(STOCKHOLM/TEHERÁN) – Március negyedikén a nemzetközi nőnap megünneplésére tett előkészületeket megint meggátolták Iránban az iszlám köztársaság biztonsági erői. A március 8-ra tervezett ünnepség szervezőit letartóztatták. A bíróság épülete előtt gyűltek össze, hogy szolidaritásukat juttassák kifejezésre öt aktivistával, akik a sharia-jog különböző vonatkozásai elleni békés tüntetésen vettek részt a múlt év júniusában.
Vajon a nők jogainak kérdése, a kötelező fátyolviselés mint a nők elnyomásának jelképe elleni tiltakozás miért állandó tüske az iszlám rezsim testében 1979 februári beiktatása óta?
Ahhoz, hogy meg lehessen érteni, miben áll az iráni helyzet egyedisége az iszlám világ többi részéhez viszonyítva, érdemes visszatekinteni szándékosan elfelejtett történelmére, amely egészen a 19. század első feléig nyúlik vissza, és megidézni egy különösen jelentős, erős nő alakját.

„Az egész nő csupa lázadás”. Ez a megjegyzés, amelyet egyáltalán nem rokonszenvezve tett róla egy irodalomtörténész, jól összefoglalja a modern történelem egyik legrendkívülibb nőalakjának rövid életét. Fatemeh Baraghani, akit Ghorratuleinnek (Szemünk fényének) becézett egy iráni reformista vallási iskola egyik vezető személyisége, és Tahereh-nek (a Tisztának) a követője, Baab, aki egy új vallás megalapítója lett, Fatemeh Baraghani volt az első nő az iszlám világban, aki százötven évvel ezelőtt először vette le a nyilvánosság előtt a fejéről a fátylat. Meggyőződése volt, hogy minden gazdagság lopás, verseket írt és tudományos értekezéseket, és még harminc éves se volt, amikor vallástudósokat tanított egy lepel mögül Karbala szent városában.
   Mivel egy elnyomott vallási mozgalomban játszott meghatározó szerepet, írásainak nagyrésze elveszett vagy megsemmisült, és szülőhazájában, Iránban mindent megtettek, hogy eltüntessék a történelemből. Hogy mégis ismertté vált, az jórészt a világi feminista mozgalom kutatásainak köszönhető az elmúlt 28 évben Iránban.
   Bár vannak feljegyzések az életéről angolul és franciául, mégis ismeretlen maradt a nyugati feminista mozgalom számára. Ennek egyik magyarázata az eurocentrikus provincializmus egy sajátos formájában keresendő, amely képtelen méltányolni az ilyen kaliberű nőalakokat, ha a világ nem megfelelő részéből valók.
     Ghorratulein 1814-ben született Ghazwin városában, Irán közepén, egy jóhírű és jómódú vallásos családban. Szenvedélyes tudásvágya késztette arra az apját, hogy nővérével együtt megtanítsa írni-olvasni, és hogy nevelőket fogadjon, akik megtanítják a korabeli ismeretek alapjaira. Gyerekként eljárt a fiúknak fenntartott családi magániskolába, és az ajtó mögött állva hallgatta a tanítást. Így aztán tízegynéhány éves korára már volt fogalma az arab irodalomról, a retorikáról, teológiáról, iszlám jogról és a Korán-értelmezésekről. A bátyja, maga is tanult tudósember, ezt mondta a húgáról, „Nem sokat mertünk mondani a jelenlétében. Ijesztően nagy volt a tudása. Vitában olyan világosan, olyan meggyőzően tudott érvelni, hogy megszégyenített minket.”
   Ghorratuleint hozzáadták az unokafivéréhez 14 éves korában, házas évei alatt szült neki két fiút és egy leányt. 1828-ban, nem sokkal az esküvője után követte a férjét, aki tovább akart tanulni, Karbalába, amely Najaf mellett a siíta tudomány egyik központja volt (mindkettő a mai Irak területén található, akkor oszmán uralom alá tartozott).
   A fő vallási vita a siíta tanokon belül ebben az időben az „ozulik” (az akkori fundamentalisták) és az újító „sejkisták” között folyt. Ghorratulein már jól ismerte ezt a nézeteltérést, mert az egyik nagybátyja sejki volt, míg a másik, immár az apósa, ozuli,
és az első számú papi személy, aki hivatalosan kimondhatta a halálos ítéletet a sejki iskola alapítója felett. Az alapító halála és utódja megmérgezése után követői közül néhányan egy fiatal tudós, Seyyed Ali Mohammad körül csoportosultak, aki Baab néven vált ismertté.
Ő dolgozta ki a siíta tanok sejki reformját, végül szakított ezzel a tanítással, írt egy saját könyvet, és a baabizmust kezdte új hitként hirdetni.
    A még mindig feudális Iránban a 19. század közepén elképzelhetetlen volt, hogy egy új eszmét ne valamilyen vallási keretben fejezzenek ki, és Baab tanításai tele voltak idioszinkráziákkal és következetlenségekkel. Mindezzel együtt nagyon forradalmiak voltak.
„A világ Istené. Minden tulajdon őt illeti meg, emberek egy kis csoportja mégis kisajátította azt, amit egyenlően kellene elosztani mindenkivel. Azt valljuk, hogy a tulajdon a legfőbb rossz a társadalomban.” A baabisták hite szerint a parasztok nem kell hogy járadékot fizessenek a föld után a földbirtokosnak. A gyerekek kötelező oktatása mellett léptek fel, a gyerekek testi fenyítése és a halálbüntetés ellen. Baab elítélte a többnejűséget, a két fél beleegyezését tartotta szükségesnek a házassághoz, és a férfiak és nők között kötendő társadalmi szerződést szorgalmazta. Sőt, a baabi mozgalom történetének egy mai kutatója szerint „megszabadította a nőket a fátyol fogságából”. Eszméinek terjedését riasztónak találta a bíróság és a papság. Letartóztatták és ott is tartották a tömlöcben, míg csak ki nem végezték harminc éves korában. 
   Amikor Ghorratulein, a Karbalában töltött tizenhárom év múltán hazatért, írt egy értekezést a sejki eszmék védelmében, és elküldte a sejkiek vezetőjének, akit lenyűgözött a tudásával és okfejtésének erejével, ekkor adta neki az arab Szemünk Fénye nevet.
   Nem bírván tovább együtt élni egy ortodox gondolkodású emberrel, Ghorratulein visszaindult Karbalába, ezúttal a húga és a sógora társaságában. Mire megérkeztek Karbalába, a sejki vezér már halott volt. A felesége, aki a házában fogadta Ghorratuleint, arra kérte őt, hogy vigye tovább férjének tanításait. Így történt, hogy 29 éves korában Ghorratulein iszlám tudósokat tanított egy függöny mögül, ahol a férfiak ültek az egyik oldalon, a nők pedig a másikon.
   1847-ben az oszmán birodalmi kormányzat száműzte őt vissza Iránba. Ahogy minden konvenciót felrúgva nyílt és nyilvános vitára hívott ki vallási ellenfeleket, ez még néhány baabi számára is tűrhetetlen volt, úgyhogy panaszt tettek rá Baabnál. Az azonban egyértelműen kiállt mellette. Vállalva azt is, hogy elidegeníti néhány hívét, a Ghorratuleint erkölcstelen és becstelen viselkedéssel vádoló rágalmakra válaszul írott levelében Baab a vádlókat marasztalta el rövidlátásuk miatt, és akkor adta Ghorratuleinnek a „Tahereh”, (a Tiszta) nevet.
   Amikor visszatért a szülővárosába, Ghazwinbe, egyoldalúan elvált a férjétől, aki mindent elkövetett, hogy gyanúba keverje őt a férj ortodox apjának meggyilkolásakor. Ghorratuleint letartóztatták, de meg tudott szökni Baabi-hívek segítségével. Teheránban bujkálva erősen szorgalmazta azt a javaslatot, hogy tartsanak egy Baabi nagygyűlést, amelyen tisztázzák, hogy ők egy reformista siíta csoport-e vagy pedig egy új hit követői.
   Míg Baab maga börtönben volt, megvalósult 81 vezető Baabi személyiségnek ez a találkozója 1848-ban Badasht mezein Irán észak-keleti részén. A találkozón hosszú viták után Ghorratuleinnek sikerült meggyőznie a többieket, hogy világosan szakítaniuk kell a múlttal, olyannyira, hogy minden korábbi vallási előírást, mint az imádkozást és a böjtölést valamint az egyházi adók fizetését is eltöröljék. És ezt a gondolkodási és cselekvési irányt meg kell osztaniuk híveik széles tömegével. Miközben beszélt a gyűlésen, elhúzta a függönyt, ami mögött beszélt, jelképes gesztusként, hogy éreztesse az igazság feltárásának szükségességét. 
   Azt mondják, hogy a hallgatóságból néhányan menekülőre fogták, és az egyik férfi olyan elviselhetetlennek találta a hallottakat, hogy a kardjába dőlt. A gyűlést megszakította a kormánycsapatok közbelépése, és kezdetét vette a baabik széleskörű üldözése. A baabik első ízben folyamodtak fegyveres ellenálláshoz, aminek végső állomása volt a legendás esemény Tabarsi sejk várában, ahol a baabi vezérek elbarikádozták magukat, és amelynek élelemmel és vízzel való ellátását leállították. A kormány képviselői a Koránra esküdtek, hogy ellenfeleiknek nem esik bántódásuk, ha kijönnek a várból. Aztán mégis átadtak minden baabi vezetőt a Teheráni Bazár különböző szövetségeinek, és valamennyiüket kivégezték, mégpedig leírhatatlan brutalitással.
   Ghorratuleint letartóztatták, és bebörtönözték egy Teherán közepén lévő kertben egy olyan második emeleti szobába, ahova csak létrán lehetett följutni. Itt fogadott látogatókat, köztük olyan nőket, akik az ő tanítása nyomán fordultak a baabizmus felé. A látogatók között ott volt az udvar egy küldöttje, aki azt ajánlotta neki, hogy életben maradhat, ha megtagadja a hitét.  Azzal, hogy elutasította az ajánlatot, nemcsak a saját halálos ítéletét írta alá, de szembefordult
a „Taghia”-val is, amely megengedi egy muszlimnak, hogy megtagadja a hitét, ha az élete van veszélyben..
   Kivégzésének tanúja volt egy német orvos, aki írásban számolt be róla. Az éjszaka közepén elvitték Ghorratuleint az Ilkhani kertbe, és mivel az iszlámban nincs egyetértés atekintetben, hogy egy nőnek ki szabad-e ontani a vérét, ezért egy kendővel tömték be a száját, és még élve beledobták egy kútba, azt pedig telerakták kövekkel és sóval. 36 éves volt, amikor meghalt.

Ghorratulein öröksége mégis fennmaradt, és rányomta bélyegét Iránban a nők felszabadításáért vívott harc minden aspektusára a következő 150 évben. A nők jogainak 
témája előkerült az 1906-os alkotmányos forradalom idején. Foglalkoztak a nők politikában való részvételének kérdésével, de a javaslatot, amely megadta volna a nőknek a jogot, hogy választhassanak és választhatók legyenek, erősen ellenezte és teljesen meghiúsította a konzervatív papság
A lányiskolák és a nőnevelés kérdésében azonban több sikert tudtak elérni. A 20. század elejének úttörő nőaktivistái lányiskolákat alapítottak és női magazinokat. Az a téma azonban, amelyik minden másnál inkább dominált a vitában, a fátyol kérdése volt. Iráni költők az iráni társadalom szégyenének nevezték, és fekete szemfedőnek, ami a halál állapotának jelképe az életben, az élőhalottság szimbóluma, amire a nők kárhoztatva vannak. Sedigheh Dowlatabadi, 
egy női szervezet, egy lányiskola és egy női magazin alapítója, azt írta a végrendeletébe, hogy nem akarja, hogy lefátyolozott nők jöjjenek ki a sírjához.
Ilyen történelmi előzmények után nem csoda, hogy 1979. március 8-án, amikor Khomeini 25 nappal a hatalomra jutása után elrendelte, hogy a nőknek lefátyolozva kell a munkába járniuk, több tízezer nő özönlött ki tiltakozni Teherán és más nagyobb városok utcáira az egész országban táblákkal, amelyeken ez állt: „A nők szabadsága a szabadság mércéje minden társadalomban”, és azt énekelve: „Nem azért csináltuk a forradalmat, hogy visszafelé haladjunk”.
Teheránban három napig folytatódott a tüntetés. Filmet készített róla két francia újságíró. Ez a film megörökíti az iráni nőmozgalom mindmáig legfontosabb pillanatát. De érdemes odafigyelni a nők jogaiért Iránban folytatott küzdelem egész történetére Ghorratuleintől napjainkig és tovább. 

    KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA