BARTIS ATTILA: Van pálinkád?
 
KEMÉNY ISTVÁN: Nincs.
 
Így nem lesz könnyű, mert ez most egy nagyon faramuci helyzet. Németh Gábor arra számított, és első ránézésre nem is ok nélkül, hogy ha mi ülünk le beszélgetni, akkor sokkal közlékenyebb leszel, mint egy vadidegennel. A valóság viszont az, hogy kerek húszévnyi barátság után valószínűleg lehetetlen lesz jó pár dologról úgy beszélgetnünk, hogy majd egyikünk se feszengjen az önismétlés miatt. Különben amikor interjút készítenek veled, melyik az a kérdés, amelyik a legjobban idegesít? 
 
Annyira rosszul beszélek, hogy egyszerűen nincs pofám a kérdéseket szidni. 
 
Akkor majd lesznek pótkérdések. A pótkérdés olyan kérdés, amelytől engem biztosan kiverne a víz, és valószínűleg te se tennél fel másnak, önmagának viszont ha tetszik, ha nem, felteszi az ember. 

Rendben.
 
Volt olyan pillanat, amikor a „verset írok”-ból „költő vagyok” lett? 
 
Ez azért még ma is problémás…
 
Egész más erről beszélni… Például úgy mutatkozni be, hogy Kemény István költő. Ez valóban problémás. Ma nehéz ezzel a szóval bánni, jól bánni. De, hogy a „költő vagyok” valóban problémás lenne, azt nem hiszem. 
 
Igen, igen, erről van szó. Halálra idegesít, ha úgy címez nekem valaki levelet, hogy K.I. költő…
 
Tehát volt ilyen kitüntetett pillanat, amikor ez átfordult? Csak azért kérdem, mert tudom, hogy volt, és az ilyen pillanatok, vagy inkább utólag pillanattá sűrűsödött évek azért elég fontosak. 
 
Igen, volt. József Attila ugyan soha nem volt a kedvencem, de azért élt a fejemben egy ideálkép, hogy egy húszéves költő az írjon egy olyan verset, mint a Tiszta szívvel. És addig nem költő, amíg nem írt egy olyat. De ha olyan jót mondjuk nem is sikerül neki, akkor legalább egy olyat, ami nem suta, nem ügyetlen, nincsenek benne rossz sorok, nem hasonlít egy mai versre (nem sokra becsültem az akkori „mai verseket”), és ezeken kívül: van benne egy ifjúi életprogram. Úgy, mint a Nincsen apám-versben. Ezeket persze csak most fogalmazom meg, hogy mi is élhetett a fejemben erről. Akkoriban csak azt éreztem, hogy egyszerűen képtelen vagyok megírni egy olyan verset, ami tetszik nekem. Adyval vigasztaltam magam elég szánalmasan (és tévesen), hogy ő huszonkilenc éves koráig csak publicisztikát írt, meg rossz verseket. Aztán már szinte váratlanul mégiscsak írtam egy verset, amiről azt gondoltam, hogy elejétől végéig jó… talán elmegy az én nincsenapámomnak. Ez a Tudod, hogy tévedek című lett.

Volt olyan év 89 óta, amikor nem voltál Erdélyben? 
 
Nem. És asszem olyan se, hogy csak egyszer… Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először - Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: 89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – és akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighisoara, de mindegy. 
 
Ha tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én. 

Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket… Hogy mit is jelent nekem? Ahogy 89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon. 

Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz. 
 
Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba… Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez. 
          Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről. 

Az Ady-cikk volt az utóbbi idők egyik legnagyobb vihart kavart írása. Egyértelmű, hogy nem hetek, hanem az elmúlt 16 év kellett ehhez a cikkhez. A könyv apropónak megfelel, de mi adta az utolsó lökést, hogy végre megírd? 
 
Tavaly megjelent Domokos Mátyásnak A Komp-ország poétája című Ady-szöveggyűjteménye, ami azoknak is érdekes, aki nem irodalmi érdeklődésűek, de szeretnének képben lenni Adyval kapcsolatban. Réz Pál megkérdezte, nem írnék-e erről a könyvről recenziót a Holmiba, és amikor mondtam, hogy nem vagyok filológus, vagyis szakember, azt válaszolta, nem baj, írhatok arról, hogy mi a helyzet ma, 2005-ben Adyval - szerintem. Ezért írtam meg örömmel és kínlódva ezt a (mondjuk) esszét. Ebbe aztán belevettem sok minden olyasmit, ami az elmúlt tizenhat év során zavart, bántott, nyomta a lelkemet. Tulajdonképpen arról szól a cikk, milyen érzés nekem magyarnak lenni. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de közben úgy éreztem, fontos, amit én gondolok erről, mégpedig azért, mert akik erről a témáról a nyilvánosság előtt írnak, beszélnek, (tisztelet a kivételeknek) nem jól teszik a dolgukat, hanem lélektelenül, gépiesen. A pátosz frusztrált gyűlölködéssé vált az egyik oldalon, az irónia kioktató cinizmussá a másikon. Ilyen szavak röpködnek, mint „hazaáruló” vagy „fasiszta”, de úgyse számít, mert csak a másik fél mondta. Illetve nagyon is számít, mert ilyen szavakkal azért ölni lehet. Mivel én, egészséges gyávaságom révén, többnyire tisztában vagyok a szavak súlyával, ebben az esetben úgy éreztem, nem az a megoldás, hogy finnyásan távol tartom magam mindkét oldaltól, hanem, hogy a magam (tényleg) szerény eszközeivel megpróbáljam bemutatni egymásnak a feleket. Hogy mind a két oldalon a Homo Sapiens egyedei találhatók, ha ez mára talán feledésbe merült is. Ady Endre a maga korában, amikor megvolt ugyanez az eszelős szembenállás, kegyetlenül beolvasott mindkét oldalnak, nem is egyszer igazságtalanul. Én a róla szóló Holmi-cikkben megpróbáltam az ő szellemében (bár igen óvatosan) fogalmazni. Ha okosabb ember lennék, én is sokkal keményebbeket és igazságtalanabbakat mertem volna mondani. De talán jobb is, hogy nem tettem. Hátha akadt mindkét oldalon egy-két ember, aki pont ezért volt hajlandó végigolvasni. 
 
Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni. 
 
Az a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással, hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak…), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni – pedig ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet. 

Milyen élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez? 
 
Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni. 
          Szóval majdnem mindig úgy kezdek bele egy versbe, hogy van egy jó erősnek látszó sor vagy kettő, ami beindítja. Néha viszont - és ahogy öregszem, egyre gyakrabban - van egy tétel (kissé nagyképűen fogalmazva), amit ki akarok fejteni. Mondhatni, ismertetni tanaimat az adott témakörre vonatkozólag... Ilyen az Élőbeszéd-kötetből az Egy hét az öreg Káinnal című fejezet vagy ciklus. Vagy két éve több okból kifolyólag is elveszettem a bizalmamat elsősorban saját magamban, másodsorban az emberi fajban: éreztem, hogy semmi esélyünk javulni, tökéletesedni. Az a (nem éppen eredeti) érzésem támadt, hogy a Káin-féle gyilkosságot időről időre megismételjük, akár akarjuk személy szerint, akár nem. Ha személy szerint sikerül is elkerülni, a társadalom nem kerüli el. És hogy most, az utóbbi fél évszázadban éppen egy nagy Ábel-ölés után vagyunk, eddig talán a legnagyobb után, és ennek a hatása még mindig tart. Még mindig élnek a tettesek és a tanúk, de (ahogy például a délszláv háború vérengzései is megmutatták), a visszatartó erő megint gyengül. A mi korosztályunk életét végigkísérték a hírek a Dél-Amerikában álnéven élő nácikról, és itt, ma is ezrével élnek köztünk olyan emberek, akik totális rendszerek nevében gyilkoltak. Tehát elképzeltem egy Káin-figurát, aki – ha nem is halhatatlan – az emberiséggel nagyjából egyidős, és korról korra elköveti a testvérgyilkosságot. Utána meg-megpihen. Évtizedekig dekkol valahol. Amikor felismerik, továbbmenekül. Egy ilyen felismerés-továbbmenekülés története van leírva a káinos versekben. 
          Ezek közül az egyik, az Epilógus című még a többinél is koncepciózusabb. Kimondottan tankölteményt akartam írni. Hatásos formában. Ez a forma a nibelungizált alexandrin, ami Radnóti Miklós Erőltetett menetének a versformája: a verssor megbotlik a közepén. Amit különben ritkán szoktam, idéztem is belőle a saját versembe egy fél sort: fölkél és újra lépked. Azt akartam, hogy a gyilkos és az egész társadalom mozgása úgy legyen bemutatva a versben, mintha kényszerpályán hajszolná valami előre, mint egy erőltetett menetet – a saját állati természete. A célom persze nem az volt, hogy összemossam a gyilkost az áldozattal, hanem az, hogy lehetőség szerint figyelmeztessem, akit lehet, hogy az égvilágon bármit el lehet felejteni, bármilyen rossz elkezdődhet elölről. Persze magamat is. Szóval életem legdidaktikusabb versét írtam meg.  
 
Mikor mondod, hogy kész van egy vers?
 
Szerintem akkor, ha megfelel a saját szabályainak. Ha két erős sor van meg belőle, általában az már meg tudja mutatni, milyen lesz. Valahogy úgy, mint a bűvös négyzet: ha egy sorban vagy átlóban végig megvannak a számok, és még egy kockában van egy szám bárhol, akkor a többi számot ki lehet számítani. Ha mondjuk végig van írva egy hosszú vers, amiben nincs is jó sor, még az se mindig menthetetlen, mert meg lehet érezni, hogy vannak-e neki saját szabályai. Ha vannak, akkor előbb-utóbb be is lehet fejezni. Aztán persze vannak döglött versek, szép számmal. Azokkal nincs mit kezdeni.
 
Mit szoktak a kritikusok a szemedre vetni? Vagy mit nem szoktak észrevenni? 
 
Kimondottan rossz kritikát alig kaptam eddig. Enyhe fanyalgást jó párszor. De a rólam szóló kritikák döntő hányada jóindulatú volt, jóindulatúan semleges, vagy kimondottan szeretetteli. És mégis sokszor úgy érzem, hogy a kritikusok nem nagyon találnak fogódzókat a verseimben. Vagy nem keresnek bennük. Nem bíznak bennük. Vagy túl bonyolultnak gondolják őket, vagy túl bárgyúnak. És ebben mintha (bár ez lehet, hogy üldözési mánia) sok jóindulatú kritika is osztozna: többször éreztem már úgy, hogy most megvéd a kritikus: irodalomelméleti iskolák frazeológiáiba pólyálja a verseimet, és gondosan elcsomagolja az egészet. Szeretetből! Hogy ne férkőzhessen hozzájuk ártó kéz. Merthogy még ő sem bízik bennük igazán… De mindezekért igyekeztem nem a kritikusokat, hanem magamat hibáztatni: gondoltam, ennyi hozzáértő mégsem tévedhet ekkorát: valami megfoghatatlan baj mégiscsak lehet a verseimmel, ha nem győzik meg a professzionális olvasót. Azt hiszem, az bántott a legjobban, hogy nem keltettek katartikus hatást a verseim. Márpedig nekem valami olyan vers-eszményem van, hogy a vers üssön. Jó nagyot. Szakadjon be alatta az asztal. (Legalábbis egy kötetnyi jó vers alatt.) És a kritikától valahogy nem éreztem ezt az elvárást a saját verseim iránt. (Sem.) És ezért soha nem derült ki számomra, hogy hol rontom el őket (ha tényleg elrontom), hogy miért nem lettek katartikus erejűek. Mert mintha a katartikus erő nem volna tényező a kritika számára. Én nem hivatkozhatok rá, igaz, cserébe a kritika se kéri rajtam számon. 
          Nem sokkal az után, hogy az első igazi verseskönyvem megjelent (Játék méreggel és ellenméreggel, 1987-ben), írtam egy kisregényt (Az ellenség művészete). Ezer hibája volt, ma már rossznak tartom, de akkor sem tartottam tökéletesnek. A verseimhez képest pláne nem. Ennek ellenére utána hosszú évekig prózaíróként voltam elkönyvelve. Ez persze lehet, hogy egyszerű megkönnyebbülés volt: hál’ Isten, egy szépreményű költővel kevesebb! De ma visszagondolva a tíz-tizenöt évvel ezelőtti időkre, van egy olyan érzésem, hogy éveim mentek el azzal, hogy elérjem: újra költőként legyek számon tartva.  
            Szóval sokáig őrlődtem a sértődöttség és a beletörés között. Hogy ez a kor olyan, ami nem igényli a nagy verseket, illetve, hogy ha a verseim nem képesek áttörni a kritika jóindulatú idegenkedését, akkor az az ő hibájuk, és vesszenek, úgy kell nekik. Aztán mindez elmúlt. Mostanában egészséges, kincstári optimizmus van bennem.

Mit jelent az élőbeszéd? Pusztán cím, vagy már-már műfaji meghatározás? 
                            
Időnként mondják, hogy pongyolák a verseim. Tényleg vannak bennük pongyolaságok, amiket majdnem mindig szándékosan hagytam bennük. Két okból. Egyrészt pökhendi gőgből – amiért a régi építőmesterek félkészen hagytak egy-egy ablakot a katedrálison, mondván, hogy csak Isten lehet tökéletes. Sokszor hagytam benne hibát olyan verseimben, amiket amúgy hónapokig csiszolgattam. A tökéletes az steril is. Másrészt pedig mindig zavart az irodalom nyelve, amiben erős törekvés van arra, hogy elszakadjon a beszélt nyelvtől, fölémenjen annak. Én a pongyola megfogalmazásaimmal mindig is az élő nyelvhez akartam kötődni. Ez persze nem mindig sikerült, egyes régi verseimet újraolvasva tényleg pongyolának tűnnek bizonyos sorok – görcsös jófejkedésnek. Az Élőbeszéd címet azért adtam ennek a könyvemnek, mert ezek olyan versek, amikben az emberiség végső nagy kérdéseit próbáltam pofátlanul hétköznapi módon megfogalmazni, másfelől a hétköznapi élet apróságairól akartam emelkedetten beszélni.  
 
Mekkora a szerepe számodra a sikernek, vagy a kudarcnak? Egyáltalán milyen visszajelzéseket kapsz? 
 
Ezt nem tudom rendesen felmérni. A sikert mindig a jóakaróimtól hallom, ezért fenntartásokkal merem csak kezelni. Igazi sikert talán éppen akkor érezhetnék, ha biztosan tudnám, hogy vannak igazi rosszakaróim. A kudarccal is hasonló a helyzet, csak éppen fordítva: áltatom magam, igyekszem nem hinni az intő jeleknek. Valahogy mindig én tudom meg utoljára, hogy már évek óta nem jelent meg versem… Meg hogy a kutya se ismeri a nevemet. Tulajdonképpen lehet, hogy arra vágyom, hogy kritikusok egyszer végre úgy istenigazából összevesszenek a verseimen. 
          Egy régi barátom azt mondta egyszer, hogy az én verseim nem passzolnak az iskolai tananyagba, mert ezek éppen azok a versek, amiket a pad alatt olvasnak a diákok. Ez egy nagy dicséret volt. Már-már siker.
 

Bibliográfia

KEMÉNY István
Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez
ELTE, 1984

Játék méreggel és ellenméreggel
1987

Az ellenség művészete
Holnap, 1989

Témák a Rokokó-filmből
Holnap, 1991

A koboldkórus
JAK – Pesti Szalon, 1993

(Vörös Istvánnal)
A Kafka-paradigma
Széphalom, 1994

A néma H
Pesti Szalon, 1996

Család, gyerekek, autó
Palatinus, 1997

Valami a vérről
Palatinus, 1998

Hideg
Palatinus, 2001

Élőbeszéd
Magvető, 2006

„Komp-ország, a hídról”
Holmi, 2006. 2.

„litera net-napló”
litera, 2005. 11. 28 – 12. 04.

BARTIS Attila 
A séta
Balassi-JAK, 1995

A kéklő pára
Magvető, 1998

A nyugalom
Magvető, 2001