Farsangi fánk

Ott pompáztak jól megpakolva cukorral, rummal, gőzölgő, kissé fanyar lekvárral. Kosárkaszerű, szivacsos-selymes fánkok, középen baracklekvárral megtöltve. A gyümölcsöstálakban ékeskedő nyalánkságokat izgatottan ragadta meg, felém intézett kacsintások kíséretében tömte magába egy potrohos, vörös arcú, lógó szemöldökű férfi, akinek a nadrágját hózentráger tartotta. A maga módján üdvözölni próbált engem ez a mézesmázos nyelvű zabagép. Mondott valamit, de a szavakat magával szippantotta a vastag ajkakon becsusszanó narancsszínű lekvár. A magyar nyelv testet öltött, s falánkan, élvezettel én is megragadtam egy aranyfánkot.
Tizenegy éves voltam, akkor jártam először temetésen.

Az előzmények a következők: apám Párizsba érkezése után tizenhat évet élt le úgy, hogy nem látta az anyját. Hogy egy árva sort sem írt neki. Az anyjához soha nem kötötték be a telefont. 1956-ban nem akarta, hogy a fia elhagyja Magyarországot. Elképzelem, amint azon a november 21-i napon, a hajnali jeges levegőben összepréseli az ajkát, miközben a huszonkét éves Péter szapora léptekkel átvág házuk kicsi kertjén, és felkapaszkodik a teherautóra: ha minden jól megy, eljut a fővárosba, a budapesti pályaudvarhoz, onnan pedig egy vonattal az osztrák határhoz. Apai nagyapám halála csak még jobban felszította a haragot. „Az elmeneteled vitte sírba!” – írta a nagyanya szűkszavúan. Erre fel apám a fejébe vette, hogy a továbbiakban úgy tesz, mintha árva lenne: nincs többé szülői ház, nem tartozik ott többé elszámolással senkinek. Anyám, Zsuzsa (e különös helyesírással írt nevet franciául „Joujá”-nak kell ejteni), aki 1956. november 21-én reggel, a pályaudvaron csatlakozott apámhoz, maga is azzal az eltökélt szándékkal, hogy Párizsba disszidál, hébe-hóba küldött rólam egy fényképet távolban élő anyósának.

Amikor betöltöttem a tizenegyet, Péter közölte velem – de még csak szükségét sem érezve annak, hogy magyarázatot adjon a kibékülési kísérletre –, hogy a húsvéti ünnepeket vele töltöm Magyarországon. Mégpedig Lovasberényben, a szülőfalujában, tudtam meg. És meglátogatjuk az anyját, Mártát, egy fantomlényt, akit óvatosságból már a kezdetekben se akaródzott emlegetnem előtte.
Megvettük a húsvéti tojásokat, és vettünk néhány üveg kölnit is, meg ruhának való csinos anyagokat.
A családi albumom egyik rendkívüli asszonyát készültem felfedezni, régi idők tanúját, emlékek kincsesbányáját. De nem mi döntünk a történetek sorsáról. Az apám bölcsőjét ringató asszony nem kért a múltidéző szerepkörből. Inkább a halál.
Három nappal az indulásunk előtt Mártát utolérte a vég. Villámcsapásszerűen. Elraktuk a tojásokat a kosárba, a színes szöveteket sötét ruhákra cseréltük. Péter és Zsuzsa úgy döntöttek, hogy mindannyian elmegyünk a temetésre.

Az 1973-as év ama áprilisi napján végre lehetőségem nyílt a repülés kipróbálására, Magyarország, a magyar föld és egy különös família megismerésére. Senki sem tudatosította bennem, hogy ez a haláleset szomorú dolog. Szüleim, akik a harmadik születésnapom óta külön éltek, ez alkalommal testőrként tapadtak rám. S ezen én csak nyerhettem.
A repülőgép megkezdte az ereszkedést Budapest felé… A repülőtér hangárja növekedni kezdett a gép ablakán át, megbabonázva bámultam komor, rendezetlen tömbjét: mint valami félbehagyott építkezés. Két órája voltunk a levegőben, közben teletömtem a bendőmet pettyekkel teli, csípős húsú szalámival, és hallgattam a légikisasszony szájából előbújó, turbékolásra emlékeztető szótagokat, abban bízva, hogy apáméktól majd megtudom a jelentésüket, de mind a ketten csukott szemmel ülték végig az utat. Mindjárt földet érünk, már közeledik a talaj. Itt vagyunk, Magyarország! Örvendj, igen, ők azok, igen, én vagyok az!
Mellkasomba jeges fájdalom hasított, olyan egyenes vonallal, mintha függőónnal jelölték volna ki. Mama, erre mondjuk, hogy olyan, mintha tőrt döftek volna a szívembe? Homlokomat úgy kiverte az izzadság, olyan heves görcsök rántották össze a gyomromat, hogy elnémultam, megdermedtem, megrémültem. Még egy pillanat, és elhagyjuk a gépet, át kellene jutni a határon. Átmenni a vasfüggönyön.

Gyermekkoromban elbűvölt a kifejezés. Magam elé képzeltem úgy hat-nyolc éves koromban. Egy vaslemez, melyet – emberi mércével mérve – minden korábbinál hatalmasabbra nyújtottak. Zsupsz! Egy tévedhetetlen szerkezet fülsüketítő, fémes robajjal egy óriási hullámlemezfüggönyt ejtett az én sajátos földrajzi ábrázolással bíró Közép-Európámra. A metszően éles, mindig jól megélezett vasfüggöny széthasította a hegyeket, az erdőket, a hidakat, a városházákat, a templomokat, a lakóépületeket, két élesen elkülönülő egységre osztotta a szántóföldeket, a fákat, a fatörzseket. Szétszaggatta a családokat, elszakította egymástól a testvéreket, a párokat, s ha nagyon kellett, akár egyetlen embert is kettéhasított. Az adott pillanatban nem késlekedhetett, nem hunyászkodhatott meg, még véletlenül se lehetett könyörületes. A vasfüggöny hibátlan vonalvezetéssel húzódott az őrtornyok között, nem tért ki se jobbra, se balra, kíméletlenül zuhant alá, s csupán egyesek maradtak láthatóak, másokat nyomtalanul eltüntetett.
„A vasfüggönyön túl.”

Abban egyébként nem volt köszönet, ha nagy ritkán rajtunk keresztül próbált valaki átjutni. Anyám néha felkapta a telefont a párizsi lakásban, de alig hagyta el az ajkát néhány szótag, azonnal belesápadt, s gyorsan letette a kagylót. Máskor levelet kaptunk különös bélyeggel, melyet a gyűjteményembe követeltem.
Éreztem a fém közelségét, a fenyegetését, és kérdezősködni kezdtem:
– De ki? De mit? És honnan?
Mire anyám összehúzott szemmel:
– Ez már a múlt, Klára. A vasfüggönyön túlról jött.
Istenem, mindig ez a durva válasz! 1956-ban, egy novemberi napon a szüleim átcsusszantak azon a függönyön. A testük azonban egyben maradt, ahogy együtt maradtak ők ketten is. Már csak az volt a kérdés számomra, hogy milyen áron. Már egészen fiatalon megértettem, hogy a szüleim a túlélés érdekében úgyszólván meggyilkolták az anyanyelvüket. De soha nem békéltem meg a gondolattal, hogy ők voltak az igazi gyilkosok.

           PACSKOVSZKY ZSOLT FORDÍTÁSA