kozlodiu atomerőmű bezárása körül alakult ki, ami részét képezte az Európai Bizottsággal folytatott tárgyalásoknak. A felháborodás efölött csak fokozódott, amikor az atomenergiát kezdték világszerte újra átértékelni (különböző nemzetközi szakértők tanúsították, hogy a reaktor jó állapotban van), és amikor a románoknak megengedték valamivel feljebb a Dunánál, hogy a Duna folyásával szemben egy új atomerőművet építsenek. Ott van persze az emelkedő villanyszámlák szempontja, amit az atomlobbi gerjeszt, mindeközben nem annyira az a kérdés a fontos, hogyan biztosítsák a helyi piac energiaellátását, hanem hogy hogyan és milyen mértékben lehet energiát exportálni a szomszédos országokba. A vita identitáspolitikai aspektusa akkor mutatkozik meg, ha visszaemlékszünk arra, hogy a kommunista érában úgy állították be Bulgáriát, mint aminek a történelme valahol a homályos ősidőkben kezdődik és Kozloduiig valamint az első (és egyetlen) űrhajósig ível. Ha a nukleáris presztízs elvesztése a narcisztikus önsajnálatot táplálja, ezt a posztkommunista korszakban elharapózó dezindusztrializálás csak tovább mélyíti, és erről valamiképpen a Nyugat tehet.
 A hadakozás az EU-val leginkább az imaginárius szférában zajlik.  Mondhatunk-e továbbra is „evrót”, vagy a többiekhez alkalmazkodva nekünk is „eurót” kell mondanunk? Hogy miért olyan fontos ez? Mert az önkitalálás bolgár stratégiájának velejét érinti, amely rendületlenül hangsúlyozza a cirill ábécé egyedülállóságát. Egy meghatározott átírási mód, egy hang, egy betű jellege körüli minden egyes nézeteltérést ezért kell komolyan venni. Milyen irigylésre méltóak a románok: ők már a 19. században felhagytak a cirill ábécével. Így éri egyik pánikhullám a másikat. Vajon a bolgár joghurtot rövidesen görög joghurtként kell eladni, a szirénét hamarosan fetának kell átnevezni? Ki vihet autentikus „szármit”, muszakát, vagy kebabcsét a piacra? És aztán: többet fogunk az Unióba befizetni, mint amennyit kapni fogunk – ahogy az ellenzékben hirtelen tudatosodott, amikor a pénzeket, amiket az ő intézményeik kapnak, összevetették az EU-költségvetésbe való első befizetések arányával: még a végén Bulgária fogja szubvencionálni a francia parasztokat!
 Ha akad egyáltalán valaki, aki örül a bolgár csatlakozásnak, hát az emigránsok talán. Benedict Anderson beszél „nacionalizmusról a távolból”, és felállítja azt a tételt, hogy a nacionalizmus különösen szépen virul az emigrációban. Ennek analógiájára gondolom, hogy ma megfigyelhető egy „európaiság a távolból”, Európa-szeretet a kivándoroltaknál. Kevés kitelepültnek áll szándékában hamarosan hazatérni, és a csatlakozás előnyeit élvezni. Inkább azt remélik, hogy ezzel bizonyos jogokra tesznek szert a befogadó országokban, hogy nagyobb tisztelettel bánnak velük, és ugyanannyit fognak keresni, mint a többi európai. Senki nem hitt igazán abban, hogy Bulgáriával vagy Romániával a csatlakozás éjszakáján (2007. január elsején) valami csoda történik. Néhány millió emigráns mindenesetre csodával határos módon egyik aktakupacból a másikba, egyik kisablak előtti sorból a másikba, egyik státuszból a másikba kerül át. Szerintem első időben ők lesznek a leglelkesebb, meggyőződéses európaiak, legalábbis kontinensünknek ebből a részéből.
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

DICSEV, Ivajlo
„Az átlátszó könyv” 
Orpheusz, 1992. 2

„Balkán: ördögi körök”
Haemus, 1998. 3

„Minek kellünk mi nekik az EU-ban?”
Magyar Lettre Internationale, 58

„Észbontó turizmus-rituálé”
Magyar Lettre Internationale, 65
 

PLESU, Andrei
„Európai patriotizmus?
Akadályok kelet felől nézve”
Magyar Lettre Internationale, 25
 

RUPNIK, Jacques
„Kelet-nyugati adok-kapok.
Ki mitől tart az EU-bővítésnél?”
Magyar Lettre Internationale, 53
 

KRASZTEV, Péter
„A Balkán köldökén”
Magyar Lettre Internationale, 16

„Kettőslátás, avagy mi bajom a balkanológiával”
Magyar Lettre Internationale, 40
 

TODOROVA, Maria 
„A Balkán”
2000, 7-8

„Ahogy a Balkánt elképzelik”
Magyar Lettre Internationale, 40



Lettre, 66. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu