Kiss Noémi
A nő a kortárs magyar irodalomban
Szilánkok
A nő idegen lény. Lágy és kemény. Szabad préda, még nincs rögzítve,
kicsoda. Mint társadalmi szerep létezik, az irodalom történetében, regényekben
és versekben felbukkan ugyan, ő maga, identitása, testi szenvedése azonban
sokáig ismeretlen volt. A nő aludt. Szép vagy épp gonosz fantáziaképként
élt, a férfi szexuális vágyainak felülete, inkább anyag, mint eleven lény,
a hallgatás különös anyaga. Jól látni, ahogy a magyar irodalomban néhány
éve megindult a kezdeményezés, az, hogy nők saját magukról nyíltan és reflektáltan
akarnak beszélni. Persze nem-metaforikus módon próbálnak a nőről másfajta
képet kialakítani, attól a metaforikus, rejtőzködő, hagyományos nőképtől
legalábbis radikálisan el kívánnak térni, melyet a korábbi évszázad írónői,
Kaffka Margit, Török Sophie, Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó Magda alakítottak.
Az „új nők” szubverzív figurák, vagy ha úgy tetszik, provokatívak. Sokkal
nyíltabbak, mint elődeik. Direkt módon beszélnek.
A következőkben megpróbálok a nőről beszélni. Nevükön nevezek
bizonyos nőket, szövegeket, szövegtípusokat mutatok be. Az írónők
kiválasztása szubjektív döntésem, ennek ellenére azt gondolom, a reprezentativitás
igényével cselekszem: Több írónőről is szó lesz, akik a kortárs magyar
irodalomban foglalnak el (szerintem erős) helyet, olyanokról, akik az utóbbi
években műveikben a nőt középpontba állították. Ugyanakkor mégsem leszek
képes mindenkit nevén nevezni. (Elnézést kérek.) Egyrészt mert az lehetetlen
volna, másodszor, mert saját különös vonzalmaimat követem. A vonzalom ez
esetben nem csupán ízlést jelent (minden írónak és olvasónak van ilyesmije),
hanem bizonyos szövegek iránti vonzódást, plusz egy kívánságot is, olyan
írások érdekelnek, melyek ? Judit Butler szavával ? a nőt mint performatív
cselekvőt képesek ábrázolni. A szövegek maguk is cselekvések, amelyek
? anélkül, hogy tudnák ? a reprezentáció formáit mozgatják, a nőről így
sajátos képet hoznak létre. A szöveg test. Kapcsolatok és hálózatok, különféle
témák és cselekvők összessége, de a női szövegek a mai napig
megfoghatatlan, reflektálatlan kollektív cselekvést jelölnek. Ami azt a
feladatot jelöli ki számomra, hogy olyan könyveket említsek meg, melyek
ugyan a mai irodalmi életben születtek, annak részei, és a jövőben
nagy valószínűség szerint az irodalmi kánonban joggal követelik maguknak
a helyüket, de ezt a helyet még egyáltalán nem szerezték meg.
Ridikül-irodalom
2003-ban Németh Gábor az Élet és Irodalomban mondhatni
elég szarkasztikus kritikával illette a szerinte túlságosan nyílt, feltárulkozó,
modoros, meg csapongó, picit még éretlen, szentimentális nyelvet Nagy Gabriella
Idegen című regényében. A szerző a könyvében kiteszi a lelkét, írja. A
regényben használt nyelvet „Gábor” egy kiborult „ridikülhöz” hasonlította
(máris itt egy metafora!). A regény szerinte azért zavarba ejtő, mert úgy
működik, mint egy véletlenül kinyílt ridikül (a szó francia eredetű ? persze
ironikusan egyszerre mindkét dolgot jelenti, a nevetségességet és az écriture
kaotikus módját a szerzőnő női táskájában ? annyira jól ismerte azt!).
Németh Gábor kritikus kommentárjának természetesen nincs igaza. Vagyis
igaza van, észrevette, hogy valaki egy regényben másképpen beszél, de ezzel
nem tudott mit kezdeni, vagy nem akart, direkt. Feltételezem, hogy pontosan
tudta, Nagy Gabriella milyen játékot űz (nyelvvel, regénnyel, szerelemmel,
modorral), mégis szellemesnek (szellemesebbnek) tűnt a távolságtartás az
ilyenfajta női beszédmódtól, hiszen a magyar irodalmi élet intézményes
rendjének ez inkább megfelel. A különös, szokatlan az lett volna,
ha a könyvről az ellenkező vélemény születik. Írását többen is melléfogásnak
tartották, voltak, akik védelmezték (főleg férfikritikusok), elindult tehát
(végre) egy kisebb vita. A magyar újság irodalomkritikai rovatának ez az
epizódja mégsem volt tartalmilag elmélyült, alapos. Inkább csak jelzésértékű
maradt arra nézve, hogy vannak olyan elbeszélői módok kortárs prózai művekben,
amelyek másképpen vannak megalkotva, mint az szokásos (direkt írom így),
és ennek valamiféle legitimitást keresnek. A pozicionális, egyébként a
magyar társadalmi különbségeken alapuló rend (Férfi/Nő, Szerző/Szerzőnő)
megkérdőjeleződött, és azonnal összekutyulódott kicsit. (Erről szólna egyébként
Nagy Gabriella regénye is.) Ekkor olyan vita kezdődött (kezdődhetett volna),
mely azóta újra és újra felüti a fejét. Érdekes az is, hogy (ahogy) a rövid
pengeélváltás rögtön polarizálta a feleket: a női és a férfi hozzászólók
eltérő véleményen maradtak, ami az írást és az irodalmi kánonban, intézményrendszerben
(előre) pozicionált, adott rendet illeti, véleményük gyökeresen különbözött.
Az tehát nem borult fel cseppet sem, „csak a ridikül borult ki”, a gyengébb
maradt a gyengébb.
Ehhez hasonlóan csupán néhány éve indulhatott meg az idáig inkább
tisztázatlan fogalom, „a nő” társadalomtudományi vitája Magyarországon.
Talán ma már nem hat olyan idegenül, ha valaki egy konferencián problémaként
fogja fel a női szerepeket, a nők történetéről másképp beszél, mint 1989
előtt. Viszont az olyan kifejezés, mint „feminista irodalom”, régebben
egyáltalán nem létezett, teljesen hiányzott az irodalomkritikai szótárunkból,
mind a mai napig csak nagyon óvatosan használják, mert előbb-utóbb valami
olyasmit is jelent, hogy „másodrangú irodalom”. Hülyeséget, felesleges
dolgot, olyasmit, amire a magyar társadalomban nincs szükség, hiszen annyi
más probléma van. A nő ? sokan úgy vélekednek ? egészséges módon be tud
illeszkedni, jó az alkalmazkodó képessége, sőt, más kelet-európai nőkhöz
hasonlóan a tűrőképessége is kiváló, a fájdalomküszöbe magas. A „nőirodalom”,
vagyis azok a könyvek, melyeket nők írnak, általában legtöbb esetben a
hivatalos irodalmi kánonon kívül találják meg a helyüket. A szó legalábbis
ezt is jelenti.
Mikor Nemes Nagy Ágnes egy nem túl jól sikerült költeményt adott ki
a kezéből, azt mondták rá, túlságosan nőies, és ha jó költeménye született,
akkor meg azt, olyan jó, mintha férfi írta volna. A legenda még ma is él,
sőt irodalomtankönyvekben újra és újra felbukkan e dicséret, egyúttal ez
jogosítja fel az irodalomtörténészeket arra, hogy a költőnőt a kanonikus
irodalomba helyezzék.
Megkérdezhetnénk tehát, vajon mióta létezik egyáltalán igény
arra, hogy a nők saját, független beszédjüket artikulálják? Pontos dátumot
nehéz lesz megnevezni, már csak ezért is, mert a szocialista államban Magyarországon
általában véve sem létezett hivatalosan feminista kritika. Maga az
állami propaganda csupán látszatfeminizmust kezdeményezett. Egy olyan
látszólagos kritikai diskurzust, ami mögött nem volt valódi tartalom, és
igazából nem tekintették a nők sem saját belső ügyüknek, ráadásul az intim
életükre semmilyen hatással nem volt, sőt. Ebből szinte logikusan következik,
hogy a feminista irodalomkritika elég gyenge lábakon állhatott. Nem is
létezett, ezért igen kevés szekunder irodalmat találunk a női irodalomról
Magyarországon, a mai napig alig datálható pontosan, és nem tudja maga
a kritika sem megnevezni, mióta létezik. Elszórtan irodalmi, társadalomtudományos,
kritikai-kulturális lapokban vagy konferenciakötetekben találunk ugyan
írásokat e témakörben, de ezek általában különösebb visszhang nélkül hevernek
tovább a könyvtárakban. A feminista kritikával való szélesebb körű foglalkozás
politikai és irodalmi kérdés egyszerre, már csak ebből kifolyólag is ellehetetlenült:
Az 1960-as, 1970-es és 1980-as években a regényekben, az autobiografikus
irodalomban, a költészetben és még a női regényekben is nehezen vizsgálhatók
női narratívák. A női hang és nyelvezet ezekben a művekben fragmentáris,
a nő története inkább mellékszál, részleges vagy hibás ismereteken alapszik.
A női hang nem vált (elsajátított) autoritássá, egyáltalán nem volt ura
a saját diskurzusának sem, ami így többnyire jelöletlen maradt, és kevésbé
tudott függetlenedni más (domináns vagy kritikai) beszélők nyelvétől. A
női narratíva kimaradt az 1986-os magyar prózafordulatból is. Tehát alig,
vagy legalábbis nehezen lehet elemezni, inkább csak bujkál valahol, elszórtan,
nehéz létezését bizonyítani. Így csak ritka esetben állapítható meg, hogy
az irodalmi emlékezet a női emlékezettel ellentétesen beszélt volna, vagyis
hogy elnyomta, hiszen a független, női szubjektum saját emlékezete nem
is létezett manifeszt módon, tehát nem volt mit elnyomni.
Csak arra vagyok képes, hogy szilánkokról beszéljek, kis darabokról,
melyek alig tesznek ki egy egészet. Feltételezem, hogy a nő fogalma eleve
valamilyen egyenetlenséget takar, az utóbbi tizenöt évben soha nem vált
politikai vagy esztétikai autoritássá a nő. A nő inkább valami partikuláris,
periferikus helyen él nálunk az irodalomban, de mintha pár éve a centrum
felé közeledne. (Erről talán már lehet beszélni.)
Test és háború
Miután Polcz Alain 1991-ben publikálta megdöbbentő könyvét, az Asszony
a fronton című művét , először kezdődött el nyílt beszéd a második világháborúban
történt testi erőszakról és a nők megalázásáról. Az írónő a háborús viszonyok
között történt testi megaláztatását és félresikerült házasságát mondja
el emlékezetből, ötven év távlatából felkavaró pontossággal. Ugyanebben
az időben kezdett el szertefoszlani a (nyugati nézőpontból többnyire) idealisztikus
kép, a szocialista „szupernő” víziója. Galgóczi Erzsébet, aki ugyan az
1950-es és 1960-as évek irodalmi realizmusának képviselője volt, még Polcz
Alain könyve előtt megjelentette felkavaró kisregényét Törvényen belül
címmel 1980-ban. (A könyv kissé félrefordítva, Egy másik szerelem
címmel 1999-ben jelent meg németül.) A történetben a főhős egy újságírónő,
aki parasztcsaládból származik, felkerül Pestre, de alig bírja elviselni
a szocializmus hazugságait, vidéki riportjaiban szenvedélyesen mindig az
igazságot próbálja megírni. Párhuzamosan (a másik történetet újra és újra
keresztezve) bontja ki a mű szexuális vonzalmát, a homoszexualitását. Marosi
nyomozó legalábbis ezt a két ? politikai és testi ? „egzisztenciális okot”
tárja fel a regény végére, mikor befejezi Szalánczky Éva halála ügyében
a nyomozást. A kisregény avval indul, hogy Marosi megtalálja egykori osztálytársa,
Éva holttestét a magyar-jugoszláv határon, tehát szimbolikus helyen: Éva
menekülni próbált nyugatra. Éva privát feljegyzéseiben bukkan a menekülés
okára: Éva beleszeretett egyik kolléganőjébe, Líviába. Az Igazság napilap
szerkesztősége tehát nem csupán a tragikus szerelmi történet színhelye,
hanem egy olyan hely, ahol a szocializmus hazugságai kifejeződnek és ahol
a másfajta szerelem kezdetét veszi. Éva éppúgy nem nevezheti cikkében 1956-ot
forradalomnak, mint ahogy testi vágyairól sem vallhat nyíltan. Furcsa,
paradox módon a regény világában mint értelmiségi nő, és úgy is mint
test, Éva egyszerre lesz a női emancipáció és a szocialista lét tragikus
szimbóluma. Bátor nő, akinek a fővárosi értelmiségi lét börtön, szellem
és szerelem kudarc. Sorsában a látszatszocializmus hazugsága mutatkozik
meg és a látszatfeminizmus válik nyilvánvalóvá.
Mindkét könyv ? Polcz Alain memoárja és Galgóczi kisregénye ?
megjelenése után több évvel került a figyelem és a kritika középpontjába.
Polcz Alain szokatlanul visszafogottan és tartózkodóan, ugyanakkor nőiségét
hangsúlyozva, közvetlenül, az élőbeszéd hangján tudósít a háborús megerőszakolásokról.
Galgóczi bűnügyi, nyomozásos története az értelmiségi nő szenzibilitásának
kihasználóiról fest lesújtó, érzéki, de szikárul egyenes beszédű képet.
Sem a nyilvánosságban, sem az irodalomban nem kaptak különösebb figyelmet
ezek a művek és a bennük kibomló sorsok, „női” problémák. Hallgatás övezte
őket. Hallgatás és antiszociális érzéketlenség ? épp a könyvekben megtalálható
jegyek ? a művek hivatalos, irodalmi és intézményes fogadtatásában is megjelentek.
Zsadányi Edit egyik írásában az önálló, női beszédmódokat vizsgálja,
a 80-as évek női szerzőit a „túlzás retorikájával” jellemzi , mert szerinte
a női beszédet eltúlozzák. Nézetét nem teljesen osztom, de kérdésfelvetése
jogos. Zsadányi fontos megfigyelésének tartom, hogy a nő társadalmi szerepét
és a „regényes” sorsot az irodalom időbeli kontextusában vizsgálja. A regények
nőalakjai ugyanis jól követhetően a korszak sztereotípiái által formálódtak
meg, ezért a 80-as években írt szövegek „nőiességét” nem igazán lehet jelölt
identitásként olvasni, hanem inkább mint spontán beszédet, (az elhallgatott)
női, intim világ megszólalási kísérleteként értékelni.
Nézetem szerint ezt követően, a 90-es években erős cezúra következik.
Ebben az időszakban a művek többsége szintén inkább lemond az emancipatorikus,
jelölt autoritásról. Ebből következően a női identitás valamiféle egységéről,
egységes elképzeléséről is. A regénybeli narrátorok és a női szereplők
a korábbi spontán, szaggatott, szilánkos beszédet folytatják. Vagy legalábbis
ahhoz nyúlnak vissza, hiszen szükségük van az imitációjára. Az eredmény
látszólag talán ugyanaz, mintha a régit folytatták volna, ott rejtőzik
explicit módon az emlékezet: az újabb írásokban a régi, elnyomott, szaggatott
beszéd is jelen van. A túlzás retorikája pedig eltűnik, az érzelmesség
felszívódik, és így a női beszéd reflexiója megjelenik az újabb művekben.
Ennek az időszaknak az irodalma sok újítást hoz, a nő megpróbálja saját,
reflektált, (a korábbiaktól és a kortársaitól) el-különböző beszédét létrehozni,
méghozzá épp azért, mert sajátosat, valami egyedit fedez fel a kelet-európai
identitásában. Megpróbálja azt közölni, elmondani. Fontos és nem igazán
elhanyagolható az ilyen szövegek vizsgálatánál, vajon hogyan viselkedik
a női szöveg a domináns retorikával, az uralkodó irodalmi beszéddel szemben?
Mennyiben integrálja és mennyiben tekinti eltörlendőnek azt; vagyis ignorálja-e
a (magyar irodalomban főleg az 1986-os prózafodulaton alapuló) konvencionális
megnyilatkozásokat?
Talán nem véletlen az sem, hogy míg az 1990-es években számtalan magyar
író aratott sikert külföldön, addig igen kevés írónő. Kertész, Esterházy,
Márai, Nádas, Darvasi, Bartis igen, Galgóczi és mondjuk Erdős Virág, Forgács
Zsuzsa vagy Bódis Kriszta nem. Néhány könyvet lefordítottak (Rakovszky
Zsuzsa, Gergely Ágnes műveit), de átütő sikert nem igazán arattak. Kivéve
Szabó Magdát, és az emigráns írónőket, mint Agota Kristof, aki viszont
nálunk ismeretlenebb. Ugyanazon a színpadon vajon miért állnak a szélen
a nők? Középen a férfiak? Miért nem keverednek?
Szupernő
Az 1990-es évek generációja alaposan korrektúrázta a szocialista szupernő
képét, aztán egyszer csak végérvényesen elsöpörte. Az újabb generációk
könyvei egyszerre reflektálják a szocialista örökséget, egyúttal kritizálják
az „új”, posztszocialista társadalmat. A szociológus szemével nézve bizonyára
jól látható, hogyan változott meg az utóbbi években a nő szociális szerepe,
és az is világossá vált, hogy milyen erős nyomásnak van kitéve. Adamik
Mária a szocializmusból örökölt női szereppel, a szupernő jelenséggel magyarázza
ezt. A nőknek teljesen új identitást kell magukra ölteniük: (a felszínen)
mutatkozzanak függetlennek, képzettnek és mobilisnak. Egy olyan társadalomban,
ahol a nők évszázadokon át mint háztartásbeliek kapták a társadalmi megbecsülésüket
(abban az esetben is, ha történetesen volt munkahelyük), ahol a politikai
hatalom a férfiak dominanciáját erősítette, nehéz az új identitást felölteni.
Ebből azonnal következnek bizonyos sérülések, túlzások, és következnek
nyilvánvaló anomáliák is, melyek épp arra mutatnak rá, hogy a nők számára
tulajdonképpen Magyarországon a rendszerváltozás (a Konrád György-féle
„antipolitika”) sem hozta meg a várt eredményt, másodrendű állampolgárok
maradtak .
A demokrácia egy bizonyos formájának gyakorlása gyorsan meghozza
annak az idealizált képnek a lerombolódását, mely a nőt kizárólag a privát
szférába helyezné. Ennek oka a női kettős szerep (munka+család) hiányos
alkalmazásában rejlik. A nők 1990-es évek utáni szociális helyzetét Adamik
az alábbi módon sommázza: magas a válási arány, rengeteg az abortusz, és
rohamosan csökken a születések száma. Ezért szerinte, ha a nőnek nincs
gazdasági lehetősége arra, hogy a hagyományos férfidomináns struktúrákon
változtasson, akkor csakis a kulturális-szimbolikus marad számára,
akárcsak a rendszerváltó nemzedéknek. Ebbe – tegyük hozzá ? beletartozik
az irodalom is. A szocializmusban fel sem merült a nő szociális helyzete,
radikális szerepváltása mint a társadalmi probléma forrása. Hiszen a diktatúrában
a privát vélemény és a privát szféráról való beszéd tiltott volt, épp ezért
lehetett olyan áttörő és túlzó az a fajta retorika, ahogyan a nők a 80-as
évek végén, a 90-es évek elején megszólaltak prózai műveikben. Mára ez
a beszéd nem csupán szimbolikus, sokkal inkább illúzióvesztett, ironikus
beszédmóddá vált. A női identitásról való morfondírozás majd minden kortárs
prózai műben megtalálható probléma. Az irónia szokatlan, sokszor értetlenségbe
ütköző, nyílt beszéddé vált. Talán épp a női irodalomba való illeszkedése,
e hagyomány hiánya miatt ütközik falakba a használata ? nem tudom ?, hiszen
évtizedeken keresztül lehetetlenségnek tűnt a női identitás ironikus körülírása.
Erdős Virág Portré című költeménye jó példának mutatkozik . A
versben egy UFÓ körülírása zajlik. (Ez egy nő. / Onnan lehet gondolni,
hogy nincsen / fütyije. / Még az ördögnek is van, de még a Zöldma- / jomnak
is. / Még a Nagymamámból is lóg valami vonal.) Minden egyes sor performatív
mondatként olvasható, mert van benne valamilyen utalás egy idegen, női
testre. Még sincs szó egész, egységes történetről, tulajdonképp a vers
sorai összefüggéstelenek, alig kapcsolódnak össze, logikai kijelentésként
nincs különösebb formájuk. Enne ellenére minden egyes sor egy-egy jelentős
kijelentés. Nem véletlenül, bizonytalan marad az is, ki beszél. A narráció
tehát töredezett. Mégis a jelentős kijelentések fontos felismerések
a női társadalmi sztereotípiáról. (Néhány utalásból kiderül, Esterházy
Egy nő című művével játszik a szerző.) Az egész vers a női identitás kérdése
körül forog, anélkül, hogy világossá válna, hogyan fejezhető ki, (kifejezhető-e)
egyáltalán a női identitás. Van-e olyan? Mi az? Mi van, ha nincs?
A nő tehát nem mint egész, mint létező valami (dolog) ábrázolható;
inkább mint performatív idézet, különféle megfigyelések (grammatikai) alanya,
ironikus körülírás. A versbéli irónia olykor nevetésre késztet, mégis tragikus
képet fest a botladozó, földöntúli, idegen lényről: a nőről. Ahogy Erdős
Virág portréja kezdődik, készül, és ahogy véget ér, komor ég alá érkezünk
meg: A lap tetején a szokásos, fekete gomoly. // Talán a nap. Melankolikus
végkifejlet nélkül itt legalábbis nem igazán lehet női identitásról beszélni,
mert az alany, valaki, aki e versben beszél, nem szabad ember; akár nő,
akár férfi (inkább nő) a kulturális-szimbolikus sztereotípiák foglya. Mint
emberi lény ? és úgy is mint nem emberi ? esetlenül, idegenként mozog a
saját szociális világában, „egy UFO a kozmoszban”.
Lista
A magyar bestseller-listákon 2005 novemberében három női prózakötet
található. Az irodalmi életben sok figyelmet kapnak ezek a könyvek. Hirtelen
mintha először jelentős változás történne, és női szerzők által írt prózai
művek nemcsak a köznapi kulturális életben, és általában az olvasók körében
aratnának sikert, hanem a kritikában is megjelenne egy másfajta beszéd,
méghozzá a nőről, a női irodalomról való új beszéd. Két ismert honlap jött
létre az utóbbi időben, melyek női témákkal foglalkoznak (http://www.tusarok.org;
http://www.femidok.hu). Ezeken a lapokon helye van a női irodalomnak, ebből
is látható, hogy a kulturális és a társadalmi reprezentációban, milyen
jelentős szerep jut Magyarországon az irodalomnak, vagyis az írott szövegeknek
általában. A szövegek írása, a szövegek publikálása ebben az értelemben
új funkciót kap, méghozzá az autoritásét. A beszéd és a beszélő szabad
artikulációja válik lehetővé általa. Ezek a fogalmazások bármikor visszakereshetők,
mert nyilvánosan megjelennek, maguk a bizonyítékok, hogy keletkezőben van
egy újfajta, más, a korábbiaktól eltérő beszéd és fórum. A beszédnek pedig
van helye, igaz, kívül a nagy beszédeken és a nagy fórumokon, a centrumtól
távol. A figyelem ráirányult ugyan az utóbbi három évben a női irodalomra,
mindemellett még nem igazán értelmezhető pontosan az a hely, ahol, és ahonnan
e beszéd áramlik, hiszen olykor rendkívül heterogén, konfrontatív beszédről
van szó..
Nem sokkal ezelőtt jelent meg Éjszakai állatkert címen egy női
antológia, melyben női szerzők beszélnek a szexualitásról, a kötet szerkesztői
írónők, Bódis Kriszta, Forgács Zsuzsa, Gordon Agáta . A kötet borítója
kissé giccses, a szövegek irodalmi szempontból vegyesek, vitathatók, ugyanakkor
maga az antológia hatásos, szellemes, sokszínű, tehát azonnal vitákat generált,
ami tulajdonképpen a könyv performatív jellegéből adódott éskülön jót tett
neki. Önmagán túlmutató irodalomról van szó, melynek szimbolikus, társadalmi-kritikai
éle van. Ugyanakkor némely szöveg nemcsak társadalmi pamflet, hanem a domináns
mércét is provokálja, vagy ami még jobb, kielégíti, tehát a magas irodalmi
kánonban is megállja a helyét. A szabad, ismeretlen és szokatlan beszéd,
a szex mint hívószó megtette hatását. Szokatlan esemény volt a kötet megjelenése
a magyar irodalomban (a performatívitás gyakran hangsúlyozottan is a női
írás része). Mit jelent ez pontosan az antológia szempontjából? Olyan szokatlan
gesztust, mely a kortárs irodalom megszólalásait provokálja, először elfogadhatatlanná
teszi magát, mintegy kívülről szól bele az irodalmi rendszerbe. A könyv
megjelenési formája az antológia olvasásához tartozik, maga is egy (feminista)
manfiesztum, vagy legalábbis akként olvasható cselekvés, de nem csak úgy,
hiszen nem direkt módon nyilvánul meg a nőről. Három írónő harminchárom
másikat meghívott, hogy írjanak a szexualitásról. Mint műalkotás nyilván
határeset az Éjszakai állatkert, hiszen maguk a szerkesztők is egy női
sztereotípiához nyúltak, a testhez. Csakhogy nyilván nem csupán erről van
szó, a test mint anyag a társadalmi performanszok első szabályozó felülete,
ugyanakkor első tiltakozó helye is. A sztereotípia működött, mozgásba lendült:
a könyvben megszólalók komolyabb visszhangot kaptak. Volt olyan kiadó,
amelyik válaszul megjelentett híres sztárokkal egy kötetet, amelyben férfiak
beszélnek a szexről. Alig pár példány fogyott el.
A nő az irodalomban mint szerző nem idegen test többé. Az utóbbi
években számos olyan regény, verses- vagy novelláskötet látott napvilágot,
mely jelentősen hozzájárult az arányok megváltozásához. Nagy Gabriella
már említett regénye és Erdős Virág művei mellett (némileg önkényesen)
emelném ki Bódis Kriszta regényét, a Kemény vajat, Forgács Zsuzsa és Lovas
Ildikó ironikus novelláit, regényeit, Tóth Krisztina felkavaró lírai történeteit
és Karafiáth Orsolya játékos szerepverseit. De például Rakovszky Zsuzsa
klasszicizáló regényei és költeményei évek óta meghatározóak. De most mégis
inkább visszakanyarodnék az időben.
Privát ügy
Galgóczi Erzsébet prózáját (1930-1989) sokáig a „realizmus” nem igazán
találó fogalmával illették. Az írónő idejében Lukács György még élő meghatározója
volt a realizmusnak, s ezt sokan a hatalomban nagyon komolyan, szó szerint
vették. Lukács esztétikai nézete szerint „minél nagyobb valamely író, annál
kevésbé privátak az élményei és az alkotásai.” Galgóczi és más kezdő
művészek, értelmiségiek ebben az időszakban az önkritika állandó kulturális
nyomása alatt álltak. Az önkritika a hatalom széles körben alkalmazott
technikája volt az 1950-es években Magyarországon és a Szovjetunióban.
Sok író, kritikus, rendező publikálta, hozta nyilvánosságra újságokban
saját önkritikáját. Talán szokatlan és szembetűnő eredményre vezetett Galgóczi-esete,
aki önkritikájában saját homoszexualitását fedte (fedezte) fel. Saját bevallása
szerint, érzése burzsoá betegség, mellyel keményen meg kell küzdenie. Naplójában,
melyet 1950-ben vezetett, további bejegyzéseket találunk érzéseire és a
küzdelemre vonatkozóan, ezek a bejegyzések a korabeli pártzsargon kifejezéseivel
íródnak: „Persze egészen nyugodt nem vagyok, mert ott van még legújabb
ellenségem: a szervezetem” . Később Galgóczi életművében (és életében
is) cezúra következik, nagyjából az 1970-es évek végétől egészen másképpen
nyilvánul meg műveiben, mint korábban. A „betegségét” nyíltan vállalja,
és egyik legfontosabb regényében, a Törvényen belül-ben erős (felkavaró,
egyelőre társtalan) kritikát fogalmaz meg a szocialista rezsimmel és az
általa hangoztatott értelmiségi nőideállal szemben.
Korabeli kritikusok a művét önéletrajzi írásként olvasták. A
túl sok pesszimizmust és a „fekete körömlakkot” rótták fel neki. Igazuk
volt, de nem az ítéletüknek, épp ellenkezőleg: Galgóczi pesszimista és
dezilluzionista író, kisregényének hősei a társadalom perifériáján végzik,
figurái ? értelmiségi nők, akik a Rákosi-érában vagy az 1956-os forradalmat
követően elveszítik az egzisztenciájukat ? a nagyvárosban élnek, munkanélküliek,
kávét szürcsölnek, Munkás-cigarettát szívnak, és olcsó konyakot isznak,
egymás ágyába bújnak. A hideg, fűtetlen albérletükből presszókba menekülnek,
azon morfondíroznak, öngyilkosok legyenek-e, vagy szökjenek inkább nyugatra.
Galgóczi hősei meztelenek, kiszolgáltatottak, testileg éppúgy, mint gondolataikban,
lelkükben. Érzelmeikben szilánkokra tört, vágyakkal teli, sérülékeny figurái
már nem tudnak semmilyen kollektív vagy reális dilemmát megoldani, túl
komolyan vették a dolgokat, és mindig az igazság kimondásán törték a fejüket.
Szegényen és csupaszon állnak szemben olvasójukkal a regények végén, mikor
eljön a haláluk; a hatalommal, mikor annak nem kellenek többé.
A Törvényen belül című elbeszélésben is olyan dilemmát kellene
meg/feloldania a főhősnek, amelyben a kollektív meggyőződés, a sulykolt
szimbolikus rend és a szabad individualitás ütköznek, egymás útját állják,
úgy mint test és társadalmi szerep, szexuális vágy és politikai meggyőződés,
egyszerre kívül és belül zajló konfliktusok, melyek egymástól nemhogy függetlenek,
hanem nagyon is összenőttek. Az identitásválasztás szabadsága nyilván a
szabad beszédet, e beszédhez való jogot feltételezné és eredményezné, és
? a műben szimbolikus értelemben is ? a szabad szexualitást. Mivel azonban
az újságírónő, Éva megírja riportjaiban az igazságot, beszámol róla, milyen
válságot tapasztalt vidéken (amibe egyébként saját magát, saját identitását
is belevetíti), nem publikálhatja írását. Minden felborul. Közben beleszeret
a kolléganőjébe, Líviába. A regényben így két oldalról ? a test felől és
a meggyőződés felől ? éri kemény kritika az 1950-es évek Magyarországát.
A szimbolikus rend felbomlása, és e bomlás mentén kibontakozó testi jelek
és az írás (a test mint politikai autoritás, az írás mint az igazság és
hazugság nyelvi viadala) máig érvényessé teszik Galgóczi dilemmáit, mert
a női írás alapkérdéseit fogalmazza meg művében.
Nagyjából az alábbi tipológia mentén rendezhető el az 1970-es
és 1980-as évek prózaírói generációja:
? A túlzás retorikája, a nőiség hangsúlyozása (Polcz Alain)
? A politika, a magyar történelem és a történelmi traumák bevonása
a regény terébe; társadalomkritikai attitűd; a politikai szocializmus és
a nihilista polgári társadalom antagonizmusa; a hősöknek világos politikai
meggyőződése van, ami azonban nem választható el a női identitásuktól (Galgóczi
Erzsébet, Gergely Ágnes)
? Polgári nevelődés-regény és önéletírás középpontba állítása;
erős eufemizmus a kulturális emlékezet terén (Szabó Magda)
Sorstalanság
Bódis Kriszta írásaiban, ahogy általában véve a fiatalabb generációhoz
tartozó írónőknél, a női identitásról való beszéd sokkal nyíltabb ? vagy
ha úgy tetszik ? brutálisabb és egyértelműbb, mint korábban. A kortárs
magyar irodalomban a „nő” ? Nagy Gabriella fogalmazásával élve ? kevésbé
szalonképes, hiszen nem feltétlenül illendő témákról ír . Vagyis kívülről,
a perifériáról halad a centrumba, kurrens témákat boncolgatva. Ezek szerint
egyre több (női) kritikus fogalmazása világít rá, hogy igenis meghatározható
beszédmód a női irodalom, a női írás pedig sajátos, eltérő, másfajta beszéd.
Az 1990-es évtizedben és az utóbbi években egyre többször került a női
írás (écriture feminine) fókuszába a nő társadalmi sztereotípiája mellett
(mely eleve a maszkulin társadalmi dominancia szerint alakult) egy másfajta
kiszolgáltatottság, a kelet-európai létezés. Zsadányi Edit azt vizsgálja,
hogyan képes a női próza erős, ugyanakkor szóródott szubjektivitást kijelölni;
szerinte a kortárs női irodalom úgy is megírható, mint eleve a nőiség (nyelvi)
kiszolgáltatottságának a története .
Talán kevéssé meglepő a társadalmi egyenlőtlenség domináns motívuma
Bódis Kriszta regényében, a Kemény vajban, melyet akár úgy is olvashatnánk,
mint szociológiai riportot a kisebbségi létről. Ennek ellenére mást olvasunk,
megdöbbentő és hatásos fikciót tett le az asztalunkra a szerző: a regényben
egy fiatal nő (maga az elbeszélő) Magyarország legszegényebb, elmaradott
régiójából (Ózd környékéről) prostituálttá válik, hosszú, részletezett
monológban írja meg nekünk a kiszolgáltatottságának történetét. A monológ
hangot követel, melyet a szerző Bódis Kriszta kölcsönöz neki, aki így munkája
során tulajdonképpen egy prostituáltnak a nyelvét rögzítette.
A könyv egyszer már régimódinak titulált, de most általa újra
felfedezett irodalmi eszközhöz nyúlt (és a női irodalom körül fontos vitát
indukált): az erős, stabil, beszélő énhez. Nyilvánvaló volt, sok
támadás éri majd azt a szerzőt, aki ennyire explicit módon tálalja írói
szándékait. Némely kritikusok tehetetlenek, ha egy regényben első pillantásra
valaki nagy igazságot szeretne közölni emberi sorsokról. Bódis Kriszta
? más szempontokból ? megfelelő, de lehet, szokatlan eszközt választott.
Nem volt mit tennie, hiszen figurájának hangja, beszédmódja, az egész alak
metaforája eddig ? tudomásom szerint ? nem létezett a magyar irodalmi nyelvben.
A regény sikert aratott (persze sok elutasítást is kapott). Ahogy a szerző
fogalmazott: „A könyvem a determinált emberek harcáról szól, szabadságról,
sorsról és sorstalanságról. Csak sokkal később értettem meg, hogy a regény
főhőse Kertész értelmében sorstalan ? egyáltalán semmi esélye nincs rá,
hogy kikerüljön a determináltságból. A determináltság a Kemény vajban olyan
hatalom, mely embereket és bizonyos csoportokat születésüktől fogva meghatározott
előjogokkal ruház fel másokkal szemben. Aki hozzájuk tartozik, hatalmat
gyakorol, és másokat embertelen szituációkba sodor akkor is, ha csak passzív,
és jóhiszeműen élvezi a neki jutott privilégiumokat. A mindennapi magyarázkodás,
a hallgatás és az elhallgatás mögött mindig ott lapul a totalitarizmus
démona. Ezért írtam ezt a könyvet.”
Az általános női identitásválság Magyarországon az 1990-es években
bizonyos művészeti konstrukciókat is a háttérbe szorított, olyanokat, melyek
éppen a nő egyedi, sajátos, el-különböző identitásának próbáltak nyelvet
keresni. Mindeközben az irodalmi piacon rendkívül megnőtt a kereslet az
úgynevezett női irodalmi műfajok (szinglikönyvek, önéletrajzok, szülési
naplók) iránt. Ezek a könyvek azonban gyakran inkább csak megerősítik a
társadalmi sztereotípiákat, bizonyos olvasói elvárást, ízlést elégítenek
ki, elsődleges funkciójuk a szórakoztatás, a vicces hang, különösebb esztétikai
értékkel kevesen bírnak közülük. Ennek ellenére úgy látom, ez a változás,
beleértve a nő új helyét a társadalomban, jól jön a női írásnak. Új regénytípusok
jelennek meg, és hangot kap a másfajta irodalmi beszéd, nevezzük jobb híján
női nyelvnek, női írásnak. Mint láttuk, ennek meghatározott témái és formája
(formátlansága) van. E változás persze lassú folyamat. Sokszor inkább hallgatás,
mint beszéd veszi körül. Az irodalomkritika reakciói és az irodalmi intézmények
is inkább még vonakodnak tőle. Nem véletlenül, hiszen a magyar kritikai
élet, az irodalomtudományos élet (a magyar politikai élet!), a magyar irodalom
külföldi intézményei a régi dolgok konzerválásában érdekeltek; nehézkesek,
inkább a saját bevált/beváltatlan érdekeik (sérelmeik!) képviseletében
vélekednek az újabb irodalmi művekről. A női identitás nem stabil identitás,
a női beszéd nem könnyen követhető diskurzus, inkább sebzett, szilánkos.
Akaratát igen kevéssé tudja Magyarországon érvényre juttatni, s amíg a
hatalom bizonytalanságban tartja, ez valószínűleg így is marad. Egyszerűbben
mondva: Magyarországon a nőket nem feltétlenül nők reprezentálják, inkább
csak valakik, mások helyettük.
Az írás felkérésre született külföldi közönség számára. Az eredetileg
német nyelvű előadás 2005 novemberében Frankfurt am Mainban hangzott el
A nő a kibővült Európában című nemzetközi konferencián. Az eredeti szöveg
megtalálható a www.kakanien.ac.at/beitr/materialien/Nkiss1.pdf honlapon.
KISS Noémi
Határhelyzetek. Paul Celan költészetéről
Anonymus, 2003
Tájgyakorlatok
JAK–Kijárat, 2003
Trans
Magvető, 2006
„Fekete-fehér fény”
(Biográfia és fotográfia Nádas Péter:
Valamennyi fény című munkájában)
In: Egytucat. Kortárs magyar írók
női szemmel
JAK–Kijárat, 2003
„Az idegen táj és gyakorlata”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Egy szobor szépsége és mentsége”
Magyar Lettre Internationale, 43
„Digitális Bédekker”
Magyar Lettre Internationale, 45
„Bukó –
Csoportos utazás kelet felé”
Magyar Lettre Internationale, 49
„H mint néma határ”
Magyar Lettre Internationale, 54
„Csernovic”
Magyar Lettre Internationale, 58
(Farkas Zsolttal, Marno Jánossal,
Németh Gáborral, Péterfy Gergellyel
és Szilágyi Zsófiával)
Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyveiről
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|