A József Attila gimnáziumban, ahova jártam, hamar kialakult a délutánok rendje; amikor véget értek az órák, az iskola környéke, mindenekelőtt a Feneketlen-tó volt a szabad idő terepe. A hatodik óra befejeztével az Ernő nevű hentesnél indult, forró kolbászzsírban megmártott, mustárral megfejelt zsíros kenyerekkel, a legtöbbször a park bokrai közé húzott padokon, vörös- és fehérboros palackokkal felszerelkezve folytatódott, és a történelem illetve a művészet egetverő kérdéseiről zajló beszélgetésekkel telt kora estig. Pénteken és szombaton, a gimnázium első éveiben alternatív koncertek, később a Zeneakadémia, Péterfy Gergővel és Simon Balázzsal. És mind eközben,  mellett, után és előtt az elsősorban alsórendű kocsmák; a borozók: pl. az Izsáki és az Egri gödör, a presszók: pl. a Don kanyar, a budai sörözők: pl. a Kisvigadó és az Avar. Simon Balázs költő volt, három évvel ezelőtt halt meg. Akkoriban angyali és ördögi lény, megszállott és megszálló, tomboló tehetség és önző kisgyerek, tébolyodott és a végletekig logikus elme, akivel ha csak egyszer is találkozott az ember, többé nem felejtette el. Péterfy A B oldal című könyvét ajánlom elolvasni annak, aki róla és erről az időszakról valamit tudni akar. A Nulladik óra című kötetemben én sem hagyhattam szó nélkül – az egyik elbeszélés központi alakja ő.

Volt időszak, amikor esténként nem mehettem el otthonról, a kettes átlag felé zuhanó úgynevezett tanulmányi eredmények indokolták a szülői döntést. A szobafogságom alatt a korlátozott, a helyhez kötött időt is szabad időre lehetett váltani: sok mindent, válogatottan jó könyveket olvastam válogatás nélkül, a megértésnek, így visszatekintve, nyilván egy teljesen más szintjén, mint ahogy azt akkor az ember önhitten és gőgösen gondolta, de kétségtelenül kíváncsian, elszántan, büszkén, elkötelezett melankóliával. Thomas Mann-nak van egy elbeszélése a Zűrzavar és kora bánat; erről az időszakról ez a cím jut eszembe; minden szó, mondat, és gesztus, barátság, szerelem és harag, minden könyv, zene és kép mitologikus erővel, tehát hősies pátosszal és lélegzetelállító emelkedettséggel bírt. Mert szinte minden először van. Minden beavatás, szertartás és misztérium. Ennek ellenére, ha olyan valakivel találkozom, akivel azóta elvesztettük egymást, megakadt valahol a közös történet, nem erőltetem a beszámolókat, mert előbb-utóbb, a családi és munkahelyi hercehurcák számba vétele után ott kötünk ki, hogy emlékszel, amikor a nagyszünetben... Nem zárkózóm el okvetlen, de olyanok ezek, mint a veterántalálkozók: mintha az lett volna az egyetlen, igazi, érvényes élet, mintha ottfelejtődött volna valami. Szerintem meg mindenkin egyenként múlik, hogy otthagyja-e, ottfelejti-e vagy sem az életét az öltözőben. Én jól éreztem magam akkor, meg rettenetesen éreztem magam akkor. Küzdelmes keresés volt, önmagamnak, a saját személynek keresése. Mindenkinek a saját akadálypályája. Az esetemben például Simon Balázs jelenlétének mágikus realizmusa, vonzó és fenyegető alakja, a napi izgalom és bűvölet a közelében, ugyanakkor a félelem az elveszéstől, sőt a megsemmisüléstől. Ha már egyszer Thomas Mann felmerült, persze nem véletlenül, emlékeztetve akkori életünkben betöltött fejedelmi szerepére, akkor jöjjön még egyszer: Mario és a varázsló. Balázs bárkit le tudott nyűgözni észjárásával és nyíltságával, el tudott kötelezni retorikájával, meg tudott törni érveivel. Szinte bármit megtehetett. És ez itt most nem szemrehányás vagy számonkérés, és nem kegyeletből vagyok megengedő: egy tizennégy éves embertől nem kérem számon, hogy a másik személyes szabadságát tisztelje, arra a saját szabadságának bizonyos lehetőségeiről lemondva legyen figyelemmel. Benne olyan szuggesztív lelki töltet volt és szellemi fölény, aminek nem tudott korlátot szabni. És szeretetéhség volt benne, ami korfüggetlenül nehezen megformálható, párbeszédre bírható érzés. A kíméletlen, kizárólagosságra törő ítélkezés hajlama is jellemezte. Előrehaladott intellektuális kora kérlelhetetlenségre, szikrázó elmeéle az esztétikai és az etikai bíró szerepére csábította: keményen el tudott bánni művekkel és emberekkel. Az attitűd ragadós és vonzó volt. Németh Gábor mondogatta régebben a kritikáimról, és jó hogy mondta, hogy van bennem egy iskolamesteri szigorúság, kérlelhetetlen megmondás. Ez a régi nyom abból az időből valóban sokáig elkísért.

Hogy Simon Balázs a barátom volt-e, engem a barátjának érzett-e; szinte irreleváns kérdés, azaz megválaszolhatatlan. Mindegy, mit mondtunk akkoriban egymásnak és magunknak erről. Kapcsolatunkat sorsszerűnek látom, mind a mai napig döbbent fájdalom fog el, ha arra gondolok, hogy ennek a mélyáramú történetnek hány fázisa marad most már – a földi idő tekintetében – örökre megélhetetlen.

Sokat kellett, és mivel természete szerint ez a „művelet” befejezhetetlen: kell dolgozni magamon, hogy az esendőségekkel, az esettségekkel, a törésekkel szemben, legyenek azok emberi vagy művészi gyengeségek, inkább megengedő és főleg megértő legyek. Legalább: megengedőbb és megértőbb. Állandó mérkőzés, hogy el tudjam engedni magam, hogy ne feszüljek rá a felismerésekre, amelyek pillanatok alatt rögeszmékké dermedhetnek, ha körömszakadtáig ragaszkodunk hozzájuk.

A barátságnak rendkívüli fontossága van. De még nagyobb a barátságosságnak. Utóbbi a nehezebb, hiszen nem napi szinten "kifizetődő" alapállás, nehezebb feltölteni vagy töltés alatt tartani. Nem "csereszabatos" attitűd, nem a visszaigazolások éltetik. Karbantartása állandó figyelmet és nyitottságot követel. Nem kérkednék azzal, hogy mindig barátságos vagyok.

Az én szabad időm részben az előbbi kontextusban formálódott, és ebben egyfajta életidegenség is volt.  A lázadás a szabad időért történik, azt hiszem, harc a saját időért, magadért, az élet különböző, kötött időbeosztású, tehát tartalmú formáival megy szembe, de ettől még nem feltétlen életidegen. Az életidegenségen azt értem, hogy volt egy időszak, amikor azt gondoltam, jó volt azt gondolni, jó ötletnek tűnt, hogy egyedül a művészetnek, az irodalomnak, a remekműveknek és a zsenialitásnak érdemes élni, és ez kizárólag a világ ellenében képviselhető hitelesen. Ehhez lásd egy lángoló tekintetű kamasz – megint Thomas Mann – Doktor Faustus olvasatát. Volt valami életmegvető bátorsága a lázadásnak, és persze volt habzó realitása is: a Móricz Zsigmond körtérről kiinduló házibulik világának tékozló éjszakái. Mert bármennyire is igyekeztem kihátrálni a világ „hívságaiból”, azért az Országház borozó pincéjéről, a Fradi-meccsekről, a házibulikról nem lehetett egykönnyen lemondani, ebben végeredményben, a fentebb említett módon, a szüleim „siettek segítségemre”. 

Az alkohol, mint mindenkinek, beilleszkedési segítség volt, szocializációs anyag, meg hagyomány, kulturális konnotációkkal, legendákkal, mitológiával. Minden komolyabb erőfeszítés nélkül a Magyar Pimodán lakójává válhatsz: Ady és Hajnóczy (lásd A halál kilovagolt Perzsiából elhíresült névsorát) és Vörösmarty és Latinovits rokonának tudhatod magad azonnal, a pusztulás lovagjának. Ebben a fázisban lehet szenvedni, kinyújtózni, önsajnálkozni, minden cselekvés lehetőségét elvitatni és a végén beledögleni. Egyszerre lehetsz hős és áldozat. Deviáns és mártír egy életre. Itt most kimondottan a hetvenes-nyolcvanas évek hagyományáról beszélek, a mély gyökerű előzmények ismeretében. A Hajnóczy Péterről készült interjú-kötetben szerepel egy Nádas Péter-beszélgetés, amiben Nádas az ismert, éles, olykor ítélkező, de ebben az esetben elháríthatatlan pontosságú hangján szólal meg, és ennek a mondakörnek a szereplőiről, minden elismerését fenntartva, azt mondja, hogy hősei felültek az önsajnálatuknak, idézet vége. Hajnóczy felejthetetlen élmény az életemben, írásainak jelentős részét ma is a magyar novellairodalom legjobbjai közé sorolom, de belső, szubjektív helyiértékének akcentusai megváltoztak. Prózája és figurája számomra hosszú ideig szent és sértehetetlen volt, mitikus alakjának jellegzetes jegyeiből magam is beépítettem egyet s mást a saját elképzelt portrémba; a fenegyerek vonásai közé jól illettek „Márai” illetve a „fiú” önpusztító, belső (t)örvényei, (ki tudja hány személyből, hány bábból kell kikeljünk, míg önmagunk leszünk?), ezért a Nádas-szövegtől sokáig idegenkedtem, nem szerettem, de egy ideje az egyik kikerülhetetlen megközelítésnek, elrugaszkodási pontnak tartom a magyar reménytelenségfutam megértéséhez. 
Ha nem vagy résen, az alkohol elfed; nem találod magad, és nem találsz ki magadból, és megtapasztalod, hogy ez nem ellentmondás. Az iváshoz nagyfokú figyelem, azaz intelligencia kell, olyan, ami nem a könyvtárakban beszerezhető, és bár én könyvtárakba járni semmilyen okból nem szerettem – inni sem ott tanultam –, nem állíthatom, hogy kimondottan szofisztikált ivó lennék.

A politikai szocializációm korán kezdődött. A családban rendkívüli hangsúllyal kitartott hang volt az ezek és a mi ellentéte. Kiskoromtól az első mondatokban ott volt a szó: rendszer, az első szavak egyike. A rendszer, amivel szemben nem lehet mit csinálni. A szüleim persze nem a deviáns stratégiát választották. Orvosként, szakmailag is kiváló emberek lettek, csinálták, ami dolguk. 

A koromhoz és az akkori helyzethez képest mindezt tragikusan és deprimáltan éltem meg. Egy, a történelmet felszámolni akaró korban, zárójelbe tett időben, szélárnyékban, de voltaképp állandóan történelemben és politikában éltünk. Persze számtalan hősies pillanattal: március tizenötödikékkel, Szabad Európával, koncertekkel, szamizdattal, Mozgó Világgal, filmklubokkal, alternatív színházzal stb., de a legcsekélyebb remény nélkül. Mert az „amíg itt vannak az oroszok, addig úgy sem lehet semmit csinálni” üzenetét kilúgozhatatlanul a sejtjeimben hordtam. Pszichológiailag ez két dolgot is jelentett. Egyrészt, hogy a végtelenségig ki lehetett nyújtani, elodázni a döntéseket és a választásokat, vagyis a gyerekkort, a felfüggesztett idő erre nagy léptékű fedezetet nyújtott, másrészt a fennálló uralkodói és a regulatív értelemben állt szemben, felnőtt világként (semmilyen diktatúra nem veszi emberszámba alattvalóit), ami visszaható érvénnyel, az egyén történetét is megsarcolta, feltételes módba helyezte. Ennek nagyon markáns személyes konzekvenciái is voltak; mindenekelőtt az ún. értelmiségi szocializációra gondolok, amely többszörösen skizofrén „beilleszkedésként” jellemezhető: egyrészt a rendszeren belüli – elsősorban a politikai vezetés „figyelmében” megmutatkozó – respektusa miatt, ezzel párhuzamosan társadalmi elszigeteltsége folytán, emellett a többnyire adódó, így-úgy, de szükségképpen az állam által megszabott korlátok között megteremthető anyagi és életmódbeli függősége/függetlensége okán, ugyanakkor a különböző csoportok törzsi mítoszai következtében. 

Az ország ugyan nem volt homogén, de én egységességet láttam, egységességet és mélyen húzódó egyezséget a kádári kiegyezésben. Ez belenyúlt a nyolcvanas évekbe, és úgy tűnt, bármeddig eltarthat. Magyarországnak az operettbe illő, az elmúlt tizenöt évben játszódó, savanykeserű tragédiája onnan származik, hogy alulról jövő társadalmi kezdeményezések nélkül kötöttek ad hoc politikai erők szerződést. Társadalmi szándék nélkül társadalmi szerződést. Itt nem a szabadságért folyt a küzdelem és nem a többpárti demokráciáért, hanem a fogyasztás szabadságáért, a demokrácia felhalmozható és elfogyasztható árubőségéért.

Tehát akkoriban a társadalomra rákényszerített kamaszkorban volt kénytelen élni az egyén.  Akkor most egy egész nemzedék szenvedi az elmaradt felnőtté válást?  Talán pont e miatt a hiátus miatt érzem ezt az ítélkezéstől mentes naplószerűséget az utóbbi idők kortárs regényeiben?

 Egy regény, ha jó, soha nem ítélkezik. A mostanában megjelenő apa-könyvek a megkésett fejlődés (ld. Szűcs Jenő: Európa három történeti régiója) megúszhatatlan következményei, szükségképpeni fázisai, kísérletek az önállóság megteremtésére, szabadulási kísérletek a gyerekkor perspektíváiból. A felnőtt világból, pontosabban a felnőttség fogalmából hiányzott annak lényege: a vállalt cselekvés, a személyiségnek a pillanaton túlmutató, morális vetületű szabadsága. 
Ha egyéni szabadságot mondok, akkor a felelősség fedezetű szabadságra gondolok. Magyarországon azt hittük, hogy széthúzzák a függönyt, kinyitják az ablakokat, dől a friss levegő, süt be a nap, és onnan majd mindenki azt csinál, amit akar. Negyven éven át minden önálló gesztus szabadnak tűnt, ami nem követte a hétköznapok klasszikusan nyárspolgári sormintáját. Az államhatalom uralta világban az összes ilyen gesztus szabadnak tűnt. Csakhogy ez negatív szabadság volt: valamitől való szabadulás. A gyerek szabadsága. Minderre nemrégiben a televízióban egy kerekasztal-beszélgetésen Németh Gábor barátom úgy reagált, hogy itt most felnőni nem tudó, örök kamaszok ülnek, amivel én messzemenőkig egyet is értettem. Ha megnézzük pl. a zenei szubkultúrát, mondjuk a Trabant vagy a Balaton dalait, a nyolcvanas-nemzedék infantilizmusba mentett világával szembesülünk – emblematikus szövegek. 
 

Ez az „elmentett világ” egyúttal menekülésként is értelmezhető.  A meneküléshez pedig az egyedüllétet, sőt a magányosságot tudom kapcsolni. 

 Az elmúlt években egyedül élek. Ez az első szakasz az életemben, amikor nemcsak megtanultam egyedül lenni, hanem meg is szerettem. Sokat vagyok itthon. Ugyanebben a lakásban lakom már nyolc éve, és ebben a nyolc évben sok menekülés is volt. Úgy látom, hogy az egyedüllét, sőt odáig megyek, hogy annak kellemetlenebb arca, a magány fontos iskola. Azt látom, hogy sokaknak kimarad az életéből. Többféle menekülő útvonal van; ahogyan az alkohol, ugyanúgy egy kapcsolat is lehet az. Én ezt megúsztam. Volt mögöttem vagy bennem valami – angyal, belső hallás, szerencse, sors, attól függ honnan nézzük – ami megmentett attól, hogy egy kellőképpen elő nem készített életszakaszban a társas létnek a családi formája határozza meg az életem. Nekem ilyen fajta saram az életben hál’ istennek nem lett: az életét „ideig-óráig” igen, de egy életre szólóan talán senkinek nem veszélyeztettem. Egy ponton túl bejött a rombolás ösztöne, amivel úgy vertem szét a kapcsolataimat, hogy a hölgyszemélyek, akik áldozatosak, odafigyelők és türelmesek voltak velem a végtelenségig, már nem lehettek áldozatosak és türelmesek. Rettentő sokáig nem értettem, mi történik bennem és körülöttem, mi az, ami nem hagy nyugodni, mitől lesz légszomjam pillanatok alatt. Nem mondanám, hogy tudtam: amíg én nem vagyok saját magammal beszélő viszonyban, addig mással sem lehetek, de egyfajta tudásom lehetett róla, ösztönös, belső erők irányítottak, öntudatlanul. Ha az egyik fél saját alapkérdéseiben nem lát tisztán, akkor előbb-utóbb a rombolás lép működésbe, a kiszolgáltatottságnak, a méltánytalanságoknak, a megalázó helyzeteknek a sorozata jön létre. Egy ilyen helyzetre nem lehet építeni két ember életét. A másik, mint használati eszköz. Kény és kedv szerint.

Az ember összes önmagához vezető útjának és felismerésének szükségképpen van szakrális dimenziója. A csoda lehetősége adott, tapasztalati formái azonban változnak. A személyes csodák hiányoznak, a felismerések heuréka-érzése.
Én keményen szemben álltam a gyerek- és kamaszkorom világával, a családommal is. Az apámmal ádáz küzdelmeket vívtam. Azt gondoltam hosszú éveken át – és ezek túlmutattak a gimnáziumi éveken –, hogy amennyire például Simon Balázzsal szemben szabadságharcot vívok, úgy az apámmal szemben legalább ennyire szabadságharcot kell vívjak. 

Sokan hajlamosak vagyunk úgy gondolkozni a szabadságról, mintha absztrakt entitásról volna szó, aminek a lényege a senkire és semmire tekintettel nem lévő függetlenség, miközben ez a filozófiai spekuláció szintjén sem lehetséges. Még levegőt sem vettünk, már ezer és ezer vízjel és fémszál járja át az életünket. Arra kellett rájönnöm, hogy az életem ezer olyan vízjellel és fémszállal átjárt, amiben természetesen az apám az egyik legfontosabb figura. A magam megértéséhez hozzá is közel kell férkőzzek. Míg én azt gondoltam – aránytalanul hosszú ideig –, hogy vele szemben függetlenítem magam, és ezt a meccset már lejátszottam, ez messze nem volt így. Kiderült, hogy nem szabadultam meg semmitől, hogy ilyen egyáltalán nem létezik, hanem az életem szereplői; természetesen anyám másképp és ugyanolyan súllyal, de a gyerekkorból csak homályos „polaroid képeken” megmaradt felmenők is, tehát ők egyben az életem alkotói; előre megírt szerepeket kaptam illetve választottam ösztönösen. A reakciók nem megformált, szabad válaszok. Ennek a felismerése ahhoz hasonló, ahogyan József Attila írta: Az Isten itt állt a hátam mögött/ és én megkerültem érte a világot. 

A három éve készülő, Hamu és ecet című regényemet is ezért tudtam elkezdeni, ezek a felismerések inspirálták a könyvet. Ha van bebábozódás, akkor ezt a kibábozódás könyvének lehetne nevezni: összeraknak, összerakod magad, különböző mintákat sajátítasz el önkéntelenül, másokat te választasz, majd eljön a pillanat, amikor elveszel közöttük, és azt sem tudod, ki veszett el. Csak annyit tudsz, hogy valaki keres, egyre kétségbeesettebben kapkod a szálak után, mint egy űrhajós a levegőben, pontosabban a légüres térben kapálózik a kezével és a lábával. Azután, amikor már végképp minden összekeveredik, mint egy szétszórt puzzle-ban; a felhő a bokrok helyén, a ház a fellegekben, a lábad valahol mégis földet ér, kitapogatsz egy lábnyomnyi helyet, és onnan már nyomon lehetsz, elkezdhetsz nyomozni. Ekkor megkezdődhet az álarcok szétszedése, Junggal szólva a personák elkülönítése. Egy pszichológiai értelemben vett hermeneutikai körről van szó, különös tekintettel a megelőzöttség fogalmára. Mozgásba jönnek a horizontok, megmozdul a múlt.

Az utóbbi évek például az újranézett filmek, az újraolvasott könyvek ideje is. A könyv és az olvasó között szükségképpen kirajzolódik a személyes tér, megképződik az elemi, közvetlen tapasztalat. Én sokáig igyekeztem filozófia összefüggésekbe elhelyezni a szövegeket, megfejteni őket.  Olvasataim közvetítésre épülő, spekulatív, filozófiailag minduntalan relevált megértési kísérletek voltak, külső segédegyeneseknek feleltettem meg a megértésre várót. Az elmúlt években többször néztem vissza Bergman filmjeit. A gimnáziumban jártunk Bergman filmklubokba, ez a szabad időhöz is fontos adalék. A gimnáziumi időszaknak van sznob kultúrája is; ha valaki elkezd érdeklődni valami után, előbb-utóbb a nevek bűvöletébe kerül, a tekintélyek áthagyományozódása és fluktuációja a kultúra egyik alapja. Hogy Bergman mi az ördögöt mondott nekem gimnazista koromban, ebben a kérdésben elég tétova vagyok. Elidegenedés, neurózis, az élet élhetetlensége, ilyenek. Biztos, hogy leszűrődött valami, még azt sem mondanám, hogy egész más, de személyessége inkább a fojtogató hangulatnak volt, az úgynevezett megértés, tehát a mozit követő presszózáskor, sör-vodka fölött tűnődő magyarázat filozófiai sztereotípiákba kapaszkodott. Ma viszont mindannyiszor hazatérek hozzá, átlelkesítenek a munkái, átlelkesítem a munkáit. Az apja lelkész volt, nekem nem az apám volt lelkész, hanem a nagyapám, de tőle visszamenőleg mind apai, mind anyai ágon – apai ágon evangélikus, anyai ágon pedig református – lelkészek és professzorok jelentik a családi hagyományt. Bergman a Laterna magicaban, önéletrajzi könyvében, erősen kézben tartja – nem tud mást tenni – az apjához fűződő szálat. A könyvet egyszerre olvastam, és közben, mintha egy egyetemi jegyzetet olvasnék, egyfolytában megjelöltem a kulcsfontosságú helyeket. Olyan analógiákra és rímekre leltem Bergman naplójában, amelyek továbblendítették – hogy Bergman szelleméhez hűek maradjunk – a „szembesítést”. Filmjeinek a forma, az esztétikai egyneműség tekintetében kifogásolható oldalai egy ideje egyre kevésbé érdekelnek. A kritikust háttérbe szorítja az író. Túlpörgetett és a filmnyelvet kikezdő pszichologizálásai elemibb erejűek, mint a megformálás fogyatékosságából adódó egyenetlenségei. Ma már sokkal fontosabb számomra a tény, hogy segített szembenézni az életemmel. És ez az a pont, ahol szinte elkülöníthetetlen az artisztikus és a személyes. Ugyanez Pilinszkyvel. Végigkíséri az életemet, az utóbbi években ő is mozgásba lendült ? többször egymás után olvastam végig megrendülten az összegyűjtött verseit és publicisztikáját. Hogy az istenbe' is lett volna érthető, hogy „a művészet a képzelet morálja”, meg „vagyok, mert nem vagyok”, kereszténységfelfogása, „evangéliumi esztétikája”? Ennek ellenére végtelenül fontos, hogy ők, verseik, filmjeik, regényeik már akkor velem voltak, elköteleztem magam mellettük és ki is tartottunk egymás mellett.

Úgy néz ki, hogy teljesen ura vagy a külső és a belső idődnek, és mindegyikben kellő szabadsággal bírsz. Mintha nem lenne éles határ a kettő között. 

Épp ellenkezőleg – van. Magamon belül. Visszatérve a fő csapásra, amivel elkezdtük ezt a beszélgetést, most ténylegesen van szabad időm. Ha itthon vagyok, ez nem feltétlenül jelenti, hogy a számítógép előtt ülök. Nem vagyok az a szerző, és valószínűleg nem is leszek soha, bár igyekszem magamat ehhez közelíteni, tudom, hogy ez egy lehetséges verzió, a napi beosztás, lehet hozzá igazodni, meg jókat szorongani az igazodás örök sikertelenségétől, szóval nem vallanám meg magamról, hogy irodai fegyelemmel dolgozom. Egérútként azért idebiggyesztem: egyelőre… Majdhogynem teljesen én osztom be a napjaimat: minden egyes pillanatban nekem kell saját magam ura és szolgája lennem egyszerre. Csaplár Vili mondta egyszer valaki kapcsán, hogy ő is elfelejti, a tehetség nem cifra szolga. Nem rólam mondta, de nekem mondta… Fontos mondat, hajlamos vagyok elfelejteni. Ha nem a számítógép előtt ülök, akkor a barátaimmal ülök a Libellában, most már mint örök libelláris kártyázom vagy beszélgetek a kedvenc kocsmámban. Tulajdonosának, Foitl Bandinak és a pultosoknak, Krisztának, Igornak, Bélának, Mártinak, Krisztiánnak szintén nagyon sokat köszönhetek: ingerült, búval bélelt, repeső, kapatos, teázós és még ki tudja milyen hangulataimat mindig nagy türelemmel viselték. Igazán haza mehetek hozzájuk. Ha nem ez van, akkor az olvasmányaimon van a sor. Utóbbiak nem közvetlenül kötődnek ahhoz, amit írok, kivéve persze a kritikaírást, de annyiban igen, hogy mivel minden író, Kertész Imre nyomán, alapvetően magán dolgozik, a könyvek is úgy épülnek be, mint a lego-kockák. 

Jegyzetelek a könyvemhez, és három és fél éve írok naplókat is, ezek műfajilag szintén inkább feljegyzések, mint naptári számhoz köthető információk. Gimnáziumban is írtam naplót, nemrégiben megtaláltam két-három ilyen füzetet, érdekes tükre volt az akkori életemnek, a gondolkodásomnak, ahogyan beszámoltam az eseményekről. Olyan film, amiben nincsenek „belsők”. Majdnem minden „külsőben” játszódik. Olyan a viszonyom magamhoz, mint egy szemérmes szerelmesnek, aki lesüti a szemét, elfordul és mellébeszél. Sok mindent meg lehet tudni, hogy itt voltunk, ott voltunk, ilyen könyvet vettünk, azokat olvasom, de a fekete doboz nem nyílik ki egy pillanatra sem. Én persze tudok következtetni egy s másra, mégis olyasvalaki írta azokat a sorokat, akit jobb híján énnek nevezek, akit igyekszem önmagammal azonosítani (ld. a készülő regényt), de nem mondanám, hogy könnyen megy. Nyomozás. A mostani naplóm viszont majdhogynem kizárólag a belső cselekmények, döntések, elbizonytalanodások, megerősítések naplója. Visszaolvasva nem lehetne rekonstruálni a faktikus eseménytörténetet: ha valaki elolvasná, nem tudná összerakni a napjaimat. Erre azonban ott vannak a határidőnaplóim, helyesebben a befejezett múlt idő nyomait rögzítő füzetecskék, az utójegyzési naptárak, amelyekben tíz éve esténként, délelőttönként visszaírom a találkozásokat és az időpontokat. Előre nem ezek segítségével tájékozódom: csütörtökön négykor itt és itt ezzel és ezzel fogok találkozni ? ez nem működik, de visszamenőleg igen: csütörtökön itt és itt ezzel és ezzel találkoztam. 

Volt egy nagybátyám, építész, Jánossy Györgynek hívták, három évvel ezelőtt halt meg, és neki csináltak egy emlékalbumot. A lánya engem kért meg, hogy a füzeteiből talán érdemes volna összeállítani egy keresztmetszetet. 1952-től 1992-ig, negyven év merítéséből kaptam körülbelül hatvan füzetet. Formailag innen jött az újszerű naplózás ötlete, ugyanis a nagybátyám a külvilággal nem számolt. Az ötvenes években írott füzetekből nem derült ki, hogy fokozódik-e tényleg a belső és a nemzetközi helyzet, lehet-e még grafitot kapni a töltőceruzába vagy sem. Nála a személyességtől teljesen eltartott filozófiai töredékek olvashatók. Remek aforizmák, pascali magasságokban járó szövegek. Rendkívül inspirált. Akkor még a legkevésbé sem voltam arra kész, hogy elkezdjek ilyesmit csinálni, de motoszkálni már motoszkált valami.  Rá egy-két évvel kezdtem folyamatosan jegyzetelni. A füzetekbe kézzel írok, különben meg mindent számítógépbe.  Irigylem azokat, akik kézzel bármit képesek írni: elővesznek egy spirálfüzetet és egy ceruzát és már nem történhet bajuk. Összefüggő szövegeket, flekkeket kizárólag számítógépbe írok. Feljegyzések vannak kézzel; tele van a gépem körül az asztal motívumokat rögzítő cédulákkal, de más nem. Rémes, amikor az ember rádöbben a technikai kiszolgáltatottságára. Legutóbb is lementem a Balatonra, vittem a laptopomat, és beszart. Elterveztem egy hetet, és ezzel szemben a hideg veríték vert ki, hogy most akkor mi lesz. Persze el tudtam volna magam foglalni, olvasás, jegyzetelés, de közben meg az volt kitalálva, hogy egy hét alatt megírok egy részt a könyvből. A kézi naplózásban az is jó, hogy az íráskép alapján már tudom, hogy mi is volt akkor: derű, magabiztosság, könyvek, próza vagy másnaposság, szorongás, tévézés, álmatlanság.

Rettenetesen hosszú idő telt el, amíg eljutottam a pontra, hogy belevágok egy novellába. Huszonöt éves voltam, amikor megírtam egy Hajnóczy-esszét, ami aztán az akkori Magyar Naplóban meg is jelent. Ezt volt az első komoly publikációm. Onnan meg jöttek a kritikák szépen egymás után. Aztán szintén baráti biztatásokra – itt a már sokat emlegetett Németh Gábor mellett Zeke Gyulára, Garaczira, Péterfyre, Dérczyre kell mindenképp utaljak – jöttek a prózák. Novellák, elbeszélések, ezekből egy csokor a Nulladik óra. Ezt Nagy Gabi énekelte ki belőlem, mint akkori JAK Füzetek szerkesztő. A könyv megkésett első kötet; valami látszik benne, valamit látszani enged, főleg anyagi értelemben; mivel is volna a szerzőnek érdemes behatóbban foglalkoznia. Kicsit kívülről írt könyv, ifjúsági is, de azért nem adnám be a könyvek árvaházába, mert persze hogy az enyém. A regény sokat köszönhet neki. 
      2003 ősz

P.S: Nem tudom, hogy egy interjúnak lehet-e utóirata. Ezúttal elkerülhetetlennek látom. Ha másért nem, egy megjegyzés erejéig: a visszaolvasott időbe nem kellett nagyon belenyúlkáljak – ez jó érzéssel töltött el. Azóta megjelent az akkor még csak „egy-két kongatással”, reménykedve „beharangozott” Hamu és ecet című regény is. Elképzeléseim úgymond az életről nem sokat változtak, legfeljebb kiegészültek, de itt most nem kezdenék egy öninterjúba, az „ami az interjúból kimaradt” címmel nem írok újabb fejezetet.
Ami biztos: 2006 novemberében, Magyarország fővárosában, Budapesten engedem el azt a szöveget. Pedig volna „még” miről beszélni…