Kiss Noémi
A nő a kortárs magyar irodalomban
Szilánkok
 

A nő idegen lény. Lágy és kemény. Szabad préda, még nincs rögzítve, kicsoda. Mint társadalmi szerep létezik, az irodalom történetében, regényekben és versekben felbukkan ugyan, ő maga, identitása, testi szenvedése azonban sokáig ismeretlen volt. A nő aludt. Szép vagy épp gonosz fantáziaképként élt, a férfi szexuális vágyainak felülete, inkább anyag, mint eleven lény, a hallgatás különös anyaga. Jól látni, ahogy a magyar irodalomban néhány éve megindult a kezdeményezés, az, hogy nők saját magukról nyíltan és reflektáltan akarnak beszélni. Persze nem-metaforikus módon próbálnak a nőről másfajta képet kialakítani, attól a metaforikus, rejtőzködő, hagyományos nőképtől legalábbis radikálisan el kívánnak térni, melyet a korábbi évszázad írónői, Kaffka Margit, Török Sophie, Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó Magda alakítottak. Az „új nők” szubverzív figurák, vagy ha úgy tetszik, provokatívak. Sokkal nyíltabbak, mint elődeik. Direkt módon beszélnek.
 A következőkben megpróbálok a nőről beszélni. Nevükön nevezek bizonyos nőket, szövegeket, szövegtípusokat mutatok be. Az írónők  kiválasztása szubjektív döntésem, ennek ellenére azt gondolom, a reprezentativitás igényével cselekszem: Több írónőről is szó lesz, akik a kortárs magyar irodalomban foglalnak el (szerintem erős) helyet, olyanokról, akik az utóbbi években műveikben a nőt középpontba állították. Ugyanakkor mégsem leszek képes mindenkit nevén nevezni. (Elnézést kérek.) Egyrészt mert az lehetetlen volna, másodszor, mert saját különös vonzalmaimat követem. A vonzalom ez esetben nem csupán ízlést jelent (minden írónak és olvasónak van ilyesmije), hanem bizonyos szövegek iránti vonzódást, plusz egy kívánságot is, olyan írások érdekelnek, melyek ? Judit Butler szavával ? a nőt mint performatív cselekvőt képesek ábrázolni.  A szövegek maguk is cselekvések, amelyek ? anélkül, hogy tudnák ? a reprezentáció formáit mozgatják, a nőről így sajátos képet hoznak létre. A szöveg test. Kapcsolatok és hálózatok, különféle témák és  cselekvők összessége,  de a női szövegek a mai napig megfoghatatlan, reflektálatlan kollektív cselekvést jelölnek. Ami azt a feladatot jelöli ki számomra, hogy olyan könyveket említsek meg, melyek ugyan a mai irodalmi életben születtek, annak részei,  és a jövőben nagy valószínűség szerint az irodalmi kánonban joggal követelik maguknak a helyüket, de ezt a helyet még egyáltalán nem szerezték meg.
 
Ridikül-irodalom
2003-ban Németh Gábor az Élet és Irodalomban   mondhatni elég szarkasztikus kritikával illette a szerinte túlságosan nyílt, feltárulkozó, modoros, meg csapongó, picit még éretlen, szentimentális nyelvet Nagy Gabriella Idegen című regényében. A szerző a könyvében kiteszi a lelkét, írja. A regényben használt nyelvet „Gábor” egy kiborult „ridikülhöz” hasonlította (máris itt egy metafora!). A regény szerinte azért zavarba ejtő, mert úgy működik, mint egy véletlenül kinyílt ridikül (a szó francia eredetű ? persze ironikusan egyszerre mindkét dolgot jelenti, a nevetségességet és az écriture kaotikus módját a szerzőnő női táskájában ? annyira jól ismerte azt!). Németh Gábor kritikus kommentárjának természetesen nincs igaza. Vagyis igaza van, észrevette, hogy valaki egy regényben másképpen beszél, de ezzel nem tudott mit kezdeni, vagy nem akart, direkt. Feltételezem, hogy pontosan tudta, Nagy Gabriella milyen játékot űz (nyelvvel, regénnyel, szerelemmel, modorral), mégis szellemesnek (szellemesebbnek) tűnt a távolságtartás az ilyenfajta női beszédmódtól, hiszen a magyar irodalmi élet intézményes rendjének ez inkább megfelel. A különös, szokatlan  az lett volna, ha a könyvről az ellenkező vélemény születik. Írását többen is melléfogásnak tartották, voltak, akik védelmezték (főleg férfikritikusok), elindult tehát (végre) egy kisebb vita. A magyar újság irodalomkritikai rovatának ez az epizódja mégsem volt tartalmilag elmélyült, alapos. Inkább csak jelzésértékű maradt arra nézve, hogy vannak olyan elbeszélői módok kortárs prózai művekben, amelyek másképpen vannak megalkotva, mint az szokásos (direkt írom így), és ennek valamiféle legitimitást keresnek. A pozicionális, egyébként a magyar társadalmi különbségeken alapuló rend (Férfi/Nő, Szerző/Szerzőnő) megkérdőjeleződött, és azonnal összekutyulódott kicsit. (Erről szólna egyébként Nagy Gabriella regénye is.) Ekkor olyan vita kezdődött (kezdődhetett volna), mely azóta újra és újra felüti a fejét. Érdekes az is, hogy (ahogy) a rövid pengeélváltás rögtön polarizálta a feleket: a női és a férfi hozzászólók eltérő véleményen maradtak, ami az írást és az irodalmi kánonban, intézményrendszerben (előre) pozicionált, adott rendet illeti, véleményük gyökeresen különbözött. Az tehát nem borult fel cseppet sem, „csak a ridikül borult ki”, a gyengébb maradt a gyengébb. 
 Ehhez hasonlóan csupán néhány éve indulhatott meg az idáig inkább tisztázatlan fogalom, „a nő” társadalomtudományi vitája Magyarországon. Talán ma már nem hat olyan idegenül, ha valaki egy konferencián problémaként fogja fel a női szerepeket, a nők történetéről másképp beszél, mint 1989 előtt. Viszont az olyan kifejezés, mint „feminista irodalom”, régebben egyáltalán nem létezett, teljesen hiányzott az irodalomkritikai szótárunkból, mind a mai napig csak nagyon óvatosan használják, mert előbb-utóbb valami olyasmit is jelent, hogy „másodrangú irodalom”. Hülyeséget, felesleges dolgot, olyasmit, amire a magyar társadalomban nincs szükség, hiszen annyi más probléma van. A nő ? sokan úgy vélekednek ? egészséges módon be tud illeszkedni, jó az alkalmazkodó képessége, sőt, más kelet-európai nőkhöz hasonlóan a tűrőképessége is kiváló, a fájdalomküszöbe magas. A „nőirodalom”, vagyis azok a könyvek, melyeket nők írnak, általában legtöbb esetben a hivatalos irodalmi kánonon kívül találják meg a helyüket. A szó legalábbis ezt is jelenti.
Mikor Nemes Nagy Ágnes egy nem túl jól sikerült költeményt adott ki a kezéből, azt mondták rá, túlságosan nőies, és ha jó költeménye született, akkor meg azt, olyan jó, mintha férfi írta volna. A legenda még ma is él, sőt irodalomtankönyvekben újra és újra felbukkan e dicséret, egyúttal ez jogosítja fel az irodalomtörténészeket arra, hogy a költőnőt a kanonikus irodalomba helyezzék.
 Megkérdezhetnénk tehát, vajon mióta létezik egyáltalán igény arra, hogy a nők saját, független beszédjüket artikulálják? Pontos dátumot nehéz lesz megnevezni, már csak ezért is, mert a szocialista államban Magyarországon általában véve sem létezett hivatalosan  feminista kritika. Maga az állami propaganda csupán látszatfeminizmust  kezdeményezett. Egy olyan látszólagos kritikai diskurzust, ami mögött nem volt valódi tartalom, és igazából nem tekintették a nők sem saját belső ügyüknek, ráadásul az intim életükre semmilyen hatással nem volt, sőt. Ebből szinte logikusan következik, hogy a feminista irodalomkritika elég gyenge lábakon állhatott. Nem is létezett, ezért igen kevés szekunder irodalmat találunk a női irodalomról Magyarországon, a mai napig alig datálható pontosan, és nem tudja maga a kritika sem megnevezni, mióta létezik.  Elszórtan irodalmi, társadalomtudományos, kritikai-kulturális lapokban vagy konferenciakötetekben találunk ugyan írásokat e témakörben, de ezek általában különösebb visszhang nélkül hevernek tovább a könyvtárakban. A feminista kritikával való szélesebb körű foglalkozás politikai és irodalmi kérdés egyszerre, már csak ebből kifolyólag is ellehetetlenült: Az 1960-as, 1970-es és 1980-as években a regényekben, az autobiografikus irodalomban, a költészetben és még a női regényekben is nehezen vizsgálhatók női narratívák. A női hang és nyelvezet ezekben a művekben fragmentáris, a nő története inkább mellékszál, részleges vagy hibás ismereteken alapszik. A női hang nem vált (elsajátított) autoritássá, egyáltalán nem volt ura a saját diskurzusának sem, ami így többnyire jelöletlen maradt, és kevésbé tudott függetlenedni más (domináns vagy kritikai) beszélők nyelvétől. A női narratíva kimaradt az 1986-os magyar prózafordulatból is. Tehát alig, vagy legalábbis nehezen lehet elemezni, inkább csak bujkál valahol, elszórtan, nehéz létezését bizonyítani. Így csak ritka esetben állapítható meg, hogy az irodalmi emlékezet a női emlékezettel ellentétesen beszélt volna, vagyis hogy elnyomta, hiszen a független, női szubjektum saját emlékezete nem is létezett manifeszt módon, tehát nem volt mit elnyomni.  
 Csak arra vagyok képes, hogy szilánkokról beszéljek, kis darabokról, melyek alig tesznek ki egy egészet. Feltételezem, hogy a nő fogalma eleve valamilyen egyenetlenséget takar, az utóbbi tizenöt évben soha nem vált politikai vagy esztétikai autoritássá a nő. A nő inkább valami partikuláris, periferikus helyen él nálunk az irodalomban, de mintha pár éve a centrum felé közeledne. (Erről talán már lehet beszélni.)
 
Test és háború
Miután Polcz Alain 1991-ben publikálta megdöbbentő könyvét, az Asszony a fronton című művét , először kezdődött el nyílt beszéd a második világháborúban történt testi erőszakról és a nők megalázásáról. Az írónő a háborús viszonyok között történt testi megaláztatását és félresikerült házasságát mondja el emlékezetből, ötven év távlatából felkavaró pontossággal. Ugyanebben az időben kezdett el szertefoszlani a (nyugati nézőpontból többnyire) idealisztikus kép, a szocialista „szupernő” víziója. Galgóczi Erzsébet, aki ugyan az 1950-es és 1960-as évek irodalmi realizmusának képviselője volt, még Polcz Alain könyve előtt megjelentette felkavaró kisregényét Törvényen belül címmel 1980-ban.  (A könyv kissé félrefordítva, Egy másik szerelem címmel 1999-ben jelent meg németül.) A történetben a főhős egy újságírónő, aki parasztcsaládból származik, felkerül Pestre, de alig bírja elviselni a szocializmus hazugságait, vidéki riportjaiban szenvedélyesen mindig az igazságot próbálja megírni. Párhuzamosan (a másik történetet újra és újra keresztezve) bontja ki a mű szexuális vonzalmát, a homoszexualitását. Marosi nyomozó legalábbis ezt a két ? politikai és testi ? „egzisztenciális okot” tárja fel a regény végére, mikor befejezi Szalánczky Éva halála ügyében a nyomozást. A kisregény avval indul, hogy Marosi megtalálja egykori osztálytársa, Éva holttestét a magyar-jugoszláv határon, tehát szimbolikus helyen: Éva menekülni próbált nyugatra. Éva privát feljegyzéseiben bukkan a menekülés okára: Éva beleszeretett egyik kolléganőjébe, Líviába. Az Igazság napilap szerkesztősége tehát nem csupán a tragikus szerelmi történet színhelye, hanem egy olyan hely, ahol a szocializmus hazugságai kifejeződnek és ahol a másfajta szerelem kezdetét veszi. Éva éppúgy nem nevezheti cikkében 1956-ot forradalomnak, mint ahogy testi vágyairól sem vallhat nyíltan. Furcsa, paradox  módon a regény világában mint értelmiségi nő, és úgy is mint test, Éva egyszerre lesz a női emancipáció és a szocialista lét tragikus szimbóluma. Bátor nő, akinek a fővárosi értelmiségi lét börtön, szellem és szerelem kudarc. Sorsában a látszatszocializmus hazugsága mutatkozik meg és a látszatfeminizmus válik nyilvánvalóvá.
 Mindkét könyv ? Polcz Alain memoárja és Galgóczi kisregénye ? megjelenése után több évvel került a figyelem és a kritika középpontjába. Polcz Alain szokatlanul visszafogottan és tartózkodóan, ugyanakkor nőiségét hangsúlyozva, közvetlenül, az élőbeszéd hangján tudósít a háborús megerőszakolásokról. Galgóczi bűnügyi, nyomozásos története az értelmiségi nő szenzibilitásának kihasználóiról fest lesújtó, érzéki, de szikárul egyenes beszédű képet.  Sem a nyilvánosságban, sem az irodalomban nem kaptak különösebb figyelmet ezek a művek és a bennük kibomló sorsok, „női” problémák. Hallgatás övezte őket. Hallgatás és antiszociális érzéketlenség ? épp a könyvekben megtalálható jegyek ? a művek hivatalos, irodalmi és intézményes fogadtatásában is megjelentek. 
 Zsadányi Edit egyik írásában az önálló, női beszédmódokat vizsgálja, a 80-as évek női szerzőit a „túlzás retorikájával” jellemzi , mert szerinte a női beszédet eltúlozzák. Nézetét nem teljesen osztom, de kérdésfelvetése jogos. Zsadányi fontos megfigyelésének tartom, hogy a nő társadalmi szerepét és a „regényes” sorsot az irodalom időbeli kontextusában vizsgálja. A regények nőalakjai ugyanis jól követhetően a korszak sztereotípiái által formálódtak meg, ezért a 80-as években írt szövegek „nőiességét” nem igazán lehet jelölt identitásként olvasni, hanem inkább mint spontán beszédet, (az elhallgatott) női, intim világ megszólalási kísérleteként értékelni.
Nézetem szerint ezt követően, a 90-es években erős cezúra következik. Ebben az időszakban a művek többsége szintén inkább lemond az emancipatorikus, jelölt autoritásról. Ebből következően a női identitás valamiféle egységéről, egységes elképzeléséről is. A regénybeli narrátorok és a női szereplők a korábbi spontán, szaggatott, szilánkos beszédet folytatják. Vagy legalábbis ahhoz nyúlnak vissza, hiszen szükségük van az imitációjára. Az eredmény látszólag talán ugyanaz, mintha a régit folytatták volna, ott rejtőzik explicit módon az emlékezet: az újabb írásokban a régi, elnyomott, szaggatott beszéd is jelen van. A túlzás retorikája pedig eltűnik, az érzelmesség felszívódik, és így a női beszéd reflexiója megjelenik az újabb művekben. Ennek az időszaknak az irodalma sok újítást hoz, a nő megpróbálja saját, reflektált, (a korábbiaktól és a kortársaitól) el-különböző beszédét létrehozni, méghozzá épp azért, mert sajátosat, valami egyedit fedez fel a kelet-európai identitásában. Megpróbálja azt közölni, elmondani. Fontos és nem igazán elhanyagolható az ilyen szövegek vizsgálatánál, vajon hogyan viselkedik a női szöveg a domináns retorikával, az uralkodó irodalmi beszéddel szemben? Mennyiben integrálja és mennyiben tekinti eltörlendőnek azt; vagyis ignorálja-e a (magyar irodalomban főleg az 1986-os prózafodulaton alapuló) konvencionális megnyilatkozásokat? 
Talán nem véletlen az sem, hogy míg az 1990-es években számtalan magyar író aratott sikert külföldön, addig igen kevés írónő. Kertész, Esterházy, Márai, Nádas, Darvasi, Bartis igen, Galgóczi és mondjuk Erdős Virág, Forgács Zsuzsa vagy Bódis Kriszta nem. Néhány könyvet lefordítottak (Rakovszky Zsuzsa, Gergely Ágnes műveit), de átütő sikert nem igazán arattak. Kivéve Szabó Magdát, és az emigráns írónőket, mint Agota Kristof, aki viszont nálunk ismeretlenebb. Ugyanazon a színpadon vajon miért állnak a szélen a nők? Középen a férfiak? Miért nem keverednek?

Szupernő
Az 1990-es évek generációja alaposan korrektúrázta a szocialista szupernő képét, aztán egyszer csak végérvényesen elsöpörte. Az újabb generációk könyvei egyszerre reflektálják a szocialista örökséget, egyúttal kritizálják  az „új”, posztszocialista társadalmat. A szociológus szemével nézve bizonyára jól látható, hogyan változott meg az utóbbi években a nő szociális szerepe, és az is világossá vált, hogy milyen erős nyomásnak van kitéve. Adamik Mária a szocializmusból örökölt női szereppel, a szupernő jelenséggel magyarázza  ezt. A nőknek teljesen új identitást kell magukra ölteniük: (a felszínen) mutatkozzanak függetlennek, képzettnek és mobilisnak. Egy olyan társadalomban, ahol a nők évszázadokon át mint háztartásbeliek kapták a társadalmi megbecsülésüket (abban az esetben is, ha történetesen volt munkahelyük), ahol a politikai hatalom a férfiak dominanciáját erősítette, nehéz az új identitást felölteni. Ebből azonnal következnek bizonyos sérülések, túlzások, és következnek nyilvánvaló anomáliák is, melyek épp arra mutatnak rá, hogy a nők számára tulajdonképpen Magyarországon a rendszerváltozás (a Konrád György-féle „antipolitika”) sem hozta meg a várt eredményt, másodrendű állampolgárok maradtak .
 A demokrácia egy bizonyos formájának gyakorlása gyorsan meghozza annak az idealizált képnek a lerombolódását, mely a nőt kizárólag a privát szférába helyezné. Ennek oka a női kettős szerep (munka+család) hiányos alkalmazásában rejlik. A nők 1990-es évek utáni szociális helyzetét Adamik az alábbi módon sommázza: magas a válási arány, rengeteg az abortusz, és rohamosan csökken a születések száma. Ezért szerinte, ha a nőnek nincs gazdasági lehetősége arra, hogy a hagyományos férfidomináns struktúrákon változtasson, akkor csakis a kulturális-szimbolikus  marad számára, akárcsak a rendszerváltó nemzedéknek. Ebbe – tegyük hozzá ? beletartozik az irodalom is. A szocializmusban fel sem merült a nő szociális helyzete, radikális szerepváltása mint a társadalmi probléma forrása. Hiszen a diktatúrában a privát vélemény és a privát szféráról való beszéd tiltott volt, épp ezért lehetett olyan áttörő és túlzó az a fajta retorika, ahogyan a nők a 80-as évek végén, a 90-es évek elején megszólaltak prózai műveikben. Mára ez a beszéd nem csupán szimbolikus, sokkal inkább illúzióvesztett, ironikus beszédmóddá vált. A női identitásról való morfondírozás majd minden kortárs prózai műben megtalálható probléma. Az irónia szokatlan, sokszor értetlenségbe ütköző, nyílt beszéddé vált. Talán épp a női irodalomba való illeszkedése, e hagyomány hiánya miatt ütközik falakba a használata ? nem tudom ?, hiszen évtizedeken keresztül lehetetlenségnek tűnt a női identitás ironikus körülírása.
 Erdős Virág Portré című költeménye jó példának mutatkozik . A versben egy UFÓ körülírása zajlik. (Ez egy nő. / Onnan lehet gondolni, hogy nincsen / fütyije. / Még az ördögnek is van, de még a Zöldma- / jomnak is. / Még a Nagymamámból is lóg valami vonal.) Minden egyes sor performatív mondatként olvasható, mert van benne valamilyen utalás egy idegen, női testre. Még sincs szó egész, egységes történetről, tulajdonképp a vers sorai összefüggéstelenek, alig kapcsolódnak össze, logikai kijelentésként nincs különösebb formájuk. Enne ellenére minden egyes sor egy-egy jelentős kijelentés. Nem véletlenül, bizonytalan marad az is, ki beszél. A narráció tehát töredezett.  Mégis a jelentős kijelentések fontos felismerések a női társadalmi sztereotípiáról. (Néhány utalásból kiderül, Esterházy Egy nő című művével játszik a szerző.) Az egész vers a női identitás kérdése körül forog, anélkül, hogy világossá válna, hogyan fejezhető ki, (kifejezhető-e) egyáltalán a női identitás. Van-e olyan? Mi az? Mi van, ha nincs?  
 A nő tehát nem mint egész, mint létező valami (dolog) ábrázolható; inkább mint performatív idézet, különféle megfigyelések (grammatikai) alanya, ironikus körülírás. A versbéli irónia olykor nevetésre késztet, mégis tragikus képet fest a botladozó, földöntúli, idegen lényről: a nőről. Ahogy Erdős Virág portréja kezdődik, készül, és ahogy véget ér, komor ég alá érkezünk meg: A lap tetején a szokásos, fekete gomoly. // Talán a nap. Melankolikus végkifejlet nélkül itt legalábbis nem igazán lehet női identitásról beszélni, mert az alany, valaki, aki e versben beszél, nem szabad ember; akár nő, akár férfi (inkább nő) a kulturális-szimbolikus sztereotípiák foglya. Mint emberi lény ? és úgy is mint nem emberi ? esetlenül, idegenként mozog a saját szociális világában, „egy UFO a kozmoszban”.

Lista
A magyar bestseller-listákon 2005 novemberében három női prózakötet található. Az irodalmi életben sok figyelmet kapnak ezek a könyvek. Hirtelen mintha először jelentős változás történne, és női szerzők által írt prózai művek nemcsak a köznapi kulturális életben, és általában az olvasók körében aratnának sikert, hanem a kritikában is megjelenne egy másfajta beszéd, méghozzá a nőről, a női irodalomról való új beszéd. Két ismert honlap jött létre az utóbbi időben, melyek női témákkal foglalkoznak (http://www.tusarok.org; http://www.femidok.hu). Ezeken a lapokon helye van a női irodalomnak, ebből is látható, hogy a kulturális és a társadalmi reprezentációban, milyen jelentős szerep jut Magyarországon az irodalomnak, vagyis az írott szövegeknek általában. A szövegek írása, a szövegek publikálása ebben az értelemben új funkciót kap, méghozzá az autoritásét. A beszéd és a beszélő szabad artikulációja válik lehetővé általa. Ezek a fogalmazások bármikor visszakereshetők, mert nyilvánosan megjelennek, maguk a bizonyítékok, hogy keletkezőben van egy újfajta, más, a korábbiaktól eltérő beszéd és fórum. A beszédnek pedig van helye, igaz, kívül a nagy beszédeken és a nagy fórumokon, a centrumtól távol. A figyelem ráirányult ugyan az utóbbi három évben a női irodalomra, mindemellett még nem igazán értelmezhető pontosan az a hely, ahol, és ahonnan e beszéd áramlik, hiszen olykor rendkívül heterogén, konfrontatív beszédről van szó..
 Nem sokkal ezelőtt jelent meg Éjszakai állatkert címen egy női antológia, melyben női szerzők beszélnek a szexualitásról, a kötet szerkesztői írónők, Bódis Kriszta, Forgács Zsuzsa, Gordon Agáta . A kötet borítója kissé giccses, a szövegek irodalmi szempontból vegyesek, vitathatók, ugyanakkor maga az antológia hatásos, szellemes, sokszínű, tehát azonnal vitákat generált, ami tulajdonképpen a könyv performatív jellegéből adódott éskülön jót tett neki. Önmagán túlmutató irodalomról van szó, melynek szimbolikus, társadalmi-kritikai éle van. Ugyanakkor némely szöveg nemcsak társadalmi pamflet, hanem a domináns mércét is provokálja, vagy ami még jobb, kielégíti, tehát a magas irodalmi kánonban is megállja a helyét. A szabad, ismeretlen és szokatlan beszéd, a szex mint hívószó megtette hatását. Szokatlan esemény volt a kötet megjelenése a magyar irodalomban (a performatívitás gyakran hangsúlyozottan is a női írás része). Mit jelent ez pontosan az antológia szempontjából? Olyan szokatlan gesztust, mely a kortárs irodalom megszólalásait provokálja, először elfogadhatatlanná teszi magát, mintegy kívülről szól bele az irodalmi rendszerbe. A könyv megjelenési formája az antológia olvasásához tartozik, maga is egy (feminista) manfiesztum, vagy legalábbis akként olvasható cselekvés, de nem csak úgy, hiszen nem direkt módon nyilvánul meg a nőről. Három írónő harminchárom másikat meghívott, hogy írjanak a szexualitásról. Mint műalkotás nyilván határeset az Éjszakai állatkert, hiszen maguk a szerkesztők is egy női sztereotípiához nyúltak, a testhez. Csakhogy nyilván nem csupán erről van szó, a test mint anyag a társadalmi performanszok első szabályozó felülete, ugyanakkor első tiltakozó helye is. A sztereotípia működött, mozgásba lendült: a könyvben megszólalók komolyabb visszhangot kaptak. Volt olyan kiadó, amelyik válaszul megjelentett híres sztárokkal egy kötetet, amelyben férfiak beszélnek a szexről. Alig pár példány fogyott el.
 A nő az irodalomban mint szerző nem idegen test többé. Az utóbbi években számos olyan regény, verses- vagy novelláskötet látott napvilágot, mely jelentősen hozzájárult az arányok megváltozásához. Nagy Gabriella már említett regénye és Erdős Virág művei mellett (némileg önkényesen) emelném ki Bódis Kriszta regényét, a Kemény vajat, Forgács Zsuzsa és Lovas Ildikó ironikus novelláit, regényeit, Tóth Krisztina felkavaró lírai történeteit és Karafiáth Orsolya játékos szerepverseit. De például Rakovszky Zsuzsa klasszicizáló regényei és költeményei évek óta meghatározóak. De most mégis inkább visszakanyarodnék az időben.

Privát ügy
Galgóczi Erzsébet prózáját (1930-1989) sokáig a „realizmus” nem igazán találó fogalmával illették. Az írónő idejében Lukács György még élő meghatározója volt a realizmusnak, s ezt sokan a hatalomban nagyon komolyan, szó szerint vették. Lukács esztétikai nézete szerint „minél nagyobb valamely író, annál kevésbé privátak az élményei és az alkotásai.”  Galgóczi és más kezdő művészek, értelmiségiek ebben az időszakban az önkritika állandó kulturális nyomása alatt álltak. Az önkritika a hatalom széles körben alkalmazott technikája volt az 1950-es években Magyarországon és a Szovjetunióban. Sok író, kritikus, rendező publikálta, hozta nyilvánosságra újságokban saját önkritikáját. Talán szokatlan és szembetűnő eredményre vezetett Galgóczi-esete, aki önkritikájában saját homoszexualitását fedte (fedezte) fel. Saját bevallása szerint, érzése burzsoá betegség, mellyel keményen meg kell küzdenie. Naplójában, melyet 1950-ben vezetett, további bejegyzéseket találunk érzéseire és a küzdelemre vonatkozóan, ezek a bejegyzések a korabeli pártzsargon kifejezéseivel íródnak: „Persze egészen nyugodt nem vagyok, mert ott van még legújabb ellenségem: a szervezetem” .  Később Galgóczi életművében (és életében is) cezúra következik, nagyjából az 1970-es évek végétől egészen másképpen nyilvánul meg műveiben, mint korábban. A „betegségét” nyíltan vállalja, és egyik legfontosabb regényében, a Törvényen belül-ben erős (felkavaró, egyelőre társtalan) kritikát fogalmaz meg a szocialista rezsimmel és az általa hangoztatott értelmiségi nőideállal szemben.
 Korabeli kritikusok a művét önéletrajzi írásként olvasták. A túl sok pesszimizmust és a „fekete körömlakkot” rótták fel neki. Igazuk volt, de nem az ítéletüknek, épp ellenkezőleg: Galgóczi pesszimista és dezilluzionista író, kisregényének hősei a társadalom perifériáján végzik, figurái ? értelmiségi nők, akik a Rákosi-érában vagy az 1956-os forradalmat követően elveszítik az egzisztenciájukat ? a nagyvárosban élnek, munkanélküliek, kávét szürcsölnek, Munkás-cigarettát szívnak, és olcsó konyakot isznak, egymás ágyába bújnak. A hideg, fűtetlen albérletükből presszókba menekülnek, azon morfondíroznak, öngyilkosok legyenek-e, vagy szökjenek inkább nyugatra. Galgóczi hősei meztelenek, kiszolgáltatottak, testileg éppúgy, mint gondolataikban, lelkükben. Érzelmeikben szilánkokra tört, vágyakkal teli, sérülékeny figurái már nem tudnak semmilyen kollektív vagy reális dilemmát megoldani, túl komolyan vették a dolgokat, és mindig az igazság kimondásán törték a fejüket. Szegényen és csupaszon állnak szemben olvasójukkal a regények végén, mikor eljön a haláluk; a hatalommal, mikor annak nem kellenek többé.
 A Törvényen belül című elbeszélésben is olyan dilemmát kellene meg/feloldania a főhősnek, amelyben a kollektív meggyőződés, a sulykolt szimbolikus rend és a szabad individualitás ütköznek, egymás útját állják, úgy mint test és társadalmi szerep, szexuális vágy és politikai meggyőződés, egyszerre kívül és belül zajló konfliktusok, melyek egymástól nemhogy függetlenek, hanem nagyon is összenőttek. Az identitásválasztás szabadsága nyilván a szabad beszédet, e beszédhez való jogot feltételezné és eredményezné, és ? a műben szimbolikus értelemben is ? a szabad szexualitást. Mivel azonban az újságírónő, Éva megírja riportjaiban az igazságot, beszámol róla, milyen válságot tapasztalt vidéken (amibe egyébként saját magát, saját identitását is belevetíti), nem publikálhatja írását. Minden felborul. Közben beleszeret a kolléganőjébe, Líviába. A regényben így két oldalról ? a test felől és a meggyőződés felől ? éri kemény kritika az 1950-es évek Magyarországát. A szimbolikus rend felbomlása, és e bomlás mentén kibontakozó testi jelek és az írás (a test mint politikai autoritás, az írás mint az igazság és hazugság nyelvi viadala) máig érvényessé teszik Galgóczi dilemmáit, mert a női írás alapkérdéseit fogalmazza meg művében.
 Nagyjából az alábbi tipológia mentén rendezhető el az 1970-es és 1980-as évek prózaírói generációja:
 ? A túlzás retorikája, a nőiség hangsúlyozása (Polcz Alain)
 ? A politika, a magyar történelem és a történelmi traumák bevonása a regény terébe; társadalomkritikai attitűd; a politikai szocializmus és a nihilista polgári társadalom antagonizmusa; a hősöknek világos politikai meggyőződése van, ami azonban nem választható el a női identitásuktól (Galgóczi Erzsébet, Gergely Ágnes)
 ? Polgári nevelődés-regény és önéletírás középpontba állítása; erős eufemizmus a kulturális emlékezet terén (Szabó Magda)
 
Sorstalanság
Bódis Kriszta írásaiban, ahogy általában véve a fiatalabb generációhoz tartozó írónőknél, a női identitásról való beszéd sokkal nyíltabb ? vagy ha úgy tetszik ? brutálisabb és egyértelműbb, mint korábban. A kortárs magyar irodalomban a „nő” ? Nagy Gabriella fogalmazásával élve ? kevésbé szalonképes, hiszen nem feltétlenül illendő témákról ír . Vagyis kívülről, a perifériáról halad a centrumba, kurrens témákat boncolgatva. Ezek szerint egyre több (női) kritikus fogalmazása világít rá, hogy igenis meghatározható  beszédmód a női irodalom, a női írás pedig sajátos, eltérő, másfajta beszéd. Az 1990-es évtizedben és az utóbbi években egyre többször került a női írás (écriture feminine) fókuszába a nő társadalmi sztereotípiája mellett (mely eleve a maszkulin társadalmi dominancia szerint alakult) egy másfajta kiszolgáltatottság, a kelet-európai létezés. Zsadányi Edit azt vizsgálja, hogyan képes a női próza erős, ugyanakkor szóródott szubjektivitást kijelölni; szerinte a kortárs női irodalom úgy is megírható, mint eleve a nőiség (nyelvi) kiszolgáltatottságának a története .
 Talán kevéssé meglepő a társadalmi egyenlőtlenség domináns motívuma Bódis Kriszta regényében, a Kemény vajban, melyet akár úgy is olvashatnánk, mint szociológiai riportot a kisebbségi létről. Ennek ellenére mást olvasunk, megdöbbentő és hatásos fikciót tett le az asztalunkra a szerző: a regényben egy fiatal nő (maga az elbeszélő) Magyarország legszegényebb, elmaradott régiójából (Ózd környékéről) prostituálttá válik, hosszú, részletezett monológban írja meg nekünk a kiszolgáltatottságának történetét. A monológ hangot követel, melyet a szerző Bódis Kriszta kölcsönöz neki, aki így munkája során tulajdonképpen egy prostituáltnak a nyelvét rögzítette.
 A könyv egyszer már régimódinak titulált, de most általa újra felfedezett irodalmi eszközhöz nyúlt (és a női irodalom körül fontos vitát indukált):  az erős, stabil, beszélő énhez. Nyilvánvaló volt, sok támadás éri majd azt a szerzőt, aki ennyire explicit módon tálalja írói szándékait. Némely kritikusok tehetetlenek, ha egy regényben első pillantásra valaki nagy igazságot szeretne közölni emberi sorsokról. Bódis Kriszta ? más szempontokból ? megfelelő, de lehet, szokatlan eszközt választott. Nem volt mit tennie, hiszen figurájának hangja, beszédmódja, az egész alak metaforája eddig ? tudomásom szerint ? nem létezett a magyar irodalmi nyelvben. A regény sikert aratott (persze sok elutasítást is kapott). Ahogy a szerző fogalmazott: „A könyvem a determinált emberek harcáról szól, szabadságról, sorsról és sorstalanságról. Csak sokkal később értettem meg, hogy a regény főhőse Kertész értelmében sorstalan ? egyáltalán semmi esélye nincs rá, hogy kikerüljön a determináltságból. A determináltság a Kemény vajban olyan hatalom, mely embereket és bizonyos csoportokat születésüktől fogva meghatározott előjogokkal ruház fel másokkal szemben. Aki hozzájuk tartozik, hatalmat gyakorol, és másokat embertelen szituációkba sodor akkor is, ha csak passzív, és jóhiszeműen élvezi a neki jutott privilégiumokat. A mindennapi magyarázkodás, a hallgatás és az elhallgatás mögött mindig ott lapul a totalitarizmus démona. Ezért írtam ezt a könyvet.” 
 Az általános női identitásválság Magyarországon az 1990-es években bizonyos művészeti konstrukciókat is a háttérbe szorított, olyanokat, melyek éppen a nő egyedi, sajátos, el-különböző identitásának próbáltak nyelvet keresni. Mindeközben az irodalmi piacon rendkívül megnőtt a kereslet az úgynevezett női irodalmi műfajok (szinglikönyvek, önéletrajzok, szülési naplók) iránt. Ezek a könyvek azonban gyakran inkább csak megerősítik a társadalmi sztereotípiákat, bizonyos olvasói elvárást, ízlést elégítenek ki, elsődleges funkciójuk a szórakoztatás, a vicces hang, különösebb esztétikai értékkel kevesen bírnak közülük. Ennek ellenére úgy látom, ez a változás, beleértve a nő új helyét a társadalomban, jól jön a női írásnak. Új regénytípusok jelennek meg, és hangot kap a másfajta irodalmi beszéd, nevezzük jobb híján női nyelvnek, női írásnak. Mint láttuk, ennek meghatározott témái és formája (formátlansága) van. E változás persze lassú folyamat. Sokszor inkább hallgatás, mint beszéd veszi körül. Az irodalomkritika reakciói és az irodalmi intézmények is inkább még vonakodnak tőle. Nem véletlenül, hiszen a magyar kritikai élet, az irodalomtudományos élet (a magyar politikai élet!), a magyar irodalom külföldi intézményei a régi dolgok konzerválásában érdekeltek; nehézkesek, inkább a saját bevált/beváltatlan érdekeik (sérelmeik!) képviseletében vélekednek az újabb irodalmi művekről. A női identitás nem stabil identitás, a női beszéd nem könnyen követhető diskurzus, inkább sebzett, szilánkos. Akaratát igen kevéssé tudja Magyarországon érvényre juttatni, s amíg a hatalom bizonytalanságban tartja, ez valószínűleg így is marad. Egyszerűbben mondva: Magyarországon a nőket nem feltétlenül nők reprezentálják, inkább csak valakik, mások helyettük.

Az írás felkérésre született külföldi közönség számára. Az eredetileg német nyelvű előadás 2005 novemberében Frankfurt am Mainban hangzott el A nő a kibővült Európában című nemzetközi konferencián. Az eredeti szöveg megtalálható a www.kakanien.ac.at/beitr/materialien/Nkiss1.pdf honlapon.

 
KISS Noémi
Határhelyzetek. Paul Celan költészetéről
Anonymus, 2003

Tájgyakorlatok
JAK–Kijárat, 2003

Trans
Magvető, 2006

„Fekete-fehér fény”
(Biográfia és fotográfia Nádas Péter:
Valamennyi fény című munkájában)
In: Egytucat. Kortárs magyar írók
női szemmel
JAK–Kijárat, 2003

„Az idegen táj és gyakorlata”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Egy szobor szépsége és mentsége”
Magyar Lettre Internationale, 43

„Digitális Bédekker”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Bukó –
Csoportos utazás kelet felé”
Magyar Lettre Internationale, 49

„H mint néma határ”
Magyar Lettre Internationale, 54

„Csernovic”
Magyar Lettre Internationale, 58

(Farkas Zsolttal, Marno Jánossal,
Németh Gáborral, Péterfy Gergellyel
és Szilágyi Zsófiával)
Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyveiről
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48



Lettre, 63. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu