Finn Skårderud utószava a Rosmersholm c. drámához

A bűn

A bűntudat elöl nem menekülhetünk, kísért minket. Ennek van előnye és hátránya is.

A Rosmersholm segít ennek megértésében. Előremutató, igényes színdarab, amit Henrik Ibsen átfogó tanulmányának tekinthetünk a bűntudatról. Kifejezésre juttatja benne nagy álmát az emberek felszabadításáról. Ibsen a „felszabadítás” kifejezést előszeretettel használja. 1886-ban írta a darabot, hét évvel korábban Nórát szabadította fel a „Babaházban”. A Rosmersholmban  még nagyobb bölcsességről tesz tanúbizonyságot. A darab rávilágít arra, milyen bonyolult dolog a szabadság. Amikor végre megkapjuk, nem nagyon tudunk mit kezdeni vele, talán éppen  azért, mert gyötör minket a  bűntudat.  

A Rosmersholm kettős esettanulmány. A régi értékrend a bűn által vezérelve bukásra van ítélve. A bűntudat megbénítja az akaratot. Amikor másokat tönkre teszünk, az ezért érzett bűntudatunk önmagunk elpusztításához vezet. Az új értékrend sem állja ki a próbát. Naív az a törekvés, ami meg akarja szabadítani az emberiséget a bűntől, ugyanakkor mohósága révén félelmetes is. Rosmersholm ura beleágyazódott a bűnbe. A bűn összetett érzés. Némelykor kézzelfogható,   a külső valóság táplálja, tettekben, gaztettekben nyilvánul meg. Máskor sokkal kevésbé  konkrét. Sokféle bűn létezik és a határok összemosódnak.  A bűntudat más érzelmi állapot kiváltója is lehet, mint pl. a szégyen, a depresszió vagy a dühkitörés. Rosmersholm egy hármasöngyilkosság drámája. Amint legördül a függöny, a  család utolsó tagja is véget vet életének. 

Rosmersholmnak a ma embere számára is van üzenete. Manapság nem szívesen használnánk azt a szót: szabadság. Kísért a múlt, sok mindent átsző a politika. Inkább azt a szót használnánk: önmegvalósítás.  Ez jól tükrözi egoizmusunkat. Amint ezt kimondjuk, a darab húsbavágóan aktuális jelleget ölt. Mit jelent az önmegvalósítás? Meddig mehetünk el? Mikor lépjük túl a határt? Hogyan függ össze mindez a bűntudattal és szégyenérzettel, ami napjaink emberét jellemzi? Mikor válik  a bűntől való megszabadulásért folytatott küzdelem szégyentelenné?

De erről bővebben majd később.

Lássunk hozzá a Rosmersholmon burjánzó bűnök feltérképezéséhez. Kezdjük azzal, amit úgy nevezhetnénk, intellektuális bűn. Ezzel rögtön az első jelenetben szembesülünk. 

„Körben a falakon festmények: papok, tisztek és hivatalnokok régebbi vagy újabb portréi”[1]

Itt függnek a hit és erkölcs megtestesítői. Ők határozzák meg mi a jó és mi a rossz, miért érezzük bűnösnek magunkat és  miért szégyenkezzünk. A kulturáltság nem zárja ki a bűn létezését. Ez Sigmund Freundnál egy pszichikai instanciát hívott életre, a felettes én fogalmát. Nevezhetjük lelkiismeretnek is. Már gyermekkorban elsajátítjuk a szabályokat, amik alapján ellenőrizzük, elítéljük és büntetjük magunkat. Megvan a saját belső titkos rendőrségünk. A szigorú neveltetésnek köszönhetően a bűn befészkelheti magát a tudatunkba úgy, hogy cselekedeteinknek semmi köze hozzá.

Az is bűntudathoz vezethet, ha túl kritikusak vagyunk önmagunkkal szemben. Ez az érzés akadályoz és korlátoz bennünket. Ilyesfajta bűntudatot kiválthat  egy gondolat, a fantáziánk vagy a szexuális képzelődésünk. A neurózis ezen érzések táptalaján fejlődhet ki. A bűntudatot gyakran próbáljuk szégyenérzettel, büszkeséggel leplezni. A bűntudat és a szégyen önértékelő érzelmi megnyilvánulások, amik azt bizonyítják, hogy hibáztunk. Gyorsan elrontják a jókedvünket. 

Ibsen kortárs drámáinak nagy részét szilárd erkölcsi  alapokon nyugvó környezetbe helyezi. Ilyen környezetben vagy  egy hagyomány megőrzéséért vagy egy világnézetért folyik a küzdelem. Valamelyikre mindig veszély leselkedik. A Rosmersholmban új gondolatok törnek utat maguknak.  Ezek más erkölcsi és szociális értékeket képviselnek mint azok az értékek, amelyek régen irányították a polgári életet. A fejekben érlelődik a forradalom. Ibsennel párhuzamosan Nietzsche publikálja írásait, amikben fel akarja szabadítani az emberiséget a vallás, a bénító morál és a lelkiismeret igája alól. Nietzsche az új embertípust felsőbbrendű embernek nevezi. Nincs bizonyíték arra, hogy a filozófus inspirálta-e a az írót vagy fordítva, mindenesetre Freuddal együtt olyan korban éltek mind a hárman, amikor a szellemi fejlődésnek nem lehetett gátat szabni, és megkezdődött az egyes ember lélektani felszabadítása. A pszichoanalízis újfajta eszköz a neurotikus bűntudat leküzdésére.

Rosmersholmon arról álmodoznak, hogy „nemesebbé tegyék az embereket”[2]. Egyedül az ártatlanság biztosíthat egy boldogabb, nemesebb életet, amiről csak álmodni mernek.  A Rosmersholm rámutat Ibsen ellentmondásosságára. Ő maga is meg akar szabadítani minket az emésztő bűntudattól, ugyanakkor nem rejti véka alá, milyen nehéz a bűntudattól való szabadulás.

Rebekka West Finnmarkból érkezett, nietzschei ideálokat hozott magával és ateista. „Friss nyírfaágakkal és mezei virágokkal”[3] díszíti a nappalit. A ház elhunyt asszonya, „szegény Beate”[4] ilyesmit nem szívelhetett. Összezavarták az illatok és a színek. Rosmer tiszteletes nem vonja ki magát  az új, élettelteli erő hatása alól, ami Rebekkával együtt beköltözik a családi birtokra. Elpártol régi, keresztény hitétől. Mintha  a függetlenségre való törekvése az  apja és a falon függő festményeken ábrázolt ősök elleni lázadása is lenne egyben. Azonban ránehezedik neveltetésének súlya. Vajon lesz elég ereje a kitöréshez? 

Rosmer antihős. A darab azzal kezdődik, hogy Madam Helseth és Rebekka az ablakban állnak és nézik, ahogy  rámerészkedik a malomhoz vezető útra. Megtörtént a szörnyűség. Az első öngyilkosságon túl vagyunk. A Madam Helseth és Rebekka között folytatott párbeszédből kiderül, hogy Rosmer sérült ember. Megismerjük néhány jellemvonását. Olyasvalaki, aki nem mer kockáztatni. A kibúvókat kedveli, nem vállalja fel a konfliktust.

Soha nem volt határozott jellem, passzívan élte az életét. Oly mértékben riasztja a testiség, hogy az aszexualitást és az impotenciát is a számlájára írhatjuk. Aki ezt a darabot rendezi, Ibsentől felhatalmazást kap arra, hogy Rosmert unalmasnak és tehetetlennek ábrázolja. Ennek ellenére érzékeny karakter, ami kiváltja együttérzésünket. Álmodozó és jót akar. Csatlakozni akar a szabadabb, boldogabb jövőt építőkhöz. Rebekka jól tudja, egy igazabb élet reményével könnyű lesz elcsábítani. De vajon képes lesz kiállni az új életszemlélet mellett? Nem elég erős hozzá. Könnyen megadja magát. Gyengesége és gyávasága lesz a védjegye. Márpedig ezek nem nemes jellemvonások.

Próbáljuk meg a fenti gondolatokat összefüggésbe hozni a bűnnel. Többen úgy értelmezik Rosmer jellemének fejlődését a darabban, hogy egyre erősebb lesz, míg Rebekka épp ellenkezőleg, egyre gyengébb. Rosmer eleinte cselekvésképtelen, a neveltetése megbénítja, de végül cselekvő emberré lesz. Rebekkát és önmagát is az öngyilkosságba hajszolja. Ezt erényként kellene értelmeznünk? Aligha. Már nem tehetetlen. Cselekvőképes, de semmi több. Ahogy lelepleződik, egyre több bűnére derül fény. Az utolsó jelenetben démoni ereje, bűntudata győzedelmeskedik. Rosmer újra reményvesztett emberré válik, bebizonyosodik, hogy gyáva, kibúvókat és nem kihívásokat kereső ember. Ahelyett, hogy felvállalná az életet  és a fejlődés útjára lépne, inkább a pusztulást választja.  Tanúi lehetünk primitív dühkitöréseinek, veszélyes, brutális ember. Hatalmat akar, hogy leplezze saját tehetetlenségét. Rebekkától azt kívánja, végezzen magával a kedvéért. A lány saját bűne súlya alatt kész az áldozatra. 

Daniel Haakonsen, Ibsen szakértő „Henrik Ibsen. Az ember és a művész”(1981) c. művében, így vélekedik: „Ibsen ebben a darabjában a tökéletes szerelem mítoszának állít emléket – a mű két ember eggyé válásáról szól.„ 

Nem osztjuk a véleményét. Egymás iránt érzett szerelmük hajtja őket a malomárokba, hogy beteljesüljön végzetük, akár egy kései Rómeó és Júlia történetben? Öngyilkosságuk a tökéletes együvétartozás és az igaz szerelem bizonyítéka? Nem igazán, inkább  óriási önbecsapás.

Fredrik Engelstad:  „A szerelem tévútjai. Lélek és társadalom Bjørnson és Ibsen  műveiben, 1991”, c. munkájában azt fejtegeti, hogy a Rosmersholmra nem lehet a hagyományos értelemben vett tragédia címkéjét ragasztani, ahogy azt Haakonsen teszi. A klasszikus tragédiában a megtisztulás jelenti a beteljesülést, a főhős halála, nagyságának bizonyítéka. „Ibsen ebben a darabjában egyértelmű modernségről tesz tanúbizonyságot, a darab inkább lélektani dráma, amiben az író célja a lélek mélységeinek feltárása.” - írja Engelstad.

Ezzel egyetérthetünk. Rosmer és Rebekka esetében nem beszélhetünk megtisztulásról, nagyságról, feloldozásról, csupán tehetetlen sötétben tapogatózásról, akármilyen kíméletlenül is hangzik. A tragédiában a bukást felemelkedés követi. Itt csak bukásnak lehetünk szemtanúi. A szereplők  durva, nyers erők áldozatául esnek. A vég olyan mint az élveboncolás. Ha képszerűen akarunk fogalmazni, látjuk az ereket és a vénákat. A szereplők minden sebből véreznek. Ha nem vagyunk elégedettek a befejezéssel az azért van, mert úgy érezzük, itt nem érhet véget a darab. Szívesen írnánk egy másik befejezést.

A szexualitás bűn. Rosmersholm kínos témákat feszeget. Rebekka bűntudata több mindenre vezethető vissza. Amikor beismeri bűnét, nem rejti véka alá szexuális vonzalmát, amit Rosmer iránt érez.

Rebekka: „Rám tört a ...vad és fékezhetetlen vágy...Bizony, Rosmer...! (...) Úgy zúdult rám, mint egy tengeri vihar. Telente, északon vannak nálunk ilyen viharok. Felkapja és elragadja magával az embert, és viszi, ahová csak akarja. Nem lehet ellenállni neki.”[5]

Rebekka  jellemének három fő pillére van. Akarat-vágy-szerelem. Erősen foglalkoztatja a  szexualitás, ami bűntudatot vált ki belőle, mivel ezt a  társadalom tabuként kezeli. Rebekka ellenáll  a vágynak, de azon kapja magát, hogy szerelmre lobbant Rosmer iránt. Amikor kijózanodik  rájön, hogy ez a  szerelem nem teljesülhet be. A rosmeri életszemlélet, a lelkek nemesebbé tételére való törekvés megöli a boldogságot.

Manapság máshogy értelmezzük a boldogságot.

A bűn bizonyítást nyer. Rebekka szabad életszemlélettel, túláradó életörömmel érkezik Rosmersholmra. Fűtik az ambíciói Rosmersholm asszonya akar lenni, és elkezdi megvalósítani  ördögi tervét. Ehhez a bűntudatot hívja segítségül. Olyan erős bűntudatot kelt Beatéban annak gyermektelensége miatt, hogy az asszony végül feladja. A gyermektelen Beate a vízesésbe öli magát, hogy Rebekka törvényes utódot szülhessen a birtok urának, aki továbbviszi majd a család nevét.

Rosmer nem azzal járul hozzá felesége öngyilkosságához amit tesz, hanem azzal, amit nem tesz. Közönyösségével bűnt követ el. Egyszerűen nem vesz tudomást feleségéről, aki gyermektelensége miatt kétségbeesett passzivitásba vonul.

Rosmer: „Beszéltem neked fékezhetetlen vágyáról a vad szevedélyről-amit ő  viszonozni remélt. Teljesen megrémített.„[6]

Beátéról azt beszélik, megzavarodott. Sejteni véljük, a többi szereplő viselkedéséből is erre következtethetünk, hogy nem őrült, inkább kétségbeesett. Rosmer annyira vak, hogy nem tud különbséget tenni a szenvedély és az őrület között. Nem látja, hogy az asszony lelkiállapota az ő elutasításának, iránta érzett közönyének  következménye. 

Vizsgáljuk meg közelebbről a bűntudat fogalmát. Közelítsünk a problémához a freudi bűntudat felől. Ez általánosságban véve is  sokat vitatott fogalom, de ebben a darabban is az. Kulturtörténeti szempontból is érdekes a kérdés, mert a Rosmersholm azon kevés darabok egyike, amely felkeltette Sigmund Freud érdeklődését. 

Freud összegyűjtött műveiben összesen hat utalást találunk Henrik Ibsenre vonatkozóan. Ebből öt nem igazán említésreméltó, egynek  az író, négynek a művei a témája: a Vadkacsa, a Babaház (Nóra), Lille Eyolf és a Nép ellensége. A hatodik utalás, a Rosmersholm elemzése, sokkal részletesebb, nyolc oldalt tesz ki. Eredetileg egy  pszichoanalízisnek szentelt szakfolyóiratban, az „Imago”-ban jelent meg, 1916-ban. Angolul 1925-ben adták ki, Freud összes műveinek 24 kötetes angolnyelvű kiadásában. („The Standard Edition of the Complete Psychological Works of Sigmund Freud”). A kötet,  „Some Charakter-types Met With in Psycho-analitic Work” három esszét tartalmaz. A Rosmersholmról írt tanulmány a második esszé részét képezi, ”Those Wrecked by Succes”. A tanulmányban Freud Rebekka Westet Lady Macbeth-tel állítja párhuzamba. Midkét nőalak a győzelmébe bukik bele.

A darab kulcsjelenetének tekinthetjük, amikor Rosmer első ízben kéri meg Rebekka kezét. Ezzel Rebekka eléri célját. Először határtalan boldogságot érez, felsikolt örömében, de aztán kikosarazza a férfit. Vajon miért? Freud szerint a válasz a  tudatalattiban keresendő. Múltja miatt érzett bűntudata akadályozza meg abban, hogy igent mondjon.  A drámában Kroll rektornak támad az a sejtése, hogy Rebekka Doktor West vérszerinti gyermeke. Freud úgy véli, ez akadályozza meg Rebekkát, hogy elfogadja Rosmer ajánlatát.

 Ödipusz utolérte Rosmersholmot. Freudnak kiváló irodalmi vénájának köszönhetően,  sikerült a klinikai tapasztalatait a mítoszokkal összefüggésbe hozni. Freud egyik kedvenc mítosza az Ödipusz komplekszus. Szofoklész Ödipusz királyról szóló tragédiája a pszychoanalízis központi mítosza. Ödipusz kiszúrja saját szemét miután rájön, hogy megölte atyját és anyjával hált. Nem akar szembesülni az igazsággal. Freud ebből a régi mítoszból indul ki, amikor azt állítja, hogy a gyerekek ellenkező nemű szülőjükkel folytatott szerelmi viszonyról fantáziálgatnak, az azonos nemű szülővel pedig rivalizálnak. A bécsi orvos szerint ez a „szerelmi háromszög” az alapja annak a bűntudatnak, ami lelki életünk nélkülözhetetlen velejárója.

Freud szerint a Rosmer-Rebekka-Beate háromszög a Doktor West- Rebekka- és édesanyja háromszög megismétlődése. Ezért támad fel Rebekkában  a bűntudat, amikor Rosmer megkéri a kezét. Ha igent mondana Beate helyébe lépne, ahogy egykor édesanyja helyébe lépett.

A színdarabban valójában nem találunk konkrét utalást arra nézve, hogy megtörtént-e a vérfertőzés. Freud mégis így értelmezi a szöveget és valószínűleg nemcsak azért, mert saját teóriájából indul ki, hanem mert Ibsen finoman utal rá. Többen vagyunk így ezzel anélkül, hogy Freud hatása alatt állnánk. Sejteni véljük a vérfertőző kapcsolatot. A nézők illetve olvasók többsége Doktor West és Rebekka kapcsolatát szexuális kapcsolatként éli meg. Minden elismerésünk az alkotóé, aki úgy fonja a cselekvés szálait, hogy ezt csak sejteti. A Rosmersholmhoz készített vázlatokból egyértelműen kiderül, hogy vérfertőzés ténye áll fenn.

De térjünk vissza a kulcsjelenethez. Fredrik Engelstad a fentebb említett művében új utakat nyit meg előttünk az értelmezésben. Rosmer megkéri Rebekka kezét. Rebekkát feleségül akarja venni, hogy megszabaduljon volt felesége, Beate miatt érzett bűntudatától. Ezt a terhet képtelen egy életen át cipelni. De miféle lánykérés ez? Rebekkát eszközként akarja használni, hogy megszabaduljon a lelki tehertől. A lány bizonyára nem ilyen férfiről álmodott. Rosmert nem valami nemes gondolat,  elhatározás készteti a lánykérésre.

Benne Nárcisszuszt   üdvözölhetjük Rosmersholmon. Mind Beatéhez, mind Rebekkához fűződő kapcsolatából kiderül, mennyire nem képes önmagától elvonatkoztatni, saját maga körül forog minden gondolata. Fel sem fogja tettei következményét. A Beate iránt érzett marcangoló bűntudat megakadáyozza abban, hogy Rebekkával törődjön. Ez újabb,  talán még erősebb bűntudatot ébreszt benne.  

A pszichoanalízis másik központi mítoszával állunk szemben: Rosmer nárcizmusával. Ovidius Átváltozások c. műve a forrás. A történet szerint Nárcisszusz, amikor a víztükör fölé hajolva először pillantja meg tükörképét, belehal. Van, aki ezt úgy értelmezi azért, mert túlságosan szerette önmagát, van aki pedig úgy, hogy nem volt képes önmagát szeretni. A kiéhezett lélek egyre többet követel magának. A nárcizmus lelki éretlenségre utal, amelyben  a nagyság és kisszerűség, tehetetlenség és hatalomvágy egymástól függetlenül léteznek és mindennek az önbizalomhiány a mozgatórugója. Rosmernek nagyratörő vágya az emberek egyesítése és nemesebbé tétele. Ő maga ugyanakkor saját kisszerűségének esik áldozatul. A zuhatagba ugrása éretlenségének aggresszív és kétségbeesett megnyilvánulása.

Ibsen problémafelvetése ma is nagyon időszerű. Az önmegvalósítás korszakában mindenhol azt olvassuk és halljuk, hogy meg kell szabadulnunk a bűntudattól és a szégyenérzettől. Csak remélhetjük, hogy az emberek többsége mégsem száműzi életéből ezeket az érzéseket. Ennek súlyos következményei lennének. A gátlástalan önmegvalósítás mások földbetiprásához, eltaposásához, semmibevételéhez  vezet. Ha valaki soha nem érzi magát bűnösnek és nem képes megküzdeni ezzel az érzéssel, akkor közel kerül ahhoz az állapothoz, ami a pszichopatát jellemzi.

A bűntudat és a szégyenérzet nélkülözhetetlen érzések egy emberi közösségben. Sakkban tartják az egyén hatalomvágyát, így védelmezve a  többieket. Amikor napjaink pszichiáterei azt hajtogatják, hogy küzdenünk kell ezek ellen az érzések ellen, úgy értik csak akkor, ha teljesen eluralkodnak rajtunk, ha önpusztítóvá tesznek bennünket. Az arányokon van  a hangsúly.

Ibsen drámáját úgy is értelmezhetjük, hogy nem létezik semmilyen szabadság felelősségérzet nélkül, továbbá önmagunkat sem tudjuk megvalósítani, ha nem érzünk együtt  másokkal. Az aggresszív önmegvalósításra való törekvés elmagányosodáshoz, tragédiához  vezet. 

Fordította: Kovács Ilona

 

[1] Kúnos László fordítása
[2] Kúnos László fordítása
[3] Kúnos László fordítása
[4] Kúnos László fordítása
[5] Kúnos László fordítása

[6] Kúnos László fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu