(VARSÓ) – Az utolsó bukkanó, amely az autók sebességét lassítja a telepi utcácskában, a nagyvárosi főútvonal kihajtója elé van lefektetve. Ezt a mondatot írva a megszokottnál jobban kell figyelnem a szavakra. Nem felelnek itt meg ugyanis maguknak a dolgoknak. A nagyvárosi főútvonal, meglehet kétsávos és éppen járművekkel teli, mint minden Európába kivezető út (amint a Vilniusba, Rigába, Tallinnba és Pétervárra vezető utat büszkén Via Balticának nevezik), be van építve rút és levert falú bérházakkal (melyekben nem fizetnek lakbért), s úttestje helyi jelenség. A telepen néhány ezer ember lakik, de minden (soha meg nem alapozott) társadalmi, kulturális és kommunikációs működése széthullott, lakótelep maradt, nem lakóhely. A panel nem ház, és senki így nem hívja: lakódobozok konglomerátuma, s e dobozokban nem lakók húzódnak meg, hanem albérlők. Az utcácska nem igazi utcácska, hanem „gyalogos övezet” – sajátos találmány, amelyet jóllehet egy negyedszázaddal ezelőtt terjesztettek üggyel-bajjal, ténylegesen a lóvontatást megelőző korból származik. Elveti ugyanis a gyalogos és a szekeres forgalom szétválasztását, ami évszázadok óta kötelező a városokban. A keskeny, járda nélküli, sebzett asztaltsávon minden mindennel keveredik: kutyák és macskák, gyerekek és öregek, görkorcsolyázók és kerékpárosok, személy- és áruszállító járművek, taxik és mentők, köztisztasági és tűzoltókocsik. Hogy soha nem lett komoly baleset, tényleg hálát adhatunk az Gondviselésnek. Hogy végre lefektették a lassító bukkanókat, hálát adhatunk a polgárosodás fejlődésének. A bukkanó az egyetlen dolog, ami megfelel a nevének.
 Ám a legkifejezettebben nem felel meg a lakóknak. Épp az utolsó bukkanó, az ott a nagyvárosi főútvonal kihajtója előtt, mindenkit zavar, vagy majdnem mindenkit, aki itt a volán mögött ül. Ezért aztán, élve a lehetőséggel (balról gyep szegélyezi), elkezdték megkerülni, egyre mélyebb keréknyomokat vájván. Amíg tartott a fagy, a talaj is tartott, de mikor engedett a fagy, engedett a talaj, s a gyep sáros ingovánnyá változott. Mondhatni, nincs ebben semmi rendkívüli, hisz itt a talaj természettől fogva nedves, amiről még a régi időkből származó utcanevek (Mokra, Błotna) is tanúskodnak. A sár alkotja itt a tájkép fő összetevőjét, és szembeszökik, vessük bárhová pillantásunkat.
 Fröcsög az aszfalt kátyúiban, feltör a parkoló lapjai alól, elárad a gyepen és megül a játszótereken. Ha egy szürke, kora tavaszi reggel állok az ablakban és látom, hogy újra meghódítja a vidéket, gyanakodni kezdek, hogy ez nem a rendes, természetes sár, hanem rendkívüli metafizikai szubsztancia. Tudom jól, hogy Lengyelország általában szép képzetekkel társul – ha nem Wawel és Jasna Góra, akkor legalább fűzfák és gólyák. Nekem viszont a sárral társul, és megcáfolhatatlan ereje rögeszmémmé vált. Nem vigasztal, hogy ettől a rögeszmétől szenvedett Stefan Żeromski és Maria Dąbrowska is. Mert elegem van belőle.
 Vessük el a sejtést a Gondviselésről és a természet erőiről, lévén mások kedvtelése, és kérdezzünk az emberi tényezőjére, a „humán együtthatójára” ennek a sáros valóságnak – miért kerülik meg a bukkanót és vájnak keréknyomokat, miért járják szét minden módon a gyepet, és változtatják sáros ingovánnyá a játszóteret? Hiszen a saját ablakaik alatt vájnak keréknyomokat, maguk körül pusztítják a gyepet, és saját gyerekeik elől teszik tönkre a játszóteret. Túlnyomó volna, kérdezhetnénk, amaz ivadék, melynek szokásai önpusztításhoz vezetnek, mert elkerülhetetlenül ahhoz vezet, előbb vagy utóbb, a környezet pusztítása? Szintén kedvelt szokása a lakóknak üvegek és dobozok kihajítása az ablakon vagy a használt holmi kiállítása a bejárati ajtó elé. Mivel főleg szombatról vasárnapra virradóra csinálják, ezért másnap reggel a napsugarak nem csatateret, hanem szeméttelepet világítanak meg. Nem hallottam róla, hogy ezzel az elterjedt és egyben alantas népszokással a lelkivezetők és politikai fejesek foglalkoztak volna. Az előbbiek el vannak telve a kiválasztott nép fölött őrködő Gondviselés hitével, az utóbbiak bizonyosak a fejlődés erejében, amely oly erős, akár a természetjog. Vigyázat, sem a vallásról, sem a gazdaságról nem beszélek. Mentális formákról beszélek, amelyek behatolnak a vallásba is és a gazdaságba is, megteremtve a társadalom szerkezetének alapját. Arról beszélek, ami „humán együttható” néven jobban hozzáférhető megismerésünk számára, mint a Gondviselés és a Természet; arról beszélek, ami emberi tényező lévén bennem magamban rejlik. Emez összetevő és együttható eleven nyoma a kivájt keréknyom, a sáros ingovány és a vasárnapi szemétdomb. Ezekért sem a Gondviselés, sem a Természet nem felelős, még ha így szeretnék is hinni a lelkivezetők és a politikai fejesek. Mi vagyunk értük felelősek, és ezt el kell viselni.
 Régebben ez nem volt ennyire szembeötlő: járvány volt a felelőtlenség. Az úgynevezett – szovjet, sztálini vagy létező szocialista – rendszer (amely, remélem, végleg a múlté) számos bűnének egyike volt, hogy szentesítette a felelőtlenséget. Mivel a hatalom hosszú létrájának legfelső fokai ködbe vesztek, ebben a ködben eltűnt a felelősség is. Lent ez úgy fejeződött ki, hogy jóllehet elméletileg valaki felelős volt a telepünk tervéért, kivitelezéséért és működtetéséért (valahol a levéltárakban máig megvannak a névvel aláírt dokumentumok), gyakorlatilag senki nem felelt érte, és számon sem kérte senki a felelősséget. Minden efféle számonkérési kísérlet (annak idején többször magamra vállaltam, állampolgári késztetésnek fogva fel a dolgot) többet megrendített, mint a megrendült hatalmi rendszert: az önként elfogadott társadalmi közmegegyezést rendítette meg. Az emberek tényleg megszerették, mert vele, mint általában a felelőtlenséggel, könnyebb volt, s inkább hajlottak közösségi összefogásra emelkedett pillanatokban, mint a jog személyes, mindennapi számonkérésére. Juliusz Mieroszewski írta egyszer tömören: „a szovjet rendszer egyszerű tézishez vezet: folklór az állam eszméjéről való lemondás fejében”. A rendszer korai, sztálini szakaszára gondolt, melyet a megszokás enyhített és a folklór civilizált. A később létező szocializmus idejéhez, melyben telepünk felépült, és mi használtuk, hozzá kell alakítani a mondást: privát lét a társadalmi felelősség hiányának fejében. Akkor már sok dolgot szabad volt, s a privát szférában szinte mindent – az egyházi esküvők és keresztelők mindinkább nyilvánosak és mindinkább fényűzők lettek, s a pártfunkcionáriusok közjegyzővel hitelesíttették magánvagyonukat. A polgárjog érvényre juttatását azonban továbbra is rossz szemmel nézték, akár a sajtószabadságról, akár a közigazgatás ellenőrzéséről volt szó. Úgy tűnik, a hallgatólagos konszenzus kielégítette a többséget: az én házam az én váram, és kívüle ki lehet taposni a gyepet, mert azért senki nem felel. Egy igen finom modorú értelmiségi büszkén megvallotta nekem akkoriban, hogy lóg a villamoson, mert így kijátssza a rendszert. Minden állami volt, tehát senkié, és senki nem fizetett érte.
 Ma éppen fordítva van – nemcsak megfizetünk érte, de ez látszik is. Egyébként mindig is fizettünk, csak éppen elfödte a centralizált állam elvontsága. Ma eltűnt a lepel, s ha a házkezelőség értesít a közös költségek soros emeléséről, akkor jól tudom, ki fizet, és miért. Mindenki tudja, vagy tudhatja, hogy a terület, az utcácskák, a gyepek, a játszóterek, még a fák és a bokrok is ebből a közös költségből vannak fenntartva, és nem dotálja semmiféle ködbe vesző állam. A múlt rendszer minden öröksége dacára, amely benne van abban, ahogy a telepünket tervezték, kivitelezték és igazgatják, ma teljesen világos az összefüggés a telep állapota és a lakók zsebének állapota között. Annak, aki lyukakat váj a gyepbe, tudnia kell, hogy a saját zsebébe váj, aki felforgatja a parkolót, az a saját számláját forgatja fel, és aki tönkreteszi a játszótereket, az a saját költségvetését teszi tönkre. Úgy vélem, hogy elméletben mindez átlátható, csak gyakorlattá nem vált. Az egykori állam mintájára elvontnak megmaradó elméleti tudás és a gyakorlati, konkrét és állhatatos viselkedés között nincs átjárás. Hiányzik az összekapcsolás, az átvitel, a mozgató – tanú rá a kövér, sáros ingovány.
 Korántsem a város peremkerületeiről vagy a margókra szorult emberekről beszélek. Az országos átlagról beszélek, s így bizonyos értelemben az egész országról, amit megjelenít a telepünk átlaga, a lakók társadalmi keresztmetszete, mint ahogyan politikai preferenciájuk is, amely a soros választásokon éppen az országos átlaghoz közelített. Lengyelország nagy és széles, mindenfelé állnak ilyen telepek, és bennük emberek laknak, akik úgy fogadták a régi rendszert, mint a sors rendelését, és igyekeztek hozzászokni. Hasonlóan fogadták a politikai demokráciát és a gazdasági szabadságot – nem harcoltak érte és nem szegültek ellene. Nem süppedtek közönybe, és nem épültek le – ellenkezőleg, kifejezetten megelevenedtek, és fokról fokra kapaszkodnak felfelé, ami jól látszik az autómárkákon. Egyébként rászolgáltak a polgárosodás szimbolikus kellékeire, mert tényleg eleget vártak a hozzájuk való szabad hozzáférésre, és vágyaik teljesülése értekében áldozatokra készek. És tényleg nem veszik észre az összefüggést a környezet állapota és saját érdekeik állapota között? Ne tudnák kiszámolni a lakás értékének csökkenését a környezet leromlása miatt? Ne éreznék, hogyan taposnak mindennap a saját pénztárcájukon? (…) 
 A tárgyilagos szociológus azt mondja, hogy az eset banális, többször ismétlődött az újkori történelemben, leírásának kategóriái ismertek, és nincs ok dramatizálni. Íme, az átmenet klasszikus példája a falusi, hagyományos, patriarchális és helyi kultúrából a városi, progresszív, liberális és globális kultúrába. Az átmenet gyorsasága a viselkedésminták összeütközéséhez vezet – a születési helyről hozott minták nem illeszkednek a lakóhely követelményeihez, s az új minták elsajátítása nem haladja meg, legjobb esetben sem, azok egyszerű használatát. Például a vásári vagy asztali árusítás esetében, amely ma a gazdasági viselkedés modellje: kézből kézbe, gyorsan-gyorsan, ki mennyit ad. Innen a minták e törése – a belső törés és összevisszaság vezet kaotikus és rendetlen, anarchikus és pusztító viselkedéshez. A külső megfigyelések igazolják a magyarázó séma helyességet – e telep lakóinak többsége a mazóviai falvakból érkezett, s oda utaznak minden kínálkozó alkalommal. Ha vasárnap este kipakolják az autóikat, nem kell mondaniuk, honnan tértek meg – beszélnek helyettük a zsákok, kosarak, kasok. Nyaranta Kurpban és Podlasiében túrázva szinte minden egyes porta előtt fővárosi rendszámú autót látok, de nem turisták érkeztek, csak rokonok. Ha nem ugyanazok, mint a mi utcácskánkban, akkor ugyanolyanok.
 Nem gondolom egyébként, hogy ez helyi sajátosság lenne, mert hasonló jeleneteket láttam Lengyelország számos új lakótelepén, és nem hiányoznak Európa e részének más országaiból sem. (…) Egyébként elég felidéznünk a panel lakótelepek szinte azonos urbanisztikáját és architektúráját az Elbától az Urálig (ha nem Vlagyivosztokig) ahhoz, hogy megelevenedjék e közösség emlékezete. Nem azért hivatkozom rá, hogy ápoljam, hanem a folyamat megértése végett.
 Itt feudalizmus épült rá a feudalizmusra – íme történeti tézisem. Nemcsak az a lényeg, hogy a polgárosodás folyamata megkésett, hanem az is, hogy lefolyása sajátos volt. E sajátosság azon alapszik, hogy a feudalizmus a maga szélsőséges formáiban (robot, italmérési jog, a személyes függés elsőbbsége a törvényes kötelezettséggel szemben) itt él a legtovább Európában, és erős mentális lenyomatot hagy maga után. Mivel a társadalom túlnyomó többsége a feudális társadalmi-gazdasági függés bilincseiben leledzett, e mentális minta volt a legelterjedtebb. Lelki és eszmei feldolgozását nyújtotta a függésnek, amely máig kiolvasható belőle. A robotnak ugyanis nemcsak az úrral szembeni minden oldalú függés érzése felel meg, hanem minden érdeknek a legszorosabban vett személyesre való korlátozása is, pontosan arra, ami megóvható az italmérési rabszolgaság harapófogójában. Mindent, ami túllép az így felfogott érdeken, szokásosan „úri”-nak, tehát idegennek és rákényszerítettnek nevezi, amit legalábbis kerülni, ha nem kijátszani kell. A személyes függés sok évszázados uralma a jogi kötelezettség felett másfelől e függésnek egyetlen reálisként, míg a jogi kötelezettségnek elvontként, s így ténylegesen fiktívként való elismerését jelenti. Nincs itt szinte senki, aki a fáknak az erdőből való kivágását megengedhetetlennek tartaná, hacsak nincs barátságban az erdésszel. Egyszer hallottam papot, amint szidott egy hívet, mert eldobta a szemetet. A saját kis erdejében, nem az államiban. S az egyszerű hívő miért ne szemetelhetne az „állami” erdőkben, ha egyszer azok „idegenek”? Úgy is néznek ki, mint a szemétdomb, de ez nem fáj sem a lelkivezetőknek, sem a politikai fejeseknek. Oda valósiak. 
 

                          GÁNGÓ GÁBOR FORDÍTÁSA