Minden, ami kezdetben volt – egyszerű volt.

                                                                *
Gyerekkorában szüleivel együtt részt vett a felvonulásokon, s megünnepelte, hogy a kommunizmus győzelmet aratott a fasizmus fölött. Az egyik ok, amiért harcolni kellett a fasizmus ellen, és győzni kellett a harcban, a koncentrációs táborok léte volt.
Annak alapján, amit akkoriban hallott, a háború idején Németország működtette az összes koncentrációs tábort, a Vörös Hadsereg a német táborokat foglalta el és szabadította fel, s aztán az egész világon beköszönthetett a béke.
A Szovjetunió a háború után mindent elkövetett annak érdekében, hogy olyasmi, mint a koncentrációs tábor, ne fordulhasson többé elő, a meghódított Németországnak pedig felajánlotta a maga kommunista rendszerét, de ezt csak Németország egyik fele fogadta el. 
Németország felbomlott, és két Németország született a helyén, a Keletet pedig örökre szólóan elválasztották a Nyugattól egy fallal, amely nem csupán Németországon húzódott végig, hanem egész Európán és az egész világon.   

                                                                *
(Amikor még gyerek volt, tetszett neki az a meseszerűség, ahogy egy ország a jó és a rossz birodalmára esett szét. – Amikor már idősebb volt, tetszett neki, hogy az abszolút rossz, azaz Németország is meg tudja találni magában önmaga jóságos arcát – Kelet-Németországot.)

                                                                *
Ott a falon túl a Nyugat folytatta ama nagy koncentrációs tábor (a kapitalizmus) építését, a Kelet viszont elveszítette a türelmét, s elhúzta a kezét ettől a tábortól. Másodszor már nem fog semmiféle táborokat felszabadítani; aki nem hallgat a jó szóra, azon úgyse lehet segíteni, ezért arra összpontosította a figyelmét, hogy a Kelet határain belül meghonosítsa a békét és a boldogságot.  

                                                                *
Később azonban új koncentrációs táborok tűntek fel. Először azok kerültek szóba, amelyeket a fiatal szovjetrendszer állított fel.
A térképen, amely a kezdettől fogva oly békeszerető Keletet ábrázolta, hirtelen olyan helyek bukkantak fel, melyeket Polina lélekben a mi Auschwitzunknak, a mi Mauthausenünknek  nevezett el.
Ekkor értette meg először, hogy a Nyugatban és a Keletben mégiscsak van valami közös: a koncentrációs táborok egyszercsak ott voltak a fal mindkét oldalán, s egyszeriben akadt egy téma, amely a Kelet Történelmét a Nyugat Történelmével összekapcsolta.
Ahogy Keleten nőtt az őszinteség, úgy váltak a fiatal szovjetrendszer keleti koncentrációs táborai mind nagyobbakká, míg nem nőttek olyan gigantikus méretűekké, mint amazok ott Nyugaton.
Végül a Nyugat és a Kelet múltja között már nem volt semmiféle különbség. Olyan volt az egész, mintha Németországnak soha nem lett volna semmiféle jóságos arca, mintha egyszeriben nem létezne más, csak egyetlenegy, ördögi Németország, csak egyetlenegy, a koncentrációs táborok, az igazságtalanság és a szenvedés által összekovácsolt Európa, s csak egyetlenegy, ördögi világ.      

                                                                *
(Amikor Németország később valóban egyesült, ismét eszébe jutott ez a gondolat: a Nyugat és a Kelet között nem volt olyan mesebeli különbség, mint a jó és a rossz között; mindkét fél térképeit a koncentrációs táborok vörös felkiáltójelei tarkították, Németország jóságos arca pedig nem létezett soha, s ezért kellett Németországnak újra egyesülnie.)

                                                                *
A fiatal szovjetrendszer koncentrációs táborai azonban olyan kérdések voltak, amelyek a múlthoz kötődtek.
A jelenről senki se kérdezősködött, s amikor már maga Ukrajna válaszolt, válaszai kategorikusan hangzottak: valaha a fal mindkét oldalának megvoltak a maga koncentrációs táborai, de a háború óta csak egyetlenegy, ám hatalmas koncentrációs tábor épül, melyet csakis és kizárólag a Nyugat épít, a Kelet pedig már rég felhagyott az építésükkel.
(És azok, amelyeket akkoriban fenntartott – történelmi szükségszerűség. Ma már nincs kit a táborokba küldeni, mindenki messze van már. S ha véletlenül mégsem – a rendszer levonta, ők pedig levonják a tanulságokat.)  

                                                                *
Szóval egy nagy koncentrációs tábor: a kapitalizmus. – Hamarosan azonban változás mutatkozott a helyét illetően.
Előbb halkan, aztán fennhangon arról kezdtek beszélni, hogy az az egyetlen, hatalmas koncentrációs tábor nem is a kapitalizmussal, hanem inkább a kommunizmussal azonos. Ezt eleinte a Nyugat állította, de a Kelet rövidesen igazat adott neki.
Végül egyhangúlag kinyilvánították, hogy a Kelet nem egyéb egyetlen hatalmas Auschwitznál, Nyugaton viszont semmilyen koncentrációs tábor nem épül, ellenkezőleg, a Nyugat a kommunizmus ellentéte, következésképp a koncentrációs tábor ellentéte. – S valóban, az eredeti Auschwitzot a Nyugat már rég megváltotta jósággal és okulással. 
Egyszeriben csak egyetlenegy koncentrációs tábor létezett tovább: a kommunizmus koncentrációs tábora. 

                                                                *
Hányszor hallotta ezt!

                                                                *
Csakhogy – miként hamar kiderült – a kommunizmus koncentrációs tábora metafora volt csupán. Erre Polina a Kelet felszabadulásának módjából jött rá.
A Kelet másképp szabadult fel, mint Auschwitz, és azokkal, akik Keleten éltek, másképp bántak, mint azokkal, akik Auschwitzban éltek. 
A Keleten elterülő hatalmas Auschwitzból annyi foglyot kellett volna kimenteni, hogy a Keletet végül, Auschwitztól eltérően, senki se akarta felszabadítani. 

                                                                *
Auschwitztól eltérően egyedül kellett felszabadulnia. E hatalmas keleti Auschwitz fala leomlott ugyan, de a foglyok továbbra is ugyanazon a helyen és ugyanolyan körülmények között éltek.
(Képzeljük el a következőt: az amerikai hadsereg megérkezett Auschwitzba, kidöntötte a kaput, rágógumit osztogatott és néhány jótanácsot, aztán ott hagyta a foglyokat: hadd tépjék fel a síneket, ültessenek a helyükre – maradva csíkos egyenruhájukban – burgonyát, a kemencék helyett pedig nyissanak pékséget.) 

                                                                *
De megvolt az okuk. A kommunizmus koncentrációs tábora arra ítéltetett, hogy túlzó hasonlatként létezzen tovább, mert az igazi, régen kihunyt Auschwitzcal (amelyet Németország ráadásul már rég ledolgozott) semmi sem lehetett egyenlő.
Minden, ami Auschwitz után történt és koncentrációs táborra emlékeztetett, metafora volt csupán: a kommunizmus végül nem tűnt többnek a gondolatok koncentrációs táboránál, az ugandai gyerekek csak úgy néznek ki, mint a koncentrációs táborba zárt gyerekek.
Auschwitz után nem volt többé és sosem lesz már egyetlen igazi Auschwitz sem, ami azt jelenti, hogy senkit se kell oly módon felszabadítani, ahogy Auschwitz foglyait felszabadították, azaz mindenestül. 

                                                                *
De hát ki lenne képes arra, hogy az összes ukránt felszabadítsa? Ki lenne képes az összes afrikai gyerek felszabadítására, ha nem csupán hasonlítanának egy koncentrációs tábor foglyaira, hanem valóban koncentrációs táborban lennének? 

                                                                *
Polina azonban nem akarja, hogy a szenvedését bárki is semmibe vehesse pusztán azért, mert valahol Lengyelországban ott van Auschwitz, amely már rég átváltozott múzeummá! 
Nem akarja kényszerűségből a gondolatok koncentrációs táborához mérni magát, vagy olyan gyerekekhez, akik úgy néznek ki, mintha koncentrációs táborban volnának, pusztán azért, mert senkinek se akaródzik Auschwitzot újra felszabadítani!
Bántotta persze, hogy képtelen elérni az álmát, a boldogságát. – No de Auschwitz? 
Auschwitzot más kérdésnek tekintette. Auschwitznak sosem lett volna szabad megtörténnie, mert Auschwitz súlya alatt Polinának önmagát kell kérdezgetnie, hogy (ha már nem éri el a boldogságát) eléri-e valaha a szenvedését. – Auschwitz pedig egyértelműen így válaszolt: Nem.   

                                                                *
Auschwitzhoz való viszonya bonyolult volt (mint mindannyiunké). Egyfelől tetszett neki, hogy az abszolút szenvedést jeleníti meg, azt az abszolút szenvedést, amely az Auschwitz-tagadás ugyanolyan abszolút erkölcsi (erkölcsi és jogi!) tilalmában tükröződik vissza.
Tetszett neki, hogy az auschwitzi szenvedést senkinek sem kell magyarázgatni, mert a megértés ugyanolyan kategória, mint a szenvedés és a tilalom kategóriája: mivel abszolút, kizárja a félreértést. Tehát: abszolút szenvedés, abszolút tilalom, abszolút megértés.
Másfelől viszont nem tetszett neki, hogy miután Auschwitz az egyetlen fokozhatatlan szenvedéssé, a vitán felül álló szenvedéssé nyilváníttatott, minden más szenvedés vita tárgya maradt. Nem tetszett neki, hogy Auschwitz miatt bonyolult magyarázatokra kényszerül a saját szenvedését illetőleg, s hogy Auschwitz miatt senki se érti a szenvedését, mert Auschwitztól eltérően Ukrajna kapcsán bárki bármit megjegyezhet.  

                                                                *
(Nem vágyunk-e magunk is gyakran hasonló végre? Hasonló végességre? Valamire, ami nem csúszik ki a kezünkből? Nem folyik ki az ujjaink között? Bizonyosságra? Valamire, ami megmarad? Kilélegzésre? Valamire, amihez nincs mit hozzátenni? Valamire, amit hallgatás övez? A halálra? A halhatatanságra? – Valamire, amiben megbízhatunk? )       
 
                                                                *
Ha maradt még valami, amiben ma is megbízhatunk, akkor az Auschwitz. LEHET HOGY A RÓZSA NEM RÓZSA NEM RÓZSA, de AUSCHWITZ EGÉSZEN BIZTOSAN AUSCHWITZ AUSCHWITZ.

                                                         G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁS