MOLNÁR CSABA: Mi jut eszedbe, ha azt mondom: ráérő idő? 

BORBÉLY SZILÁRD: Megszoktam gyerekkoromban, hogy szigorú munkarend és időbeosztás szerint éljek. A pihenés is valamiféle hasznos eltöltés jegyében folyt. Ha jobban meggondolom, nem látom ezt külön. A munkám és a hobbim majdnem ugyanaz, ezért alig válik el. Szinte egyáltalán nem. Sokkal inkább olyasmire szoktam vágyni, hogy lehessen pihenni: vagyis azt csinálni, amit szeretnék. De ez jórészt pénzkérdés is, akármilyen furcsán is hangzik. Ha szeretnék ráérni valamire, azt meg kellene, úgymond, szponzorálni. Tehát, mondjuk, úgy szeretnék ráérni valamire. De mivel az idő, és az idő meg pénz, ezért azt valakinek ki kell fizetni. Nekem meg nincs pénzem, hisz épp az időmet adom el, hogy pénzt kapjak érte, mint annyian mások. Ahogy hajdanában a polgaz (marxista (ál)tudomány: politikai gazdaságtan) órákon bifláztuk. Ráérni valamire kellene, mindig valamire vagy valakire. Nem arról van szó, például, hogy nem csinálok semmit, hogy csak úgy bámulok ki a fejemből. Hanem valamire kell vagy kellene ráérni.(…) 
Mert nemigen van nekem olyanom, hogy ráérő időm. Az életem így egybe folyik, mindig tennem kell valamit azért, mert valami mást szeretnék csinálni. De előbb meg kell szabadulni attól, amit épp csinálok. Ha azt akarom, hogy valami olyasmit csináljak, amit senki nem követel tőlem, mondjuk a munkahelyem, és senki nem is kért ilyesmire, akkor keresnem kell valami kis ráérő időt. De ezt persze nekem kell megfizetnem úgy, hogy előtte pénzt kell keresnem, ahhoz, hogy addig, amíg rá szeretnék érni arra, hogy valamivel foglalkozzam, akkor ne kelljen pénzt keresnem. Nagyon anyagias szemléletűnek látszhatom, de úgy látom, hogy a ráérés alapvetően pénzkérdés. Vagy inkább talán idő kérdése? De mi az idő manapság, ha nem pénz.

Ha leszakítom az időről a pénzt, és ott áll pőrén, akkor már egy nagyon sok mindenre használható valamiről beszélhetünk. Mondjuk, lehet egy irodalmi szövegnek az alapja vagy egy vers mértéke is. 

Minden írásnak saját ideje van, úgy vettem észre. Ezt ritmusnak is lehet mondani. Aki elmerül egy regény olvasásában, az egy másik időbe kerül. Ugyanezt persze a versek is tudják, sőt. Úgy hiszem, egy jó regény egy hosszan kitartott vers élményét tudja, míg a vers sűrített idő. Azt hiszem, az idő, amelyben élünk a modern világban, az egyik legnagyobb illúzió. Mindennek saját ideje van, minden dolognak a világon, nem csak a szövegnek. Az egész, ami most van, egy hihetetlen szemfényvesztés. A szövegek azonban teremtenek is maguk körül egy időt. Ha valaki „erős” tárgyak közelében él, érzi azt, hogy ezeknek más az életük. Mondjuk egy gyönyörű szekrény. Az ilyen tárgyak maguk körül lerombolják a környezetüket, az idő is megváltozik a közelükben. Egy valamilyen tévés műsorban beszélt Esterházy egy kályháról, talán a dolgozószobájában mutatták vagy a lakásban, nem emlékszem, de arról volt szó, hogy egy ilyen gyönyörű, saját idővel, saját térrel bíró monstrum roppant erőt jelent. Aligha lehet egy ilyesmit bevinni egy panellakásba, valahogy nem egészséges dolog. Kisugárzása van: saját ideje, saját tere.
Nem tudom, de emlékszem gyerekkoromból arra, hogy mennyire más élmény volt öreg emberek társaságában lenni. Hogy az öregek, és lényegében mindegy, mivel foglalkoztak életükben, de ha kiegyensúlyozottak tudnak maradni, akkor mellettük ezt lehet érezni. Na meg az időt is, másként. Bármiről beszélnek, az érdekes, lenyűgöző és izgalmas lesz. Ezeknek a beszélgetéseknek feszültségük van, mindegy, miről legyen szó. És ritka az a vers is, amely ennyire kimért és mégis izgalmas tud maradni, mint egy ilyen beszélgetés. Szóval, azt hiszem, hogy valami nagy szemfényvesztés ez a világ, a folytonos fontoskodással, a jövés-menéssel, azzal, ahogy rácsatlakoztattak bennünket a mindennapi hírekre, az úgynevezett eseményekre, a modern politikára, amely folyton lázban tartja az embereket. (…) És jó kétszáz éve bele kényszerítették az embereket ebbe az időbe, amelynek nem nagyon van ablaka. Sokáig azt híresztelték, hogy a művészet ilyen, egy tágas nagy ablak, amelyen ki lehet látni, de ezt hiszem, nem gondolták egészen komolyan. 

Milyen az általad megfigyelt, az általad megélt és leírt (versekként rögzített) idő ritmusa?

Úgy szoktam dolgozni, hogy megvárom, amíg körvonalazódik, miről is szeretnék írni. Ha megérzem ezt a hangot, akkor azt sok ideig hordom magammal. Nem dolgozom ki, nem kezdek írni szavakat, csak ezt a sejtelmet forgatom magamban. Néha elfelejtem. De amit elfelejtek, az nem is lehetett annyira fontos, biztos meg is érdemelte. Hát ez az idő, a készülődésnek ez az ideje is hozzátartozik. Ez valahol benne van.
Alapvetően lassú vagyok. Kishitű, szkeptikus, kételkedő alkat. Meg bizonytalan, ezért mindent, amit elkészítek, félre szoktam tenni. Amiben bizonytalan vagyok, azt hosszú időre. Minél bizonytalanabb vagyok, annál hosszabb időre. Aztán néha megint előveszem, nézegetem, van amit ezek után kidobok, ha nem győz meg, hogy érdemes vele foglalkozni. Sokszor sok időt fordítok tervek végiggondolására. Olvasok, jegyzetelek, figyelek, töltöm az időm, hallgatózom befelé. De semmi. Ilyenkor több hónapi munka után is kidobom az egészet. Félreteszem. Elfelejtem. Nem izgat annyira, hogy érdemes volna vele dolgozni. Haszontalan munkának tűnik ez első pillantásra, de – bármily bosszantó – jobban meggondolva, egyáltalán nem elfecsérelt idő. Sőt talán hasznosabb is, mint azok a tervek, amelyeket megcsináltam. Mivel eközben, amíg hozzáolvasok, vázlatokat készítek, gondolkodom, addig magamon is dolgoztam. Belátásokra tettem szert, önismeretre. És a legnagyobb eredményre is eljutottam: nem csináltam meg valamit, ami pedig első pillanatban, de még a második, harmadik, stb. pillanatban is, úgy látszott, volna értelme foglalkozni. Nem vetettem bele magam, nem hagytam, hogy a látszat elcsábítson, és valami olyasmibe kezdjek, amire vagy nem vagyok felkészülve, vagy a végső eredménye igen csak kétesnek tűnne. 
Szóval ilyen kitartott, aztán mégis összetömörített időkkel foglalkozom. De valahogy ilyen a nyelv ideje is, a nyelvben sem homogén idők vannak. A mondatszerkezetek pedig valamiképpen egészen más tapasztalatát adják az időnek, aminek nincs köze a mindennapi élet nyelvéhez, a térről és az időről kialakított fogalmakhoz, amelyek belénk vannak írva. Azt hiszem, ezért van a szövegek olvasásának sokszor felszabadító, magával ragadó hatása ránk. Hiszen egy-egy szöveg nyelve nem azzal az idővel rokon, amelyet mi használunk. Ezért szeretünk olvasni, ezért ragad magával egy regény nyelve. Kevésbé a sokszor előre tudható, könnyen kiszámítható történet fordulatai miatt.

Tehát az olvasással töltött és a közben megélt – a szöveg működését (is) szabályozó – idők, és az írással töltött idők egészen sajátságos viszonyban vannak az olvasóval és az alkotóval. Kialakul a saját idő, ami csak és kizárólag az individuumról szól. Egyre beljebb és közelebb vezet önmagunkhoz?

Ha a ráérő idő olyasmi, amiben az ember másként él, szebb, de legalábbis összetettebb életet élhet, akkor az nagyon hasonlít valamire, ami a saját idő és a saját élet tere volna. Erről viszonylag keveset tudunk, mert épp a természete olyan, hogy nem kell a nyilvánosság elé vinni. Amiből szövegek jönnek létre, az már eleve valahol a nyilvánosság előtt zajló dolgokból jön létre. Úgy értem ezt, hogy nem én vagyok jelen például azokban a versekben, amelyeket írok, hanem az a szerep, hagyomány, elvárásrend, amelybe beleilleszkednek a saját dolgaim is. Mert hogy választottam magamnak egyszer valamikor egy utat, amelyről most már nem nagyon tudok letérni. De a saját idő, a saját élet az kívül van ezen. Nem hiszek benne, mert irodalomtörténészként épp azzal kell szembesülnöm, hogy azokról a szerzőkről, akikről azt gondoltuk, tudjuk, milyenek is voltak, mert hisz ott van minden benne a verseikben, vagy bármilyen produkciójukban, kiderül, fogalmunk sincs. Az írással, és különösen a romantika óta a költészettel épp ez az egyik legnagyobb probléma, hogy az olvasók általában azt hiszik, hogy vall a költő, ott van az író, egész jól látjuk a nyomorultat. A nyelvi művészet ebből a szempontból hátrányos helyzetben van, mivel a leírt szavakat az emberek általában nem jeleknek, nem szimbólumoknak, allegóriáknak tekintik, hanem kimondásnak, vallomásnak, egy az egyben, szinte névértéken veszik. A zene vagy a képzőművészet esetében tisztább a viszony, hiszen ott eleve áttételesen gondolják el. Mivel nem mondják ezek az eszköztárak állandóan, hogy én, én, én. (…) 
Magam leginkább egy csavar vagyok a gépezetben, úgy érzem. Teszem a dolgom, nem különbözöm a többiektől. Miért is különböznék? Mindenkiben a valamilyen célra szolgáló eszközt látom. Nem az egyéni élet célja a fontos, hiszen miben is áll az? Ugyan ki tudja, miben áll az ő egyéni létének speciális célja? Miért is van ő itt ezen a földön? Fogalmunk sincs. Ez a kérdés a mi civilizációnkban élők döntő többségét már réges-rég nem érdekli. Mert nem kell feltennie ezeket a kérdéseket. És ebben valamiképpen az individualizmus ideológiája az egyik legnagyobb bűnös, azt hiszem. Ez az elterjesztett ideológia feleslegessé, mintegy okafogyottá teszi a kérdést, amelyet pedig Hérakleitosztól, Szophoklésztől kezdve feltesznek. Nietzsche újra felteszi ezt a kérdést. A művészetek mélyen tudják, hogy ez a kérdés nem megkerülhető, de a művészet helye ebben az individualista logikában már nem teszi érthetővé ezt a kérdést. (…) Balga világ ez.

A különböző létállapotok más-más emberi szabadságot jelentenek. Milyen a te szabadság fokod?

Nem tudom, de korosodva egyre többet gondolkodom azon, hogy vajon mi az én dolgom. Mi az a feladat, amely az életem feladata lehetne. Hajlamos vagyok egy elég jó magyarázatnak gondolni el azt, amit az élet és a benne rejlő feladat kapcsolatáról mondanak. Sokféle megfogalmazása van, a keresztény misztika ugyanúgy beszél erről, ahogy a karma-tan, már amennyire meg tudom ezt érteni. Hajlamos vagyok úgy gondolni az életre, az életemre, a munkára, az életben eltöltött időre, amely ezzel a gondolkodási mintával van kapcsolatban. 
A ráérő idő a szabadságtól függ. Ha nem vagy szabad, ha nincs meg benned a függetlenség valamilyen aprócska gyakorlata, akkor az idő, bár mértéktelenül legyen üres, mégsem lesz ráérő, abban az értelemben, hogy valamire érne rá valaki. Nincs tárgya, nincs célja az időnek (…) , nem lényegül át tapasztalattá, vagy bölcsességgé. Vagy bármivé, ami segíthetne élni, belátásokra szert tenni. Belelátni a létezés személyes mélységeibe, már hogy ilyen nagy szavakat mondjunk. 

Az idő mint a valóság („valóság”) egyik paramétere, hogyan hat(hat) a verseidre?

 Az az idő, amely engem igazán érdekel, az ismétlésben búvik meg, az ismétlések idejében. Maga az ismétlés, mint az idő maga érdekel. Hisz az élet maga is úgy nézhető, mint újra találkozás, régóta folyó dolgok újra meg újra való átélése. Minden egy nagy folyamatnak a része. Nincs elszigetelhető jelenség, hanem csak összefüggések sorozata, minden valahová vezet valahonnan. Hálózatok vannak, amelyek igazából a fraktál logikáját követik. Az emberi sors is a fraktál mintázatát követi talán, ahogy az előző nemzedékek, a szülők ismétlődnek. Olyan ritka, és olyan nehéz a végzet megtörése.

Lehet, hogy amit ma betegségnek mondunk, az például a sámánoknál a jó és a kellő működést jelentette. Mi van akkor, ha egy ilyen állapot valóban működni enged egy másik világot?

Hát igen…  A betegség láthatóan metaforikus jelenség, amely a civilizációnak és a kultúrának a metamorfózisához tartozik.
Korunk elterjed civilizációs népbetegsége a depresszió. Épp most olvastam egy 1902-ben megjelent biciklis könyvben a következő nyitómondatot: „A biciklizés azért is hasznos, mert megmenti az embert korunk két népbetegségétől, a neuraszténiától és a rövidlátástól.” Ez nagyon tetszett. Lám az 1900-as évek elején mi a legnagyobb súlyú probléma, ami ellen az embereket védeni kell. Ne felejtsük el, hogy eközben Freud Bécsben úriasszonyokat hisztériával kezelt. Azóta hihetetlen, mennyi minden változott meg.

A korai verseidre jellemző volt a játékosság. Aztán mintha ez a játékosság egy elkomoruló hangba hajolna. Gondolok itt a Berlin-Hamlet és a Halotti Pompa kötetekre.

Szerintem ez is játék. A Mint minden alkalom című, 1995-ben megjelent könyv is legalább olyan szomorú és komor, és ugyanakkor persze játékos is, mint a Halotti Pompa. Ez utóbbi talán szomorkásabbnak tűnik, de ez megkerülhetetlen. Annyi talán látható, hogy a halál-kérdés mindig is fontos volt számomra. Kamaszkorában az ember különösen sokszor szeretne meghalni. Talán ez az egész mozgatott engem.
Ahogy korosodom, szóval öregszem, egyre inkább azt gondolom, meg úgy látom, hogy ami bennünk meg körülöttünk van, az nem individuális történés, hanem sokkal inkább szimbólumoknak és allegóriáknak a rendszere. Tehát az, hogy mi történik, mi fog történni velem, az nem úgy érdekes – és egyre kevésbé úgy érdekes –, hogy velem konkrétan mi történik. A halállal kapcsolatos érdeklődésemben sem az az érdekes, hogy nekem ez mit jelent, hanem hogy ez az egész kavalkád – ami a történések, az életünk és a körülöttünk lévő dolgok összessége – nem valóságos, nem realitás, hanem szimbólumoknak és allegóriáknak a rendszereként leírható jelképek sokasága, sorozata. Az, hogy ránéz az ember a többiekre és démonokat, halálfejeket lát visszanézni, ez ebben a dologban így teljesen a helyén van. Mert nincs olyan, hogy valóság, nincs olyan, hogy másik ember. Azok, amik történnek, amikkel találkozom igazából jelképek, amiket nekem meg kéne értenem. Ott rejlik minden mögött a válasz. Ha szembe jönnek velem emberek, akkor nem azért érdekesek számomra, hogy kicsodák, micsodák, mit csinálnak, hanem hogy elhozzák-e a halálomat, mondjuk. Nem azért érdekesek, hogy ők kicsodák, hanem mert sosem tudom, hogy ki jön velem szemben. Ki lesz az, aki leüt, vagy akivel olyan dolgom lesz, ami nem most kezdődött el, hanem csak ebben az életben folytatódik, és ki tudja hová vezet. Soha nem tudhattam, hogy akivel találkozom, az végül is a halált vagy a halál arcát hozza, vagy csak egy szembe jövő hétköznapi járókelő. S ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább nem azt látom, amikor megyek az utcán és jön velem szemben egy ember, akármilyen féle, hanem azt nézem, hogy jön egy jelkép. Egy jelkép, aki akármi is lehet. Amit nekem meg kell értenem, vagyis inkább értelmeznem kell…

Ezek a feléd tartó üzenetek olyanok, amik csak neked szólnak, vagy a világ üzenetei, melyek nem neked szólnak, de láthatod és nézheted őket?

Az utóbbi. Én nem vagyok fontos ebben az egészben, és nem nekem szólnak. Én egy pont vagyok, ahonnan kilátás nyílik valamire, és meg kéne próbálni megfejteni azt, ami körülöttem van, és amiben én is benne vagyok, hogy mit is jelent. Nem én vagyok, aki mindezt látom, és része vagyok, és aki ezt az egészet láthatom egyszerre kívülről is, belülről is. Nekem meg kéne értenem, hogy mi ez az egész. Ezzel a betegségnek nevezett tapasztalattal azt mondhatom, hogy ez nem a valóság, ez nem igazi. A Halotti Pompában is ezek a jelek és szimbólumok és azok összefüggései vannak összefűzve. Közöttük ott bujkál valami, aminek üzenete van.

Ezek alapján azt is mondhatnám, hogy mindaz az élő és mozgó jelképrendszer, amit te szüntelenül figyelsz és elemzel, nem más, mint egy folyamatos vers?

Igen, mondhatnánk. De nem föltétlenül vers. A vers olyan, mint egy jósló eszköz, mondjuk, mint a tarot. Összesűrített jelképek, amelyek kapcsolatban állnak egy állapottal, egy pillanattal, az időnek egy nagyon is személyes, mert emberen keresztül feltáruló pillanatával. Nem individuális, hangsúlyozom, csupán személyes pillanatával. A perszona pillanata ez, amely behelyettesíthető viselője a létezés egy formájának, egy nagyon speciális formájának. Ebben a kötetben, mármint a Halotti Pompában, és a korábbiakban is a játékosság így működik. És úgy működik másként, hogy ezek mindig elmozdulnak. A Halotti pompában úgy van jelen a játék, hogy különböző szimbólumok, allegóriák, jelképek és jeleknek a sokasága, melyek mögött újabb jelentések húzódnak. Ezek nincsenek úgy összekapcsolva, hogy volna egy koherens, mozdulatlan, stabil jelentés. Ezek elmozdulások. A kötet egésze egy folyamatos, lassú elmozdulás. Közben meg valami történik.
 

Bibliográfia

BORBÉLY Szilárd
Hosszú nap el
Jelenkor, 1993

Mint. Minden. Alkalom
JAK-Balassi, 1995

Ami helyet
Jelenkor, 1999

Berlin – Hamlet
Jelenkor, 2003
Halotti pompa
Kalligram, 2004, 2005