Zachariáš is nagy teret szentel feljegyzéseiben Andreánsky cselekedeteinek és elbeszéléseinek, köztük a géniuszokról szóló témának, annak kapcsán, hogy Andreánsky egy alkalommal vakvágányra állított vonatban találta magát Rózsahegyen.
– Szörnyű egy eset – mesélte Zachariášnak. – Az ember felül a Zemplén gyorsvonatra eredetileg liptószentmiklósi úti céllal, aztán egyszer csak egy idegen, rideg, fűtetlen és lezárt kocsiban ébred, amit az ablakon át kényszerül elhagyni. Pénz nélkül, egy konzekvensen és könyörtelenül üres pénztárcával a zsebében! Miként történhetett ez meg?, kérdem magamtól, de minél jobban töröm a fejem, annál tanácstalanabb vagyok. Pedig milyen simán, kellemesen, sőt felhőtlenül kezdődött minden. Talán azért is, mert már a felszálláskor akkora adag alkohol volt bennem, hogy a világ, valamint az állami vasutak sokkal humánusabbnak és barátságosabbnak tűntek, mint normális körülmények között. Egy darabig nézegettem az arcokat, figyeltem, hogy születik meg és formálódik az út, konstatáltam a dimbes-dombos táj szolid szépségeit, elmélkedtem a szuburbán vidék architektonikai jellegzetességeiről, a transzcendensről, de amint a vonat befutott az alagútba, elnehezült a szemhéjam, egyfajta emelkedett öröm és hirtelen támadt vágy elegye kerített hatalmába, és elaludtam. Amikor felébredtem, látom, hogy túl vagyok a félúton. Nem emlékszem semmilyen álomra. Ellenállhatatlan vágy hajt az étkezőkocsi felé. Kávé, vodka, esetleg konyak. Ezek majd minden bizonnyal visszatérítenek ábrándozó hangulatomba, az impressziók világába, amelyek az élet örömteli dimenzióit adják. Ahogy ezt Gimbič docens is mondaná, az az ember, aki asztmája ellenére sohasem használta a liftet. Az impressziók, az élet örömteli dimenzióinak bűvöletében él, és viszolyog a vertikális irányú helyzetváltoztatástól.
A félig üres étkezőkocsiban Maar professzorba akadtam, és noha a géniuszokkal való társalgás komoly megpróbáltatást jelent, a velem született illedelmesség nem engedte elkerülnöm őt. Egy negyedszázaddal idősebb személy asztalához leülni, akit csak futólag ismer az ember – mindennek tetejében negyvenhét kötet szerzője, negyvenhat tudományos és egy versesköteté –, valóban összetett dolog. Tudományos könyveit már átlapoztam, de egyiket sem olvastam végig, teli vannak ugyanis grafikonokkal, amiken csak nehezen rágom át magam. Sajnos, kedves Adam, azon egyedek közé tartozom, akiknek a grafikai rendszerek felfejtéséhez sem tehetsége, sem türelme nincsen. És ha önbizalmamat növelendő mégis nekilátok Maar grafikonjainak, idővel azon kapom magam, hogy minél többet foglalkozom a különféle táblázatok, szaggatott és folyamatos vonalak, háromszögek, rombuszok, szimbólumok leírása, valamint a számokban kifejezett értékek megfejtésével, annál messzebb kerülök a megoldáshoz. Hamarosan erőt vesz rajtam a depresszió, az undor, a felindultság. Különös, tűnődöm el ilyenkor én, az öntelt és gyámoltalan ember! Hát ilyen furcsa ösvényeken is vezet út a művészet birtokba vételéhez? Átmeneti megnyugvást csak az hoz, ha olyan részlethez érkezem, amely mellőzi az irodalom grafikai vagy numerikus megközelítését. Érdeklődéssel olvasom például azokat a bekezdéseket, amelyekben Maar kötelességének eleget téve azt támogatja, aminek köszönhetően ma könyvek jelennek meg. Egy bizonyos tanársegéd az ilyesmit helyes orientációnak szokta nevezni. Jól ismered őt. A neve, elnézést a kifejezésért, Ondrej Kapičanský. Hogyha valaki kiválogatná Maarnak mind a negyvenhat monográfiájából a grafikonok közé szorított összes helyes orientációjú szövegeket, érzésem szerint két kötetre való anyagnál több aligha jönne össze, ami ekkora publikáció esetén nem egy nagy szám.
Mint más, hasonló esetekben szoktam, Maart is dicsérni kezdtem, óvatosan, analitikus módszerekkel, magyarán szólva tapintatosan és mértékkel. Olyan ismeretekre támaszkodtam, amelyeket a Maar könyveit értékelő, interpretáló írásokból merítettem. Rendeltem két vodkát, és kicsit lehorgonyoztam a kommunikációs mezők elméleténél. Elég akadozva beszéltem erről a homályos és kényes témáról, bizonytalanul, szónoki kérdésekkel utalgatva, többszörösen eltérve a tárgytól, ám egyértelműen pozitív végkicsengéssel. Ugyanakkor úgy láttam, hogy Maar – a géniuszoknál előfordul ilyesmi – továbbra is kívülállóként, közömbösen viselkedik, olyan távolságtartással, hogy újabb és újabb vodkák rendelésére és ivására vagyok kárhoztatva – egy a háromhoz vagy négyhez arányban a javamra –, mivel ő azon géniuszok közé sorolandó, aki nem issza magát halálra. Én egyre csak mondom, a téma további összefüggéseire, pozitív aspektusaira mutatva rá, Maar pedig szemérmetlenül hallgat, ásítozik, bele-belekortyint a poharába, nyújtózik egyet, ritmusosan dobol az asztalon, kibámul az ablakon, mintha csak a hófoltok, a télutó fád látványa tudná lekötni a figyelmét. Végül azért csak reagál nehezen kiizzadt dicshimnuszomra, flegmatikusan kijelenti, hogy: Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.
Ez pedig engem, egyébként is hiú, de most alkoholos befolyásoltság alatt álló személyt olyan mélyen megbántott, hogy Maar elméleti munkásságát odahagyva a poézis vizeire eveztem. Tudtam ugyanis, amit te is tudsz, kedves Adam, hogy Maar, az elismert tudós költőként teljesen csődöt mondott. Máig jól emlékszem, milyen lelkesen olvastam egy másod- vagy harmadéves bölcsészhallgató kritikáját, amelyben ízekre szedi az Asztal mögött asztal című verseskötetét. További lehengerlő kritikák elolvasása után pedig már kárörvendve vettem kezembe Maar verseit, és élvezettel nyugtáztam, hogy a bírálatok írói semmiben sem tévedtek. Már önmagában a kötetcím – Asztal mögött asztal – is gyönyört okozott. Kedves! A maga bárgyúságában nem mindennapi módon kedves, gondoltam a rám jellemző rosszmájúsággal.
Ön, aki költő, mondtam emeltebb hangon, hogy az étkezőkocsi távolabbi sarkaiban is hallható legyen, ön, akit az Asztal mögött asztal verseskötet elismert szerzőjeként ismerhetünk, bizonyára igazat ad nekem abban, hogy a költészet – és most nem csak a szürrealizmusra gondolok – egyfajta pozitív és mélyreható automatizmus műve, amelyet indokolt lenne titoknak nevezni. Költőként nyilván megtapasztalhatta, hogy a vers tulajdonképpen ajándék, születését nem akaratlagos tényezők alakítják, úgy bukik ki önökből, költőkből, akik az alkotás extatikus lázában égnek, hogy tudomásuk sincs róla. Egy költő a maga teljességében nem érti a verset, nehezen tudja desifrálni, de érzi, hogy az, ami az ő írásbeli teljesítménye, ami a feljegyzés révén papírra kerül: poézis. Mint költőt kérdezem önt, mondtam megemelve a hangomat, és abban a pillanatban már világos volt számomra, hogy sikerült felráznom őt az apátiából, hogy megtörve provokatív, megalázó és dölyfös ignoranciáját sikerült felhergelnem őt, mert a körülöttünk ülőkre pislogva és ujját a szája elé emelve kérlelőn pisszegni kezdett. De én nem hagytam magam, ugyanolyan hévvel folytattam: Mint művészt kérdezem önt, mint az Asztal mögött asztal verseskötet szerzőjét, hogy az emberiség műveltebb fele miért nevezte ezt a titkot, ezt a megfoghatatlan szubsztanciát, amelyből a költészet születik, a poéta bendőjének? Nem ismerek ennél ellentmondásosabb, ennél extrémebb oxymoront, mint a szellem, a kellem, a sóvárgás, a mélység és a megrendülés ilyetén összekapcsolását a bendővel, a töltekezés szervével, a falánkság, a vulgáris anyagelvűség szimbólumával. Ekképpen, a poéta bendőjével, a disznótoros látomásával érzékített képpel támadtam Maarra.
Hamarosan azonban eluralkodott rajtam a részvét. Megsejtettem ugyanis, hogy a poéta bendőjével Maar vagy nem tud mit kezdeni, vagy pedig ilyen méltatlan témához nem szándékozik lealacsonyodni. Homályos dolgokról kezdett beszélni, meglehetősen összefüggéstelenül. Pedig, elvben, milyen sok szót kell hogy tartalmazzon az a negyvenhat monográfia a táblázatok ellenére is, töprengtem, és lám, a szerzőjüknek egyszeriben mégis birkóznia kell a szókinccsel. Nehezen beszélt, nem is nekem, hanem a levegőnek, erőltetett fesztelenséggel. Úgy határoztam, hogy bólogatni fogok, és nem mondok ellent, bár összefüggéstelen mondókájára csak részben figyeltem. Hogy figyelmemről biztosítsam a hézagosan, töredezetten megnyilvánuló Maart, olykor meglepetést színleltem, csodálkozást vagy éppen visszafogottan, diszkréten helyeslő és megértő felháborodást. A helyeslés választott módozatai nyilván nem voltak teljes összhangban azzal, amit Maar mondani akart, mivel egyszer csak rám förmedt. Fogja vissza magát, kérem, mondta váratlan arroganciával.
Ennek okán újból támadásba lendültem. Egy nem létező teoretikus, egy bizonyos Erik von Brandl tipológiájára hivatkozva a lírikus, epikus és drámai szerzőről, megpróbáltam felvázolni a költő pszichoszomatikus portréját, amely elsősorban Maar viselkedésén, valamint fizikai jellemzőin, törékenységén, nyeszlettségén alapult, hogy összefüggésbe hozva egy képzeletbeli lírikus individuum egyedi, a maga módján groteszk vonásaival nevetségessé tegyem őt. Alkoholgőzös fantázia, könnyelműség és bátorság – ennyire volt csak szükségem az improvizációhoz. Az elbizakodottság és a bosszúszomj mámoros pillanatában merész, megalapozatlan és egyben triviális megállapításokra ragadtattam magamat, ugyanakkor ügyeltem arra is, hogy a féligazságok láncolata, illetve maga a megfogalmazás módja a valóságszerűség látszatát hellyel-közzel megőrizze. Attól tartva, hogy az akadozó dialógusból sarjadt magánszámom esetleg elkalandozásnak, izolációnak minősül, ami a konfliktusgerjesztő pragmatizmus vádját vonhatná maga után, Erik von Brandlot igyekeztem valamilyen homályos kapcsolatba hozni Maar kommunikációs mezők elméletével. Miután ezt tisztáztam magamban, csak úgy dőlt belőlem a szó.
A költő, műnemek szerinti besorolása szerint: a lírikus, Brandl tipológiai tendenciája alapján, voltaképpen egy aszténiás egyén, nem mindennapi érzékenysége okán pedig az átlagnál gyakrabban szenved lipometabolikus zavarokban. A szerző lírikusi profiljában neuraszténiára, lelki sérülékenységre, valamint melankóliára való fokozott hajlam állapítható meg. A lírikus ízig-vérig gyakorlatiatlan, hallgatag, magába forduló és egzisztenciális nyavalygásainak a rabja, fejtegettem a helyhez nem illő, szeszélyes és kifejezetten szemérmetlen hangnemben, az étkezőkocsinak intézve szavaimat.
Ami egy költészetidegen életszemléletű embert hidegen hagy, az egy lírikusi érzékenységű egyénre óriási csapást mérhet. Ismerünk olyan költőket, akiket a bezáratlan lakás rögeszméje kísért, és még a jelentéktelen, kis horderejű, akár a távoli tundrákon bekövetkezett animális esemény is kikészíti őket. Emóciókkal és az élet viharaival átitatódva egy lírikus azonban képes nekivadulni és, ha rövid időre is, elviselhetetlenné válni. A köznapitól eltérő látásmódja izolációhoz, sőt a társas érintkezés avagy a partneri tapintat elemi szabályainak felrúgásához vezeti.
A statisztikákban is elfogadottak – vetettem be egy új elemet, miután beláttam, hogy az aktualizálási hév túl messzire ragadott – a Brandl-metódussal analóg eljáráson alapuló eredmények. Ilyen például az orvostudományi kutatásokban az az eljárás, amely alapján az Alzheimer-kórra való hajlamot a nemző apa magas korával magyarázzák.
Amikor úgy éreztem, hogy fel kellene hagyni a lírikus portréjának festésével, és az ügy érdekében a vele kontraszt, epikus szerző prototípusát kellene megalkotni, lelki szemeim előtt bölcsészkari epikusunk, Štefan Gavoň alakja jelent meg – dehogy jelent, furakodott, ki se lehetett onnan tessékelni –, akit neked nem kell különösebben bemutatnom. Nyilván elismered, hogy Maar nyeszlettségének csak nehezen találnánk kifejezőbb kontrasztot, mint Gavoň, finoman szólva, robusztus megjelenése. Már maga a tény, hogy epikusunk minden ízében méreten felüli, arra ösztönzött, hogy jellemzőit Brandl epikusi modelljéhez felhasználjam. Ó, Adam! El se tudod képzelni, micsoda elementáris ihlettel szolgált nekem Gavoň kinézete, ciklámenszín, dagadt orcáitól kezdve szalonnás tokáján át egészen termete parttalan kiterjedéséig. Az egy személyben tanársegéd és epikus Gavoň, bár egyetlen hátsó fertállyal rendelkezett, sosem esett két szék közé a tömegközlekedési eszközökön, hogyha pedig egy epikai helyzet megoldásán töprengőbe esett a busz ajtajában, a közlekedési dugónak egy sajátos fajtáját idézte elő. Gavoň egy hedonista, aki elképesztő mennyiségű élelmet képes pillanatok alatt jó étvággyal betermelni. Annak idején, egy május elsejei népünnepélyen a Kolmayer kertben mély benyomást tett rám mint a virslievő verseny győztese. A konferanszié bejelentését, miszerint az adott időhatáron belül a legtöbb virslit doktor Štefan Gavoň, a bölcsészkar tanára fogyasztotta el, óriási ováció fogadta. A karon azonban, nem tudom, emlékszel-e még, kisebb affér lett a dologból. Egyes funkcionáriusoknak ugyanis nem tetszett, hogy egy tanársegéd ilyen akademikusnak aligha nevezhető tevékenységgel reprezentálja felsőoktatási intézményét, végül az ügy azzal zárult le, hogy a munka ünnepe efféle különleges, a maga nemében vitális és örömteli tevékenységet is akceptálhatóvá tesz.
Az volt a szándékom, hogy Gavoň kövérségét kapcsolatba hozom az epikai nyugalommal. Feltételeztem, hogy Brandl szakmai egzotizmusa lehetővé teszi, hogy a nagyepikai művek szövegi jellemzőjét a szerzőre is vonatkoztathassam, nevezetesen, hogy a nyugalom eme válfaja a szerző testi konstitúciójának húsos, illetve zsíros megalapozottságából származtatható. Elképzelésem még orvostudományi szempontból sem állta meg a helyét, hiszen a jó idegek és a testzsír közötti összefüggések vitathatók, bár Gavoň példája maga volt az élő cáfolat. Aztán mégis másként alakult, eszembe jutott ugyanis – ilyen gyorsasági és asszociatív hatásfokon dolgozott bennem az alkohol – egy baráti országból érkezett lírikusok csoportja, akikkel már nem is tudom, hogyan akadtam össze. Lelki szemeim előtt megjelentek a pirospozsgás, a leves intenzív kanalazásában ellágyult, néhányuk esetében pedig gavoňi méreteket öltő arcok. Egyszeriben minden odalett. Ó, te, szörnyű és elviselhetetlen relativizmus, hogyan használjam fel ezek után Gavoň jellemzőit Brandl genealogikus rendszerében? De Gavoňról nem mondtam le teljesen. Éjszakánként mindig felszabadítóan hat rám, ha eszembe jut rendíthetetlen nyugalma, amely elévülhetetlen érdemeket szerzett azon emberi tevékenység pallérozásában, amit irodalomkritikának nevezünk. Mert ki más szolgáltat inspiratívabb alapot az irodalomról való gondolkodásnak azzal, hogy hozzájárul a kritika pusztító hatású stilisztikai leleményessége és iróniája csiszolásához, ki az, aki Gavoňnál intenzívebben szabadítja fel a kritika ősi beidegződésen alapuló hajlamát a szereplők eutanáziás megsemmisítésére. A többség ennyi kedvezőtlen, az emberi méltóságot semmibe vevő minősítés olvastán már rég örökre búcsút intett volna azon ambíciójának, hogy a világot epikus formába öntse. Mások már azon töprengenének, hogy megváltoztatják külsejüket vagy a nevüket, esetleg más, anonim területen próbálnának érvényesülni. De Gavoňról minden lepereg. Sőt. Nagyívű, háromgenerációs, szélesvásznú epikai műveivel továbbra is bombázza a kiadókat. Štefan Gavoň egy olyan lény, akivel foglalkozni kell. Eredetileg, kedves Adam, névnapodra szántam őt neked, mint kitűnő narratív objektumot, hisz tudod, hogy barátaimat és barátnőimet jobb szeretem szellemi termékekkel megajándékozni, mint adásvételi folyamatokban pénzzel szennyeződött matériával. De amikor eszembe jutott múltkori vitánk, amely során a test és a szellem, a fizikai megjelenés és a jellem összefüggéseit problematizálva, te ezt egyértelműen mondvacsináltnak, motiválatlannak minősítetted, inkább megtartottam Gavoňt magamnak. Társamul szegődött, aki hosszú és álmatlan éjszakáimon optimista megjelenésével, viselkedésével örömre hangol, és távol tartja tőlem a szuicid gondolatokat.
Maarral való találkozásom alkalmával csak nehezen és komoly önmegtartóztatás árán mondtam le Gavoňról. Végül aztán beláttam, hogy ha nem akarom a korpulens lírikusok hirtelen rám tört emlékképével részben már megingatott Brandl-teóriát megalapozatlanná tenni, le kell gyűrnöm magamban a vágyat, hogy a korpulencia és az epika összefüggéseiről beszéljek. Másfelől gondolataimat akkor már inkább a dráma foglalkoztatta.
A drámaíró, közöltem az étkezőkocsival, egyrészt konstruktőr, másrészt kollíziós, tántoríthatatlan és bajkeverő tematista, aki Erik von Brandl szerint alapjáraton kolerikus, feszültségét pedig az adja, hogy szenvedélye fékezi, célratörése pedig váltig előre hajtja. Mobilitása cselesen kifundált, előre kiszámított, tehát nem a szenvedély uralja, hanem a racionalitás. És itt elakadtam. Hirtelen nem tudtam egyetlen domináns szomatikus jegyet sem rendelni a drámaíróhoz, semmilyen specifikus fizikai jellemzőt.
Csend állt be, és én csak most döbbentem rá, hogy ha ez a Brandl mégis létezne, akkor az elméletét összefoglaló szónoklatom jellege kifogásolhatóan informatív lenne, mivel Maarnak is ismernie kellene a műveit.
Egyszeriben maga lettem a megtestesült tapintat. Biztosan untatom önt, mondtam Maarnak, hiszen ezeket a dolgokat ön sokkal részletesebben és jobban ismeri nálam. Kérem, nézze el nekem. Valójában csak azt szerettem volna megtudni, akceptálható-e, legalább részben, Brandl modellje. Nekem komoly kifogásaim vannak vele kapcsolatban, törtem meg az egyre kínosabb csendet, attól tartva, hogy Maar bármelyik pillanatban arrogánsan rám támad. De csak néhány mérsékelt és homályos mondatot ejtett el, ha jól értettem, olyan értelemben, hogy Brandl teóriája kiegyensúlyozatlannak tűnik számára. Ami nem azt jelenti, jegyezte meg váratlanul, hogy bizonyos észrevételeit, némi módosítások után, nem lehetne elfogadni.
Ilyen egy géniusz ez a Maar. Nem vallotta be, hogy nem ismeri Brandlot. Végül is, aki már negyvenhét monográfiát megírt, az nem lehet nagyon olvasott, tájékozott és művelt, hiszen ideje nagy részét írással tölti, gondoltam. Mindehhez még fogadások, ünnepségek, vitaestek, rádió, tévé egyéb találkozók. Nyomasztja a pozíció, amit a tudós közösség és vele együtt az egész társadalom ruházott rá, és képtelen tőle szabadulni. Elemi kötelessége, hogy a géniusz szerepével önmagát állandóan összhangban tartsa. Rabja lett kitüntetett pozíciójának és hírnevének. A méltóság és az elismerés magasabb értéket kell hogy képviseljen számára, mint az igazság. Maar is csak egy szélhámos, akárcsak én, csak más megfontolásból. Közös vonásunk ellenére hozzám mégiscsak közelebb álló géniusz Viktor Galuška-Sisko, akit épphogy csak megtűrnek az egyetemen, és egyetlen könyvpublikációja sincs. Nem tudom, te mit gondolsz róla, figyelsz-e rá egyáltalán, én a magam részéről egyszerűen csüggök rajta. Megtudtam, hogy ez a borotvanemlátta, kaporszakállas tanársegéd – akinek intelligenciájáról egyetlen külsődleges jegy árulkodik, a sokdioptriás szemüveg – egy Abotov-Poľná nevű községből származik, ahol egyes házaknál még mindig egy tálból eszik a család és csak a közelmúltban ismerték fel a fogkefe jelentőségét. Nos, itt terem a géniusz. A mi, külsőségekben megnyilvánuló, érzéketlen világunkban az ilyen egyén, a maga atavizmusával, antihigiénés magatartásával és különcségeivel csak ellenszenvet és megvetést válthat ki. Sokan csak azt látják, hogy evés után – esetében a habzsolás kifejezőbb lenne – zsíros és maszatos, hogy csámpás a cipője, hogy mindig ugyanabban a zakóban és nadrágban jár, az inge gyűrött és mocskos, és egyébként is úgy néz ki, mintha sosem mosakodna, csak időnként megtörülközne. Az eredményei viszont csodálatra méltók. Bár egyetemi körökben még ezeket is vitatják, és az elmezavar első jeleit vélik felfedezni bennük. Egy öreg fa miatt képes bármikor elutazni egy harmincöt kilométerre lévő vasútállomásra, és órákig tanulmányozni ezt a történelmi korú élő objektumot, holott semmi köze sincs a kutatásaihoz. Noha a tudományos kézikönyvek immáron gombamód elszaporodtak a piacon, lexikonokat állít össze saját használatra és további enciklopédikus projekteken dolgozik. De nemcsak materiális fenomén, a tények embere, alapos és precíz, hanem rendkívüli teoretikus és interpretátor is.
Hogy mi mindent tudtam meg tőle legutóbb, amikor az irodalomtudományi társaság csütörtöki találkozóján a gyászjelentések poétikájáról adott elő! Az elnyomott percepciós kíváncsiság elemzése, a haldoklás és a halál kommunikációs, dramatikai és diszkrét teleológiájának analízise, valamint azok verbális és nonverbális rétegeinek interpretációja, és számos, eleddig ismeretlen és különös tanatológiai összefüggés révén nagyon sokat megtudtam a magatartásformákról, a kultúráról, az irodalomról és az emberi természetről.
Az előadáson csak öten voltunk – az irodalomtudományi társaság helyi vezetője, két megfigyelő, František Birnik, aki Sisko hitelezője volt, és jómagam. A határesetek tipológiájáról szólva pontos statisztikai adatokat idézett, hiszen több nyelven beszél és figyeli a külföldi folyóiratokat, kiadványokat. Kitért arra is, hogy egy bizonyos időhatáron belül a világon hány ember fullad meg fürdőkádban, hányan halnak meg figyelmetlenségből az ágyból való felkeléskor, vagy saját lakásukban a lépcsőkön. Többen, mint ahány áldozata volt a harmincéves háborúnak. A megfigyelők feljegyezték a számokat és máris szundikáltak, nem kellett tovább strapálni magukat, nyugodtan megírhatják a jelentést Sisko őrültségéről. A társaság helyi vezetője, Jaščák is ásítozott, rajta szinte mindig szemmel látható, hogy éppen melyik szerve fáj. Mindeközben Galuška-Sisko olyan hévvel boncolgatta a témát, mintha egy dugig megtelt auditórium érdeklődő közönségének adna elő. Sisko erőfeszítéseinek egyetlen hivatalos következménye az volt, hogy következő előadását, amelynek címe A pletyka narratív vektorai, az irodalomtudományi társaság bizonytalan időre elnapolta. Viktor Galuška-Sisko nyilván azt mondaná Erik von Brandlról, hogy sohasem hallotta ezt a nevet. Galuška, Maarral ellentétben tiszta géniusz, egy outsider géniusz, akit már rég kirúgtak volna, hogyha nem lenne az abnormalitás, a szórakoztató komikum megszemélyesítője, más szóval a szánalmasság megtestesítője, aki ártalmatlansága folytán a kar legnagyobb fajankóinak és senkiházijainak önbizalmát növeli jelenlétével. Imádom Galuškát, még ha csak nehezen is tudom elfogadni megjelenését, manírjait, illatanyagainak hiányát és társadalmi lapszusait. Maart pedig, az igazat megvallva, nem szeretem.
Siskóról az étkezőkocsiban nem tettem említést, ellenben, miután az alkohol megtette a maga hatását, elég részletesen foglalkoztam egy bizonyos Čubitarjevvel Ungvárról. Egyszer régen, te még akkor, Adam, nem dolgoztál nálunk a karon, nekem kellett őt fogadnom a buszpályaudvaron. Zöldfülűként én voltam akkor a tanszék mindenese. Eredetileg Anton Mondokkal kellett volna mennem, aki viszont már rég nem dolgozik a karon, de az én emlékezetemben főleg azért él ilyen elevenen, mert kifejezésmódját egyfajta fennkölt és zamatos veretesség jellemezte. Emlékszem például, hogy soha nem azt mondta, hogy „izzadtság” vagy „verejték”, hanem „izzadmány”, igei alakjában pedig azt, hogy „meghevül”. Ez utóbbit leginkább a kari fényképészünk, Hrebíček jellemzésére használta: Ez az ember oly könnyen meghevül, mondogatta róla, valamelyest sebesebben beszél, azonmód meghevül. Anton Mondok nyelvi megnyilatkozásai tele voltak különlegességekkel, egyrészt nem is beszélt, hanem ejtette a szavakat, minden megszólalása olyan volt, mint egy beszédopera, másrészt pedig előszeretettel használt olyan kifejezéseket, mint „árnyazat”, „napfürdőzik”, „petrifikáció” vagy „entrée”. Nyelvi ínyencségei, hisz tudod, hogy oda vagyok az őrültekért, mindig megörvendeztettek. Gyakorta olyannyira lekötötték a figyelmemet, hogy a lényeg egyszerűen elsikkadt. Amikor kiderült, hogy Mondok valamilyen váratlan és nyomós, ugyanakkor homályos okból nem tud velem jönni az állomásra, megpróbálta nekem leírni Čubitarjevet. Ornamentális leírásából mindössze annyit fogtam fel, hogy az illető egy géniusz, különös ismertetőjegyek nélkül. Emberi mivoltának komplexitása, mondta szó szerint, az elméjében összpontosul.
Szóval egy középszerű ember, gondoltam, feltehetően magas homlokkal, bár ez a megkülönböztető jegy meglehetősen kevésnek tűnt ahhoz, hogy biztonsággal felismerjem őt.
És mégis. Tán túlontúl könnyen felismertem: elviselhetetlenül édes, extrém női pacsulit idéző nehéz szagáról, a zakója bal hajtókáján viselt jelvényről és széles szárú nadrágjáról, ami az idő tájt nemcsak Ungváron, hanem Vlagyivosztokban is nagy népszerűségnek örvendett. Kezében három koffer, fején valamilyen lapos, karima nélküli fejfedő, alatta, olybá tűnt, alacsony homlok. Tényleg ő volt. Arra számítottam, hogy a kezdeti, semmitmondó konverzáció után magasabb röptű beszélgetést kezdeményez, nyelvtörténész lévén, alighanem arról érdeklődik, fene tudja, milyen nyelven, hogy miként szolgál az ószláv aorisztosz vagy a jerek rejtelmeivel bíbelődő szlavista kollégák kedves egészsége, majd tesz néhány futó megjegyzést a kijevi oroszok nyelvéről vagy más szakmai kérdésekről. Volt már ugyanis némi tapasztalatom szakbarbárokkal, akik a laikus konverzációs témákat illetően igencsak szűk repertoárral rendelkeztek. Még a halotti toron, az esküvőn vagy a táncparketten is szakterületük problémáiról beszélnek. Ezért Čubitarjevvel való találkám előtt egy nappal átnéztem néhány lexikonszócikket nyelvtörténeti témában. Ám ungvári vendégem a kijevi oroszról egy szót sem ejtett. Ehelyett már az állomáson tudtomra adta feketéző szándékait. Majd kiesett a kezemből a három koffer egyike, amikor orosz-ukrán akcentussal sújtott tört cseh nyelven közölte, hogy nagyobb mennyiségű gyereksipka kéne a kölköknek. Majd a nagyobb mennyiségű cigaretta és a nagyobb mennyiségű kávé kérdésköre került terítékre, és így tovább. Aztán még említette a csájokat. Hát a csájok?, kérdezte minduntalan, csak úgy átmenet nélkül, költői kérdés formájában. Úgy nézett ki, hogy a csempészet mellett egy kicsit a hámból is szeretne kirúgni. Egy középkorú, vidám és vitális géniusz, akinek különleges ismertetőjegye egyfajta keleties nagyvilágiasság. Hosszú piszkafa lábaival úgy száguldott, mint a szélvész, élből letegezett, és ilyeneket mondott: Öreg, fiú, tudol? Az, ami én beszélek, szigorú titkos. Ahogy felértünk a kollégiumi szobába, előkapott egy kis üveget, valami szovjet típusú sósborszeszfélét, és meghúzta.
Mikor az étkezőkocsiban Čubitarjevre rátértem, már alig forgott a nyelvem. Nyilván már az előadásmódom is sértette Maart. Szélesen gesztikuláltam, vidáman csapkodtam az asztalt, csettintgettem, cuppogtam, és többször is eltértem a se vége se hossza történetemtől. Mindezt csak azért csináltam, mert hirtelenében más kezdett foglalkoztatni. Nem Čubitarjev vagy Maar, hanem egy érzéki ajkú, feltűnő szőkeség vonta el a beszélgetés tárgyáról a figyelmemet, akiről, fene tudja, miért, azt gondoltam, hogy bukik rám. Alkalomadtán rákacsintottam, sőt párszor még intettem is neki. Čubitarjevről szóló beszámolómat félbe-félbeszakítva Maar figyelmét is felhívtam bájaira. Mindemellett a szakmai deformáció és a betegesen fejlett voluntarizmus együttes hatásának eredményeként a magunkfajta irányultságú ember minden áron biztosítani akar elbeszélése számára egyfajta kerekséget és motivációt. Márpedig ezt vagy úgy lehetett elérni, hogy Čubitarjevet párhuzamba állítom Maarral, vagy pedig a lezser és kedélyes géniuszt mintaképül állítom. Mindkét megoldás, addigra már jócskán elsötétült az elmém, Maar szempontjából elfogadhatatlan és megalázó lett volna. Körkörös, vontatott és fárasztó voltam. Ráadásul Čubitarjev sokat kivett belőlem. Még azokban a pillanatokban is vodkával kellett kisegítenem magam. Egyre kevésbé láttam át a helyzetet. Hogy Čubitarjev után mi történt, arra már végképp nem emlékszem. Csak egyetlenegy dolgot tudtam biztosan. Hogy megcsókoltam Maart. Azt már nem tudnám megmondani, hogy akkor-e, amikor letegeződtünk, esetleg a búcsúnál, vagy csupán hirtelen felindulásból. Máig nem értem, hogy tudta ez az érzéki esemény áttörni az alkoholmámor előidézte intenzív felejtés masszív ellenállását. Nos, megtörtént. Tisztán emlékszem, hogy előbb erősen és fájdalmasan megszorítottam Maar kezét, majd keményen, mindenre elszántan arcon csókoltam. Még most is érzem a számon borostája szúrós érintését. Holott beszélgetésünk kezdetén Maar arca még olyan sima volt, hogy a kommunikációs mezők teóriájának boncolgatása közben szinte irritált tökéletes simasága. Nehéz műtétek közben állítólag a sebészeknek is kinő a borostájuk, vélem így utólag. Csakhogy neki kínjában nőtt ki, az én hathatós hozzájárulásommal. Emlékezetkiesésemmel együtt vélhetően nagyon alacsony szintű és agresszív témák nívójára zuhantam le. A narkotikus kábulathoz hasonlatos, ködlepte űrből csak a rózsahegyi vakvágányon ocsúdtam fel.
A visszautat részben gyalog, részben stoppal, részben pedig potyautasként tettem meg Liptószentmiklósra. Az is átfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha Maar tette ezt velem, ő, aki grafikonokban ragadja meg a megfoghatatlan világot, ő, aki a térben való gondolkodás, a kombinatorikus készségek embere. Mi van akkor, ha Maar ejtett foglyul a vakvágányra állított vonat félelmetes sötétjében? Ez esetben a valódi megpróbáltatások még váratnak magukra.
 

         HIZSNYAI TÓTH ILDIKÓ FORDÍTÁSA