[gyakorlati foglalkozás]

Self-help
avagy a nóhó hatalma

Gyermekeim, mondta Tenkesné, az élet útjai kifürkészhetetlenek. Ám a konkrét helyzetek és a konkrét helyzetekben a konkrét tennivalók nagyon is kifürkészhetők. Mindig tudjatok segíteni magatokon, ám ehhez előbb meg kell szerezni, na mit, az ehhez szükséges tudást. Mert minden helyzet megoldható, ha megvan hozzá a nóhó. Természetesen egyikünk sem tudta, hogy mi az a nóhó, de egyikünk sem merte megkérdezni. A szónak azonban olyan erős, sejtelmes kisugárzása volt, hogy talán nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy ez lett osztályunk jelszava. Ezzel köszöntöttük egymást a folyosókon, az udvaron, az utcán, a villamoson, a péknél, a hentesnél. Tenkesné lett a hősünk. Úgy hívtuk, hogy Tenkes kapitány, amire ő megengedőn, pajkosan mosolygott. Mindent szabad volt (majdnem), ha hajlandóak voltunk elsajátítani a nóhót. Aki ebben rest volt, trehány, azt megvetettük és kiközösítettük. A nóhó elsajátítása becsületbeli ügy lett, és aki ezt magatartásával aláásta, az nem tartozott többé a falkába. Így aztán minden héten mohón vártuk Tenkesné legújabb kinyilatkoztatását, amit indigószínű papírba bekötött, vonalas füzetbe jegyeztünk le. Az anyag leadása után Tenkesné hirtelen elhallgatott, egy műanyag szatyorból elővette a kötését, és az óra hátralevő részében csendben kötögetett. Aki akarta, azt is megtanulhatta, de az már szabadon választható gyakorlat volt. Aki nem, az csendben ült a helyén, és elmélkedett a hallottakon, amíg ki nem csengettek. Íme, most közzéteszem megőrzött füzetem becses tartalmát, legyen most már veletek a nóhó.

1. 
Ha vízesés tetején találjátok magatokat, a következő a teendő:

Vegyetek egy mély lélegzetet épp mielőtt a peremen átbuknátok.
Amíg a levegőben vagytok, nem lesz túl sok beleszólásotok az eseményekbe, ebbe bele kell nyugodni, a nehézkedés nagy úr, a víz pedig mély lehet.
Lábbal előre, tehát talpast kell ugrani, senkinek eszébe ne jusson fejessel próbálkozni vagy más egyéb marhaságokkal, amiket szoktatok. Lábakat szorosan összezárjuk.
Ugorjatok olyan messzire a vízeséstől, előrefele, amennyire emberileg lehetséges.
A karotokat fonjátok a fejetek köré, hogy ezzel védjétek, elvégre, ha a fej megsérül, oda a nóhó.
Kezdjetek úszni abban a minutában, ahogy leértek a vízesés aljára, és belemerültök a lenti víztömegbe. Kezdejetek úszni még mielőtt feljönnétek újra a víz felszínére, mert az úszás majd lelassítja a további merülést. Ússzatok, ahogy a tüdőtökön kifér. Ússzatok, mint a madár a levegőben. Ússzatok, mint az állat. Ússzatok, drágáim, ússzatok.
A tévedések elkerülése végett: lefele ússzatok, sodrásirányban, el a vízeséstől. Tudom, hogy mindig van, aki jópofizni próbál, hogy esetleg beúszik a vízesés mögé, hogy megnézze, hogy ott mi van, hát nincs ott semmi látnivaló, édes fiam, csak jó nagy kövek, amin jó véresre szétzúzod azt az édes kis koponyádat. Nna.

2.
Ha úgy tűnik, jön a cunami, a következő a teendő:

Először is győződjetek meg róla, hogy nem az árapály mozgásával tévesztitek össze a jelenséget. Győződjetek meg róla, hogy nem a csillagok, a bolygók mozgásával tévesztitek össze. Győződjetek meg róla, hogy nem a szemetek káprázik vagy a kis lelketek háborog. Tudom, kis lélek is tud nagyot háborogni, ám fontos, hogy kis lélek nagy háborgását ne tévesszük össze a cunamival. Tudjunk különbséget tenni. Tudjunk disztingválni. Tudjuk, merre hány méter. (Számítsátok ki, merre hány méter!). Végül, mielőtt bármit tesztek, győződjetek meg róla, hogy a konyhában el van-e zárva a gáz, mert később, amikor majd jön a cunami, már nem lesz alkalmatok visszamenni, hogy ellenőrizzétek.
Tehát: ha azt látjátok, hogy a víztömeg nem olyan irányú mozgásokat végez, mint kéne neki (nézzetek utána, hogy kéne neki!), például, ha azt látjátok, hogy a víz tömege kétoldalt hirtelen maga alá esik, középen pedig, mint a kakastaréj, fölemelkedik, és dönget előre a part irányába mint egy elszabadult rinocérosz, aki támadás közben nem tud megfordulni, de nem is akar (lásd Cholnoky Jenő Afrika című halhatatlan opuszát), akkor, mint az egyszeri fölkészült angol iskoláslány (be prepared!), meggyőződtök róla, hogy a felnőttek oda se bagóznak, illetve azt se tudják, mit látnak, mert utoljára 400 éve fordult elő ilyesmi, tehát ha azt látjátok, hogy nincs más megoldás, mint saját nóhótokra támaszkodni, akkor a következő teendőitek vannak: 
Végigszaladtok a parton és a homokban rákvörösen tespedő, dagadt fürdővendégek fülébe kiáltjátok, hogy: „bácsi kérem, néni kérem, tessenek fölállni, mert jön a cunami,”
percig sem lepődtök meg, hogy senki nem áll fel, hanem épp ellenkezőleg, mindenki tesped tovább és újabb koktélt rendel az úszó bárpultnál, téged pedig mint szemtelen, csípős kis legyet hessentenek odább, hogy a rosseb egye meg, már itt se lehet nyugta az embernek szöveggel, hanem ekkor két választási lehetőségetek van, vagy: 
a) haladtok tovább, egyre beljebb, az ország belseje felé tartva, amíg egyszercsak egy hármas úthoz értek, de ti a Nóhó birtokában pontosan tudjátok, hogy melyik utat kell választani, pillanatnyilag nem jut eszembe, de az óra végéig biztosan, majd emlékeztessetek rá, tehát haladtok tovább a választott úton és vissza se néztek, amíg egyszercsak egy valószínűtlenül magas hegy lábához értek, ott megkeresitek a legközelebbi sífelvonót, szépen felmentek a csúcsra, minek nem árt se nap se szél, s ott egyszercsak arra lesztek figyelmesek, hogy csöndes szívetek többé nem ég, nem bántja újabb szenvedély, amitől átmenetileg ugyan elönt majd titeket a feneketlen melankólia, de aztán higgyétek el, nagyon jó lesz, és a cunami látni fogja, hogy hiába, nincs mit tenni, vissza kell szépen kotorni oda, ahonnan jött, és erre csodák-csodája vissza is megy, fülét-taraját behúzva, mert egy kicsit azért kellemetlen neki, hogy ha már így felszívta magát, akkor nem sikerült az egész országot a vízzel egyenlővé tennie, és ekkor hirtelen előbukkan a kettős szivárvány, és az állatok végre elhagyhatják a bárkát;
vagy
b) fogjátok a szörfbordot és kipádliztok oldalirányban addig, amíg el nem éritek azt a magasságot, ahol a hullám már tarajosodik, de még nem kezdett el lefele hurkolódni, beálltok siklásirányba, és amikor már eléggé lefittyedt a taraj és tajtékos csőrendszert formáz, akkor beálltok a csőbe, és fáradtságot nem kímélve, jöttök éjjel, jöttök nappal, és amikor már Clevelandet is elhagytátok, akkor balra fordultok, és onnan már, ahogy az angol mondja, you can’t miss it, nem lehet eltéveszteni. És akkor, coki neked, cunami!

3. 
Ha úgy érzed, elnyel az örvény a következő a teendő:

Hagyod magadat lefele húzni, ameddig csak akarja ez a dög, úgy teszel, mint akit ez egyáltalán nem érdekel, nem kapálózol, nem szerencsétlenkedsz, nem próbálsz ellenállni, nem izegsz-mozogsz ezzel végzetesen nevetségessé téve magad és egyben elárulva iszonyú kiszolgáltatottságodat és magányodat, hanem szépen, spirálban, mint a csiga, csavarodsz lefelé, egyre mélyebbre, eközben nyugodtan végiggondolhatod, hogy:
mi lett volna, ha Füzessy Csabinak akkor nem szúrod ki körzővel a szemét, ha megtanultad volna a fizikát, mint a Hamza Bandi és most tudnád, hogy mi a franc történik, ha nem hívod meg az egész osztályt amíg anyuék Gstadtban síeltek és nem isszátok meg apu összes viszkijét, amitől csoportosan okádtátok végig az új perzsaszőnyeget, ha a lépcsőházban nem gáncsoltad volna el azt a gonosz Bauer nénit, és nem mondtad volna neki, hogy legjobb lett volna, ha Auschwitzban tetszik maradni (persze akkor még nem tudtad, hogy mi az), ha Tóth Ildinek bevallod, hogy ilyen szép lányt még életedben nem láttál, hogy a lélegzeted is eláll, hacsak belép az osztályba, hogy bármit megtennél érte, a szarvasbogárgyűjteményedet is boldogan odaadnád neki ha csak egy jó szóra is méltatna, ahelyett hogy minden nap összefirkálnád a füzetét, ellopnád az uzsonnáját, és a legválogatottabb gonoszságokat eszelnéd ki ellene, hogy legalább gyűlöljön, ha már szeretni nem szeret, hogy mi lett volna, ha akkor nem mész a bácsi után, aki az iskola előtt valami bélyeget adott, hogy tedd a nyelvedre, és amit aztán minden nap újra megismételtetek, mert jó volt, nagyon jó, egészen addig, amíg azt nem mondta, hogy most már csak pénzért adja, de az neked nem volt, és ezért szerezni kellett minden áron, és hát az ára elég magas lett, sokat kellett miatta utcán fagyoskodni és aztán az undok cuppogásokat elviselni letolt gatyával, de utána megérte, hogy mi lett volna, ha meg se születsz és akkor jobb lett volna-e,  illetve vajon jobb lett volna-e, ha nem zsidónak születsz, és akkor nem zsidóznának folyton le az osztályban pedig azt se tudod, mi az, csak hallod a hanglejtésükből, hogy az gáz;
tehát ezeket mind nyugodtan végig lehet gondolni, amíg húz le az örvény, és amikor már úgy érzed, nincs tovább mit végiggondolni, és fogytán a levegő, és ráadásul leértél a folyómeder fenekére, és hozzáér a csupasz lábad a nyúlós iszaphoz, nos akkor, gyerekecskéim, egyszercsak huss! röpültök fölfele, mint a raketta, ugyanolyan spirálban, mint lefele menet, érezni fogjátok a nyomáskülönbséget a fületekben, erre mindig tartogassatok a zsebetekben egy kis savanyúcukorkát, és akkor, anélkül, hogy bármit tettetek volna helyzetetek jobbítása érdekében, egyszercsak fent lesztek a víz felszínén, és a levegő robbanásszerűen fog behatolni az orrlyukakba, a tüdőbe, némi víz kíséretében, amitől köhögve, prüszkölve ugyan, de ismét az aranylón csillogó, napsugaras nyári délutánban fogjátok találni magatokat, és az egész olyan lesz, mintha csak egy rossz álom lett volna. 
4.
Ha úgy látod, az urad egy piszkavassal készül a hátadból vadast aprítni, a következő a teendő:

Nyugodtan, kapkodás nélkül előveszed a sminkkészletedet és felapplikálod a Revlon [Grosses bises] szemfestékedet, bespirálozod a szempilládat [Cover Girl, Fantastic Lash, waterproof], bepamacsozod az arcodat és a homlokodat, hogy ne világítson úgy, mint a Salamon töke, feldobod a rúzst [Prescriptives, Ultra-chic/13], a füled mögé dörzsölsz egy cseppnyi Chanel numeró 5-öst, kissé feltupírozod a hajad, majd néhány puha kézmozdulattal, mint a kismacska, hátulról belepofozol, hogy elnyerje végső formáját, belebújsz a tavaszi árleszállításon megcsípett észbontóan édes kis santung kosztümödbe, a színe vadítoan jól megy a szemed és a hajad színéhez, belenézel a retikülödbe, hogy minden megvan-e (kulcs, bérlet, végrendelet), majd az ajtóból nyugodtan megfordulsz, és a következőket mondod a te uradnak:
“Boldogan tölteném veled, szívem, az est hátralevő részét, de sajnos mennem kell, mert találkozót beszéltem meg azzal a fiatalemberrel, aki a múltkor, amikor már órák óta vártam arra az átkozott hatos buszra, egyszercsak begördült a lecsapható tetejű, tűzpiros sportkocsijával a megállóhoz, és kedvesen azt kérdezte: “Elvihetem valahová, asszonyom?” És ekkor én, balga lúzer aki vagyok, azt mondtam neki: “Nagyon köszönöm, de sajnos sietek.” Most azonban ráérek, előttünk az egész éjszaka. A pacal a rezsón van, drágám, csak alá kell gyújtani. Pá. Ha keresnek, baszni vagyok.”
Ezek után, határozott, de nem kapkodó léptekkel kisietsz a lépcsőházba, cikkcakk alakzatban leszaladsz a lépcsőn, és ki a kapun, bele a holdvilágos, puha estébe. 
A többit már rátok bízom, mindenkinek vérmérséklete szerint.

*
(Itt sajnos megszakadnak a feljegyzéseim, mert ezután az óra után Tenkesné nem jött be többé az iskolába. Rettenetes csapásként éltük meg. Elveszítettük hősünket, vezetőnket, útmutatónkat. És főleg, nem tudtuk mire vélni. Próbáltunk kérdezősködni utána, de csak kitérő, homályos válaszokat kaptunk. Aztán eszembe jutott valami, amit egyszer Tenkesné mondott órán, hogy a tudás, a nóhó átadására való képesség egy dolog, az alkalmazására való képesség pedig egy másik, és hogy ez a különbség meg fogja határozni az életünket. S ekkor, ki tudja miért, az a borongós gondolatom támadt, hogy alighanem a halálunkat is meghatározza.) 

                         (részlet a Kalligram kiadónál 2007 tavaszán megjelenő kötetből)

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu