Tóth Krisztina
Galamb
(hozzáigazította elképzeléséhez a testet)
A kisváros egyetlen nyitva tartó kávézójában csak férfiak ültek. Bámultak
ki az utcára, nézték a templom előtti terecske álmos forgalmát. Mögöttük,
a sziklák alján őrjöngve csapódott a betonfalnak a tenger, de ők ki se
néztek a maszatos ablakokon: a helyieket nem érdekli a panoráma, se a sárga
fénnyel érkező, langyos, mediterrán naplemente. Amikor negyed órával előtte
beléptem a kávézóba, az összes arc felém fordult. Lassan kortyoltam a zaccos,
erős kávét, és bámultam a műkövet, a papucsba bújtatott csontos, elgyötört
lábfejeket, az aszaltfüge lábujjak megvastagodott körmeit. Halászok.
Szállásadónőm fekete, repedezett sarkára gondoltam, miközben a férfiak
vélhetően rólam kezdtek el beszélni, és ahogy fölemeltem a tekintetemet,
egy foghíjas vigyor fogadott.
A bajuszos lovaglóülésben ült a szemközti asztal mellett, és röhigcsélve,
ütemre ingatta a fejét, mire gyorsan leszámoltam a pénzt és kisiettem.
Kifelé a vászonszatyor füle fölakadt a kilincsen.
Alacsonyan sütött a nap, megvilágította a templom előtti terecskét.
Leültem, kibújtam a papucsból, olvasgatni kezdtem az útikönyvet. A mellettem
lévő padon két nő ült. Első pillantásra egykorúnak látszottak, cserzett,
keserűen árkolt bőrük alapján ötven körüliek lehettek Az egyik fekete kendő
alól erős, őszbe hajló tincs lógott ki, a másik alól fénytelen, még sötét
haj pöndörödött elő. Nem néztek egymásra, kezüket a térdükön nyugtatva
néztek fekete harisnyás, posztócipős lábuk elé.
A presszó ajtajában váratlanul megjelent az előbbi, bajuszos
férfi, és arcán az imént látott pajzán vigyorral kiabálni kezdett. A két
nő nem reagált, pedig az világos volt, hogy az elhadart pár mondat valahogy
nekik szól. Aztán izgatottan váltottak egy pár szót egymással: meglepődtem,
hogy a jobb oldalinak milyen fiatal, szinte kislányos hangja van. Újra,
figyelmesebben megnéztem őket, és rájöttem rá, hogy rokonok lehetnek. A
diópác színű gyűrött vonások hasonlítottak egymásra, bár én a környék asszonyait
mind egyformának láttam, mintha ugyanaz a kendős nőalak ült volna minden
spalettás ház előtt ádáz mozdulatlanságba burkolózva.
Közben a két nő elé leröppent néhány galamb, és várakozva szemelgetett
a kőburkolaton. Kiraktam a vászonszatyorból a napszemüveget és az irattárcát,
letettem az útikönyvet, aztán a kifordított táska aljáról elkezdtem lesöpörni
a tegnapi uzsonna morzsáit. Mire visszapakoltam, a galambok már átjöttek
az én padomhoz csipegetni. Az egyik furcsa ritmusban, rövid léptekkel tipegett,
mintha nem tudná összehangolni a bólogatás és totyogás ritmusát. Ahogy
közelebb ért, a lábai közt valami fehéres, alig látható pántot láttam:
úgy festett, mintha letolt bugyiban ugrálna. Aztán mikor fölröppent, akkor
a lába alatt megjelent egy derengő, kicsi folt, mintha egy felhőn állva
röpködne.
Nem tudtam tüzetesebben megnézni, mert a figyelmemet elterelte a bajuszos,
aki most váratlanul megindult a lépcsőn, és a teret átszelve megállt szemközt
a padokkal a virágtartónál.
A tartóban valami rózsaszín növény burjánzott, hosszan leomolva a kőedény
falain. A lehajló szárak végén tölcsérszerű, nagy kelyhek nyíltak, a korábbi
virágok pedig a levelekhez hasonulva, rózsaszín papírsziromként simultak
a szárra. A papucsos férfi a két nőt nézte, s
amikor azok végre ráemelték a tekintetüket, akkor lehajolt, és mint
valami szoknyát, megemelte a lecsüngő növényt, aztán dévaj elragadtatással
beleszagolt az egyik kehelybe.
Fűzött pár gurgulázó szót a mutatványhoz, és cinkosan rám nevetett
csorba fogaival, majd visszacsoszogott a többiekhez, akik a presszó lépcsőjére
tömörülve figyeltek. Idióta, futott át rajtam, ahogy a kancsal szemet néztem.
A járásában is volt valami féken tartott téboly, ezt csak most, hátulról
vettem észre.
A férfiak bementek, a nők továbbra is mozdulatlanul ültek, a délutáni
nap fáradhatatlanul sütött, a megzavart galambok újból körbevették a padot.
Ahogy a bugyis – így neveztem magamban – közelebb ért, lehajoltam,
hogy jobban megnézzem. A lába közt valóban feszült valami fóliaszerű anyag,
ami repülésnél alácsüngött a kisebesedett lábakról. Mozdulatlanul vártam,
hogy közelebb érjen: egy hajháló volt az. Gyerekkoromban láttam utoljára
ilyet, amikor nagyanyám fésülködés után korán őszülő, sprőd haját szoros
kontyba fésülte, aztán kisujja és hüvelykujja közt kifeszítve ráemelte
a fátyolvékony burkot.
A madár évek óta vonszolhatta furcsa terhét, mert csüdig bele
volt gabalyodva, és a tekergő szálak helyenként eltűntek a toll alatt,
mintha bele volnának nőve.
Az alsó, elpiszkolódott rész fátyolként lebegett alatta, amikor fölemelkedett:
ez volt az a kis felhő, amit először észrevettem. Kerestem volna néhány
morzsát neki, de a szatyor alján már nem volt semmi.
A csapat egyszerre rebbent föl, a tér jobb oldala felől ugyanis
erőteljes léptekkel közeledett egy magas, csontos férfi. A két nő nem nézett
fel, nem mozdult. A férfi odaért, megállt a virágtartó mellett, ahol az
imént a bajuszos, és halkan, de határozottan beszélni kezdett hozzájuk.
Szinte dünnyögött. Azok nem mozdultak, nem válaszoltak, de a hallgatásukból,
vagy a férfi hanghordozásából mégse lehetett következtetni arra, ami ezután
történt.
A férfi a fiatalabbnak tűnő nőhöz lépett és a vállánál fogva
határozott mozdulattal felállította. Így álltak egymással szemben, amikor
váratlanul, szinte előzmény nélkül, teljes erővel az arcába ütött. Nem
tűnt se dühösnek, se türelmetlennek, egyszerűen meg akart beszélni valamit.
A nő újabb hallgatással válaszolt, az idősebb asszony pedig továbbra is
a mamuszos lába előtti követ bámulta. A férfi odanézett, mondott neki valamit,
aztán a másik oldalról is megütötte a nőt, aki most kibillent az egyensúlyából,
de még nem esett el. A következő két, lendületes ütést még szintén állva
fogta fel, de aztán megtántorodott, és mint aki elvétette a távolságot,
lecsúszott a pad előtt a földre. A válláig érő fekete kendő, mint valami
nagy szárny, szétterült mellette, a megtekeredő fekete szoknya alól pedig
egy meglepően sovány test bukkant elő. A férfi a hasat kezdte ütemesen
rugdosni, aztán meggondolta magát és a nő arcába rúgott. Vörösen szivárogva,
szeszélyes erekben terjedt a vér a kövön, a nő összekuporodott, de továbbra
se szólt egy szót se. Nem sírt, nem kiabált. A másik asszony is némán ült,
a fejét se fordított a fiatalabb felé, rólam meg mintha tudomást se vettek
volna, a férfi egyetlen egyszer se pillantott rám. Csak akkor, amikor bizonytalanul
fölemelkedve megindultam feléjük.
Egyenesen a szemembe nézett. A szeme fehérje sárgás volt, a sötét
tekintet azonban tiszta és inkább határozott, mint fenyegető. A tartása
se árulkodott erősebb indulatról, egyszerűen nem akarta, hogy a ritmust
igénylő munkában megakasszák.
Közben a nő félkönyékre támaszkodott és úgy tűnt, szeretne felállni.
A férfi még egyszer arcon rúgta, ezúttal olyan ügyesen, hogy fölrepedt
a felső ajka. Szabad kezét a sebre szorította, a másikkal a háta mögé támaszkodott,
de a férfi most a könyökhajlatát találta el, úgyhogy a földre borult.
A kendő lecsúszott, a sötét, fénytelen haj lebomlott és szétterült a vérmaszatban.
A férfi most odahajolt, kicsit kifordította, mintegy hozzáigazította elképzeléséhez
a testet, és ezúttal a mellet kezdte rugdosni, aztán váltásképpen alulról
a nő állát, amitől a fej hamarosan hátrabicsaklott és úgy maradt.
Még nem végzett: elégedetlennek tűnt. Megkerülte a fekete rongyhalmazt,
a háta és a pad közé állva arrébb gördítette, majd deréktájon kezdte lendületesen
rugdosni. Ettől a nő apránként magához tért, félig felemelkedett és két
menetben sűrű, véres hányadékot engedett lassan a kőre, aztán kimerülten
kinyújtott karjára feküdt, azt a klasszikus női pózt véve föl, amit a kielégült
szeretők szoktak, ha térdüket maguk alá húzva elszenderednek.
A férfi tűnődve nézett lefelé, megkerülte a most már sárgával
felülrajzolt vértócsát,
és gondterhelten ingatta a fejét. Az idős nő összezárt térddel, kinyújtott
karral ült, kézfejét a térdén nyugtatva. A fekete kendő körbeburkolta,
ettől csak feltűnőbb volt szoborszerű merevsége és rezzenetlen arcában
ázó olajos szeme.
A férfi felnézett a presszó lépcsőjére: most láttam csak, hogy
mindenki kint áll.
Kiköpött a kőburkolatra, keresztet vetett a templom felé és elsietett
ugyanabba az irányba, ahonnan érkezett.
Az idősebb nő felállt, odatérdelt a földön fekvő testhez és beszélt.
Nem lehet tudni, a fiatalabbnak szólt-e a hadaró, olvasószerűen pergő motyogás,
vagy valaki másnak ott a tér túloldalán, a test mindenesetre nem válaszolt,
csak megadóan feküdt, és amikor az idősebb nő gyengéden rázogatni kezdte,
arccal belehengeredett a hányadékba. Mellettük álltam, a mobilt nyújtottam
a térdelő felé, tanácstalanul nézegettem körbe a téren, mintha segítséget
remélnék. Az asszony ügyet se vetett rám, egyszer nézett csak fel, megrázta
a fejét, aztán a kendő sarkával elmélyülten törölgetni kezdte a püffedt
arcot.
Elindultam a templom felé, a hátamban éreztem a presszó lépcsőjén
csoportosuló férfiak tekintetét. Az árnyékok hosszan, még mindig élesen
nyúltak el a kövön, a bejáratig vezető rövid utacska fáin átsütött az alacsony
nap. A hányadék és a meleg vér szaga összekeveredett orromban a benti térből
ásító dohos lehelettel.
A leghátsó padba ültem le, s egy ideig még szapora pulzussal füleltem,
hogy nem nyílik-e mögöttem a faajtó.
Nem nyílt. Csend volt. Szemben, az oltárképen egy nagyon kék
szemű, pirospozsgás Jézus mutogatta sikamlós, narancspiros szívét, amelyet
szalagként tekergő erek fogtak körbe, mint valami titokzatos, átvérzett
ajándékcsomagot. Felette ott repkedett a galamb.
A lábára már nem volt föltekeredve a háló, leoldódva lebegett alatta,
mint egy kis lapos, szürke felhő. Gépiesen kapargattam belül a szatyor
alját: a sarkokba beülve mégiscsak maradt pár morzsa. Úgy látszik, nem
ráztam ki elég alaposan.
Bibl
TÓTH Krisztina
Tóth Krisztina
Őszi kabátlobogás
Kozmosz, 1989
A beszélgetés fonala
Belvárosi, 1994
Az árnyékember
JAK-Kijárat, 1997
Porhó
Magvető, 2001
Síró ponyva
Magvető, 2004
Vonalkód
Magvető, 2006
„Kiszámolt élet”
Magyar Lettre Internationale, 47
„Élvonal”
Magyar Lettre Internationale, 57
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|