Bár megjött már a szeptember, mégis langyos, szinte nyárias volt a hajnal, a nyitott ablakokon beömlöttek az odakinti illatok, a tegnapi és a hajnali, korai napsütés szaga, a töppedő levelek illata, a kövek párája és a nem oly rég nyírt fű lehelete,  s velük együtt krákogás és köpködés is érkezett, tisztán lehetett hallani, amint valaki többször nekigyürkőzve, nagy kínnal harákolja fel a torkából az összetapadó lepedéket, majd öblös, toccsanó köpésekkel szabadul meg tőle, mint a félreértett óraütések egy üres szobában, lábdobogás, nem csoda, hiszen hajnalonként csend van a mi terünkön, egy dohányízű hang halkan, mégis jól érthetően mondta, hidd el, bazdmeg, úgy beszéltem, mint egy gyerek, reszelős volt a hangja, mintha ráspolyt húzogatnának a félredobott kockaköveken, úgy gondolkoztam, mint egy gyerek, úgy ítéltem, mint egy gyerek, ilyenkor, hajnalban nemegyszer égnek még a terünk díszfényei, piros, sárga és kék fényt sugároznak az üveglapok a zenepavilonok tartóoszlopain, és a zöldre festett, fém padok apró szemű rácsában harmatcseppek csillogtak, a pára fényes köpéseitől nőtt egybe a fém és a víz, ami a napsütéstől lesz folytonos,  de amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait, miközben a nyilvános vécé melletti fa lombjában újra és újra felhangzott egy láthatatlan szarka cserregése, a lepotyogó ágacskák pedig éppen ott értek földet, ahol néhány éve a messze földön hírhedt Haller téri galeri és a Ferenc téri csapat szokásos harca, késhegyre menő küzdelme hirtelen emberhalállal végződött, az esetet évek múltán is rettegő borzongással mesélték a környékbeliek, most viszont csupán a teret őrző két biztonsági őr sárga mellényére potyogtak a fadarabok, s őket nem zavarta ez, hiszen mély álomba merülve, édesen aludtak, hátradőlve, gyengéden ölelték át egymást, két erős férfi, kopaszra nyírt fejjel, egy puha mozdulat, nem könnyű szeretni, de tanulni lehet, éjszaka a házakra fekvő csendben ennek a két őrnek a kiabálása hallatszott, pedig ők mindössze csak beszélgettek egymással, újra és újra összezavarva a nyitott ablakok mögött szendergő környékbeliek álmait, nem csoda, hogy mostanra öntudatlan gyengédséget is tanultak, s hátrabicsaklott fejjel hunyták be a szemüket a napfény előtt, szeptember volt és egyre mászott felfelé a nap, könnyű, áttetsző pára lebegett a város fölött, a nyilvános vécé hegyes fémtulipánjainak tövében kékesszürke galambpár aludt, egymásra hátára fektették a fejüket, valósággal a tollak közé fúrva a csőrt, egy test, két galamb, a Tompa utcában az üvegtechnika bolt és a Macskafogó kocsma közötti virágbolt, a Magdi rózsái nevű üzlet tulajdonosa is kint üldögélt a fal tövéhez sorakoztatott virágai előtt a padon, ötezer forintot kell dugnom a területfelügyelők zsebébe, ha ezen az oldalon is kint akarom megmutatni a virágaimat, mondta, de nincs mit tenni, ott, az üvegtechnika előtt a rácsokon át fújó szellőztetés elégeti a szirmokat, apró termetű, barna bőrű kisgyerek szaladt a bolt elé, Magdi, Magdi, kiabálta, pizzát fogunk enni, mutatta a kezében tartott, sztaniolpapírba csomagolt szeletet, jól van, jól van, bólintott Magdi, egyetek csak, a fukszia lágyszárú virág, dél-amerikai származék, a Mediterráneumban futónövényként terjedt el, nálunk inkább ez a bokrosodó fajta népszerű, de akad futóként is, lila és piros virágú, Fuchs német orvos és botanikusról kapta a nevét, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély, cigányképed van, de az orrod elárulja, hogy zsidó vagy, mondta Magdinak rögtön, ahogy belépett az ajtón az a gyülekezetvezető, aki a telefonhívására érkezett, talán maga se tudta még, mennyire igaza van, Magdi ugyanis telt és barna bőrű, első ránézésre éppen olyan, mint a Balázs utcában lakó roma asszonyok, holott ő a Nyírségben, Mándokon született, sok éve már, hogy egy karibi restaurátor érkezett tekervényes úton Közép-Amerikából, Dominikából a faluba, a templom freskóinak helyreállítása volt a feladata, mire a munkához hozzákezdett, szerelembe is esett egy helybeli zsidó lánnyal, Magdi tehát barna bőrű és kerek arcú lett, mint egy dominikai kislány, a beszéde viszont az anyja nyírségi beszédéből, s a békési nyelvjárásból nőtt egybe, ahová már kislány korában költöztek,  Krisztus jegyese vagyok, mondta Magdi, a fél életemet Dominikában töltöttem, abban az országban, apámnál, ahol egészen másként merik kimondani Isten nevét, aki rám néz, azt látja, hogy virágárus vagyok, kirakom ide, azt utcára a növényeimet, és én is kiülök melléjük, azt viszont nem látja, hogy elvégeztem a kertészeti egyetemet, mellé pedig magyar és történelem tanári diplomám van,  meg is kell élni ám valamiből, órákat adok a környékbelieknek, példának okáért ha kimegyek a nagybani piacra áruért, hajnalban indulok, s beültetem magam mellé az autóba az egyik tanítványom, mert szeretem, tizenhat éves, gyönyörű lány, két tenyérrel át lehet fogni a derekát, mire oda-vissza megjárjuk a nagykőrösi utat, elmagyarázom neki a teljes magyar őstörténelmet, azt, hogy kik voltak a mi őseink és honnan jöttek, mennyi idő alatt vándoroltak keresztül egész Ázsián, s közben mi minden történt velük, hadd tanulja meg az a gyerek, hogy mitől vagyunk olyanok, amilyenek, voltam én a Jehova Tanúinál is, de otthagytam őket, mert a lelkivezetőm korbácsként használta az igét, és tizedet szedett, oda kellett adni neki a pénzt, persze nem volt könnyű otthagynom őket, megszenvedte a testem és a lelkem, csak bolyongtam betegen a falak között, egyre mélyebbre zuhantam, mint egy fáradt őszi légy, míg végül kezembe került a szórólap, amin ez az igazi egyház hirdette magát, mobilon hívtam őket, s estére már be is csöngetett hozzám a vezető, rám nézett, és azt mondta, cigány a képed, de az orrod elárul, neked közöttünk van a helyed, és én rögtön tudtam, hogy igaza van, Jézus sok volt, de Krisztus csak egy, azóta azt is tudom már, hogy Krisztussal vagyok eljegyezve, nekem segít, ha másoknak segítek, közben a nap már a tér fölé ért, és olyan melegen sütött, mint egy igazi nyári délelőtt, bakfislány lépegetett lassan az árnyékban maradva, a falak mentén, játékbaba volt a teste, az arca öreg, egy felnőtt nő vonásai a seszínű, kócos haj alatt, fáradt, fénytelen szempár, ha úton vagy, legalább megtörténhet, hogy elfogy az idő a múlt és a jelen között, a tér közepén, a szökőkút mellett kerekes székes nő nézte a biciklizőket, a feje mozdulataival kísérte őket, ahogyan nyolcasokat írtak le a két szökőkút között, ügyesen rövidítve egyre szűkebbre a kanyarokat, a piros zoknis lábán nem is volt cipő, én mindenkinek szívesen segítek, pénzt is adok, ha kell, mondta Magdi, bejött hozzám egy asszony, szürke volt az arca, láttam, napok óta éhezik talán, csak egy fél liter tejre adjak neki pénzt, azt kérte, nézze, válaszoltam neki, itt van nekem egy liter tej, vigye el ezt, ő meg csak rázta a fejét, hogy annyi nem kell, azt nem tudja megenni, akkor menjünk át a boltba, és mondja, mi kell, de ő csak farhátat akart, és két zsömlét, hiszen az egész napra elég, a második emeleten üres a Tompa utcára néző lakás, homályos kút az ablak, Királyék laktak itt, az öreg házaspár, akik a sarki boltba is együtt jártak, utoljára nekik kötött csokrot Magdi, de azokat a virágokat már nem vitték el, valamikor a Láng Gépgyárban ismerkedtek meg, a Király Jóska már ott dolgozott, amikor az Iliéket oda irányították tanoncnak, ő még kollégista volt, a következő nyáron együtt mentek haza Vasba segíteni az aratásnál, s akkor vettek ki közös albérletet is, négy évre rá kapták ezt a lakást, innen jártak át naponta Angyalföldre, szerettek kirándulni, beléptek a vállalati egyletbe is, vasárnaponként kijártak a budai hegyekbe, későn jött a gyerek, hatvankettőben, igaz, nem is akarták, amíg nem szedik össze magukat valamennyire, a Haller térhez járt iskolába, aztán meg a Feneketlen tóhoz, esténként kiültek a konyhába, hogy nyugodtan tanuljon, zománcos, fekete peremű lámpabúra fogta le a fényt, nyolcvanötben Jugoszlávián át ment ki, az ausztráliai háza a tengerre néz, amikor nem lakott már velük, este mégis a konyhában üldögéltek, be se kapcsolták a tévét, nézték a búra alatti fényt, Jóska olvasott egyszer egy könyvet, ott hagyta abba, amikor a festő leültette magával szemben meztelenül a modelljét, s addig beszélt hozzá, hogy szeméremajkai átnedvesedve maguktól szétnyíltak, a szekrénypolcra tette és nem olvasta tovább, rég nyugdíjba mentek már, de Ili minden nap elképzelte, hogy szinte véletlenül, az utcasarkon összetalálkoznak, a sok-sok gyötrődés után valósággal beleütközve, ahogy befordul az ember, szörnyű zsarnoknak a foglyai vagyunk mindannyian, mert nem látjuk, hogy önmagunkért szeretjük a másikat, mondta nekik egy délután Magdi, ők pedig erre nem válaszolhatták azt, hogy nincsen fogság, csak az összetöppedő napok szorongató és elviselhetetlen sártengerré olvadtak össze, olyan bűzös mocsárrá, ahol immár se állat, se növény nem élhet meg, kötözhet bármilyen csokrot Magdi, igaz, az ember úgyis többit bír, mint a többi teremtmény, de itt az elpusztult fák csonkja is csupán híradások az időről, régóta beszélték már, s a nagy júliusi melegben döntöttek is, mi az, hogy méltó élet, még ezt a nyarat megvárják, de az ősz nem kell  nekik, kimentek újra a budai hegyekbe, egészen Budajenő felé, azzal a pléddel, amit régen is vittek, mackósajt a sárga-fekete kockákon, ott alszanak el, az összegyűjtött gyógyszerekkel és egymással a levelek között, senkinek nem lesznek a terhére, elfogy az idő a múlt és a jelen között, még egyszer kirándultak, a lakásuk azóta üresen áll, de a szomszédok szerint esténként lábdobogás hallatszik belőle, egészen úgy, mintha egy kisgyerek futkosna fékeveszetten fel-s alá, igaz, sokfajta furcsa zaj van, amikor megjött ez a szeptember, munkások költöztek a ház alagsorába, majd felfelé haladva kicserélték a gázvezetékeket, szikrákat szórva szabdalták szét a ház ereit, tudják, a városi gáz folyékony volt, a földgáz viszont száraz, mondta az egyik munkás, és éppen ez a szárazság eszi meg a tömítéseket, olyan hát ez a város, hogy a benne keringő gáz emésztette fel az eresztékeit, Magdi csokra napokig díszelgett egy befőttes üvegben a pulton, s nem volt, aki elvigye, olyan ajándék, ami nem szól már senkinek, délután volt már, a Duna felől sütött a Nap, a babatestű, seszínű hajú kislány lassan, lehajtott fejjel lépkedett a Balázs utca felől, mellette egy lakkcipős barátnője, magas sarkú cipő, olyan piros sportszárban, mint amilyent a futballisták viselnek, most azonban a megismerésünk töredékes és töredékes a prófétálásunk is, mondta Magdi, ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér, noha szeptember első hete is elmúlt már, fülledt meleg feküdt a térre, a Nap rég felszívta már a harmatot, valamiért mégis nedvesen csillogtak a rácsos padok.
 

Bibliográfia

KŐRÖSI Zoltán
Felrombolás
JAK-Pesti Szalon, 1993

A testtől való szabadulás útja
Pesti Szalon, 1994

A tárt szárnyú lepke
Jelenkor, 1996
Romkert
Jelenkor, 1997
Történetek a csodálatos csecsemők életéből
Kijárat, 1998

Hentesek kézikönyve
Palatinus, 1999

Orrocskák
Palatinus, 2000

Budapest: nőváros
Kalligram, 2004

Milyen egy női mell?
Hazánk szíve
Kalligram, 2006