Mircea Cărtărescu
Miért szeretjük a nőket?
(Békafül)
 
A következő történet mélyen el van temetve az időben. Huszonhat éves voltam, és őszintén hittem, hogy addig egész életemben semmi rosszat nem követtem el. Ennél is kínosabb, hogy még legalább tíz évig meg voltam győzdve erről, ami csak annak bizonyítéka, hogy nagyon későn értem, és igen nagy erőfeszítésembe került valamennyire megértenem, hogy mi is történik körülöttem és velem. Ma már, újabb tíz év múltán, tudom, hogy az életem tulajdonképpen kegyetlenségek, nemtörődömségek, félreértések, öncélú gonoszságok és öncélú hülyeségek sorozata, mint a legtöbb emberé. Ma már tudom, hogy érettnek, felnőtt embernek lenni nem jelent mást, mint tudni, hogy alapvetően és elsősorban rosszak vagyunk. Néhány éve éjszakánként nem tudok aludni, és nappal nem tudok a munkámra figyelni, mert emlékezetemben folyamatosan feltörnek múltam eleven képei, a legkínosabb, a legszégyenteljesebb és a legfájdalmasabb tapasztalataim. Némelyik egyenesen elviselhetetlen, szememet behunyva, kézzel hessegetem el, hogy ne lássam a lelkemet szilánkokra széthullani. Nem, nem öltem meg senkit, nem juttattam börtönbe senkit, ám ez nem jelenti azt, hogy nem okoztam másoknak, sokszor a legkedvesebb teremtéseknek, óriási szenvedést. Soha nem fogom megbocsátani magamnak azt a ridegséget és érzéketlenséget, ahogy anyámmal bántam egész kamasz- és ifjúkoromban, sem a könnyeit, amikor születésnapomra a saját ízlésének megfelelő inget vagy zakót vásárolt nekem, és én köszönet helyett megmondtam neki, hogy nem tetszik, és soha sem fogom viselni. Nem tudom elfelejteni azt sem, hogy kamaszkoromban milyen kegyetlenül gúnyolódtam a húgomon, és milyen zsarnok módon megkínoztam az állatokat is. Ezek a cselekedetek nyilvánosan is bevallhatóak, a többit azonban még magamnak sem vallhatom be.
 Egyszer volt egy nagyon helyes kiscicám, az ő emléke kínoz legkegyetlenebbül, most is előttem van: apró, fehér pamacs, hátán kis kerek, szürke folt, pofija figyelmes és komoly. Az utcán szedtük össze, amikor még csak pár hetes volt. A lakásban nőtt fel, ha nyitva volt a bejárati ajtó, egy lépésre sem mert kimenni. Talán öt hónapos lehetett, ha jól emlékszem, amikor egyik könyvemből kitépett egy lapot, vagy valami ilyesmit művelt, amitől én iszonyúan dühbe gurultam. Fogtam, és úgy ahogy voltam, papucsban, kivittem a lépcsőházba. Hívtam a liftet. Amikor beszálltam vele, a cica visítva nyávogott, mint egy megrémült kisgyerek. De ez sem ingatta meg az elhatározásomat. A ház mögé vittem, és letettem a járdára. Odatapadt a lábamhoz. Elrúgtam  párszor, hogy megszabaduljak tőle, és csak akkor bújt el keservesen nyivákolva egy Dacia alá. Zaklatottan, de továbbra is kemény szívvel mentem haza. Nagyon jól tudtam, hogy ennek a szobacicának semmi esélye sincs a túlélésre odakint, és hogy tulajdonképpen olyan ez, mintha puszta kézzel megöltem volna. De hát akkoriban még nem nyílt ki a szemem. Most már tudom, hogy egyetlen ilyen cselekedet bőven elég ahhoz, hogy bemocskolja az ember életét. Ezt a cicát, akit aztán hetekig kerestem, azóta is véres szögként hordom a fejemben. És ha csak ő volna az egyetlen!
 Tehát huszonhat éves koromban általános iskolai tanár voltam a Colentina utcában. Napontam a 21-es villamossal mentem odáig. Leszálltam a kétségbeejtő helyen: magányos víztorony, villamos-végállomás, hegesztőműhely. El kellett haladnom egy autójavító-műhely mellett, és csak azután értem az iskola koszos, sárgára mázolt, omladozó épületéhez. Belül ugyanilyen lerobbant voltam én is. Szakítottam egyetemi nagy szerelmemmel, és még mindig rettenetesen szenvedtem ettől. Fizikai, lokalizálható fájdalom volt a mellkasom közepén. Lélegezni sem tudtam, bele tudtam volna halni a fájdalomba. Így telt akkor az életem: reggel iskola, üvöltöző gyerekek, este a magány és az a könyörtelen fájdalom a mellkasomban.
 Akkor ismerkedtem meg Rodicával. Egy rendezvény után kimentem a kertbe, és a padon véletlenül éppen melléje ültem. Nem volt valami vonzó lány, de nagy magányomban ennek akkor nem volt jelentősége. Először is nagyon fiatal volt, néhány nap múlva töltötte be a tizennyolcat. Befejezte a gimnáziumot, és már vakáción volt. Az arca egy plüssmaciéra hasonlított, szőke volt, a szeme semmilyen, termete alacsony és telt. Nagyon furcsán beszélt. Minden második-harmadik mondatához értelmetlenül és minden összefüggés nélkül hozzátette, hogy „békafül...” Ezt a kifejezést váratlanul mindenbe belekeverte. A gimnazisták akkoriban divatos szava lehetett, vagy valamilyen lehetetlen helyzetre vonatkozó argó-kifejezés. Éppen amikor az erősen kivilágított teraszon elkezdtem neki a költészetről, legfrissebb olvasmányaimról beszélni, és Ezra Poundtól is idéztem néhány sort (A metro egy állomásán című verséből), ő mereven a söröspoharába nézett, és azt felelte: „Igen... békafül!” De azért összebarátkoztunk, és amikor éjjel kettő körül hazaindultunk, elkísértem a trolimegállóig, megfogtam a kis dundi, nyirkos kezét, és arra kértem, hogy találkozzunk még.
 A következő hónapban állandóan találkoztunk. Együtt voltunk a születésnapján, ahol arra eszméltem, én vagyok az egyetlen „fiú” (közben betöltöttem már a huszonhetet is) a négy-öt lány, Rodica barátnői között, akik infantilisak és csúnyácskák voltak egytől egyig. Akkor ismertem meg szokatlanul idős anyját is. Emellett végeérhetetlenül sétáltunk a napsütötte utcákon, végighallgattam az összes pletykákat, mindig ugyanazokról  az osztálytársnőiről... Két hét után már nagyon unatkoztam, nem ilyen kapcsolatra vágytam, de hát a másik lehetőségem az üres szoba és a gyötrelmes szenvedés lett volna. Tehát folytattuk. Az én Ştefan cel Mare utcai lakásom erkélyén, ahonnan látszott egész Bukarest, az ölembe ültettem, és megcsókoltam kerek, izzadt arcát, és azután a gyerekes száját is. „Békafül!” -- mondta, amikor kivált az ölelésemből. Egyszer egy ragyogóan derűs napon hirtelen zápor zúdult le óriási cseppekkel, amitől pillanatok alatt bőrig áztunk. Szaladtunk, hogy behúzódjuk a Zója Koszmogyemjanszkaja Gimnázium árkádjai alá. Rodica ruhája átázott, és átlátszott alóla pamutbugyijának meghatóan csomóra kötözött gumija. Átfogta a derekamat, és puha kis hasát hozzám nyomta. A haja olyan vizes volt, mintha éppen zuhanyozott volna.
 Másnap elhozta egy fekete-fehér fényképét, „az egyetlen fényképét”. Alig ismertem rá, a képen nem lehetett több tizenkét évesnél. A kezében egy nagy, csókaképű plüssmadarat tartott. Szórakozottan lefelé nézett. A képen még teltebbnek és még védtelenebbnek tűnt. Még mindig őrzöm ezt a fényképet: és ha van a világnak fájdalom-központja, akkor az ott van a könyvtáram legfelső polcán, ahogy Borges hősének pincéjében az Alef ragyog. Júliusban írótáborba mentem, valahová a Bánságba. Ott összejöttem egy nimfomán költőnővel, akivel aztán minden bűnt elkövettem. Nyakig merültem a szex, az ivászat és a féltékenység nyomorúságába. Ez a csaj velem lakott egy faházikóban, de bárkivel azonnal lefeküdt, aki magához intette, vagyis az egész tábor férfinépségével. Élő halottként mentem haza a táborból. Alig értem vissza a hőségtől olvadó aszfaltú városba, amikor Rodica telefonált, vidáman és lelkesen. Alig várja, hogy találkozzunk. Másnap talákoztunk is a dús lombú Cişmigiu parkban, ahol éppen frissen nyírták le a füvet. Kézenfogva sétáltunk, és én -- ne kérdezzék, miért -- mesélni kezdtem neki a tábori kalandomat, aprólékosan, mintha csak valamelyik barátomnak mesélném egy üveg sör mellett. Végighallgatta, mészfehér arccal, automatikusan jött velem kézenfogva. Még annyit mondtam neki, hogy semmi értelme együtt járnunk, mert részemről már mindennek vége. Leültünk egy padra, és mindketten bámultunk magunk elé. Aztán felállt és elment.
 Körülbelül két hét múlva talákoztunk ismét. Unalomból akartam találkozni vele. Rámenősen telefonáltam, és sokáig eltartott, amíg rávettem, hogy ismét velem mutatkozzon, de aztán hamarosan vidám volt megint. Mindent elnézett nekem. Egy teniszmeccs után felvittem a szobámba, és szeretkeztem vele. Neki én voltam az első. Az egész kínos és kellemetlen volt. Semmi vonzalmat nem éreztem iránta. Néhány nap múlva azt mondta, nem érzi jól magát, és orvosnál is volt. Úgy látszik, valami nincs rendben a testében az ásványi anyagokkal. Megijedtem, hogy teherbe esett, és ezt meg is mondtam neki. Új, addig ismeretlen arckifejezéssel nézett rám. Nem volt terhes. Megkönnyebbülve és vidáman arra gondoltam, ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy egyszer s mindenkorra szakítsak vele. Közöltem, hogy nem szeretem, és hogy előbb-utóbb úgyis ez lenne a vége. Azt mondtam, maradjunk jó barátok, én kész vagyok erre, és összedumáltam mindenfélét, amit ilyen helyzetekben szokás. Jól emlékszem, hogy a Schitul Măgureanu környékén, egy kis lokálban éppen palacsintát ettünk. Megállt az evésben, és a villáját nézte. Miután befejeztem suta és mesterkélt szövegemet, hallgatott még egy darabig. Aztán magában motyogott valamit. „Mit mondtál?”-- kérdeztem, és néztem, ahogy fakó szemében összegyűlik a könny. „Békafül...” -- suttogta újra, és megremegett a válla. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Rodicától hallottam. Majdnem felborította az asztalt, amikor felugrott, kiszaladt és felszállt a buszra, amely éppen elindult a közeli megállóból.
 Huszonkét éven át próbáltam megtudni róla valamit. De azt sem sikerült kiderítenem, amit már mindenki tudott róla, hogy nagyon beteg, és az után a nyár után még a lakásból sem tudott kijárni többé. Női magazinokban találkozom néha az írásaival, olykor egy-egy versével is. Mindig olyan érzéssel olvasom, amilyennel Macbeth nézhette a véres kezét. 
 Az egyik írás egy beteg, egyre betegebb nőről szól. Senki sem tudja, mi baja. Amikor hosszú kínszenvedés után végre meghal és felboncolják, találnak a méhében egy súlyos gyöngyszemet, mely szürkésen ragyog, és akkora, mint egy bowling-golyó. A világ legnagyobb és legsúlyosabb gyöngyszeme.

  KOSZTA GABRIELLA FORDÍTÁSA 


Magyar Lettre Internationale, 64. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu