2001. április 18. szerda
Philipp egész délelőtt nem csinál semmit. Térdére könyökölve ül a külső lépcsőn, ahonnan át tudja tekinteni a feljárót és a galambok indulási irányát. Pezsgős pralinét eszik, amit a nagyanyja az utolsó, a kilencvenharmadik születésnapjára kapott ajándékba. Közbe-közbe olvasgat, kísérletképpen, figyelmetlenül, előbb az Állatkert, avagy levelek nem a szerelemről, majd a Szaniszlók következik. Pontosabban: Az öreg, az ifjú és a kis Szaniszló, ezt a könyvet Philipp gyerekkorában nagyon szerette, és nem tudja, hogy került a nagyszülei könyvtárába. Éppen a Szaniszlókat olvasom, mondja magában. Vagy: épp A Szaniszlók tündöklése és bukása című könyvet írom.
Délután egy ideig a tornácon lézeng egy szendviccsel. Nem tudja rászánni magát, hogy még egyszer fölmenjen a padlásra és elűzze onnan a galambokat. A galambok demoralizálják, és teljesen elveszik a kedvét a munkától. Nem, mintha a morálja különösen jó, vagy a kedve túlságosan nagy volna. De akkor lenne remény. Az első lépcsőfokon se jut túl. Sokáig álldogál az alsó lépcsőpihenőnél, és megpróbálja kevésbé nyomorultul érezni magát. Gépiesen megsimítja a sok kéz által fényesített ágyúgolyót. Azon tanakodik, hogy volt-e valaha olyan családtag, aki tudott az ágyúgolyó eredetéről. Az is lehet, hogy készen vették a házat, vagy csak a pince kiásásakor került felszínre a golyó, ahogy az is lehet, hogy egy színházi kelléktárból származik. Egy ágyúgolyónak is joga van ahhoz, hogy ne legyen feltétlenül eseménydús sorsa, például, hogy ne kerüljön soha bevetésre, mindig csak vigyék és gurítsák, és végül díszként végezze egy nagypolgári lépcsőházban. Teljesen dicstelen életpálya. Lehetne más változat is. Gondoljunk arra a grófra, aki hosszú évek egyhangú munkájával csiszolgatott egy ágyúgolyót, hétről hétre, évről évre, amíg az ágyúgolyó olyan kicsi nem lett, hogy belefért az ember pisztolyába. Erre föl, mintha a méret tömörítése lett volna a hosszas csiszolás egyedüli oka és célja, a gróf az egykori ágyúgolyót belelőtte a pisztollyal a fejébe. Későre érik a jó. Az ám. Kell ez neki? Megéri a nagy felhajtást? A vég nélküli csiszolgatást?
Teljesen értelmetlen csak azért fölmennie a padlásra, hogy beigazolódva lássa, amit már úgyis tud. Semmi haszna, gondolja. A telefonhoz megy, és fölhívja a céget, ahonnan megrendelte a konténert. Kezdeti túlbuzgalmában úgy állapodott meg, hogy a konténert háromnaponként fogja kiüríteni. De a böhöm teknő továbbra is kihasználatlanul terpeszkedik ott.
Köröz a várakoztató zeneslejfnin, és miközben felhangzik a Mais Que Nada hangszeres változata, a feje megtelik a nehézségek forgatagával, amelyekbe az utóbbi napokban ütközött. A padláson kívül a régi bútorokkal kell majd vesződnie, amelyeket összeenyveztek vagy -kapcsoltak, és a csavarok vagy csak díszként lötyögnek a kitágult lyukakban, vagy úgy elfitultak, hogy a csavarhúzó nem fogja őket. Philipp előző nap órák hosszat ezzel bíbelődött, keresve a módját, hogy tudná kivinni a bútorokat a házból. Némelyik bútort a helyéből sem sikerült elmozdítania.
- Miben segíthetek? – kérdi egy fiatal női hang a vonal túlsó végén.
Philipp figyelmezteti magát, hogy általánosan elfogadott nézet szerint minden pillanatban csak a tények számítanak, és azok se sokáig. Ezért a kérdésre józanul és céltudatosan válaszol: a konténert, amelyet kiszállítottak neki (Philipp Erlachnak), előre nem látott körülmények miatt egyelőre nem üríti ki. Néhány nap múlva újra jelentkezik.
- Továbbítottam – mondja a nő.
- Köszönöm, viszontlátásra.
- Viszonthallásra – mondja a nő.
Philipp megkönnyebbülten zuttyan le a lépcsőre. A telefonbeszélgetéssel nyert időt alapos töprengésre használja fel. Tulajdonképpen a ház kiürítésének további eljárási módozatait próbálja elképzelni. Ám gondolatai kérlelhetetlenül elkalandoznak, és azt színezi ki magában, hogy mihez kezd, ha elkészült a kiürítéssel és kidobálással.
Szép lenne a ház üresen és nemcsak üresen, hanem ki lenne pucolva, mosva, takarítva, az ablakai mind nyitva. Keresztbe-kasul átjárná a huzat. És minden szobába íróasztalt tenne, mindegyik szobába egyet, aki csak az osztályfényképen van, mindenkinek egy íróasztalt. A gyerekek életrajzát szinkronban vázolná fel, ahogy Anatolij Karpov a sakkban egyszerre elindul hét vagy tíz nagymester ellen: egy román, két ukrán, egy francia, egy amerikai, egy magyar, egy kínai, egy azerbajdzsáni ellen.
 A pince első helyiségébe állítaná a leghatalmasabb íróasztalt, egy visszafele menőleg nem tudni, hányadik ősapa élettörténete számára. Szükség lenne egy nagy íróasztallámpára, hogy Philipp az asztalon szétterített foszladozó papírokat kiválogathassa és feldolgozhassa. Az említett előd a második török ostrom idején hírszerzőként állt a császári hadsereg szolgálatában, és egy kilovaglás alkalmával a muzulmán ostromlók kezére jutott. A törökök bevarrtak a hasába egy ágyúgolyót, amely előző nap megölte a hadvezér unokaöccsét, és ilyeténképpen küldték vissza a császárához. A hírszerző, aki eleddig csak a karrierjének élt, ezentúl szoknyahősi hírnévre tört, hogy fiatal lányok segédletével legalább éjjelenként enyhítse az altestében érzett állandó hidegséget. Tisztelték különleges időjelző képessége miatt, és ma ő tekinthető a rendszeres hőmérsékletfeljegyzések megalapítójának Bécsben, a császárság fővárosában: Sterk Xavér Szaniszló. Ő az egyik a két férfiú közül, akik az osztályfényképen a háttérben balra állnak a kitömött állatokkal teli üvegvitrin mellett, ő az idősebbik: az osztályfőnök úr.
A vitrin jobboldalán a káplán áll. A vadmacska villanófényt visszatükröző üvegszemével mintha orvtámadásra készülne ellene: Sterk Baptista Szaniszló ellen. Ő a szerző szépapja, a bécsi Ferdinánd Császár Északi Vasút alkalmazottja, egyszersmind szoknyavadász, mivel a távoli ősökről a családregényekben sok egyéb nem szokott kiderülni, csak hogy nagy szoknyavadászok voltak. Baptista Szaniszló íróasztala a Xavér Szaniszló szobája melletti szobába kerülne. Zöld alátéten nagy összevisszaságban heverő krémszínű papírokból szó szerint rekonstruálható az a császári audiencia, amelyre 1847-ben hívták meg Baptista Szaniszlót egy hasznos találmánya miatt.
Császár: Tehát egyik tartományom fölött zivatart észleltek?
Baptista Szaniszló: Austerlitz fölött, ahol császári felséged Isten kegyelméből Csehország királya.
Császár: Amint az mindenki által ismeretes.
Baptista Szaniszló: Bocsásson meg felséged. Ott ez év július 22-dikén heves zivatar talált lezúdulni.
(Császár kezével jelt ad a gyors folytatásra.)
Baptista Szaniszló: A villám lesújtott császári felséged távíróvezetékére, és az így kapott elektromosság sok kilométeren át továbbterjedt Bécsbe, ahol a Duna innenső és túlsó partján császári parádés idő honolt.
Császár: Érdekes, hogy honnan vesz a Jóisten ennyi időt.
Baptista Szaniszló: A vezetékhuzalok úgy zengtek és sisteregtek, mint még soha. Hirtelen a bécsi Ferdinánd Császár Északi Vasút valamennyi használatlan készüléke ahelyt megindult, hangos pattogással erős szikrák ugráltak át a kezelőbillentyűzet fémalkatrészei között, a huzalok megolvadoztak, amitől megszűnt bennük a zengés. A Floridsdorfban éppen telegrafálással foglalkozó Baptista Szaniszlót, aki én vagyok, olyan erős ütés érte, hogy égnek meredő hajjal a székéről háttal berepült egy nyitott iratszekrénybe.
Császár: Haha! Haha! Erős fickó ez a Sterk. Rossz lett volna a háta mögött állni.
(Császár leereszkedő lassúsággal nevet, Baptista Szaniszló a császárral együtt nevet, szintén visszafogottan, mintha utánozni akarná császárát. A császár kézmozdulattal jelt ad a folytatásra. Baptista Szaniszló egy jegyzetlapot hozott magával, amit elővesz a mellényzsebéből, ennek segítségével tájékozódik a további mondandóról.)
Baptista Szaniszló: Hogy a jövőben elhárítsa a felséged távírószolgálatára leselkedő ilyes veszélyeket, az említett Sterk Baptista Szaniszló, aki én vagyok, megszerkesztett egy készüléket, amely képes a táviratozáshoz szükséges galvanikus elektromosságot a készülékekhez vezetni, a zavaró légköri villamosságot azonban ártalmatlanul a földbe vezeti.
Császár: Tehát Sterk Szaniszló a távíró-villámhárító feltalálásával tűnik ki.
Baptista Szaniszló: Az az alapja, hogy a légköri villamosság inkább megszakadozik a vezetékben, mintsem továbbterjedne az igen jelentéktelen huzalokon keresztül, míg a galvanikus elektromosság a legjelentéktelenebb fémvezetéket is követi, ez tehát megszakítások nélküli.
Császár: Brávó, brávó, kedves Sterk! Derék alattvaló, díszére válik hazánknak!
A császár a titkárát utasítja, hogy fizessen ki három aranydukátot Sterk Baptista Szaniszlónak. Sterk Baptista Szaniszló a dukátokat a legalázatosabb köszönettel veszi át. Majd kihátrál az ajtón, útközben többször meghajolva a császár felé.)
(Jelenet vége)

Bár Philipp örömét leli az ilyen vázlatokban, nem biztos benne, hogy ezek továbblendítik őt. Lehet, hogy csak agyszülemények, amelyeknek semmi alapjuk, nyakatekert észjártatás, amely nem teljesen öncélú, de nem is különösebben produktív. Esetleg destruktív.
- Csupa közhely, hogy megkíméld magad a valódi elmélyüléstől – mondta nemrég Johanna hasonló alkalommal.
Johannára gondolva Philipp kényelmetlenül érzi magát. Félreteszi jegyzetfüzetét és fölkel a lépcsőről, hogy kicsit kikapcsolódjon. Először megpróbálja, hogy sikerül-e az erősen odarögzített szőnyegporoló állványon csípőből átlendülnie. Nem sikerül, bár minden tőle telhetőt megtesz. Mindössze fejébe száll a vér. Húzódzkodásokat végez, de a húzódzkodásokat is csak nagy kalimpálással tudja végrehajtani. Ötöt. Amikor meg a testét vizsgálgatja, és meztelenül vonaglik a toalett-tükör előtt, meg kell állapítania, hogy nem valami nagy szám. Minden csak szemlélet dolga, mondja egy idő után, és fekvőtámaszokat csinál. De ezt is idétlenségnek érzi, abbahagyja, és jár egyet a ház körül. Cipőjével nyomokat húz az előtér kavicsába, ahová a feljáró torkollik, és poros meleg száll fel. Levág egy jó tucat sárga és narancssárga tulipánt, amely nagyanyja halála után magától nőtt ki. A tulipánt egy nagy vázában rendezi el, a vázát az egyik konyhaablakba teszi, amelynek az enyhe időre való tekintettel mindkét szárnyát kinyitja. Végre lyukakat fúr a kertfalhoz állított székek ülésfelületébe, ami már sürgető volt, hogy az ülésfelületek, amelyeknek a mélyedéseiben megáll az esővíz, ne rothadjanak el teljesen. Megint átles a szomszédokhoz, de most sem lát senkit, teremtett lelket sem. Az egyik széket, amely előző nap beszakadt alatta, összetöri és bedobja a konténerbe. A varrószobában akad megfelelő utánpótlás. Philipp ezt a széket is kilyukasztja ülésfelületének legmélyebb pontján. Az elvégzett munkától elégedetten tér vissza a lépcsőhöz. Közben átkozódik a szomszédok állandó távolléte miatt, és elgondolja, milyen jó is, hogy van miért átkozódnia, anélkül, hogy a lelkiismeretének gyötrődnie kéne.
Ezt is lejegyzi néhány más fejtegetéssel együtt az aktuális füzetébe, és egy barátját is szerencsélteti vele, aki telefonon érdeklődik, hogy eltűnt-e, és vajon az-e az oka, hogy nem tudni róla (Philipp Erlachról) semmit, hogy nyakig beletemetkezett a munkába, hogy él-e még, vagy lassan elkezdhetnek vörös rózsakoszorúra gyűjteni.
- Nem, nem, és igen, igen – feleli Philipp.
A barát, aki írástudó ember, megfontolás tárgyává teszi, hogy az ördög is bibliai idézetek alkalmazásával akarta Jézust megkísérteni a pusztában. A barát jó nagy feneket kerít a beszédének. Philipp közbe-közbeiktat pár udvarias kacajt, vesztére, mert ezzel csak fölöslegesen megnyújtja a beszélgetést. A végén a barát látogatást jelent be. Philipp azonban teljes őszinteséggel megmondja, hogy a látogatásoktól és annak a veszélyétől, hogy meghívják, lehetőleg őrizkedik. A barát úgy tesz, mintha csalódást okozna neki a felvilágosítás. Majd azt firtatja, hogy mivel foglalkozik éppen Philipp.
A kérdést megkerülendő Philipp a pezsgős pralinét említi, amely feltételezése szerint már többször váltott tulajdonost, valószínűleg ugyanabban az ajándékcsomagolásban. A szavatossága már jó két éve lejárt, a csokoládé felszíne elvesztette a fényét, és fehéres réteg vonja be. 
Philipp mesél az ágyúgolyóról és a kitartó grófról. Ezzel megint hibázik, már másodszor. Vagy harmadszor? A barát ugyanis kijavítja. Jan Potocki, lengyel gróf és A saragossai kézirat írója, nem egy ágyúgolyó méretét minimalizálta, hanem a szamovárja díszítését csiszolta le.
Pontosabban mondva ennek a szamovárnak a makkdíszítését.
- Az nem lehet – mondja Philipp.
- Pedig így volt – erősködik a barát. – Mialatt Potocki a barátaival teázgatott. Szó sincs ágyúgolyóról.
- Na, persze. Szamovár. Makkdísz.
De amit a barát mond, meggyőzően hangzik, azt állítja, elolvasta az egész könyvet, mind a két kötetet, az előszót, az utószót, meg az ördög tudja, hogy mit még, miközben Philipp forrásai zavarosak (mint a Duna). Minden valószínű és semmi sem biztos. Csak azzal tudja mentegetni magát, hogy Potockinak biztosan nem lenne kifogása a pontatlanság ellen.
- Így is, úgy is komoly munka – mondja Philipp, és gyorsan befejezi a beszélgetést.
Suttyomban, olyan okokból, amelyeknek a tényekhez semmi közük, ekkor már úgyis szilárdan eltökélte, hogy az ágyúgolyós változathoz ragaszkodik; kis hódolatként a magunk fölépítette világ törékenysége előtt. A kitartó csiszolás ötlete ezután már nem ugyanaz, mert a tényeknél makacsabb dolgokat nem lehet elképzelni. Állítólag. Philippet elszomorítja, hogy ez a történet sem igaz, vagy a valóságban nem olyan, amilyennek szeretné. De ellenáll, lázadozik ellene.
Később meg, újra a külső lépcsőn ülve (a napba hunyorogva, Johanna hívására várva, akit semmiképp nem akar megelőzni), még egy világos pillanata is van. Kibékül azokkal a csekélységekkel, amelyek oly sokat nyomnak a latban. Egy pillanatig úgy érzi, hogy felülemelkedik a tényszerűség sivár becsvágyán. Mert ezen a lépcsőn minden az övé. Itt ő az egyedüli tulajdonosa az időnek, a szerelemnek, a lengyel grófnak, minden galambnak a tetőn, meg egy jókora magánynak. Így szól magában: ha valaki egy léggömbbel megállna a ház fölött és bepillantana a birodalmamba, mit gondolna rólam? Valószínűleg igen kedvező benyomást keltenék benne, és anélkül, hogy ragaszkodnék hozzá, mindenesetre feltételezhető, hogy (mégis, ami a legfontosabb szó) elég okot szolgáltatok arra, hogy irigyeljen. 
És miközben így töpreng, és miközben azt kívánja, hogy Johanna legyen az említett léggömbutas, aki a holnapi időjárást kémleli, magától leesik a hamu a cigarettájáról, amit szokása szerint rendszertelenül, nagy szünetekkel szív. Cipője orrával a hamut oda löki, ahol egy pincebogár gubbaszt, egy mélyedésbe, ahol a legalsó lépcsőfokról lehámlott a vakolt felület.
Az utolsó szippantás füstjében a következő szavakat adja az ifjú Szaniszló szájába:
- Kérdezni sok mindent lehet. Az is jó, hogy ezt-azt el lehet képzelni. De egyéb sincs ezen kívül.
 

1945. április 8. fehér vasárnap
Bécs frontváros. A tizenöt éves Peter Erlach csattogó fatalpakon, vállán páncélököllel átfut az utcán, és eltűnik egy furcsán fölmeredő sarokház-romban, ahová a Fähnleinführere négy további Hitlerjungéval elfoglalta őrhelyét. A fiúk részben egy csipkés falormon, részben egy földszinti tátongó ablakon át látják meg az első bolsevistáikat, egy felderítő őrsöt, amely délről fordul be az utcán. Élükön egy nagy bajszú tiszt előretartott géppisztollyal, mögötte egy katona, aki nagykerekű gyerekkocsit tol maga előtt. További gyalogos katonák könyökük alatt lövésre kész fegyverrel követik őket laza egymásutánban. Alakjuk többnyire zömök, arcuk üres, leharcolt és kialvatlan, egyenruhájuk elkoszolódott. Mindegyiküknek lötyög a nadrágja a térdig érő csizma fölött, némelyiküknek nyitva lobog a kabátja a szélben, teljesen úgy, ahogy a Hitlerjugend egyik évkönyvében le van írva, a kabátlövés reményében. Egy acélsisak sem látható, csak csupa elnyűtt, szakadozott prémsapka, amelyek fülvédője úgy eláll oldalt, mint a kitömött madarak szárnya. Két embernek tulipán van a sapkáján, amit valószínűleg a már elfoglalt kastélykertben vágtak. Néhányuknak szétrágott mahorka fityeg a szája sarkából. Egészen jól néznek ki, gondolja Peter, már csak a szutykos szőrű lovacska hiányzik.
- Kezdődik – súgja a Fähnleinführer.
Az egyik fiú, egy önkéntes, aki legföljebb tizennégy éves, de kitart amellett, hogy tizenöt, egy falcsonkot megkerülve hason elcsúszik a ház és a járda közé az egykori szegélyig. Franciáktól zsákmányolt karabélyával célba veszi a lassan közeledő embereket. Éles csattanás hallatszik, ezzel egyidejűleg a vöröskatona, aki a gyerekkocsit tolta, egy kiáltással a földre rogy. A gyerekkocsi felbillen és ráborítja tartalmát, kenyérdarabokat és lőszert, az eltalált katonára. A többi bolsevik, anélkül, hogy visszalőne, beszökik a nyitott bejárati kapukon, már csak amiatt a hangos ketyegés miatt is, ami közvetlenül a lövés után kezdődik el. Egy Hitler-fiú egy Augustinerkirchéből lopott húsvéti kereplő kurbliját tekeri, amelynek megvasalták a fogait, hogy az így előidézett zaj a géppisztoly hangját utánozza. Ra-ta-ta-ta-ta. Négy-öt másodpercig. Csak eddig tart a megtévesztő hatás. Az úton fekvő bolsevista szakadatlan kiáltozása közben a lövész visszakúszik a többi fiúhoz. Karabélyának éles bádog puskatusával egy rovást vág be a fal vakolatába, ahol egy hajdani lakóknak szóló értesítés olvasható. Megdörzsöli a vállát, amelynek a fegyvert támasztotta, és így szól:
- Telitalálat.
Elégedetten fújtat takonytól kérges orrlyukán keresztül, mielőtt újra hozzáfogna fegyvere megtöltéséhez. Az eltalált katona jajkiáltásai alig hallható nyögésekké csöndesednek.
- Mondtam, hogy lőj? – kiabál a Fähnleinführer.
De a Fähnleinführer -en látszik, hogy nem elégedetlen, hisz végre harcközelbe jutottak. Többször megpendítette, hogy meg akarja szerezni a vaskeresztet, ami szerinte ésszerű vállalkozás, mert mivel a Volkssturm tulajdonképpen nem szabályos harci alakulat, azt reméli, hogy a kisebb sikereket is megfelelően fogják méltányolni. Hogy kifejezése szerint a tárgynál maradjanak, a Fähnleinführer és két másik fiú, köztük Peter, egy lyukon beugrik a szétbombázott ház pincéjébe. A hátramaradó fiúk beadnak három páncélöklöt és két tapadóaknát. A kis csapat a szomszéd házak egymással összefüggő pincéin át előre nyomul oda, ahol a bolsevisták fedezékbe mentek. A pincékben az emberek láthatólag nem zavartatják magukat a fegyvereket hurcoló Hitler-fiúktól. A géppisztoly (vagy kereplő) ekkor kint felhangzó ratatatájával szemben is többnyire közömbösek a padokon és bőröndökön üldögélő lakók. Egy szó, egy köszönés sem hangzik el. Görnyedten ülnek, részvétlenül, a sok réteg ruhától vaskosan. Peternek eszébe jut, hogy már két napja is, amikor fegyveres szolgálatba léptek, őszinte csalódására elmaradtak a virágszóró asszonyok és lányok.
A harmadik pincéből fölfelé menet már nem hallatszik a géppuskatűz. Peter a Fähnleinführer mögött kilopakodik a házfolyosón az utca felé, igyekszik óvatosan fellépni, hogy gojzercipőjének ferde fatalpa ne csapjon túl nagy zajt. De a bolsevisták visszavonultak. A vöröskatona és a gyerekkocsi már nem hever a vértócsával megjelölt helyen, és a kenyérdarabokat is magukkal vitték a bolsevisták, amit Peter a leginkább sajnál, mivel az ételfejadag, amit tegnap vételezett, szűkös volt, és elkövette azt a hibát, hogy már aznap megette. Pedig figyelmeztették, hogy legalább két napig be kell érnie azzal, amit kap.
(Fel kellett volna idéznie a 10 pontos listát, amit példamutató nővérei adtak útravalóul a Hitlerjugend-táborba: hogy ne egye meg az első órában az egész útravalót, és mindig időben keljen föl, különben örökké várnia kell egy szabad vécére; hogy öltözzön fel melegen és fújja ki az orrát, és nehogy elkövessen valamit, mert a mama beteg, és már a papán is látszik az idegesség.) (…)
 

Háború, néhány szám, statisztikák, márkanevek, történések, (hatások) és hébe-hóba egy esemény, amely nem mindenkit érint.

Majd sűrű sötétség nehezedik a lomhán hömpölygő Dunára, az alig felismerhető partokra és az összekarcolt teherhajók fölé hajló szőlőhegyekre. Néhol az ég és a táj egy összegomolyodott massza, mintha a háború a dombokból és a folyókból is a lényeget vonta volna ki, azt a foszforeszkálást, amely békés éjjeleken fényt kölcsönzött nekik. Amikor egy rohamlöveg hirtelen szétszórja torkolattüzét, vagy egy nyomjelző lövedék színes rovátkát metsz be a súlyos égbe, ezt szemmel láthatóan főleg azért teszik, hogy határozott legyen a különbség a világosság és a sötétség között, és annál sűrűbb sötétség maradjon utánuk. Peter, aki háton fekszik egy vékony szalmazsákon az Alba Julia fedélzetén, úgy látja, mintha a távoli fényszórótelep égen lengedező fényoszlopai egy túlméretezett ablaktörlő karjai lennének, amelyek mindent eltávolítanak, ami a fényt elraktározhatná vagy visszatükrözhetné, a legkisebb részecskéket is.
Az Alba Julia román teherhajó, amely a háborús birodalmi zászló alatt bukdácsol az ár ellenében. A legénység ukrán katonákból áll, akik utoljára Budapesten harcoltak a Wehrmacht oldalán. A legtöbb katona szintén a fedélzeten fekszik, mint Peter. Olyan sűrű időközökben horkolnak, nyögnek és köhögnek, hogy a hangok szabályos kórussá állnak össze. A másik Hitlerjunge is horkolva alszik, közvetlenül Peter mellett. Mióta már? Peter meg nem tudná mondani. E feketeség közepén csak a tapasztalat enged arra következtetni, hogy egyszer újra nappal lesz.
Peter tágra nyílt szemmel bámul a hideg sötétségbe, szabályosan ismétlődő képek vonulnak el előtte, úgy fordulnak, mint a búgócsiga, mint a kintorna hengere. Mint a csodahengerben, gondolja, amilyen szerkentyűt egyszer több éve az Apolló moziban látott. A készülék egy körülbelül egy méter széles, belül üres, nagyon könnyen forgatható bádoghengerből állt, amelyen egyenlő távolságban keskeny rések voltak. A köpeny belső oldalára úgy helyeztek be rajzolt figurákat, hogy kellően gyors forgatással a hengerfal résein keresztül összefüggő mozgásban lehetett látni őket. Peter emlékszik az egyik ilyen képsorra, egy mórra, aki megunván a fejét, levette és némi habozás után odaadta a szomszédjának.
Hasonlóan (a fej bizalmatlan tapogatása, a szomszéd jelzése, hogy érdeklődik a fej iránt, a fej levétele és átadása) követik egymást a képek Peter emlékezetében.
Illanó, párás-elmosódott képek, mint nagymosáskor: a blechturmgassei földszintes lakókonyha. Ez a harmincas évek közepén volt, még Peter beiskolázása előtt, amikor mindig ketten, sőt, rövid ideig hárman aludtak egy ágyban.
Az apa első letartóztatása 1936-ban egy telefonfülke felrobbantása miatt, amit azonban nem lehetett rábizonyítani.
Nem sokkal ezután a második letartóztatás 1937-ben, egy horogkeresztes lobogó miatt.
(Peter pontosan emlékszik rá, vagy arra emlékszik, amit az apa később százszor elmesélt, hogy a rendi állam az apát államigazgatási büntetőeljárás során három heti elzárásra ítélte, holott az akkori előírások szerint a horogkeresztes lobogó vagy más hasonló jel birtoklása nem volt tilos, csak a nyilvános mutogatása. Ezt a nyilvánosságot egy szomszéd, egy szocialista vallomása teremtette, aki azt állította (esküdött rá), hogy különösen erős megvilágításban, ha az egyébként összehúzott függöny nem volt, méghozzá egészen kivételesen nem volt összehúzva, a rádió fölött látszott a falra függesztett lobogó, de így is csak akkor, ha az utcán egy bizonyos szögbe állt az ember.
Aztán: amikor Peter nyolcévesen ujjongó emberek sűrű tömegén átfurakodva hirtelen meglátta a Führert, aki limuzinjából köszöntötte a bécsi lakosságot.
Az Anschluss utáni boldog időszak, amikor az apa hirtelen újra kenyérkereső lett, lehullott róla a feszültség, és hirtelen nagyobb lakásuk lett ugyanabban a házban följebb, a vécé már nem a folyosón, sőt, néha virág is a konyhaasztalon, a gyerekeknek meg biztató jövőjük.
Ahogy hét éve, szinte napra ugyanekkor, így feküdt az Augartenben apja jobb oldalán. És ahogy az apja beavatta abba, hogy természetesen ő volt az a kollégáival, aki felrobbantották azt a telefonfülkét és otthagyták a horogkereszteket, és mennyire örül az óbirodalmi elvtársak érkezésének, és hogy ezentúl gazdagabban lesz megterítve az asztal.
A szomszéd zajos letartóztatása, aki egy évvel előtte az apa elitélésének okozója volt, és a szomszéd síró felesége, aki odament a lakásuk ajtajába és kérte az apa közbenjárását (a szomszédot azzal vádolták meg, hogy a melléképületben egy nácinak felrobbantotta a nyúlóljait, ami azonban biztosan nem volt igaz).
Az iskolai könyvek bekötése az anyával.
Párnacsata Ilsével, a húgával, aki két évvel ezelőttig megosztotta vele a szobáját.
Az ágyak, amelyeket a szemközti zsidó lakásokból kidobáltak.
A harcok alakulásának megbeszélése az apával, és a büszkeség amiatt, hogy az elkövetkező ezer évre biztosítva lesz keleten az élettér.
Amikor Ilse megégette a kezét, amikor egy tüzes bombaszilánkot ki akart húzni a konyhaszekrényből.
Pár igazságtalan pofon.
Az egyesületi rendezvény, amelyet tavaly tartottak más bécsi csoportokkal. Elhangzott a szent parancs: Zászlóval tisztelegj! Mire a Fähnleinführer  túlbuzgalmában úgy beleverte a tetőgerendába a zászló rúdját, hogy csak üggyel-bajjal tudta kiszabadítani a zászlót.
(Ez olyan mulatságos látvány volt, hogy Peternek nevetnie kellett. Nem ő volt az egyetlen, aki nevetett, de nyilván ő nevetett a leghangosabban, és a Fähnleinführer megismerte a hangját. Másnap Petert három óra hosszat nyúzták. Gyakorlatozás, állj, hátra arc, indulj, lódulj, balra át, jobbra át, fegyvert fogj, állj, vigyázz, puskával tisztelegj, előre nézz, egy-kettő, indulj, balra, kettő, három, négy, balra, kettő, három, négy, aztán fel a dombra, újra le, Peter ekkorra már teljesen kifulladt, és még egyszer, egy-kettő, mert a Fähnleinführer meg mert volna esküdni, hogy észrevett egy bolsevista kémet, itt dögöljek meg, egyenesen!!! ha az ott fent… Peter lihegve: Alázatosan jelentem, nem találtam bolsevista kémet! A Fähnleinführer öntelten: Akármi legyek, ha nem, gyerünk, gyerünk… És közbe-közbe újra meg újra hangosan énekelni kellett… Vörös zászlók égnek a szélben… A mi zászlónk több a halálnál, amíg Peternek hánynia nem kellett.)
A madártejes csokoládépuding a tizennegyedik születésnapján, tavaly tavasszal.
És a fűtetlen hálószoba az előző télen, amikor folyt a víz a falakról. A karácsonyfa a nappaliban. Ott sem fűtöttek, és az a kevés keksz karácsony másnapján feloldódott a nedvességben. A szó szoros értelmében lecsöpögtek a fáról. 
És a beteg anya vonakodása, hogy minden riadónál levigyék a pincébe.
(Egész testén véraláfutások voltak, kék, majdnem fekete foltok, bár csak a legnagyobb óvatossággal értek hozzá. Azzal érvelt, hogy ha leviszik a pincébe, azzal nem mentik meg, hanem megölik. És a menthetetlenség és a kínzás közül a félelmet választotta. A süvítés és recsegés-ropogás közepette a lakásban feküdt és torkaszakadtából sikoltozott. Végre fel volt mentve az alól a vesződség alól, hogy tekintettel legyen a gyerekekre, és odasikolthatott véget nem érő félelmének, a fenyegető megsemmisülésnek: ez a szirénázás az utcán elhaladó kiskorú jelentőfutókra egy életre ráijesztett, és utólag pihentetően hatott; ha ezt a kimerültséget egyáltalán ki lehet pihenni. A támadások után az anya többnyire hamar elaludt.)
Még egy kép: ahogy az anyja búcsúzóul a fésűjével elválasztotta a haját (ezt nem szerette), és ahogy közben az anyja mosolyában ráismert a régi arcvonásokra (ezt nagyon szerette; ki nem vágyik arra, hogy az anyja megmaradjon olyannak, amilyen?).
És még egy, már egészen a vége felé: ahogy az a Hitlerjunge, aki a csata első napján hozzájuk csatlakozott, megpróbált felé közeledni, miközben a kezével akadályozta meg, hogy kiomoljanak a belei. Azzal a félszemű nézésével, amely mintha ezt mondta volna: Ez te is lehetnél.
 És aztán elölről kezdődik a sor: tizennyolc vagy huszonnégy vagy harminchat kép, amelyek körben elmesélnek egy történetet, néha rossz sorrendben (úgy, hogy nem egészen világos, hogy a mór tényleg oda akarja-e adni a fejét), de mindig ugyanazok a képek, amelyek úgy illeszkednek Peter tizenöt éves életéhez, mintha úgy lenne kerek az egész.
Az a kép, amelyet a legjobban szeret, ártatlan dolgot ábrázol: Hedivel, két évvel idősebb nővérével a Ziegel-tónál, ahol nyáron agyagcsúszdákat építettek. Ahogy nagy nekifutással és magas ívben, az előző lecsúszásoktól már véraláfutásos háttal az agyagcsatornába ugrik, amelybe Hedi éppen beleöntött egy vödör vizet.
És az a kép, amelyet a legkevésbé szeret, szintén ártatlan, legalább is nem olyan, amiről azt lehetne mondani, milyen alattomos, gonosz vagy kegyetlen: ahogy a beteg anya mellől mindig csak elküldözgetik, végül már a család peremére sodorják, mert csak munkát okoz és senkinek sem jelent segítséget, hiába akarja hasznossá tenni magát. (Miután az egyetlen férfimunka, azaz, hogy az anyát levigye a pincébe, törölve volt, Peter mindenhol útban volt, főleg, mióta bezárt az iskola. Gyakran irigyelte a nővéreit, akik a Német Lányok Szövetségében elsajátított háztartástan folytán előnyben voltak, ügyesebben és határozottabban jártak el és célszerűbben gondolkoztak: amikor az anya száraz ajkait bekenhették Nivea-krémmel, és mellékesen, mintha semmi se volna, mintegy véletlenül kisimították fürtös haját a homlokából, hogy megtapintsák a homlokát. Vagy amikor az anya megkérte az egyik lányt, hogy tegyen a háta mögé egy párnát, hogy könnyebben tudjon lélegezni, vagy amikor valakinek meg kellett dörzsölnie a hideg lábát: akkor a lányok kivirultak, mintha kicserélték volna őket, mert nem kellett tovább ácsorogniuk és a zavarukat palástolniuk. Bezzeg őt, aki szintén szerette volna, ha bevonnák, nem kérték meg semmire.  Esetleg kinti utakra alkalmasnak találták. És aztán az anya elvárta, hogy ezekről az utakról megérkezve a kezét fogja és meséljen. De nem volt mit mesélnie azt látva, hogy meghal az anyja.
- Mesélj, Peter, mi van kint?
- Semmi különös, minden olyan, mint máskor.
Alig hogy az anyja félre nézett, Peter eltűnt, vagy újra kisurrant a lakásból. Amikor megkapta a behívóját a Volkssturmhoz, ez volt az a parancs, amelyre hetek óta várt.)
Egyszerre mindezt elfelejti és örül, hogy még él. Megpróbál kényelmesebben elhelyezkedni. Közben amennyire a sebesült karjával tudja, szorosabban beburkolódzik a Wehrmacht-takarójába, amelyet a hajó lerakodása előtt egy ukrán katonától kapott. Felnéz az égre, ahová a halottak mennek, és amelyen, akár csak azelőtt, most sincs fénysugár. Csak zajokat észlel, amelyek szintén mintha ehhez a kifogyhatatlan sötétséghez tartoznának: az árral szemben küszködő gép köhögését, amelybe belerezonál a felsőkarja, és a hajóbordák szegecseiben és eresztékeiben egy titokzatos roppanást, amely éppolyan szabálytalanul ismétlődik, mint a hajó orra által szétválasztott víz bugyborgó hullámcsapása. Olykor a kosztól merev kabátba bújt katonák lépteinek visszhangját, akik őrségen vannak és nyughatatlan szemmel a semmit kémlelik. Hébe-hóba a puskatusok csapódását, amikor ugyanezek a katonák leteszik a fegyverüket, nem kevésbé hangosan, egészen Peter füle mellett, mintha a világ olyan üres lenne, mint egy teásdoboz.

A Dunán, amely épp egy széles kanyart tesz, már kezdenek eltűnni a nyomok (a háború nyomai).
A Kiel vize kisimul. 
A tájékoztatótáblák, amelyeket Alsó-Ausztria útjairól eltávolítanak, hogy a vöröskatonák eltévedjenek ebben a reménytelen országban, a kavicsos földre hanyatlanak.
A csontig soványodott, csíkos pizsamás foglyokat, akiket napokig tartó meneteléssel hajtanak a Duna-part mentén nyugatra, és akiket, ha kimerülten összeesnek, a helyi csoportok tagjai lelőnek, őket is hagyják, hadd tűnjenek el.
Elzúg a Duna, a tenger nem lesz telibb.
Végső soron.
 

     NEMÉNYI RÓZA FORDÍTÁSA