Sergio Benvenuto
A Kajmán országa
(RÓMA) – Az olasz választási kampány idején, amely április 10-én Prodi
győzelmével ért véget – egy vicc forgott közszájon: „Amikor Isten megteremtette
a különböző népeket, mindegyik két dolgot kapott tőle. Az olaszok viszont
hármat: becsület, okosság és Forza Italia. Amikor Isten észrevette a hibát,
úgy határozott, hogy egy-egy olasz a háromból csak kettőt használhat. Aki
becsületes és Forza Italia, az nem lehet okos, ha okos és Forza Italia,
akkor nem lehet becsületes. Ha viszont okos és becsületes, akkor nem lehet
Forza Italia.”
Egy ilyen viccből kiderül, hogyan képzeli el az olasz baloldal
a Berlusconi-híveket. A „középjobb koalíció”, ahogy az olasz jobboldal
szemérmesen híja magát, négy pártból áll, de az olaszok felének gyűlölete
és megvetése mind a Berluscára összpontosult, akit egy Nanni Moretti film
nyomán a Kajmánként is emlegetnek. Több barátom bevallotta nekem, hogy
meg tudná ölni. Az a csodálat és az a gyűlölet, amit Berlusconi ki tud
váltani az emberekből, mióta 13 éve feltűnt a politikában, Mussolinit leszámítva
példa nélkül álló az elmúlt száz év olasz történelmében, ez a kis ember
tehát afféle újsütetű politikai zseni. Gonosz zseni, de mégiscsak zseni.
Berlusconival kapcsolatban én montanellista vagyok: Indio Montanelli
(1909-2001) egy közkedvelt jobboldali újságíró volt. A tanács, amit a 70-es
években egy választás előtt adott, amikor nagyon szoros eredmény volt várható
a kereszténydemokraták (Democrazie Cristiana) és a kommunisták között,
elhíresült azóta: „Fogjátok be az orrotokat, és szavazzatok a DC-re!”.
A Berlusconi-bandát viszont sose volt hajlandó komoly jobboldalnak elismerni,
úgyhogy a tanácsa a 90-es években fordítva hangzott: „Fogjátok be az orrotokat,
és szavazzatok balra!”. A konzervatív közvélemény egy része tehát szintén
megveti Berlusconit, és fél tőle. „Populistának” tartják. De hát a populizmusnak
is sok különböző fajtája van, és a Berlusconi-féle egészen különleges.
Évek óta Gianfranco Fini, a posztfasiszta Allianza Nazionale
főnöke Olaszország legkedveltebb politikusa. Azért, mert Finit sok baloldali
is becsüli komoly, „politikus”, sose pusztán demagóg fellépése miatt. Berlusconi
retorikája ezzel szemben durva pocskondiázásra és vad ígérgetésre épül,
és inkább emlékeztet egy handléra, mint egy politikusra. Állítólag kijelentette,
hogy a választók átlagos szellemi színvonala egy 12 évesének felel meg,
az ő jelszavai és a kirohanásai ennek megfelelően infantilisek és primitívek.
Ami a balosokat és a „montanellistákat” illeti, őket megdöbbenti, hogy
ez a stílus hatni tud. Azért utáljuk Berlusconit annyira, mert a demokrácia
vulgáris, alantas, nyugtalanító arcát jeleníti meg. Eszünkbe juttatja,
hogy Olaszországhoz hozzátartozik az a tömeg is, amelynek politikai-szellemi
színvonala lehet, hogy nem haladja meg egy 12 éves gyerekét.
A választások Olaszországban ma már nem „osztályválasztások”
(ha egyáltalán azok voltak bármikor), a marxista kategóriák teljesen alkalmatlanok
a politikai valóság értelmezésére. Bárki választhatja a Kajmánt: munkás
és vállalkozó, paraszt és tisztviselő, egyetemi tanár és művész. Sok vállalkozóról
lehet tudni, hogy nincs nagy véleménnyel Berlusconiról, míg a munkásság
nagy része buzgón szavaz rá. Egy dolog mindenesetre bebizonyosodott: a
Kajmán minden társadalmi rétegből azoknak a szavazatait szerzi meg, akik
utálják a politikát.
Berlusconi azért bosszantó és zavarba ejtő, mert az apolitikusság paradigmájának
tűnik, valaki, aki egy apolitikus világban csinálja a politikát.
A kisemberek mérgelődése
Olaszországban persze nincsen sok „montanellista”. A Kajmánnak sikerült
felsorakoztatni maga mögé azokat a klasszikus jobboldali liberálisokat,
akik Németországban mondjuk Merkelre szavaznának. Hogyan lehet az, kérdem
én ezek után, hogy a komoly jobboldal elfogad vezérnek egy olyan embert,
akinek a tulajdonában van az összes olasz tévéállomás fele, és aki ellen
több büntetőeljárás folyik Olaszországban és külföldön is? Az ókori athéni
demokráciában megvolt a kiközösítés gyakorlata: ha a városállam egyik polgára
túl hatalmassá vált, kiszavazhatták a poliszból. Ma ez elképzelhetetlen,
de hogy lehet elfogadni miniszterelnöknek Olaszország leggazdagabb emberét,
aki a média nagyrészét ellenőrzése alatt tartja? Hogy tartanak tőle, annak
semmi köze a jobb- vagy baloldalisághoz, mégis a jobboldal az, amit a Kajmánnak
sikerül egybefognia.
Az olasz demokrácia régóta gyengélkedik. Az első köztársaságban
(1957-1993) nem váltották egymást a politikai koalíciók, mindvégig a DC
(a kereszténydemokrata párt) volt többségben. Talán azért is, mert a baloldali
ellenzékben a kommunista párt dominált. A jobboldali ellenzék pedig nem
volt más, mint a neofasiszta párt. Ez a patthelyzet, amelyben egyes pártok
folyton hatalmon voltak, a többi meg „szalonképtelen” volt, ezért végig
ellenzékben maradt, vezetett az Első Köztársaság bukásához. A Második Köztársaságot
a Kajmán kiáltotta ki, olyasvalaki, aki nemcsak kormányozta Olaszországot,
de a magáénak is mondhatja az ország nagyrészét.
A „komoly” jobboldal le van nyűgözve a Kajmán kommunikációs erejétől.
Berlusconi döntő előnyhöz juttatja a konzervatív oldalt: azoknak a szavazatait
mozgósítja, akik utálják a politikát. Ez a sikerének titka.
A „populizmus” mellett van Olaszországban még egy lefordíthatatlan
szó: qualunquismo. Ez a pejoratív kifejezés a L’Uomo Qualunque (az utca
embere, a kisember) egy rövidéletű párt, Guglielmo Giannini vígjátékszerző
1946-ban alapított pártjának nevéből jön. Ez a párt támadta a politikai
osztályt úgy, ahogy van, a „kisember” védelmezőjének tekintette magát,
és mindenekelőtt kevesebb adót akart fizetni. A L’Uomo Qualunque-t
annak idején eltávolították a színről mint pillanatnyi elmezavart. De nem
is csak a politikai osztály elutasításáról és az adócsökkentésről stb.
van szó – Giannini volt Berlusconi előfutára.
A 90-es években alkalmam volt közelről figyelni két választási
kampányt, egyet Franciaországban, egy másikat az Egyesült Államokban. Vajon
a francia választók műveltebbek és érettebbek, mint az amerikaiak? A kulturális
nívó hagyományos indikátoraiból nem ez következik. Arról van szó, hogy
az amerikai politikusok a választók legalsó szintjéhez igazodnak, míg a
francia politikusok egy magas szinthez, miközben a honfitársak nagyrésze
egyáltalán nem érti, hogy mit beszélnek. Berlusconi amerikanizálta az olasz
politikát – az olasz politikai diskurzus általános színvonalát drasztikusan
levitte.. Hogy lépést tudjon tartani a Kajmánnal, a baloldal őt kezdte
utánozni, ha nem is valami ügyesen.
De ki ez a kisember, aki olyan könnyen hagyja magát a demagógia
szirénhangjaitól tévútra vezettetni? A közvélemény-kutatások a baloldalnak
nagy kiugrást jósoltak, ami a választások során minimálisra zsugorodott.
A Forza Italia szavazói közül nyilvánvalóan sokan nem árulták el a preferenciájukat.
A Berlusca-párt azoknak a választóknak a szavazatait tudja begyűjteni,
akik szégyellik, hogy egyáltalán elmennek szavazni. Egy mélyebb síkon nem
vallják be, mert közben úgy érzik, hogy inkább büntetni akarnak a szavazatukkal.
Tulajdonképpen a politika ellen szavaznak. És éppen ezért irányul a baloldal
ellen. A baloldal nemcsak egy politikai forma a sok közül: azt fejezi kim
hogy valaki hisz a politikában. Baloldalinak lenni elsősorban azt jelenti,
hogy elhisszük, hogy a politika arra való, hogy megoldjon problémákat,
és bízunk abban, hogy képes is erre. A baloldal az egyén boldogulásáról
mindig a közjó összefüggésében beszél.
A „kisember” azonban nem akar tudni a politikáról, utálja a politikusokat,
mert nem érti, és nem is akarja érteni őket – a Forza Italia választóinak
iskolázottsági szintje jellemzően az alsótól maximálisan a középfokúig
terjed, elsősorban is azért, mert ez az átlag választó a res publicát,
a közügyeket semmibe veszi, röviden, mivel nem szívesen törődik mások ügyeivel.
Anarchista érzelmű, csupán magánembernek tekinti magát, egy fabatkát sem
adna a nagyképű, lila politikusoknak, értelmiségieknek és altruistáknak,
akiket a baloldal vitái jelenítenek meg a számukra. A Kajmánra adott szavazat
a kisember politikai szavazata a politika ellen. Egy ellentmondásos, kétségbeesett
szavazat: végülis az antipolitikus demagóg a megválasztása után politikusként
kell hogy működjön.
Ez a „kisember”, aki hagyja magát rávenni egy ellopott szavazat
leadására, fenyegetve is érzi magát. A kocsmában meg a buszon többnyire
dühöngve kifogásol valamit, de mivel nem akar tudni a politikáról, maga
sem értheti rendesen azt, amit kifogásol. Egy zavaros, nehezen megnevezhető
düh tölti el, amikor „túl sok adóról” háborog, a „sógorság-komaságról”
vagy a politikusokról, akik csak saját magukkal törődnek – inkább rosszkedvű
morgolódás ez, semmint határozott állásfoglalás. Ha az ember nem érti a
res publicat, a közügyeket, egy alaktalan mindenütt felbukkanó szörnytől
érzi magát fenyegetve, amely mint egy alien, betör az ember privátszférájába,
amely fenyegeti az embert és uralkodik rajta, és képes tönkretenni az ember
saját életének szilárd alapjait, nevezetesen azt, hogy csak önmagával és
a családjával kelljen gondolnia. A gyűlölt politika abba tör be, amit a
konzervatív amerikai politikusok family values-ként emlegetnek. Ez a családközpontú
értékrend olyan beállítottságot jelent, amely elutasítja az abortuszt,
a homoszexualitást, a feminizmust és hasonlókat. A családközpontú értékrend
kimondatlan igazsága: a családomon kívül nekem semmi sem számít.
Évek óta felvetődik a naiv kérdés: „Miért nem hagy már fel Berlusconi
a kommunizmus elleni dörgedelmekkel?” Hiszen a kommunizmus ma már jelent
komoly veszélyt. Sokan azt hiszik, hogy ez a kajmán személyes paranoiája.
Pedig arról van szó, hogy ismeri valamilyen pszichoanalitikus értelemben
a fenyegetett kisember lelkivilágát: Tudja, hogy számukra a kommunizmus
továbbra is annak a paradigmája, amit a legjobban utálnak: a közös ügy
elsőbbségének.
A klasszikus liberalizmus Adam Smith óta úgy ünnepli a minden
egyes egyén egoizmusát, mint annak az általános harmóniának a mátrixát,
amelyet a piac „láthatatlan keze” előbb-utóbb gondviselésszerűen megteremt.
De a liberalizmus továbbra is egy olyan politikai ideológia, amelyet az
utópia aurája vesz körül.+ E mellé a liberalizmus mellé, amely politikai
program szintjére emeli az önérdek melletti egoista kiállást, csak azok
állnak, akik egyszerűen csak a saját érdekeiket tartják szem előtt – még
a politikában is. A liberálisok sokszor tiszteletreméltó emberek, de haszonelvű
filozófiájuk vonzza a kétes alakokat is. Az a liberális célkitűzés, hogy
a politika hatókörét a lehető legjobban korlátozzák, felkelti azoknak az
érdeklődését, akik utálják a politikát mindenestül.
A fenyegetett kisember elsősorban jobbra tekint, de közben vannak
a baloldallal is egybeesések. Így a legtöbb olasz azt szeretné, ha az Irakban
állomásozó csapatokat hazahozzák, ahogy a baloldal követeli. De a háborúnak
ez az elutasítása nem szükségképpen egy politikai értékelés következménye,
többnyire „kisemberi” mintát követ: a háború azt a pillanatot testesíti
meg, amikor az egyént arra szólítják fel, hogy áldozza fel magát az államért
– a köz javáért. A fenyegetett kisember két alkalommal érintkezik a res
publicával: a katonai szolgálat és az adózás esetében. A Kajmán éppen ezek
megszüntetését ígéri nekik. Az abortusz mellett kiállóknál is szerepel
egy antipolitikus komponens: „Ha az állam azt várja tőlem, hogy menjek
katonának, fizessek adókat, és ne vetessem el a gyereket, azt mondom erre:
Hogyisne!” Míg az olaszoknak csak a fele szavaz a jobboldalra, mégis elsöprő
többség jelentkezik, ha az abortusz legalizálása, a katonák távoli, veszélyes
vidékekről való hazahozása kerül szóba.
Szerencsétlenség és hanyatlás
A magát fenyegetve érző kisember nem csak olasz jelenség. Ez a kellemetlen
antipolitikus politikus, ez a monopolista anarchista Berlusconi miért éppen
nálunk kellett hogy győzzön? Talán mert Olaszország különösen szerencsétlen
ország.
Évek óta próbálják a szakértők kiszámítani a kiszámíthatatlant,
azaz a különböző országok boldogság-faktorát. Ezek a számítások rácáfolnak
a jókedvű digó közhelyére: az olasz társadalomkutató intézet, a CENSIS
2003-as, 40 országban végzett felmérése szerint a magukat szerencsétlennek
tartók legnagyobb százaléka 26,4 %-kal Olaszországban található. Az olaszoknak
csak 71,4 %-a mondja magát boldognak, szemben a más országokbeli 78,2 %-os
átlaggal. Olaszország hanyatlása feltartóztathatatlannak látszik. Majdnem
minden mutató (gazdasági, demográfiai, kulturális) könyörtelenül ugyanarra
az igazságra fut ki: Más európai országokhoz képest Olaszországnak mindig
rosszabbul megy.
A háború utáni korszaktól kezdve Olaszország erősebben élte meg
Nyugat-Európa válságait és növekedési ciklusait. Amikor Európában az 50-60-as
években nagy ugrás következett be a gazdasági fejlődésben, ezt Olaszországban
fokozottan lehetett érezni. Hosszantartó gazdasági felfejlődésre került
sor, és Olaszország kulturális dinamizmusa magára vonta az egész világ
figyelmét. A Cinecitta lett a világ második legnagyobb filmgyártó központja,
a világot lenyűgözték nagy rendezőink filmjei. Olaszország olyan írókat
produkált, mint Gedda, Primo Levi, Calvino, Pavese, Sciascia és Eco, de
nagy színházi embereket is, mint Strehler, Bene és Fo, a 60-as évek arte
poverája nyomot hagyott a képzőművészetben. A dolce vita-ipar (divat, dizájn,
olasz konyha) alkotóerejéről nem is beszélve. A 8-as évektől gazdasági
és kulturális hanyatlás kezdődött. Igazságtalan volna ezért a Kajmán kormányzásának
öt évét tenni felelőssé – ez nem oka, hanem következménye Olaszország hanyatlásának.
Egy ilyesfajta hanyatlás egyébként megfigyelhető az egész kontinentális
Európában (Spanyolország kivételével) mindenütt. Ha tehát Olaszország sír,
Európának legalábbis elment a kedve a nevetéstől. A történelem arra
tanít, hogy a nagy kulturális és tudományos alkotókorszakok mindig a gazdasági
jólét velejárói voltak. Az angolszász világ nyomasztó fölénye és az új
ázsiai hatalmak (Japán, Korea, Kína, India) felfejlődése másodrangú szerepbe
kényszeríti a régi Európát. Slavoj Zizek szerint a globalizálódás
nem árt az olyan kis országoknak, mint Szlovénia, annál inkább az egykori
nagyoknak, mint Franciaország, Németország (és Olaszország), amelyeket
Szlovénia státuszára redukál.
Olaszország nyilvánvaló gazdasági hanyatlása lopakodó kulturális
összezsugorodási folyamattal jár együtt. Egyes olasz intellektueleknek
továbbra is nagy a nemzetközi presztízse, de a mai olasz kultúra legjava
is alatta marad az 1950 és ’70 közötti évek színvonalának. Mindenekelőtt
azonban az általános kulturális színvonal süllyedése állapítható meg, amit
sokan a Kajmán rovására írnak: ő az, aki a tévécsatornáin át elárasztotta
az olasz nézőket másodosztályú amerikai produkciók özönével, és az olasz
kultúra eleganciája látta ennek a kárát. De én nem hiszek a természettől
kulturált olaszok nárcisztikus mítoszában. Igaz, hogy egész Európát meghódította
az Amerikából ontott tömegkultúra, Olaszország viszont más, öntudatosabb
országoktól eltérően nem sok ellenállást tanúsított. Így aztán egyre inkább
lesüllyedünk egy amerikai giccset fogyasztó tömegbe. Berlusconi mediális
árudömpingje azért hódította meg az olasz tömegeket, mert az addigra már
elszokott a kultúrától.
Muzealitás és szenilitás
Ez a hanyatlás a 20. század nagy utópiái befuccsolásának következménye,
amely utópiák Olaszországban különösen lelkes fogadtatásra találtak azzal
összefüggésben, hogy egy privát és egy konzervatív világszemlélet dominált
az olaszok körében.
Ez a három nagy utópia a katolikus, a marxista és a nacionalista-fasiszta
volt. Ennek a három utópiának a fellendülése Olaszországot a legerősebben
átpolitizált nyugat-európai országgá tette, Gottfredo Parise Olaszországot
a 70-es években „a politika országának” nevezte. De milyen árat fizettünk
mi, olaszok ezért a kiváltságért? A 70-es években nálunk volt a leghosszabb
életű baloldali illetve jobboldali terrorizmus nyugati viszonylatban. Az
utópiák alkonya a 80-90-es években depolitizálta Olaszországot.
A 60-as években, diákéveim idején a legjobb olasz diákok – akik
újságot is olvastak, és nemcsak a fociról és a lányokról vagy a fiúkról
lehetett velük beszélgetni –, kommunisták vagy fasiszták voltak. A marxista
vagy fasiszta ideológiák vitalitása – a 20. század két nagy ideológiai
veszteséé – inspirálta a reflexiót és a kultúrát ezeknek a fiataloknak
a körében.
A katolikus utópia is uralta a kereszténydemokrácián keresztül
a háború utáni korszakot Olaszországban egészen a 90-es évekig. II. János
Pál pápa diadala a médiumokban ne tévesszen meg minket. Az ő pápasága alatt
lecsengett a katolikus diktátum a politikában, Olaszország szekularizálódott.
Minél közkedveltebbé vált Woytila, annál kevesebb olasz követte a hitében.
Olaszországban is egyre több lett az abortusz, nőtt a válások száma, a
polgári esküvők, kezdtek fogamzásgátlót használni, egyre csökkent a templomba
járók száma.
Az utópiák alkonya a család és a magánélet jelentőségét ismét
előtérbe tolta az olaszoknál – „a partikuláris primátusa”, ahogy ezt Guicciardini
a 16. században kifejezte. A politikai és vallási remények összeomlása
mélységes cinizmust hívott elő az olaszokból. Ennek során az olaszoknak
az államhoz való sajátos viszonyulása egyre általánosabbá válik. Olaszországban
hiányzik, jobban, mint másutt, a bizalom az államban és az intézményeiben:
az olaszok 30%-a érzi úgy, hogy nem képviseli az érdekeit senki.
Olaszként nyilvánosan lehet azzal kérkedni, hogy valaki adót csal, vagy
jogosulatlanul vesz fel rokkantnyugdíjat, és ezzel általános helyeslésre
talál. Az amerikaiak után az olaszok a leginkább motorizált lakosság a
világon, mert egy olasz se bízik a közös, a tömegközlekedési eszközökben.
Mindannyian ásványvizet iszunk, úgyszólván soha nem isszuk „a polgármester
vizét”, ahogy a csapvizet időnként emlegetik, mert nem igazán bízunk az
állam (a közművek) vizében. Egy olasz nem vár semmi jót az államtól, abból
indul ki, hogy az állam által nyújtott szolgáltatások eleve rosszak. Jót
vár viszont majdnem mindig a saját családjától. Ez a konzervatív reflex
Olaszországot egyre inkább szenilis országgá teszi.
Olaszország lakossága tényleg gyorsabban öregszik, mint más országoké,
de vannak egyre lustább, kényelmesebb és konzervatívabb fiataljaink is.
A munkanélküliség délen mindig magas volt, de a 70-es évek közepéig a fiatalok
elmentek Amerikába vagy az északibb országokba. Mintegy 30 éve a munkanélküliek
már nem vándorolnak el. Otthon maradnak sokszor 30 éves korukon túl is,
és úgy maradnak egy prolongált átmeneti lebegésben, a kényelmes és biztos
középszerűség állapotában. Ivo Dramanti politológus ezt írja: „Elöregedett
társadalom vagyunk. Demográfiailag, de a kultúra és az életstílus terén
is. Tele vagyunk aggályokkal. A nyilvánosság képviselői mindenütt, mindenki
helyett arra a szánalmas kísérletre vállalkoznak, hogy feltartóztassák
az időt. A hatalom ’öreg’ emberei, akik sosem akarnak megöregedni (...)
Egy öreg társadalom tünetei. Egy olyan társadalomé, amely fél minden újtól.
Minden nyílt konfliktustól. Egy olyan társadalom, amely fél a fiatalságtól.
A legfiatalabbaktól is, akik még rejtőzködnek. Egy olyan társadalom, amely
nem bízik magában, a kultúrában, az identitásban, a vallásban. És aki emiatt
fél a másokkal való vitába bonyolódástól. Egy öreg, konzervatív, nehézkes
társadalom. Megfélemlített társadalom.” (La Repubblica, 2002. 03.
10.)
A turisták persze értékelik ezt az öreg és konzervatív klímát:
Olaszország csodaszép múzeum, a régi városrészeket óva féltik, gondozzák.
Fesztiválok, embertömegek, pizza, bor és szokások évszázadok óta ismétlődő
egyformaságának helyszínei. Olaszországban a fiúk sokszor az apák foglalkozását
folytatják, akikre ezt annak idején ugyanígy áthagyományozták. De egy fiatal
ember számára, aki alkotni akar és előbbre jutni, ez az olasz konzervativizmus
olyan, mint egy nyúlós-ragadós massza, ami visszahúzza. Az angol-amerikai
vagy az ázsiai társadalmakhoz viszonyítva valaki, aki Olaszországban akar
valamit csinálni, olyan, mint a szárazra vetett hal. Ebben az édes olasz
szirupban virágzott ki Berlusconi virágja.
Nincs kizárva, hogy Berlusconi személyes sikergörbéje most lefelé
megy. De attól tartok, hogy Olaszországból valami olyasmi lett, aminek
továbbra is megmarad: a Kajmán országa.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BENVENUTO, Sergio
Városi legendák
Gondolat, 2004
„Az igazság angolul beszél”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Olasz nyelvjátékok”
Magyar Lettre Internationale, 39
„Bevándorlók konkurenciája”
Magyar Lettre Internationale, 40
„Az adófizetők pénze”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Miért utálom Berlusconit?”
Magyar Lettre Internationale, 42
„Platón és a gének”
Magyar Lettre Internationale, 44
„Csak egy barbár hiszi a többi kultúrát barbárnak”
Magyar Lettre Internationale, 47
„A Nyugat keresztje”
Magyar Lettre Internationale, 49
„Párizs rejtelmei”
Magyar Lettre Internationale, 57
„A német pásztor”
Magyar Lettre Internationale, 58
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|