| Kukorelly Endre
Átírás (nem attól vagy író, hogy írsz) MOLNÁR CSABA: Mi jut eszedbe, ha azt mondom: ráérő idő? KUKORELLY ENDRE: Nekem komoly meccseim vannak az idővel. Túl sokat is foglalkozom ezzel, mondjuk így, a múlással, ahogy iszonyú sebességgel megy minden, elzúg valami módon. Jól zúg különben, elég jól vagyok, szavam se lehet. Húszéves korom óta írok naplót, és nyilván nem az idő-problematika miatt kezdtem bele, de mikor elkezdtem, már erről volt szó, nagyjából semmi másról. Beszereztem egy határidőnaplót, és fölírtam, hány másodperc van hátra. Leszerelésig. Ugyanis katona voltam. A (napló)írás kicsit még meg is tudja fogni az időt. Megállítani nem, de rögzíti, és ezt hasznosnak gondolom. Elmúlik, hátra van, fölszerelsz, leszerelsz. Ha nem írnék naplót, sokkal ijesztőbben működne, jobban szorongnék attól, hogy elmegy minden, nyom nélkül. Bár igaz, így is jobban félek, nincs megoldás, marad az oldozgatás. Előveszem valamelyik régi füzetet, belekukkantok, megelevenedik az a nap, a napszak, és nem csupán az jön vissza, nem az jelenik meg, amit leírtam, hanem a környéke is, az egésznek az árnyéka is. Tanulságos. Hátborzongató érzés amúgy. Az agysejtek pusztulnak, velük az információ is, satöbbi, ehhez nem értek, viszont kétségtelenül tapasztalom, hogy megfelelő input – például egy naplóbejegyzés – kiszedi, kilöki az elraktározottakat. Ezek szerint gyakorlatilag mindent raktározok, és bizonyos technológiákkal minden előhívható. Ha nincs apparátus, akkor nem, soha nem jön elő, örökre bennragad vagy teljesen véletlenszerűen tör fel, mondjuk álomban. A napló előhívja, beindítja, az agy megrendezi, megfilmesíti, és így valamiképp nem (csak) az esemény rögzült számomra, hanem az idő is. Megvan, nem ment sehova. Ezek szerint a naplóidra úgy is tekinthetünk, mint az idő árnyékára.
(…)
Nem hiszem, hogy leegyszerűsítek. Inkább nem turbósítok. Élvezettel használok redundáns(nak minősíthető) elemeket, élvezem hallgatni is, az ember hallgatja magát. És ha oké, akkor vigyorog elégedetten. Ugye van élet és irodalom, való és művi, és a mindennapi diskurzusban rengeteg töltelékszót használunk, a befogadást elősegítendő, hogy a gondolatmenetnek utána lehessen eredni. A redundancia kvázi kipárnáz a lényeginek. Vagy épp beszéd közben gondoljuk végig, amit mondandók vagyunk, pontosabban a beszéd gondolja végig, az pedig bír egyfajta ütemmel. Van, hogy kihagyunk, mert a nyelv által, és a nyelv felől nézve túl gyorsan futtatjuk le az ügyet. A redundancia fölösleges, felhabosított, kihagyandó, kigyomlálandó, az általam előszeretettel alkalmazott redundanciák viszont tudatosan beépítettek. És hatásosak, ki van próbálva, felolvasásokon az ilyen módon szervezett szövegek sorra-rendre bejönnek. Kedvenc szerzőm Thomas Bernhard, rendkívüli módon alkalmazza ezt a technológiát, iskolai dolgozatból kihúznák az ismétlődéseit, noha pont attól olyan rémisztően mulatságosak az írásai, amilyenek. Én használom is meg nem is, attól függ, nulla teória, nulla prekoncepció, az írást nem előzi meg semmi, a már valamennyire meglévő részek koncipiálják az elkövetkezendőt. Nem akarok így vagy úgy írni, írom vers, ahogy jön, hogy egy klasszikus dilettánst idézzek. Hinunter sinket der Wald, hogy kicsit Hölderlinezzek is: igyekszem befelé menni, lemenni, amíg lehet, és magára a már magként valamilyen állapotban meglévő részekre hagyatkozni. Mindezek együttműködnek egyfajta kemény reflektáltsággal, ugyanakkor mégis csak inkább a szöveg „akaratára” hagyatkozom. Ahogy ő maga jön elő, és megy, amerre megy, a reflexióim erre az önmozgásra vonatkoznak. A reflexió tárgya nem az, hogy baromira kijavítsam magam, hanem hogy ugyan vajon eléggé megengedtem-e magamnak, hogy őszinte legyen a beszéd. És mi van akkor, ha az ember őszintén beszél, és mégis valótlanság keveredik a mondandójába, mert épp az és annyi valótlanság kellett az őszinteség kifejezéséhez? Ezt egyszerűen meg kell oldani. Az írás ilyen megoldozás-sorozat. Rávilágítani saját őszintétlenségeidre őszintébb gesztus, mint eleve kiiktatni. Ha leírva valamit rájössz, hogy rossz, húzol egy vonalat és fölismered, hogy rossz helyre húztad, akkor vagy meghagyod, vagy érvényes megoldást találva kitörlöd. Vagy kiradírozod vagy nem, nincs törvény, ez színtiszta „művészeti probléma”, nem morális kérdés. Akkor erkölcsös, ha pusztán az esztétika szférájában marad, ha ez a bázis: úgy biztos nem hazudik – ha szabad ilyen jelentős szavakat használni. Egészen a zsigeri idegrendszerre engedném rá, az érzékiből indítanék, abból, hogy eleve jól akarom magam érezni, fizikailag, lelkileg, szellemileg, ez pedig úgy mehet, ha az idegrendszeremre, érzékeimre, az érzéseimre hagyatkozom. Be is válik, igazán nincs szükség egyébre, az érzéki önmagában alapozza meg a létezést, ezen az érezd magad jól-bázison szép rendesen el lehet tölteni az életet. Nem egyszerű, nehéz ügy, nem mindig működik flottul, hisz másképp szocializálódsz, szinte folyamatos tiltás alatt áll ez a szféra. Azt gondolom, hogy így kellene élni, így volna jó, és adott esetben megy is, én nem mondanám, hogy nem érzem magam jól a bőrömben. Ilyesmit nem divat hangoztatni, a „jó érzést” fölülírja az a problémahalmaz, amiben nyakig merülsz, folyamatosan beleütközöl, és ez „rossz érzést” okoz, tagadhatatlan. A kérdés csak, megengeded-e magadnak, hogy mindenek fölött jól legyél, vagy hagyod, hogy elvegyék a kedved. És úgy járkálsz, morc pofával, végig az egy darab életeden. Azt kell mondjam neked, hogy tényleg jól vagyok, most ráadásul nagyon jól, kimelóztam magam, süt a nap, mindjárt megyek vacsorázni, és holnap találkozom azzal a lánnyal, akivel találkozni akarok. Reggel becsöngetett a szomszéd, hogy égve hagytam a kocsim lámpáját. Kimentem, naná, hogy nem indult be az autó, krákogott, az nem volt valami jó. Visszaslattyogtam a házba, rossz volt, ilyen könnyen rossz lesz, rosszra fordul az élet, kis dolgoktól is pokolian. Eltelt vagy tíz perc, gondoltam, hogy na, elég a mérgelődésből, most nekikezdek intézkedni, hívok szerelőt, bikázza be. Megint kimentem, beültem a kocsimba, és, nem tudom, miért, újra megpróbáltam beindítani. Beindult. Akkor megint prímán éreztem magam, körülbelül ennyi, így megy az élet, és annyi a különbség köztem meg azok között, akik nem úgynevezett „művészetekkel foglalkoznak”, hogy én erősebben reflektálok a jóérzés-problematikára, hogy tulajdonképp mindent ennek rendelek alá. De ugyanúgy ki vagyok szolgáltatva. Bármit is teszel, mindenhez időre van szükség. Hogyan osztanád fel az időidet? Az írás tevékenysége milyen időben zajlik? Mikor egy kitüntetett pillanatodban kezdesz tudatosan a saját életedre nézni, reflektált helyzetbe kerülsz saját magaddal, olyan folyamat indul be, amely magától elrendezi az elrendezhetőket. Fontossági sorrendbe állítja, leválaszt mindent, ami „nem kell”, olyan dolgoktól is megszabadít, amikhez addig veszettül ragaszkodtál, el se tudtad volna képzelni az életed nélkülük. Ez kicsit meghökkentő. Az a prioritás, hogy az ember érezze magát jól, de ezzel kapcsolatban rögtön fölmerül a nagy kérdés, hogy ugyan mi az alap, ami a jóérzést okozza. Rájön a szervezeted, hogy muszáj megszerveznie az életet ahhoz, hogy megszerezhesse, ami szükséges neki. Számomra ezt jelenti az írás, idáig „hátrálnék vissza”. Tizenhat évesen nem mertem volna úgy fogalmazni, hogy írni akarok vagy fogok, pedig tudtam, hogy irodalommal kell foglalkoznom. Különben baj lesz. Baj is lett, amikor vagy öt évre abbahagytam, nagy baj, csoda, hogy átvészeltem. Ennek az akkori, gyerekkori döntésnek aztán mindent alárendeltem, minden egyéb foglalatosságom radikálisan beszüntettem, egyik napról a másikra, például abbahagytam a futballozást. Az kár. Fociztam továbbra is, de eljöttem a Fradiból, ami a „profizmust”, a hivatást illeti, azt mintegy más területre helyeztem át. Gondolom, ilyen döntéseit mindenki legjobb, ha viszonylag időben meghozza, hogy inkább jól érezhesse magát a későbbiekben, mint szarul, ugyanis ez a durva alternatíva. És aztán már csak vigyáznia kell a döntésével kapcsolatban, vigyázni rá: csak akkor változtatni, ha nagyon belülről jön az impulzus. Tizenhat éves kori döntésemet a Bűn és bűnhődés olvasása alapozta meg. Nem sokat érthettem a könyvből, annyit mégis igen, hogy erről van szó: erről legyen szó. Ösztönös döntés, sokkal inkább, mint intellektuális belátás, olyasmi, hogy na, ez az. Ami a leginkább érdekes. Majd pedig a szokásos – bár nem tudom, mi a szokás – üresjáratok, körülbelül tizenöt évig, szinte folyamatos szívás-megaláztatás, legalábbis így éltem meg, pedig konkrétan senki sem bántott. Volt tehát a döntés, de a következményei veszélyesnek bizonyultak. Semmi perspektíva, nem következett be az „akkor most el van intézve az életem”-érzés, nem volt elintézve semmi, sőt! Mikor aztán „visszajöttem”, kijöttem a gödörből, úgy döntöttem, hogy mégis csak írni fogok, ezt egyáltalán nem kötöttem össze azzal, hogy miből fogok megélni. Gondoltam, csak lesz valahogy, megélek alkalmi munkákból, és amíg kitart a pénzem, írok. Magamnak. Ahogy említettem, ez a magamnak-csinálom meg is maradt, és, azt hiszem, ez a szerencsém, emiatt jöttek be a dolgaim. Hogy annyira nem akartam, csupán arra vágytam, hogy hagyjanak békét, ne szóljanak bele. És mikor leginkább úgy tűnt, hogy amivel foglalkozni akarok, és amiből megélni kényszerülök, semmi módon nem eshet egybe, hogy nincs esély, épp akkor lett esély. Ezt nagyon érdekesnek találtam, meghökkentett és nagyon megnyugtatott, akkor láttam, mennyire jól döntöttem, hogy nem adtam föl. Szerencsére. Mázlim volt. Nem egyszerűen szerencsém volt, hogy nem adtam fel, hanem azért nem adtam fel, mert szerencsém volt. Persze pont az, ugye, a kérdés, hogy mi az a szerencse. Szerencsés, aki abból él, amiben jól érzi magát, amit kitalál magának, és ahhoz, hogy szerencsés legyen, elsősorban szerencse kell, ilyen tautologikus az ügymenet. Meg némi megszálltság: aki ír, az ugyanis állandóan azzal foglalkozik. Ez annak számára, aki ebben van benne, triviális. Viszont be kell látnia. Nincs „ráérő idő”, olyasmi na most akkor pihenjünk, mert eddig dolgoztunk, sosem „érsz rá” abban az értelemben, ahogy munkájukkal kapcsolatban az emberek általában megengedik, sőt nélkülözhetetlen megengedniük maguknak, hogy ráérjenek. Fizikusoknak, főügyészeknek és futballistáknak muszáj kikapcsolódniuk. Eljárnak, mondjuk, vadászni. Aki ír, nem kapcsol ki. Átkapcsol, de járatja a motort, direktben van, fölkapcsol négyesbe, vissza hármasba, ez a játék megy, és az illetőn múlik, mi mikor hová kapcsol, nem más kapcsolgat. Kis túlzással, mert sokszor határidőre kell írnom, ám végül azt is én vállalom, és a szervezetem valahogy beosztja, el is végzi mindig időre. Érzi, mennyit bír, pontosan tudja a beosztást, mikor lazsálhat, mikor kell iszonyúan pörögnie, ez roppant fárasztó, de hatékony és szórakoztató is. Amikor elvállalok valamit, tudom, mivel jár, milyen sebesség mellett mikor kell belefognom. Nem ez az általános működés, van munkaidő, akkor bekapcsolnak a népek, nincs kecmec, a végén kikapcsolnak, kénytelenek ebből a körforgásból kikapcsolódni. Nekem nincs penzumom, nekiülök vagy nem ülök neki, ha leülök az jó, ha nem ülök le, az is jó. Ha leülök, az se jó, ha nem ülök le, az se jó. Hullámszerűen indul a munka, az első hullámot ajánlatos elkapni és meglovagolni, ha lemaradok, tényleg rossz érzés, valami pótolhatatlant elengedek, elrontja a kedvem, deprimál. Kimarad egy lehetőség, fönnáll a veszély, hogy a következőt épp ezért hagyom ki, veszélyes spirálba kerülhetek, örvényszerűen lehúz, és olykor csak egészen mélyre merülve szabadulok, így működik a lélek, akkor járok a legjobban, ha folyvást dolgozok rajta. Ha folyamatosan dolgozva van a lélek(kel). Fogmosás divat, lélekkel való törődés kevésbé, a gyerekeket, nagyon helyesen, beidomítják a lefekvés előtti puceválásra, a léleknek max egy Miatyánk marad. A deprimáltság amúgy, furcsa módon, múlik magától is, csak az a kérdés, mikor kászálódsz ki. Folyamatos, nem forszírozott munkálkodás, és az élet úgynevezett apró-cseprő örömei, ez így együtt, nem mondom meg, milyen arányban. Megfelelő arányban. Rengeteget utaztál a világban. Számított ez valamit abban, hogy író lettél? Mikor gyerekfejjel úgy döntöttem, hogy írni akarok, nem azt jelentette, hogy neki is kezdtem volna. Noha persze elkezdtem. Írsz vagy nem, nem feltétlen kritériuma annak, hogy író vagy-e. Nem attól vagy író, hogy írsz, hanem mert úgy döntöttél, és kész. Ha úgy döntök, hogy futballista vagyok, akkor lehet, hogy hasra esek a labdában, nagyon pocsék futballista vagyok, de ki mondja meg, és milyen alapon, hogy nem vagyok az? Valahogy így voltam író, évekig nem is írtam, egy pillanatban pedig, mert úgy hittem, hogy reménytelen, le is beszéltem magam az egészről. Elhatároztam, hogy abbahagyom. Amit igazán még el se kezdtem. Természetes módon nem volt fogalmam ezekről a mechanizmusokról, hogy úgyszólván determinálva vagyunk, a szervezetünk képtelen magát lebeszélni. Nem tudsz sokáig ellene menni saját magadnak. Hacsak nem élvezed, hogy folyamatosan leküzdendőkbe ütközöl. Valaki élvezi, én nem. Ezért tértem vissza, úgy méghozzá, mintha le se váltam volna, egyből középre, semmi kihagyás-érzés, pedig öt évig tartott. Úgy értsd, hogy évekig nem csak nem írtam, nem is olvastam szépirodalmat, gondosan kerültem, történeti szakirodalmat olvastam, és feltűnően csodálkoztam azon a kollégámon, akinek a kezében egyszer láttam egy Modern Könyvtár-kötetet. Innen jöttem el. Ha atomfizikus, futballista vagy ha író akarsz lenni, akkor az vagy. Hogy milyen, az más kérdés. Kemény felkészülés kérdése, egyszerűen meg kell tanulni ezt-azt. Az utazásaim, egyáltalán, mocorgásaim az életben, mind alárendelődnek folyamatosan annak, hogy író vagyok. Nőügyek, bevásárlás a közértben, anyukámhoz fűződő viszonyom, de hát nem gondolnám, hogy ezzel bármi újat mondok. Csak mert kérdezted. Lehet, hogy egyáltalán nincs közvetlen haszna, főleg következménye annak, hogy utazom, mégis rendkívül hasznosul. Úgynevezett fölösleges tapasztalatok beszerzendők. Gyűjtő típus lévén tapasztalatokat gyűjtök, le is írom, „gondozom”, tudván, hogy sosem fogom semmire fölhasználni. Kitaláltam pár évvel ezelőtt, hogy minden magyarországi községbe eljutok. Semmi cél, eszemben sincs írni róla, igaz, eszemben sincs bármiről írni, pontosabban az nincs eszemben, hogy erről vagy arról írjak bármit. (Nem) puszta szórakozásból csinálom, ez is tapasztalat-halomba-hordás, mint bármi, ami amúgy szórakoztat. Vagy untat. Annyi a különbség, hogy nem óhajtok unatkozni. Olyan a működés, hogy minden tapasztalat hasznosul az írás szempontjából. Egyetlen fűszálat nézel egész életedben, és megvan, a tapasztalat belső szerveződés, a szervezeted végzi, nem feltétlen extenzivitás kérdése, hogy mennyire indulsz kifelé vagy mennyire vagy beindulós, alkati kérdés. Alapvetően lusta, mégis sokat izgő-mozgó, egyszerre csak begyorsuló, sőt bedurvuló vagyok, szívesen gyűjtök, és nem gondolom, hogy nincs direkt összefüggés a vágyaim, a hübrisz, az elgondolásaim és a gyűjteményem között. Azt se gondolom, hogy minél több mindent begyűjtök, annál jobb lesz nekem íróilag. „Jó” vagyok „íróilag”, mert képes vagyok „mélyről indítani”, és piszkosul élvezem is mások ettől való meghökkenését, és ez az élvezet erősen „lemegy”. Magam is meghökkenek olykor, néha meg is ijedek. Bármit tehát nem „íróilag tanulmányozok”, hanem kedvtelve, mert bármiben az egészet figyelem. Ődöngök a Pradóban, olvasok, nyomom a szöveget egy lánynak, írom, amit írok, ülök a kertemben, megyek focizni, eszem az anyukám főztjét, alszom vagy álmodozom, ugyanazok a rugók. És hogyan „fociznak” ma az irodalomban? „Kevesebb a gól”, és a maiak „jobban játszanak”. Brutálisan és tiszteletlenül hangzik így a régiekkel szemben, de hát satöbbi. Olyan jellegű a különbség a régi irodalom és a mai közt, mint a régi futball és a mai futball közt. Anno legendás nevek játszottak, kevesebben voltak nagyon nagyok, de ha nézel régi felvételeket, és nem vagy elfogult, elcsodálkozol a sok ügyetlenkedésen, a tötyörgésen és az irgalmatlanul lassú tempón. Legnagyobb játékosok is totyognak a mostaniakhoz képest, mai enbé hármas társaság harminc góllal verné az aranycsapatot. Három percenként rúgna nekik egyet, ők meg nem is értenék, mi történik. Ma nevek és legendák kevésbé működnek, viszont mindenki kétszer-háromszor gyorsabb, és olyan technikai-taktikai megoldásokat látni, amihez régi nagyok oda se szagolhatnának. Ami semmit sem von le az értékükből, mégis, ez a helyzet. Mikszáth kedvenc íróm. Radikális belenyúlás nélkül egyik könyvét sem fogadnám el, tudom, ez durván hangzik: ötletek, szüzsé, stílbravúr, sok minden igen, az egész, úgy, ahogy van, nem. És magasan Mikszáth a legjobb. Akadnak a szabály alól kivételek, mondjuk Arany János olyan típusú zseni, aki tényleg nem hibázik, abban az értelemben, hogy összes hibája-bája zseniális, avultsága a legüdítőbb, „ellene” nem lehet „játszani”, mert lebilincsel. Megállsz, bámulsz. Nemcsak nagy mesterek nagy pillanatait, örök érvényre rendben lévő hibátlan „megmozdulásait”, hanem – noha egész teljesítményük olyan-amilyen – közepesekét, kicsikét is, ez a szép. A fociban. Az irodalomban. A „korok fölöttiek” túl vannak ezen az ügyön, ilyen módon nem egészen stimmel a sport-hasonlat, belátom, mindez pedig annyit jelent, hogy a maiak, tanulván a régiektől, hibákból és erényekből, mintegy rájuk kapaszkodva kerülhetnek magasabbra. Nem minden új „nyer” minden korábbival szemben, a trend mégis könyörtelen. Folyamatos tanulás a régiektől, az újabb kiszipolyozza a régebbit, ez nem „szép”, de nagyon a „szép élet” törvényszerűségei közé tartozik. Ha egy (nálam) nagy(obb) vállára állva messzebb vagy többet látok, még nem leszek nagyobb nála, mai futballisták nem nagyobbak, mint a Puskás. Csak – esetleg – jobb(an tudnak sok mindent). Attól függ, abszolút vagy relatív módon hasonlítod össze. Wagner és Mozart igen, mégis, mai zeneszerzők úgy már nem írnak: az nem működik. Puskásnak a 6:3-as meccsen, az angol tizenhatoson belül megcsinált legendás, emblematikus hátrahúzós csele értékéből semmit nem von le, hogy ma már strandon sem jön be. Nincs az a védő. Azonnal kitesz téged a partvonalra, és szabályosan tesz ki. Milyen „befogadó” vagy? Össze-vissza olvasok irodalmat, mindenevő vagyok, épp ahogy annak idején zenét hallgattam. Boldogult ifjú-és-sznob koromban úgy gondoltam, mindent meg fogok hallgatni, mindenfajta interpretáció érdekelt, csak lassan láttam be, hogy mire kell nekem a zene. Az irodalmat a „szakmából” olvasom, képzőművészeti érdeklődésem is inkább poétikai, tehát a „nagyság” mellett a „nagy különbségek” foglalkoztatnak. Zeneművek esetében is, de itt jobban meg vagyok fogva, le vagyok nyűgözve. Nem általában. (…) Pár tucat zenemű bőven elég arra, amit akarok velük. Elég a felkavarodáshoz, odaláncoltatáshoz. Ez nem jelenti azt, hogy nem hallgatok meg bármit, ami jön, csak nem törekszem rá, ellentétben az irodalommal vagy a képzőművészettel. Azt mondtad még az elején, hogy lényegében te soha nem érsz rá. Ennek megfelelően mindig ráérek. Arra érek rá, amit megengedek magamnak.
Szóval, nagy úr lettem, úgy csinálom, ahogy hétköznapi életet élő emberek
soha nem csinálhatják. Számomra az a hétköznapi, amire másoknak „most még”
- satöbbi, millió önfelmentő mondatot hallottam már másoktól – úgymond
nincs idejük. Inkább ilyenekre szakítanának időt, mondom én, inkább csak
magamnak. Amúgy valóban nem érek rá, mert túl sok olyasmivel foglalkozom,
amire mások egyáltalán nem érnek rá. Mindez az írásba fut bele.
Bibliográfia KUKORELLY Endre
Egy gyógynövénykert
Napos terület
Mintha már túl sokáig állna
Kedvenxc
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
Rom. A Szovjetónió története
Tündérvölgy
Rom. A komonizmus története
“A Közért. Megjegyzések az irodalomról”
“Édes Kelet. Berlin szívközép”
“Irónia és melankólia”
“Rom. A szovjetónió története”
„Keret és tükör. Szófia-képzelet”
„A ritmus zavar”
„És mi van a szavakkal?”
„Nagyon kevés, kevés, semmi.
„Moszkva”
„Riogatás”
(FARKAS Zsolttal, GARACZI Lászlóval, MARNO Jánossal, NÉMETH Gáborral)
(GARACZI Lászlóval, NÉMETH Gáborral)
(Jorgos ALEVRAS interjúja)
(Lucas CEJPEKkel és Margret KREIDLlel)
(Németh Gáborral)
Lettre, 63. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|