1

Egy Leif nevű férfi meg a felesége négy hónapja váltak el. Nem volt se gyerekük, se kutyájuk, se macskájuk, a lakás pedig a férfié maradt, mert voltaképpen a felesége, Irina hagyta ott. E százhúsz napos céltalan tengődés elég volt ahhoz, hogy a környezetében és az életében minden kietlenné váljon. Úgy tesz, mintha nem venné észre, de a bútorok, ha rájuk süt a nap, szinte elmosódnak az opálos-fehér porréteg alatt, a konyha berendezési tárgyai pedig – a merőkanál, a naptár, a turmixgép, a hűtőszekrény – valami öntudatlan szomorúságot árasztanak. Egy cseppet sem lepné meg, ha aznap, vagy másnap este hunyorogni kezdene a mennyezeti lámpa. Reggelenként megesik, hogy ébredéskor érzi a konyha felől lengedező illatokat, a frissen főzött kávéét meg a pirítósét, amelyet a felesége mindig elkészített, mielőtt munkába indult. Ilyenor úgy megzavarodik, hogy egy percig is eltart, mire rájön, hogy csak képzelődik, a múlt kísérti, amely sehogysem akar feledésbe merülni. „Olyan, mintha levágták volna a bal kezemet, de még úgy érezném, mintha megvolna”, gondolja ilyenkor magában, „mintha a jegygyűrű csiklandozna”. A jegygyűrű: azelőtt sosem tette le. Pedig teniszezés közben sokszor dörzsölte az izzadó tenyerét, és egy-egy lejátszott pont után úgy igazgatta, mintha a profi játékosok megrögzött mozdulatait utánozná. A jegygyűrű: az asszony távozását követő napon ösztönösen lehúzta, de a keze ügyében tartotta, az éjjeliszekrény fiókjában, abba a  zsebkendőbe bugyolálva, amelyre a felesége monogramját hímezték: I. B.
 Azóta, hogy az asszony utoljára csukta be maga mögött a lakás ajtaját (csak egy kis bőröndöt meg egy utazótáskát vitt magával, mindkettőt nevetségesen telitömve) nem látta viszont, és nem is tudja, hol lehet. Eleinte, ha kérdezősködött utána a közös barátaiktól – ilyenkor rosszul időzített telefonhívások és groteszk éjszakai találkozások jelenetei váltakoztak a vigasztalan sírással –, ők sem szolgálhattak meggyőző válasszal, de a szeme sarkából mindig úgy látta, hogy lopva egymásra sandítanak. Vajon szánakozó, vagy cinkos pillantásokat váltottak? Később mindig ezen törte a fejét, amikor magányosan hazafelé indult, és a visszapillantó tükörből látni vélte a választ a rettentő mogorva taxisofőr kivörösödött szemében, vagy az ismerős utcákon baktatva, a papír napernyőcske pálcikáját rágcsálva, amely percekkel korábban még azt a daiquiri koktélt díszítette, amelyik éppen olyan lagymatag és seízű volt, mint ő maga.
 E négy hónap során állandó megbántottságban élt, a hétköznapi kínok pillanatai (mint amikor benyit a lakásba, és nyomban megcsapja a házasság illata) és az érzéstelenített percek közepette (mint amikor a munkahelyén úgy érzi, mintha feloldódna a számok, a banki műveletek, a közönyös hangú telefonhívások örvényében, és már nem is volna önmaga). E kétségbeesés középpontjában a helyzet groteszksége állt, mert végeredményben a felsége volt az, aki megcsalta, és nem fordítva, ő már csak durván visszavágott. Mert bizony hihetetlen volt az egész: az események sora, a dolog napvilágra kerülése és a kiszámított kiborulás nem is lehetett volna teátrálisabb vagy drámaibb, mintha egy torz, már-már perverz elme rendezte darabban játszottak volna. És ha jól meggondoljuk, egyszer magának Leifnek is el kellene mesélnie a történetet, hadd lássuk, úgy mi kerekedik ki belőle.
[...]

3

Hétfő délután van, és Leif a hivatali mosdóban áll, a munkahelyén. Ahogy a kezét mossa, és megcsapja az epres szappan friss illata, felnéz, nagyra nyitja a szemét (a pupillája kitágul) és a széles tükörbe pillant, amely visszatükrözi az arcát: való igaz, már nem látszik feszültnek. Ma az egyik kollégája elmondta, mennyire együttérzett vele egész idő alatt, mert ő is elvált. Való igaz, már nem látszik feszültnek, járás közben már nem húzza a lábát, már nem a volt felesége körül keringenek a gondolatai, amikor késő este végighever a tévé előtt, a kopott kereveten (az Ikeások még nem hozták meg az újat). A seb lassan beheged, egyre kérgesebb rajta a var.
 Pénteken újra felkereste a pszichiátert, és a gyógyulásának ezekről a jeleiről beszélgettek. Ő maga észre sem vette, de kiderült, hogy még a beszédmódja is megváltozott. Úgy látszik, újabban egyre gyakrabban használja az „akarom mondani” kifejezést. A pszichiáter szerint ez jó, mert azt jelenti, hogy szívesen magyarázza meg a gondolatait, kommunikálni szeretne az emberekkel. „A legjobb teniszezők, akarom mondani azok, akiket a legjobban kedvelek, mindig svájciak”, mondja a tükör előtt állva. És a jelek szerint azt is sokszor mondja, hogy „kétségkívül”, ami szintén megnövekedett önbizalomra vall: biztosan ilyesmiket jegyzetel folyton a pszichiáter, miközben beszélteti, gondolja magában. „Kétségkívül a legjobb teniszezők kétségkívül a svájciak”. Furcsának találja a saját hangját, mert olyan magabiztosan és nyugodtan cseng ott a mosdóban, hogy alig akarja elhinni. Leöblíti a kezét a langyos vízsugár alatt, papírtörölközővel megtörli, aztán mielőtt visszamegy a dolgozószobájául szolgáló kuckóba, újra belenéz a tükörbe, és rákacsint a tükörképére.
 Miközben vidáman dudorászva lépked a folyosón az íróasztala felé, rájön, hogy nemsokára lejár a munakidő. Átnézi a naptárát, és összeírja a másnapi teendőket. Erőteljes, lendületes írással rója a szavakat, csupa nagybetűvel (amiről talán a pszichiáternek is tudnia kellene). Mivel ma fallabda-meccse van az elvált kollégájával és későn ér haza, indulás előtt még felhívja a lakást, hogy meghallgassa, van-e üzenet a rögzítőjén; kettő is van. A bevezető szöveg után (amelyet néhány hete megváltoztatott, örökre letörölve a volt neje bájos csivitelését), beüti a titkós kódot, és megdöbbenve hallja a saját hangját. Már nem is emlékezett rá, hogy ma reggel felhívta a lakást a hivatalból, és üzenetet hagyott magának. „Leif, el ne felejtsd holnap reggel behozni a Garcia Márquez könyvet Lisának”. Lisa az egyik kolléganője, férjes asszony, akire újabban egészen más szemmel néz. Ma, amikor együtt ebédeltek, elmesélte, hogy nemrég olvasta ki a „Szerelem a kolera idején” című regényt, és nagyon tetszett neki, az asszony pedig, miközben a szemében felvillant az elismerés szikrája, megkérdezte, nem adná-e kölcsön. Elmosolyodik, és arra gondol, hogy ma este meg kell keresnie benne néhány mondatot azok közül, amelyekbe beleborzongott, és alá kell húznia őket, hogy Lisa olvasás közben, váratlanul rájuk bukkanjon.
 A második üzenetet a videóklubtól hagyták, és meglehetősen zavarba ejtő. A fiatal  lányhang előbb lezserül bemondja Leif vezetéknevét (mintha közben almát majszolna), aztán megereszt egy jónapotot és emlékezteti, hogy reggel vissza kellett volna vinnie a filmet, amelyet a múlt pénteken kölcsönzött ki. Ez nem stimmel, gondolja Leif, ez valami tévedés, hiszen ő semmiféle filmet nem kölcsönzött ki a múlt pénteken, hónapok óta nem kölcsönzött videót, aztán hangosan ki is mondja: „Ez nem stimmel, ez valami tévedés”. Mivel van még öt perce, kikeresi a videóklub telefonszámát az elektronikus naptárában, és felhívja. Most is egy lány veszi fel, de valószínűleg nem ugyanaz, aki reggel telefonált; ennek komolyabban cseng a hangja. Leif magyarázni kezdi, hogy megkapta az üzenetet, de valami tévedés lehet, mert ő nem kölcsönzött ki egyetlen filmet sem, de a lány a szavába vág, és megkérdezi a vezetéknevét. Leif bemondja, és hallja, ahogy bepötyögi a számítógépbe. A háttérből halkan beszűrődnek a telefonba egy romantikus film hangjai, amelyet a videóklub televízióján néznek. Hallja a selyem lágy susogását, ahogy két test hentereg az ágyban, és a hamis kéj hollywoodi zihálását; aztán csend támad, és miközben arra vár, hogy a filmen megszólaljon valaki, újra a lány hangja közli, hogy márpedig péntek óta nála van egy film, amelyet vissza kell hoznia. „Benne van a számítógépben”, mondja, ami úgy látszik megfellebbezhetetlen. Leif nem tudja, mit mondjon, hogyan panaszkodjon, aztán, hogy időt nyerjen, megkérdezi, pontosan milyen filmről van szó. „Szexfilm”, feleli a lány, „pornó”.
 Másfél óra múlva, miközben a zuhany alatt áll a fallabda-mérkőzés után, és a kollégája egyre bizatja, hogy igyon meg vele egy sört abban a bárban, ahová elvált férfiak járnak, Leifnek még mindig a fülében cseng a lány hangja, ahogy azt mondja, „pornó”, és érzi, ahogy a szégyen az egész testét elárasztja, mintha a bőrtápláló tusfürdő egyik összetevője volna.

Jordi Puntí: A sebeit nyalogató kutya (részlet)

Ki nem állhatom azokat a történeteket, amelyekben az események mindig előre eltervezett, kipróbált rendben sorakoznak, a történések egyszerű, mondhatni tetszetős ritmusban követik egymást, ahogy Tarzan libben fáról-fára az őserdőben, a liánokba kapaszkodva, amelyek a kellő pillanatban mindig előkerülnek a sötét rengetegből, hogy sose kelljen lemásznia a fákról a földre. Ki nem állhatom azt az érzést, hogy minden mozdulatot előre gondosan kiszámítottak és megkomponáltak, ahogy azokat a regényeket sem, amelyek szereplőit mintha távirányítóval mozgatnák, és az elbeszélés csak arra szorítkozik, ami közvetlen hatással van a jövőjükre; mintha a vonat, ha egyszer a sínekre került, anyagi okokból soha többé nem futhatna le róla. A régi, kedves fotel, amely a bankárcsalád négy nemzedékét látta megszületni és meghalni; a lány, akinek a sorsa úgy hozza, hogy akaratán kívül (hahaha!),  újraéli élete valamennyi fontos mozzanatát – szerelmeket és csalódásokat, haláleseteket és születéseket – egy folyton az Atlanti-óceánt szelő hajó fedélzetén; az érzelgős mozirajongó, aki beleszeret Kim Novak hasonmásába, van egy jóságos barátja, aki kiköpött James Stewart, és véletlenül meggyilkolja egy kisstílű bűnöző, aki pont olyan, mint Peter Lorre. Bosszantónak találom az ilyen trükköket; ezért bármennyire is szeretném, nem tudom csak úgy lazán kinyitni egy lakókocsi ajtaját a kempingben, mióta tizennyolc évvel ezelőtt, egy vasárnap délután, lázas gyerekként csak úgy reszkettem a félelemtől egy karneváli kocsiban.
 Nem tudom megtenni, mert úgy tűnne, mintha az életem azóta is egy helyben pangott volna, akár lakókocsik többé-kevésbé hosszú sorozata, amelyek az elsőtől az utolsóig meglehetősen hasonlóak, és akkor az az egyetemi kollégiumi szoba is szűk lakókocsi-külsőt öltene, amelyben hat tanéven át laktam, azon a szombaton pedig, tizenhat éves koromban, életemben először lefeküdtem volna azzal vöröskeresztes önkénteslánnyal, aki velem együtt minden harmadik hétvégét egy lakókocsiban töltötte a külvárosban, várva, hogy elérkezzen az ideje a részeg tinik összeszedésének, akik az első élesebb kanyarban kisodródnak és összetörik az autójukat. De az is lehet, hogy egy nyáron, miután füvet szívtunk és megittuk volna az olcsó, kannás bort a barátokkal, megragadtam volna az alkalmat, hogy beiratkozzak egy artista-tanfolyamra, megtéve az első lépést a sivár nomád-élet felé, egyik iparvárosból a másikba hurcolva a fogatlan oroszlánokat, kifakult egyenruhában, a színlelt kényelmű lakókocsiban, ahol a heverőn divatjamúlt a kárpit, és az ablakokon narancs-matricák díszlenek. Vagy ha nem, akkor erdőkerülő is lehettem volna, bozontos szakállal, kockás ingben; modern és misztikus remete, aki egyedül él egy havas hegytetőn, és a téli éjszakákat egy lakókocsiban vészeli át, a forróra fűtött kályha mellett, mezítláb, a recsegő rádiót hallgatva, a legutóbbi városi lányra gondolva, aki három hónapon át (ez igazi rekord) szédített cserzett bőrével és kék szemével, amely olyan, akár a hegyi tó a nyár közepén.
 Nem, az életem nem ilyen rendkívüli, nem ilyen mesés irányt vett. A feleségemet egy diszkóban ismertem meg, igencsak hétköznapi módon, egy szombat este, amikor két barátommal elmentem csajozni, és tíz hónap múlva össze is házasodtunk (tudtuk, mit akarunk). Mindketten dolgoztunk, és többé kevésbé jól kerestünk. Hétvégén magunkfajta házaspárokkal jártunk szórakozni: vacsorázni elegánsabb éttermekbe, színházba, hogy megnézzünk egy-egy zenés darabot, kirándulni vasárnap délelőttönként (utána pedig rusztikus ebédre, valamelyik rusztikus faluban), meg más efféle. Házasságunk első négy évében mindig elutaztunk valahova a szabadságunk alatt: két hét a trópusi tengerpart fehér homokján, szálloda büféreggelivel, egzotikus bár nádszékekkel, papagáj a kalitkában és Harry Belafonte dalai. Kell egy kis pihenés, mondogattuk a kollégáknak szeptemberben, amikor hazatértünk: semmittevés, alvás, napozás, fürdés, egy kis olvasás... Ahogy lenni szokott, idővel gyakorlatiasabbak lettünk, és elérkezett az a nyár, amikor újdonsült barátaink, egy velünk egykorú házaspár, akiket Irina, a feleségem, a konditeremben ismert meg, meghívtak, hogy nyaraljunk együtt egy tengerparti kempingben, mind a négyen egy sátorban, amelyet ők fellengzősen folyton „wigwamnak” neveztek, én pedig helyettük is szégyelltem magam. Kisebbfajta katasztrófa lett belőle: öt órával azután, hogy megérkeztünk, kihúztuk a sátrat, mint egy harmonikát, és felállítottuk az asztalt meg a székeket, már ki is fogytunk a mondanivalóból. Az a hét rettentő hosszúnak tűnt. Esténként – minden este! – vacsora után elmentünk fagylaltozni, és végigsétáltunk a parton, a hippik kézműves-standjai mellett. Vittünk magunkkal fényképezőgépet, de otthon észrevettük, hogy nem csináltunk többet hét-nyolc képnél. Fél év is eltelt, mire előhívattuk őket, egy téli hétvége után, amelyet a régi barátokkal töltöttünk, és azok a felvételek, amelyek négyünket ábrázolták a strandon, ahogy fürdőruhában, kényszeredett mosollyal bámulunk a kamerába, akkor már olyan idejétmúltnak, olyan iszonyúan oda nem illőnek tűntek, hogy színlelt szórakozottsággal összetéptük, és kidobtuk őket a szemétbe.
 A kíméletlen elutasítás ellenére, amelyet a fényképek megsemmisítése is jelzett, valaminek mégis meg kellett ragadnia bennünket abból a rosszul sikerült kempingezésből, mert vettünk egy lakókocsit, és szabadságunk heteit a következő nyáron, meg a rákövetkezőkön – immár a konditermi házaspár nélkül – a társadalom tükörképét adó kempingeknek szenteltük, a sortos-pólós életnek, a poros utaknak, a közös mosdóknak és a strandlabdának – most pedig úgy látom, elérkezett a megfelelő pillanat, amikor mindentől és mindenkitől távol, végre kinyissam a lakókocsi ajtaját.

Kinyitottam a lakókocsi ajtaját, és mint minden nap ebéd után, beléptem, hogy szundítsak egyet. A két ablakot nyitva tartottuk, hogy járjon egy kicsit a levegő, de akkor augusztusban olyan nyomasztó és ragacsos volt a hőség, hogy odabenn úgy szakadt rád, mint egy doboz sűrített tej. Lehúztam átizzadt pólómat, és végighevertem a bevetetlen ágyon. Ahogy lassan hatalmába kerített az álom, még hallottam, ahogy a feleségem odakint rakosgat, valamivel később pedig, az álom jellegzetesen tiszta és valószerűtlen visszhangja által felnagyítva a szomszédék kislányának hangját, aki visszahozta azt az újságot, amelyet Irina aznap reggel, a strandon adott nekik kölcsön. Körülbelül három hete éltük a lakókocsisok űrhajós-életét, és olyan volt, mintha a súlytalanságban elvesztettük volna az időérzékünket: a kempingben, ha az ember szabadságon van, a napok egyformán születnek és halnak meg, mindegyik ikertestvére a másiknak, és gyakran a legjelentéktelenebb részletek azok, amelyek egy idő múlva előtérbe kerülnek, és kirajzolják az emlékeket: egy dal, amelyet valaki a mosogatómedencénél fütyörészett, miközben leöblítette az edényeket, az illat-egyveleg, amely esténként, akárcsak a bazárban, belengte a kemping ösvényeit, vagy annak a napra kiakasztott fürdőruhának az erotikus színfoltja, amelyből mintha annak a női testnek a buja esszenciája csöpögött volna, amely tíz perce még magán viselte.
 Egy idő múlva, immár szunyókálva úgy éreztem, mintha Irina bejött volna a lakókocsiba, felvette volna a színes fürdőruháját (jaj!) és újra kiment volna. Fél öt lehetett, mert ilyentájt minden délután elment a vízitorna-edzésre, amelyet a medencében tartottak. Már a kempingbe érkezésünk másnapján csatlakozott a csoporthoz, mert vonzotta az újdonság, és az első napokban még kissé gúnyos mosollyal ereszkedett be a medencébe – biztos vagyok benne, szinte látom magam előtt –, mert amikor a foglalkozás után, vizes hajjal, a vékony derekát hangsúlyozó strandkendővel a fürdőruhája fölött visszajött, nagy élvezettel mesélte az ízléstelenségben történt megmártózás részleteit. Beszámolt a nagy igyekezetről, amellyel néhány idősebb hölgy végezte a megfiatalító gyakorlatokat, szinte el sem mozdulva a helyéből, szűk fürdőruhába gyömöszölt, hájas idomokkal, kék visszér-hegyvonulatokkal teli, fehér lábbal; de leírta a skandinávok pecsenyére sült hátát is, amelyen úgy feszült a bőr, hogy hajladozás közben úgy tűnt, nyomban megreped, mint egy megpattanó hajszálér.
 Ahogy azonban teltek a napok, egyre csökkent az irónia, míg végül teljesen elenyészett, mintha Irina elengedte volna magát, és a többiekkel sodródva feloldódott volna a középszerűségben, amely mintha valóban tetszett volna neki. Egy nap, szieszta után, titokban meglestem, és elborzadva láttam, hogy tökéletesen beleolvad a képbe. A vízben, az első sorban állva tökéletesítette tökéletes alakját a harsogó és monoton zene ritmusára, egy-kettő, három-négy, na még egyszer, utánozva a mozdulatokat, amelyeket a medence partjáról a két edző mutatott, egy bizonytalankodó lány és egy tökéletesen magabiztos adonisz, aki miközben a ritmust tapsolta, egyfolytában Irinát bámulta és mosolygott rá, vakító fehér fogsorát villogtatva.
 Ó nem, az égvilágon semmit sem sejtettem, mert álmomban sem hittem volna, hogy megörténhet. Az igaz, hogy sosem hirdettem hadjáratot a hűtlenség ellen, ha pedig amit mondok szemrehányásnak tűnik, vagy a féltékenység hisztérikus felhangja hallik ki belőle, az csak azért van, mert most beszélem el, és nem akkor; azért van, mert a szavaim már halottak, és kitömöm őket fájdalommal, ahogy a kipreparált állatokat szokás, hogy megőrizzük és mutogassuk őket.
[...]
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu