Első írásaim egyike egy Ibsen-paródia volt. Jó ötlet, ha nem is túl eredeti, és bár nem hiszem, hogy valami jó paródia lett volna, azért persze tartalmazta a darab legfontosabb elemeit: volt benne cserbenhagyott gyermek, váratlanul felbukkanó szereplő, aki feltárja a múlt titkait, férfiúi gőg, egyértelmű mögöttes jelentés, és egy csipetnyi természetmisztika is. Biztosan lehetne Instant Ibsent írni, az író összes művét egy darabba tömöríteni, pont úgy, ahogy Shakespeare drámáival is tették. Mert nyilván igaz az az állítás, hogy a legmarkánsabb írókat lehet a legkönnyebben parodizálni.
”Mit szól, ő aztán jól csődbe ment” hangzik el egyhelyütt a nem túl fényesre sikerült paródiámban, és persze kinek ne ugrana be azonnal Ibsen. Ugyanilyen természetességgel tűnik fel egy újabb alkotóelem, Ibsen védjegye: a társadalmi problémák megvitatásának szándéka.  
”Örökké aktuális” mondogattuk nevetve, mikor otthon Ibsenről beszéltünk. Azaz csak mi, fiatalabbak nevettünk, mert a szüleink és a nagyszüleink generációja egyáltalán nem tette idézőjelbe mindezt. Számukra Ibsen valóban örökké aktuális volt, fontos problémákat feszegető, provokatív és sokat vitatott író, közel egy évszázad távlatából is, a szobrok, a kanonizáció, Hamsun, a modernizmus, a számtalan iskolai dolgozat és az állandó színházi előadások dacára is.  
Színházkedvelő családból származom. Szüleim fiatal korukban színészek voltak, anyai nagyapám pedig egész életében a Nemzeti Színházban dolgozott: olyan színháztörténeti nagyságokat látott a színpadon, mint Eleonora Duse és Sarah Bernhard (nem, ma már senki sem tudja, kik voltak ők, de a családban mindenki ismerte ezeket a neveket gyermekkorunktól fogva), a személyes kapcsolaton túl együtt dolgozott a nagy drámaíró Björnstjerne Björnson színházigazgató fiával, így aztán nagyapám volt a majdnem közvetlen kapocs az aranykorhoz és a Négy Nagyhoz, Björnsonhoz, Kiellandhoz, Lie-hez és persze magához Ibsenhez. Örökké aktuális. 
Nyilvánvaló, hogy kamaszkorba érve elkerülhetetlenül ironikus nevetést fakaszt az örökös aktualitásról szóló kijelentés, ha az ember öt éves kora óta harisnyában és ünneplő ruhában ücsörög a Nemzeti Színház vörös bársonyülésein, és Ibsen darabjait nézi. Nem csak színházkedvelő családokban történik ilyesmi, ez nemzeti vonás, hogy mást ne mondjunk univerzális jelenség: vajon mennyire provokál bennünket az az író, akiről az irodalomtanárunk állítja, hogy provokatív? Vajon mennyire fontos, vitatott és hiperaktuális az az írói munkásság, amelyet a nagyapánk szemlél csodálattal?
Természetesen egy írót sem szabad annak alapján megítélni, hogy műveit nyegle kamaszvihogás vagy éppen az értetlenség visszhangja kíséri az osztályteremben. De talán mégsem véletlen, hogy Dag Solstad A mellékszereplő pillanata  című regényében éppen Ibsennek jut ez a megaláztatás. Ennek oka részben Ibsen emblematikus személye, részben pedig az, hogy Ibsennél valóban nagyítóval kell keresni a felfedezésre váró nüanszokat, mivel még a mélyebb, mögöttes jelentést hordozó tartalmi elemek is az iskolai penzum részét képezik (”Köszönöm a tüzet”). Solstad regényében Elias Rukla irodalomtanár örömmel konstatálja, hogy Doktor Relling, A vadkacsa egyik szereplője, hangjában enyhe remegéssel mond el egy mondatot, és ez a ”remegés”  új felfedezést jelent Rukla számára, egy apró részletet, egy rejtélyt. Rejtély? Ibsennél? Lehetséges ez?
Talán igen, bár ehhez el kell mélyednünk a szöveg színpadi instrukcióiban. De más klasszikusokhoz képest Ibsennél jóval nagyobb és állandóbb igény mutatkozik az örökös időszerűségre. Ibsennek napi aktualitással kell bírnia. Mindig. Mintha a klasszikus-státusz már nem is lenne elegendő, szegény Ibsen arra kárhoztatott, hogy örökkön örökké problémákat vegyen górcső alá. Ez nem túl humánus ítélet, olyasmi, mintha valakinek évezredeken át kellene dühös szónoklatot tartania egy ládán állva a pokolbéli Speaker’s Corneren.
Ez éppúgy vonatkozik a John Gabriel Borkmanra, mint Ibsen többi drámájára. Talán még jobban is, mert ezt a darabot a művelt közönség értékítélete  – az, amelyik a színházi előadások szüneteiben születik  – Ibsen gyengébben sikerült művei közé sorolja. Az idős drámaíró még alkot egy remekművet, ez lesz a Ha mi holtak feltámadunk, de a Borkman azok közé a kissé gyengébb Ibsen-drámák közé tartozik, amelyekben a szerkezet és az ábrázolásmód túl nyilvánvaló. Nem az elvárható színvonal tehát, ám ezzel együtt is figyelemreméltó darab.
Ironikusan nevetgélő kamaszként mindig felháborodtam a szünetekben elhangzó sommás kritikákon (”Jó volt, ugye?”, ”Majd a második felvonásban felgyorsulnak az események”): ha ezek a drámák, ezek a színházi élmények valóban jelentenek valamit számunkra, akkor nem többről van-e szó annál, mint hogy mindnyájunkból valamiféle botcsinálta színikritikus váljon? Nem kellene ezeknek a daraboknak komoly jelentést hordozniuk, változásokat előidézniük bennünk? Én éppen a remegést kerestem, de persze akkor még nem tudtam.
Felháborodásomban odáig jutottam, hogy felhagytam a gyakori színházba járással. A fiatal Erhart Borkman külföldre utazik, hogy így meneküljön el az idősebb nemzedék elvárásai elől. Bár a John Gabriel Borkman kemény kritikával illeti az idősebb generációt, mégis nehéz abban hinni, hogy a darab fiatal szereplőire szabad és gondtalan jövő vár. Szó, mi szó, Erhart kilátásai nem túl jók.
Vajon akkor mi is a helyzet ennek a többihez képest kicsit gyengébbre sikerült drámának az örökös aktualitásával? Hol van az a bizonyos remegés? Talán azokban a hasonlóságokban, amelyek Ibsen és Borkman korának vadkapitalizmusa és a saját korunk globális anomáliái között állnak fenn? A hasonlóságokban, amelyeknek száma manapság inkább növekszik, minthogy csökkenne? Borkman, mint Enron-vezér, például, vagy mondjuk mint egyike azon vezetőknek, akik felelősek a két évvel ezelőtti argentín államcsődért?
Vagy talán lelki síkon találjuk meg, az ibseni életutat követve? A nagyságról szőtt álomban, a felszín alatt szunnyadó elemek bolygatásával elszabaduló rettenetben, ebben a fausti, ősmodern sajátosságban – akár a föld érceit kutatjuk, akár a lélek titkait, a mélyben kiszámíthatatlan erőket hívunk életre, destruktívakat éppúgy, mint konstruktívakat. 
Esetleg abban a kétségbeesett, tétova, bölcs kétségekkel teli szándékban keresendő, amellyel az idősebbek próbálnak a mai fiatalok segítségére lenni, vakító fénnyel világítva meg egy olyan kort, amelyben a fiatalságból dogma lett, a lázadás pedig popkulturális árucikké válik néhány másodperc alatt? 
Meg kell keresnünk a remegést. A sajátunkat. Az enyém, amit a Borkman olvasásakor éreztem, tulajdonképpen nem abból a fajtából való, mint az előbbiek, ez inkább egy majdnem hétköznapi érzés. Nevezhetjük különös reménynek, makacs és elég ijesztő hitnek. Egy nagy igazságérzettel megáldott barátnőm egyszerű megfogalmazásában így hangzik: a hazugság kiderül.
Ezt sokféle alkalommal mondja, egy spekuláns lelepleződésekor éppúgy, mint amikor egy megjátszott érzésekre épülő házasság szétesik. Úgy történt, ahogyan történnie kellett. Nem lehet hazudozni, csalni, ügyeskedni, megtéveszteni, sem társadalmi, sem lelki értelemben, anélkül hogy a végén ne bűnhődne érte az ember. Nem lehet megúszni, ítélet születik, így vagy úgy. Lehet lelki kín. Lehet betegség. Lehet bármilyen sorscsapás.
A hazugság kiderül. Bármi másnak a gondolata szinte elviselhetetlennek tűnik. Ez a gondolat késztet bennünket arra, hogy feltételezzük – és reméljük –, hogy a gazdagok boldogtalanok, hogy a hűtlen férjet elhagyja a felesége, hogy a rosszindulatú szomszédot utálják a gyerekei. És ha esetleg társadalmi szinten nem bűnhődnek is meg a tetteikért, mégis van valami, ami gondoskodik arról, hogy az életben, lélekben, sorsban egyszer még visszakapják mindazt, amit elkövettek.
A hazugság kiderülésébe és a méltó büntetés elnyerésébe vetett hit természetesen széles körben elterjedt jelenség. Ez az ősi eredetű remény bizonyosan szerepet játszott a vallások és olyan, valláshoz tartozó entitások megszületésében, mint a mennyország és a pokol. Hiszen ha életünk során az igazság teljes mértékben nem érvényesülne is társadalmi összefüggésben, még mindig találunk némi vigaszt abban, hogy mindez megtörténhet a halálunk után. A barátnőm persze nem vallásos, de az igazság természetéről alkotott elképzelése egyúttal metafizikai jellegű is.   
Mert ez valójában hit, nem igaz? Persze, nem feltétlenül valósul meg minden, amiben hiszünk. A legsunyibb spekulánsok talán vígan élik életüket, a rosszindulatú szomszédot talán szeretik a gyerekei, a hűtlen férjnek talán nincs is lelkiismeretfurdalása. Talán. Ijesztő lehetőség, szerencse kérdése, a szerencsejáték pedig izgatottá tesz nézőt és játékost egyaránt. Szerencsejáték nézői vagyunk, amikor a bulvárlapok cikkeit olvassuk korunk nagyjairól, és közben ugyanúgy vágyunk arra, hogy lássuk erkölcsi és törvényi határokon átívelő felemelkedésüket, mint arra, hogy tanúi legyünk bukásuknak. Nekünk, nézőknek a bukás gyakran megkönnyebbülést jelent. Na végre. Itt lebukott egy adócsaló. Ott kábítószerfüggő lett egy rocksztár. A határok átlépésének lehetőségét mindenesetre nem adják ingyen.
Ibsen és a létező pokol-mennyország képzetpárját elvető modern embertársaink számára két helyen derülhet ki a hazugság, és születhet méltó ítélet: a társadalmi térben és a lélekben. Társadalmi színtéren ez ritkán valósul meg, hiába olvasunk az ellenkezőjéről a bulvársajtóban. De vajon a lélek tisztulásában, a sors igazságában bízhatunk-e? 
Ibsen drámájában Borkman nem halhat meg addig, amíg be nem ismeri bűneit, amíg rá nem ébred arra, hogy hol hibázott. Ez elengedhetetlenül szükséges, ez a lényeg. Ezután talán jöhet a megbocsátás, megeshet, hogy Borkman mégis megmenekül, akárhogy is, addig nem ér véget az út, amíg ki nem derül az igazság, és láthatóvá nem válik Borkman bűne: a szerelem feláldozása a vagyonszerzés és a társadalmi dicsőség oltárán. Lelkipásztorok és pszichológusok egyaránt tapsolhatnak.
Mert pontosan ez az igény számít, ez a késztetés, egy idős ember vágya, hogy létrehozzon egy világot, ahol bekövetkezhet a felismerés, az igazságra való rádöbbenés csodája. Először a drámát olvasva, majd pedig a színházban, most, hogy a templom már nem alkalmas ilyen szertartásokra, és mindennapi életünk sem garantálja ezek lehetőségét. És ebben az igényben, késztetésben, hitben, reményben és vígaszban találjuk meg a keresett remegést is.
Örökké aktuális, mondhatnánk.

        FEKETE LÁSZLÓ FORDÍTÁSA