Borgos
Anna
Nők
a pszichoanalízisben
(„Önök
e szempontból kivételek…”)
A
címben felvetett téma két kérdéskört is magában foglal. Az egyik:
Milyen módon jelent meg a nő, a nőiség a klasszikus pszichoanalitikus
elméletekben? A másik: Milyen helyet alakítottak ki maguknak a szakma
intézményesülésének kezdeti időszakában a nők mint gyakorló pszichoanalitikusok?
A két kérdés látszólag akár független is lehet egymástól, azonban
gyümölcsöző lehet figyelembe venni a köztük lévő kapcsolatot, ellentmondást,
feszültséget. Az
előbbi esetben ugyanis a nő mint a kutatás tárgya jelenik meg, mintegy
eszközként szolgál az elmélet bizonyos pontjainak (Ödipusz-komplexum,
a felettes én kialakulása stb.) körvonalazásához. A freudi nőiség-elméletek
alapvetően biológiai determinizmusra épülnek, a pszichoszexuális fejlődés
dichotóm útját feltételezik, amelyben a női oldal szimbolikusan és
konkrétan is a passzivitással asszociálódik. Az utóbbi vizsgálódás
viszont a nőre mint alkotó, gyógyító, a pszichoanalízis intézményében
helyet találó, aktív, produktív lényre irányul, és a társadalmi
feltételek vizsgálatát teszi szükségessé. Ezen
ellentmondás feloldásának kísérlete történik a címben idézett
Freud-mondatban, amelyet „A nőiség” című 1933-as előadásában
kifejezetten a női analitikusok csoportjának és az előadással kapcsolatos,
feltételezett kétségeiknek címzett, ezzel a maga részéről megoldottnak
tekintve a kérdést: „Csak ennyit kellett mondanunk: »Ez nem érvényes
Önökre. Önök e szempontból kivételek, Önök inkább férfiasak,
mint nőiesek.«”[1] A
nő reprezentációja a klasszikus pszichoanalitikus elméletben, illetve
terápiában tükrözi és megerősíti a korszak kulturális nőreprezentációinak
egyéb formáit. A produkció, az aktivitás maszkulinizálása a közbeszéd
része. A nők a férfiak által dominált tudomány és művészet tárgyai,
„Mások”, megfejtendő rejtélyek, hagyományos társadalmi nemi szerepek
betöltői. Másfelől viszont ekkor kezdenek szembesülni a változó
társadalmi tér által teremtett lehetőségekkel és konfliktusokkal,
s részben maguk is indukálják ezt a változást. Freud
legreprezentatívabb megnyilvánulása a témában, már említett „A
nőiség” című előadása volt. A szöveg a „nőiség rejtélyéről”,
a nőről mint a művészi alkotás és a tudományos megismerés tárgyáról
való meditálással indul, és egy figyelemre méltó mondattal „szól
ki” a közönséghez: „Bizonyára Önök is részesei e töprengésnek,
már amennyiben férfiak. Az Önök közt lévő nőktől természetesen
nem várjuk ezt, hiszen éppen ők maguk jelentik a talányt.”[2]
A nők tehát nem kaphatnak hangot a róluk szóló diskurzusban, ők ugyanis
a „semleges” (férfi)tudomány tárgyai. Amikor
azonban Freud megpróbálja definiálni, mi a fő különbség a két nem
között, mintha egy pillanatra elbizonytalanodna. Sem az anatómia, sem
a pszichológia nem ad teljes mértékben magyarázatot erre a különbségre,
állapítja meg; az aktivitás és a passzivitás nem fedik kellően a
maszkulinitás és a femininitás fogalmát. Néhány passzussal később
azonban minden fenntartás nélkül használja ezt a párhuzamot. Hangsúlyozza
a veleszületett biszexualitást, rámutatva arra, hogy a „női” és
a „férfi” jegyek és irányultságok mindkét nemben megtalálhatók.
Egy későbbi ponton ez a nézet is átalakul, és Freud megalkotja elméletét,
mely szerint csak egy nem és egy libidó létezik – amely történetesen
hímnemű. A nő kezdetben kis férfi, akinek végig kell járnia a nővé
válás nehéz, ám esszenciális és elkerülhetetlen útját. A
pszichoanalízis nem azt kívánja leírni, mi a nő, jelenti ki Freud,
hanem azt szeretné feltárni, „hogyan válik azzá, hogyan fejlődik
ki a biszexuális alkatú gyermekből az érett nő”. Ám a nővé válás
ezen folyamata szükségszerű utakkal és fejlődési „feladatokkal”
terhelt. A lányoknak két extra feladatuk is van a fiúkhoz képest: szerelmi
tárgyat kell váltaniuk az anyáról az apára, és erogén zónát a
klitoriszról a vaginára. Kasztrációs komplexusuk és péniszirigységük
folytán elfordulnak anyjuktól, ekkor lépnek be az ödipális fázisba.
És ekkor következik a fő fejlődésbeli különbség a két nem között:
a lányok nem képesek olyan maradéktalanul túllépni vagy elfojtani
Ödipusz-komplexusukat, mint a fiúk, akik épp kasztrációs szorongásuk
következtében lépnek túl az Ödipusz-fázison, és azonosulnak a szuperegót
képviselő apával. Ez a fajta azonosulás a lányok számára nem elérhető,
s Freud szerint ez magyarázhatja kevésbé fejlett erkölcsi érzéküket
és kevésbé „könyörtelen” szuperegójukat. Freud retorikája ezen
a ponton felidézheti Nietzsche, Schopenhauer vagy akár Otto Weininger’s
„elméletét” az ösztönvezérelt és amorális női nemről. (Ezek
az elgondolások természetesen nemcsak a kortárs feminista teoretikusok
között, hanem már Freud kollégái között is vitákat generáltak,
elsősorban a női analitikusok körében.)[3] A
freudi elmélet szerint a nő pszichoszexuális fejlődése három irányt
vehet: a nővé válás „normális” kimenetele esetén a pénisz hiányát
a gyermek utáni vágy tölti be. Különösen a fiúgyermek utáni vágy
– Freud a fiúgyermek nagyobb értékét az anya péniszirigységének
tulajdonítja, figyelmen kívül hagyva, hogy a társadalom szemében mekkora
értéke van a két nemnek. „Nagy a boldogság, amikor később egyszer
ez a gyermek utáni vágy valóban beteljesül, különösen akkor, ha
a gyermek fiú lesz, aki a hőn óhajtott péniszt magával hozza.”[4]
Egy másik lehetséges út szexuális gátláshoz és neurózishoz vezet,
ahol – a nemi vágyak elfojtásával együtt – a nő általános aktivitása
is elfojtás alá kerül. A harmadik lehetőség, az ún. férfiasság-komplexus
szintén zsákutca, melyben „a leány mintegy vonakodik elismerni a kellemetlen
tényt, dacos ellenszegülésében eddigi férfias viselkedését még
túlozza, ragaszkodik a klitoriszán való tevékenykedéshez, és önmagát
a fallikus anyával vagy apával azonosítja”.[5]
„Legvégső esetben” ez az út manifeszt homoszexualitáshoz vezet. Előadása
során Freud mindvégig ingázik a társadalmi és a biológiai érvrendszer
között; e vonatkozásban az esszé tele van ellentmondással. Minden
pszichés megnyilvánulásra magyarázatot keres, de az Ödipusz-szcenárió
univerzális axiómája soha nem kérdőjeleződik meg. Mint ismert, a
freudi nőteória egyik fő konklúziója a nőknek az Ödipusz-komplexus
kimeneteléhez kapcsolódó kevésbé „kérlelhetetlen” felettes énje
és korlátozott szublimálási képessége.[6]
Néhány bekezdéssel korábban azonban Freud maga fejtette ki, hogy az
egészséges nő megfelelő szublimálási csatornája a gyermekszülés,
máskülönben a „maszkulinitás-komplexus” vagy a neurózis csapdájába
esik. Az egészséges nő tehát inherens módon, női mivoltában hordozza
ezt a fogyatékosságot. Ezen a ponton nem volna nehéz összefüggést
találni a társadalmi korlátozottsággal, de Freud nem tesz erre semmiféle
utalást. Analitikus helyzetben Freud azt tapasztalta, hogy a nők libidója
„végleges helyzetet foglalt el, […] hiányoznak a további fejlődés
útjai, […] mintha a nőiséget kialakító nehéz fejlődés az egyén
minden lehetőségét kimerítette volna”.[7] Ez
igen összetett és relevánsnak is tekinthető állítás, amennyiben
elvonatkoztatunk a szűk pszichológiai diskurzustól, és szimbolikusan
értelmezzük. A nőiségnek való megfelelés valóban „kimerítheti”
a nők kapacitását. Ezek a képességek és fejlődési lehetőségek
azonban nem univerzális pszichoszexuális hajtóerők által meghatározottak,
hanem a társadalmi-kulturális körülmények alakítják őket. A látszólag
semleges szuperegó valójában azt a patriarchális rendet képviseli,
amelyet mindkét nemnek internalizálnia kell. Nem a nőiség pszichoszexuális
és biológiai rétege nehéz és kimerítő, hanem annak társadalmi következményei,
amelyek a nők számára erősen korlátozzák a szublimáció elérhető
módjait, s ennélfogva fogékonyabbá teszik őket a pszichoszomatikus
megbetegedésekre. E társadalmi körülményeknek maga Freud és az egész
orvostudományi diskurzus is része, amely nem egyszerűen leírja, de
meg is alkotja a nőt. (A hisztéria a pszichoanalízis „alapító betegsége”,
de a pszichoanalízis ugyancsak tekinthető a hisztéria „alapító tudományának”.)
A nőiségről való korabeli tudományos gondolkodás összefügg a kor
kulturális reprezentációival, a tudományos és populáris képzetek
kölcsönösen tükrözik és alakítják egymást. Nemcsak a nőiség
társadalmilag konstruált, hanem a róla való beszéd is. Ez a komplex
megalkotottság fejeződik ki már-már groteszk egyértelműséggel a
tanulmány utolsó mondatában: „Amennyiben többet óhajtanának a nőről
tudni, forduljanak saját élettapasztalataikhoz vagy a költőkhöz –
vagy pedig várják meg, amíg a tudomány mélyebb és összefüggőbb
felvilágosításokat adhat majd.”[8] Freud
nőkkel, nőiséggel kapcsolatos elméleti prekoncepciói[9]
mellett igen liberális nézeteket tanúsított a szexuális felvilágosítás,
a prostitúció vagy a fogamzásgátlás tekintetében. Ő fordította
németre John Stuart Mill klasszikus tanulmányát a nőiség alárendelődéséről
(The Subjection of Women). 1911-ben, számos feminista mellett, aláírt
egy nyilatkozatot, amelyben a German League for Mothers’ Protection kritizálta
a házassági hierarchiát, és az egyedülálló anyák védelméért,
valamint a kettős szexuális morál megváltoztatásáért emelt szót.
Mindehhez Freud elmélete szolgáltatta a tudományos alapot, azaz hogy
a szexuális szükségletek elfojtása neurózishoz vezethet. Freud 1908-as
tanulmánya[10]
a női (és férfi) szexualitás társadalmi-kulturális-családi kényszereinek
kritikája, és a házasságé mint a nők előtt álló kötelező úté. Freud
ugyancsak fontos és értékes támogatást nyújtott a női pszichoanalitikusoknak,
határozottan támogatta a nők belépését az analitikus szakmába (ez
intézményesen az Analitikus Egyesületbe való belépésükért való
kiállást jelentette). Számos női kollégája jelentősen hozzájárult
a pszichoanalitikus elmélethez és gyakorlathoz – Helene Deutsch, Karen
Horney, Lou Andreas-Salomé, Marie Bonaparte, Sabina Spielrein vagy később
Anna Freud és Melanie Klein. (E nők kivételes pozícióját azonban
„A nőiség” című előadásának már idézett mondatában
nyilvánvalóvá tette.) Freudnak
a női (és általában a szakmai) szellemi képességekkel kapcsolatos
álláspontja tehát meglehetősen ambivalens volt. Alapvetően értékelte
az intellektuális önállóságot, ugyanakkor elvárta a saját elméleti
elgondolásaihoz való lojalitást, és nehezen viselte a szakadárokat.
A nőkkel való kötelező udvariasság és intézményes nyitás ellenére
alapvetően a pszichoanalízis közvetítőiként, népszerűsítőiként,
terjesztőiként tekintette és értékelte őket. A
(lélek)gyógyítás mint szakmai identitás és szublimációs lehetőség
viszonylag népszerű és megvalósítható stratégiának tűnt a nők
számára a huszadik századelőn. A nők aránya ekkortájt a pszichoanalitikus
szakmában – nemzetközi szinten – magasabb volt, mint bármely más
tudományágban. A nők száma az analitikus mozgalomban 1930 előtt rohamosabban
nőtt, mint a férfiaké (bár számuk mindvégig jóval kevesebb). Noha
az analitikus intézmények nagyrészt férfiak kezében voltak, az 1920-as
évektől kezdve egyre több nő is betöltött vezető pozíciókat a
mozgalomban mint kiképző analitikus, oktató, szerkesztő stb. Sokan
a harmincas években, londoni, illetve főként amerikai emigrációban
teljesítették ki Európában már megalapozott elismertségüket (pl.
Helene Deutsch, Karen Horney, Margaret Mahler). Összességében a korai
női analitikusoknak mintegy 35%-a jelentős intézményes pozíciókat
és szakmai elismertséget vívott ki, és fontos elméleti és klinikai
hozzájárulásokat tett.[11] Ha
a nők pszichoanalízisben való fokozott jelenlétének hátterét kutatjuk,
többféle okot feltételezhetünk. Egyfelől, az analitikusi szakma női
„meghódítása” egy olyan időszakban történt, amikor – az élénk,
és a közgondolkodást erőteljesen megmozgató nőmozgalmak hatására
– a női szereplehetőségek általában véve kezdtek kitágulni a munka,
az oktatás és a nyilvános szereplés tekintetében egyaránt.[12]
1895-től a bölcsészeti, az orvosi és a gyógyszerészeti karok a nők
előtt is megnyíltak Magyarországon. Másfelől általános jelenség,
hogy a társadalom marginalizált csoportjainak, így a nőknek is, kedvezőbb
lehetőségei vannak az újonnan megjelenő szakmákba, tudományágakba
való belépésre (egy másik jellegzetes példa erre a századelőn a
fényképezés[13]).
Nehezebb egy már megszilárdult hierarchiával rendelkező intézményben
helyet találni, különösen pedig aktívan részt venni magában az intézményesülési
folyamatban. Harmadrészt, a pszichoanalízis, a lélekgyógyítás képzete
olyan, hagyományosan a nőiséghez kapcsolt értékeket hoz magával,
mint a kapcsolódás, az empátia, az intimitás vagy az emocionalitás. Fontos
„közbülső változó” a zsidóság: Az első pszichoanalitikusok
túlnyomó része – nemtől és földrajzi helytől függetlenül –
zsidó származású volt. Ugyanakkor a legtöbb tudományághoz hasonlóan,
a század első évtizedeiben az analitikusok körében is megfigyelhető,
hogy a nők között még magasabb a zsidók aránya, mint a férfiaknál.
A zsidóság esetében talán fokozottabb volt a modern női szerepek felé
való nyitás, a férfi részéről a megfelelő műveltségű női partner
igénye, valamint a mobilitás képessége is. Az
ún. „nőies” értékeknek a szakmai specializáció során is jelentősége
lett. Ha végignézünk az első női analitikusokon, azt látjuk, hogy
tevékenységük valamilyen módon kapcsolódott a nőiség-elméletekhez,
a gyermekanalízishez vagy a korai anya-gyerek kapcsolat vizsgálatához.
Ez a tendencia jól leképezi a nők társadalmi szereposztásban betöltött
helyét. Ugyanakkor
az analitikus nemének jelentése és jelentősége, amint erre Nancy Chodorow
rámutat[14],
egészen más volt a női pszichoanalitikusok első generációja számára,
mint a mai, feminista érzékenységű és fókuszú teoretikusok nézőpontjából.
A nemi hovatartozás kérdését sem terapeutai mivoltukban, sem az analitikus
elméletekben nem érzékelték olyan meghatározónak, mint például
zsidó származásukat. Ez egyfelől az előző generációhoz képest
kedvezőbb, egyenrangúbb és autonómabb szakmai-társadalmi helyzetükből,
másfelől az adott történelmi szituációból fakadt. A „nem” tehát
nem kezelhető abszolút, ahistorikus kategóriaként, mindig beágyazódik
az adott társadalmi-kulturális viszonyok közé. A
női Freud-tanítványok Freud
nőtanítványai nagy része (Anna Freud, Helene Deutsch, Marie Bonaparte)
azonosult elméleteivel, azon belül átvette a nőiséggel kapcsolatos
nézeteit és terminológiáját is.[15]
A freudi elmélettől elszakadó nők között volt Karen Horney, Joan
Riviere, Sabina Spielrein és bizonyos fokig Lou Andreas-Salomé. Leginkább
törvényszerűen Anna Freud azonosult apjával, s rajta keresztül elméleti
nézeteivel is. Bár elméleti szinten soha nem tematizálta a nőiséggel
kapcsolatos problémákat, munkássága mindenekelőtt a gyermekpszichológiához,
a „női” gondoskodáshoz kapcsolódott. A nyilvános vagy szakmai teljesítményt,
akárcsak Freud, ő is azonosította a maszkulinitással. Az 1920-as évektől
folytatott gyermekanalízist. Freud 1918-tól négy éven át analizálta.
Egyfajta kölcsönös függés alakult ki köztük. Nehéz volt bárkinek
is betölteni a helyét Anna Freud számára. Végül is magának a freudi
életműnek a folytatása, illetve részben az amerikai Dorothy Burlinghammel
való szoros barátsága (ún. „Boston marriage”-e) töltötte be ezt
a helyet. A
Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület titkára, majd 1935-től a bécsi
Pszichoanalitikus Kiképző Intézet igazgatója volt. Első fontos könyve
az Introduction to the Technique of Child Analysis (1927) – innen datálódik
ellentétük Melanie Kleinnel –, és ezzel a művel alapozta meg a gyermek-pszichopatológia
speciális területét. Második és talán legfontosabb könyve Az én
és az elhárító mechanizmusok (1936), amely Freud 80. születésnapi
ajándéka volt. Beteg, illetve hátrányos helyzetű gyermekekkel folytatott
pszichológiai tevékenysége azonban mindenképp nagyobb helyet foglalt
el az életében, mint elméleti munkássága. 1941-ben bentlakásos óvodát
alapítottak Dorothy Burlinghammel a háborús Angliában, az óvoda személyzetének
pedig informális képzési programot és szupervíziót indítottak. A
háború után Kate Friedländerrel létrehozta a neves Hampstead Klinikát
(a mai Anna Freud Intézet), amely később kiképző- és kutatóhellyé
is vált.[16] A
Bécsi Pszichoanalitikus Társaság kiképző analitikus intézetét 1925-ös
megalakításától 1935-ös amerikai emigrációjáig Helene Deutsch (Rosenbach)
irányította. 1907-ben végzett a bécsi orvosi egyetemen, három nő
egyikeként. Politikai aktivista is volt, a munkásnő-mozgalom megalapításában
segédkezett. 1918-tól (szakmai és személyes) analízisben volt Freudnál.
A következő generáció analitikusainak jelentős részét tanította.
1934-ben Bostonba emigrált, és 1939 és 1941 között vezette a bostoni
pszichoanalitikus intézetet. Nyolcvanegynéhány éves koráig analizált,
írt. Írt George Sand-ról, a neurózisok pszichoanalíziséről, de fő
műve az 1944-ben megjelent The Psychology of Women. Tipikusan „női”
témákkal foglalkozó szakember volt: női szexualitás, menstruáció,
közösülés, terhesség, szülés, meddőség, anya-gyerek kapcsolat,
menopauza voltak a fő vizsgálati témái. Alapvetően átvette a freudi
terminológiát (eredendő feminin passzivitás, mazochizmus, nárcizmus,
péniszirigység). Írásait emellett az anyaság idealizálása jellemzi,
szinte fallikus jellegű hatalmat tulajdonít az anyáknak. Az intellektualitást
alapvetően maszkulin szféraként tételezi.[17]
Deutsch esetében különösen feltűnő az ellentmondás elméleti elképzelései
és saját pályája között. Melanie
Klein (Reizes) Bécsben született, de 1910-től több mint tíz évig
Budapesten élt és dolgozott (Ferenczi páciense volt), munkásságának
nagy része pedig 1926-tól Londonban zajlott. A tárgykapcsolat-elmélet
megalapozója volt, központi szerepet tulajdonított a preödipális időszaknak
és azon belül is az anyának mint a csecsemő külvilághoz való későbbi
viszonyát és szeretetképességét megalapozó személynek. Klein modelljében
a csecsemő fejlődésének első néhány hónapjában a jó és rossz
tapasztalatokat résztárgyakhoz, pl. az anyamell jelenlétéhez vagy hiányához
köti: ezt az agresszív fantáziákkal telített szakaszt paranoid-skizoid
pozíciónak nevezi. A későbbi, depresszív szakasznak nevezett periódusban
a hasítást a jó és rossz tárgyak integrációja váltja fel. A
berlini pszichoanalitikus intézet munkatársa volt Karen Horney (Danielsen)
hamburgi születésű pszichoanalitikus. 1934-ben az Egyesült Államokba
emigrált, ahol aktív tagja lett chicagói és a New York-i analitikus
egyesületnek. Munkásságából kiemelendő eredeti neuróziselmélete,
mely a neurotikus viselkedést sokkal inkább kontinuus viszonyban látja
a normalitással, sőt, az interperszonális kontroll és megküzdés kísérletének
tekinti. Legeredetibb nőtárgyú írása a „Menekülés a nőiség elől”
című tanulmány[18],
amely vitába száll a freudi nőiség-koncepciókkal. A péniszirigységet
Horney nem esszenciális jelenségként, hanem a férfihoz társított
hatalmi pozíció iránti irigységként értelmezi. A nőiség elől való
menekülés valójában a hatalomnélküliség előli menekülést jelenti.
A férfi teljesítménymotivációja pedig a közvetlenebb, primérebb
nyomhagyás, a „méhirigység” kompenzálásaként is értelmezhető. A
Brit Analitikus Társaság első női elnöke Joan Riviere (Verrall) lett
1926-ban. Ezen kívül sok évig az International Journal of Psychoanalysis
fordításért felelős szerkesztője volt. Egyike volt a hattagú képzési
tanács négy női tagjának (a másik három: Ella Freeman Sharpe, Sylvia
Payne és Melanie Klein). 1916-1920 között Ernest Jonesnál volt analízisben.
Erős áttételi szerelmet érzett Jones iránt, melyet az nem tudott kezelni,
sőt eleinte ő maga is kiesett analitikus szerepéből. Jones ezután
Freudnak ajánlotta analízisre, levelében „tipikus hisztéria-esetnek”
nevezve Riviere-t.[19]
Freud után Melanie Klein analizálta, akivel később együtt dolgozott
Londonban.[20]
Angolra fordította Freud munkáinak terjedelmes részét, és nagy szerepe
volt a pszichoanalízis intézményes megalapozásában Angliában, másfelől
a kleini gondolatrendszer bécsi megismertetésében is. 1929-es, igen
modern tanulmánya („A nőiség mint álarc”)[21]
és életrajza között egyértelmű a kapcsolat. A nőiség álarca Riviere
értelmezésében az intellektuális nő védekezése a szakma maszkulin
rendszerében, ahol tudása révén ő is hatalomra tett szert, de ezt
kompenzálnia kell: el kell fojtania teljesítménnyel és rivalizálással
kapcsolatos vágyait, hogy ne kérdőjelezze meg teljesen ezt a rendszert,
amelyben bizonyos pozíciója van, és így elkerülje a szorongást. Riviere
pályája egyfelől küzdelem saját szakmai helyének kialakításáért,
másfelől nagy hatású fordítói és közvetítői szerep a pszichoanalízis
meghatározó figurái és elméletei között. Sabina
Spielrein ugyancsak páciensként „indult”, Jung betege volt. A terápiás
kapcsolatból szeretői, majd félig-meddig munkatársi kapcsolat lett.
A gyógyulásnak kedvező szerelmi viszony azonban bonyolult szerepkeveredéseket,
„titkos aszimmetriát”[22]
eredményezett, amit Jung inkorrekt viselkedése is súlyosbított. Spielrein
komoly hatással volt Jung és Freud elméleteire (Jung „anima” és
„árnyék” fogalmára, illetve Freud halálösztön elméletére),
és közvetítő szerepet töltött be kapcsolatukban is. Dolgozott a zürichi
egyetemen, Bécsben Freud mellett, Berlinben, Max Eitingon klinikáján,
Genfben, ahol többek közt Piaget-t is analizálta, majd a moszkvai egyetem
gyermekpszichológiai intézetében tartott szemináriumokat, és pszichoanalitikus
klinikát működtetett gyerekeknek. A harmincas évek diktatórikus politikai
légkörében a pszichoanalízis is üldözötté vált, ekkor Spielrein
visszatért szülővárosába, Rosztovba. Itt érte 1941 júniusa, amikor
Hitler lerohanta a Szovjetuniót, és Spielreint egy pogrom során családjával
együtt megölték.[23]
Spielrein a férfianalitikusok mellett betöltött összetett páciensi,
szerelmi, kreatív munkatársi és személyes közvetítői szerep kiemelkedő
példája a pszichoanalízis történetében. Lou
Andreas-Salomé produktívan kombinálta a femininnek tekintett adottságokat
az intellektuális tőkével, hatalommal.[24]
Ez a hatalom jelentős részben a tehetséges férfiakkal való intellektuális
viszonyban – Nietzsche, Paul Ree, Martin Buber, Freud és férje, Fred
Andreas – vagy szexualizált szellemi kapcsolatban – Rilke, Victor
Tausk – öltött testet. Szerepe egyaránt cselekvő és tükröző,
inspiráló, közvetítő. Salomé önálló, öntörvényű lény volt,
aki a korszak nők számára rendelkezésére álló csatornáit a lehető
legteljesebben és a leginkább autonóm módon kihasználta. Az Új Nő
képviselőjének is tekinthető, bár filozófiai-pszichológiai vizsgálódásait
nem kapcsolta össze szociális kérdésekkel. „Affirmatív nőiessége”
biztosította pozícióját a férfianalitikusok között, ugyanakkor nem
fenyegetett azzal, hogy elfoglalja a helyüket. 1911-ben, több mint ötvenévesen,
a weimari pszchoanalitikus kongresszuson ismerkedik meg Freuddal, és köt
közelebbi, aktív kapcsolatot a pszichoanalízissel. Freud elismeri képességeit,
Saloméról alkotott benyomása ugyanakkor tükrözi a nemi szerepek kikerülhetetlenül
dichotóm felfogását: („… a nőies báj, intuíció és vágy tökéletes
keveredése a férfias értelem könyörtelen élességével”[25])
Salomé intenzív pszichoanalitikus gyakorlatot folytatott, de ő maga
nem vetette alá magát analízisnek. Az erotikáról és a nárcizmusról
alkotott nézetei eltértek Freud elméletétől, és (kissé esszencialista),
nemileg specifikált jelentéssel ruházódtak fel. Salomé (már a pszichoanalízissel
való intézményes találkozása előtt) kibontakozó erotikus pszichológiája[26]
Nietzsche romantizmusának, Szolovjov orosz vallásfilozófiájának és
a pszichoanalízisnek hatásait egyesítette. Salomé szerint az erotika
a nő számára „átfogó jelenség, emberi lényegének csúcspontja”.
A nárcizmus pedig nem patologikus állapot, hanem pozitív önszeretet,
„affektív azonosulás a létezővel”, a fejlődés legmagasabb stádiuma,
a szerelem, az alkotás és az etikus viselkedés forrása. Magyar
analitikusnők Az
első magyar analitikusnők tevékenységének jelentős része ugyancsak
a gyermekpszichológiához, az anya-gyerek kapcsolathoz, illetve a nőiség
pszichológiájához kötődik. Életútjuk sajátos metszetét rajzolja
ki a huszadik századi magyar történeti-politikai-ideológiai folyamatoknak,
váltásoknak.[27]
Az életpályák a maguk sokszínűségével együtt meglehetősen hasonló
mintázatot mutatnak, amennyiben a maguk módján mind a – származási,
nemi, szakmai – identitások problematikus keresztmetszetében helyeződnek
el. A zsidóság, a nőiség és a pszichoanalízis huszadik századi „recepciója”
egyaránt problematikus – hol az egyik, hol a másik részesült elutasításban,
korlátozásban, az elhallgattatástól egészen a megsemmisítés veszélyéig.
A lakóhely-, nyelv-, név-, szakmaváltoztatások sora jelzésértékű. Kovács
(Prosnitz) Vilma a Magyar Pszichoanalitikai Egyesület „védangyalaként”
vonult be a magyarországi pszichoanalízis történetébe. Ő is páciensként
kezdte: az I. világháború végén került analízisbe Ferenczihez szorongásos
neurotikus tünetekkel, s gyógyulását követően, Ferenczi szupervíziója
mellett maga is analíziseket vezetett. 1924-ben lett az analitikus egyesület
tagja, s ő lett Ferenczi legközelebbi munkatársa. Anyagilag is támogatta
az egyesületet; Az ő segítségével nyílhatott meg 1931-ben az egyesület
nyilvános ambuláns rendelője és könyvtára. Fő érdeklődési területe
az analitikus kiképzés technikája volt. Ferenczi nyomán megszervezte
a magyar kiképző és szupervíziós rendszert. Cikkeket publikált az
aktív technika és a viszont-indulatáttétel jelentőségéről.[28]
Ő lett Ferenczi tudományos hagyatékának kezelője. Kovács
Vilma lánya, Bálint (Székely-Kovács) Alice 1921-ben, Bálint Mihállyal
való házasságkötése után Berlinben férjével együtt kezdte meg
kiképző analízisét Hanns Sachsnál (közben etnológiát is hallgatott),
melyet Budapesten Ferenczinél fejezett be. Nagyrészt gyermekpszichológiai
kérdésekkel foglalkozott (bár nem folytatott gyermekanalízist); Anna
Freudra is hatással volt. Rámutatott a csecsemő testi fejlődése és
érzelmi környezete közti összefüggésre, a gyermek- és ugyanakkor
valóságközpontú nevelés jelentőségére.[29]
A tárgykapcsolat-elmélet egyik előfutárának tekinthető. Jelentős
volt ismeretterjesztő, tanácsadó tevékenysége. Nevéhez fűződik
a pszichoanalitikus néprajz felhasználása a gyermeklélektanban. Bálint
Mihály szerint minden 1939 előtti munkájuk közös gondolatokból jött
létre. Hajdu
Lilly élettörténete különösen tragikus emblémája a politika- és
a pszichoanalízistörténet huszadik századi egymásba fonódásának,
annak, hogyan avatkozik bele a történelem és a merev ideológia a tudományos
életbe, és mindezek hogyan határoznak meg egy személyes és szakmai
életutat. Miskolcon, majd a Moravcsik Ernő által vezetett budapesti
elmeklinikán kezdett dolgozni (Csáth Géza kollégájaként, Juhász
Gyula orvosaként). Az I. világháború után átvette egy szellemileg
visszamaradottak gondozásával foglalkozó intézmény (a Frim-intézet)
irányítását, s később ebből alakította ki és vezette férjével,
Gimes Miklós orvossal együtt saját intézetét. Terápiás és elméleti
munkája elsősorban a skizofrénia pszichoanalitikus kezelésére irányult.[30]
A II. világháborúban férjét, az akkor kiképzés alatt álló analitikust
deportálták. Hajdu Lilly bujkálások, menekülések közepette élte
túl a vészkorszakot. A háború után, számos, a zsidóüldözésben
traumatizált túlélőhöz hasonlóan, Hajdu Lilly is csatlakozott a Kommunista
Párthoz. Hermann Imre és Mérei Ferenc mellett különféle kísérleteket
tett a pszichoanalízis szalonképessé tételére, „átmentésére”,
az akkoriban kötelező pavlovi tanoknak ha nem is a létjogosultságával,
de egyeduralkodásával szemben. 1947-től az 1949-es feloszlatásig a
Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület elnöke volt. Az ötvenes években
az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben dolgozott, három
évig az intézmény igazgatója volt. 1957-ben nyugdíjazták, csak magánpraxisát
folytatta. 1958-ban újabb tragédia érte: fiát, ifj. Gimes Miklóst
a Nagy Imre-perben kivégezték. Lánya még 1956-ban Svájcba emigrált.
Hajdu Lilly természetesen utána ment volna, de többszöri kérvényezésre
sem kapott útlevelet a hatóságoktól. A harmadik elutasítás volt az
utolsó csepp – 1960-ban öngyilkosságot követett el.[31] Rotter
Lillián a pszichoanalízis budapesti iskolájának elsősorban pszichoanalitikus
gyermeklélektannal és pedagógiával foglalkozó szakembere volt. Analitikus
kiképzését Hermann Imrénél folytatta. Valódi elméleti újdonságot
elsősorban a női pszichoszexuális fejlődés megközelítésében hozott.
A klasszikus freudi, és például Helene Deutsch által is követett elképzeléssel
szemben, mely szerint a női pszichoszexuális fejlődés meghatározó
eleme a péniszirigység, a passzivitás, a mazochizmusra való hajlam,
Rotter öntörvényűbb női szubjektumot és szexualitást feltételezett.[32] Gyömrői
Edit pályáját rekordmennyiségű lakóhely-, nyelv-, név-, szakmaváltás
kísérte.[33]
Nagybátyja, Hollós István révén már a tízes években érdeklődni
kezdett a pszichoanalízis iránt, 1918-ban jelen volt a Budapesten tartott
V. pszichoanalitikus kongresszuson. A kommün bukása után Bécsbe emigrált,
a húszas években Berlinben élt, ahol analitikus kiképzést kapott Otto
Fenicheltől. 1933-ban az erősödő antiszemitizmus miatt Prágába emigrált,
majd visszatért Budapestre, ahol átvette Rapaport Samutól József Attila
kezelését. 1938-ban, a „második emigrációs hullámmal” Ceylonba
emigrált harmadik férjével. Itt buddhista vallástörténettel kezdett
foglalkozni (doktorátust is szerzett), etno-pszichoanalitikus vizsgálódásokat
folytatott. 1956-ban Londonba költözött negyedik férjével. Itt nyolcvanéves
koráig folytatott pszichoanalitikus gyakorlatot az Anna Freud Intézetben. Mahler
(Schönberger) Margit soproni orvoscsaládból származik. 1923-ban, már
osztrák állampolgárként a bécsi gyermekklinikára került, itt kapott
gyermekorvosi és gyermekpszichiátriai képzést. 1926-ban – Ferenczi
közvetítésével – Helene Deutschnál kezdte meg analitikusi kiképzését,
melyet megszakításokkal, több analitikusnál folytatott. 1938-ban a
nácizmus elől Angliába, majd az Egyesült Államokba emigrált férjével,
Paul Mahler vegyésszel. A New York-i analitikus társaság tagja lett,
a pszichiátriai intézet gyermek-tanácsadójaként és a Columbia Egyetem
tanáraként dolgozott. Figyelme elsősorban a preödipális anya-gyerek
kapcsolatra, a szimbiózis és szeparáció szakaszaira irányult. A
lipcsei analitikus társaság megszervezésében és vezetésében a négygyermekes
egri kereskedőcsaládból származó Benedek (Friedmann) Teréz működött
közre. A pozsonyi egyetem gyermekgyógyászati osztályán kezdte praxisát,
és Ferenczinél folytatta kiképző analízisét. 1919-ben Lipcsébe emigrált
férjével, és megszervezte a lipcsei pszichoanalitikus egyesületet.
1936-ban követte férjét Chicagóba, ahol aktív szerepet vállalt a
chicagói intézet képzési programjában. Elméleti munkássága elsősorban
a pszichoszomatikus endokrinológiára irányult; az ötvenes években
a női pszichoszexuális ciklusról jelent meg könyve. E
rövid áttekintés talán nyújt némi fogalmat arról, hogyan alakították
ki helyüket Magyarországon a nők a pszichoanalitikus szakmában, és
hogyan alakult, gazdagodott az analitikus elmélet és gyakorlat általuk.
Élettörténetük és pályájuk emblematikusnak tekinthető a huszadik
század eleji, középosztálybeli, tudományos teljesítményekre és
hivatásra törekvő nő életútja szempontjából, s egyúttal a korszak
társadalom- és tudománytörténetének is fontos részét alkotja. Érdemes
helyet találni nekik a pszichoanalízis „kánonjában”. Bibliográfia
BORGOS Anna „Kapcsolódás,
identitás, alkotás. Török
Sophie szerepeinek lehetőségei és konfliktusai” Thalassa,
1999. 1. „A
testtel kapcsolatos népszerű diskurzusok alakulása és jellemzői”. In: Csabai Márta, Erős Ferenc (szerk.) Test-beszédek Új Mandátum, 2002 (szerk) Előhívott önarcképek. Leszbikus nők önéletrajzi írásai Labrisz Leszbikus Egyesület, 2003 (szerk) Kosztolányiné Harmos Ilona Burokban születtem Noran, 2003 „Kifelé a burokból. Megjegyzések Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona kiadatlan önéletrajzához”. Holmi, 2003. 1. „Alkotás,
gyógyítás, változás. Gyömrői (Gelb, Rényi, Glück, Ujvári, Ludowyk)
Edit életútja” Thalassa, 2005. 2-3. „»Mi
ez a nagy sikoly?« Nőiség, testiség és pszichoanalízis háború előtti
magyar nőírók műveiben” In:
Lóránd Zsófia, Scheibner Tamás, Vaderna Gábor, Vári György (szerk.) Laikus
olvasók? A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetőségei L’Harmattan,
2006 „»Egy
mutatvány forgatókönyve«. Motívumok Mérei Ferenc pályájából és
személyiségéből, nyilatkozatai és tanítványai tükrében”. In:
Borgos Anna, Erős Ferenc, Litván György (szerk.): Mérei
élet – mű Új Mandátum, 2006
[1]
Freud, Sigmund [1933]: „A nőiség.” In: Freud: Újabb előadások
a lélekelemzésről. Filum, Budapest, 1999. 126-151.
[3]
Ld. pl. Karen Horney: „Menekülés a nőiség elől” [1926]. In: Csabai
Márta – Erős Ferenc: Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis
és női szexualitás. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1997. 118-130.;
Clara Thompson: “Problems of Womanhood.” In: M. P. Green (ed.): Interpersonal
Psychoanalysis. The Selected Papers of Clara Thompson. Basic Books,
New York, 1964
[6]
Vö. Otto Weininger: Nem és jellem. Elvi tanulmány. Dick Manó
kiadása, Budapest, 1913. Weininger mizogin filozófiája mélyen kifejezte
és áthatotta a nőiségről való korabeli gondolkodást, beleértve
a pszichoanalízist is; hatása Ferenczi korai munkáiban is tetten érhető.
[9]
Freud nőiséggel, női szexualitással foglalkozó fontosabb írásai:
„Három értekezés a szexualitás elméletéről.” [1905] In: Freud:
A
szexuális élet pszichológiája. Filum, Budapest, 1995. 39-131.;
„Egy hisztéria-analízis töredéke.” [1905] In: A szexuális élet
pszichológiája. Filum, Budapest, 1995. 19-110.; „A szüzesség
tabuja.” [1918] In: Freud: A szexuális élet pszichológiája.
Filum, Budapest, 1995. 170-183.; „A nőiség.” [1933] In: Freud: Újabb
előadások a lélekelemzésről. Filum, Budapest, 1999. 126-151.
[10]
Sigmund Freud: »Civilized« Sexual Morality and Modern Nervous Illness
(1908). In: James Strachey (Ed.): The Standard Edition of the Complete
Psychological Works of Sigmund Freud. London: The Hogarth Press and
the Institute of Psycho-Analysis, 1953–1974. Vol. 9. 179-204.
[11]
Ld. Lisa Appignesi – John Forrester:
Freud’s Women. London:
Penguin Books 2000.; Nellie L. Thompson: „Early Women Psychoanalysts”.
International
Review of Psycho-Analysis, 14, 1987. 391-406.; Roith, Estelle: „Freud’s
Women Disciples.” In: Roith: The Riddle of Freud. Jewish Influences
on His Theory of Female Sexuality. Routledge, London, New York, 1988
[12]
A nők felsőoktatásban való részvételéről a huszadik századelőn
ld. Karády Viktor: „A társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon
a nők felsőbb iskoláztatásának korai fázisában”. In: Hadas Miklós
(szerk.): Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról.
Replika Kör, Budapest, 1994. 176-195.
[14]
Nancy Chodorow: „A hetvenes évek kérdései a harmincas évek számára:
A nemiség és a generációk problémája az első női analitikusokkal
készült felmérésben”. In: Chodorow: A feminizmus és a pszichoanalitikus
elmélet. Új Mandátum, Budapest, 2000. 283-312.
[15]
Ld. pl. Carolyn G. Heilbrun: „Freud’s Daughters”. In: Heilbrun: Hamlet’s
Mother and Other Women. London: The Women’s Press 1991. 30-37.
[16]
Anna Freudról ld. „Anna Freud: The Dutiful Daughter.” In: Appignanesi
– Forrester, 2000. 272-306.; Elisabeth Young-Bruehl: Anna
Freud: A Biography. Summit Books,
New York, 1988
[17]
Helene Deutschról ld. „Helene Deutsch: A If a Modern Woman.” In: Appignanesi,
Forrester, 2000. 307-328.; Janet Sayers:
Mothers
of Psychoanalysis: Helene Deutsch, Karen Horney, Anna Freud, Melanie Klein.
Norton, New York, 1991
[18]
Karen Horney: „Menekülés a nőiség elől” [1926]. In: Csabai Márta
– Erős Ferenc: Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és női
szexualitás. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1997. 118-130.
[20]
Stephen Heath: „Joan Riviere and the Masquerade”. In: V. Burgin, J.
Donald, C. Kaplan (ed.): Formations of Fantasy. Routledge, London,
New York, 1989. 45-61.
[21]
Joan Riviere: “Womanliness as a Masquerade” [1929]. In: V. Burgin,
J. Donald, C. Kaplan (szerk.): Formations of Fantasy. Routledge,
London, New York, 1989. 35-44.
[23]
Spielrreinről ld. Bettelheim, 1996; Aldo Carotenutó: A Secret Symmetry.
Sabina Spielrein Between Freud and Jung. London, Routledge, 1980; Alexandr
Etkind: „Sabina Spielrein: Tiszta játék egy orosz lánnyal”. In:
Etkind: A lehetetlen Erósza. Európa, Budapest, 1999. 246-322.
[24]
Saloméról ld. pl. Alexandr Etkind: „Világok és korok határán: Lou
Andreas-Salomé élete és munkássága”. In: Etkind, 1999. 21-77.; Biddy
Martin: Woman and Modernity: The (Life)Styles of Lou Andreas-Salomé.
Cornell UP, Ithaca, 1991; Viktor Mazin: „The Femme Fatale – Lou Andreas-Salomé.”
Journal
of European Psychoanalysis. 2002/Winter-Spring. 155-172.; Juhász Anikó:
„Lou Andreas-Salomé nőképének és nárcizmus-elméletének néhány
vetülete”. Pro Philosophia Füzetek, 35, 2003. 3-34.
[26]
Magyarul: Lou Andreas-Salomé: „Az erotika”. Pro Philosophia Füzetek,
31, 2002. 69-111. Juhász Anikó fordítása
[27]
Az életrajzi adatok forrása, ahol más nem szerepel: Harmat Pál: Freud,
Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Bethlen Gábor Könyvkiadó,
Budapest, 1994
[29]
Ld. Vajda Zsuzsanna: „»A gyermekszoba a legtitokzatosabb dolgok egyike«.
Bálint Alice munkásságáról a közelmúltban újra megjelent két könyve
kapcsán”. Pszichológia, 1992/1. 131-151.
[30]
Hajdu Lilly: „Adatok a skizofrénia analíziséhez”. In: Freud, Sigmund
– Almásy Endre stb. [1933]: Lélekelemzési tanulmányok. Párbeszéd
Kiadó, T-Twins Kiadó, Budapest, 1993
[31]
Ld. Révész Sándor: Az egyetlen élet. Gimes Miklós története.
1956-os Intézet, Sík Kiadó, Budapest, 1999
[32]
Ld. Rotter Lillián: „A női genitalitás pszichológiájáról”. In:
Freud, Sigmund – Almásy Endre stb. [1933]: Lélekelemzési tanulmányok.
Párbeszéd Kiadó, T-Twins Kiadó, Budapest, 1993
[33]
Gyömrőinek szentel egy fejezetet egy berlini analitikusnőkről szóló
kötet: Christiane Ludwig-Körner: Wiederentdeckt. Psychoanalytikerinnen
in Berlin. Psychosozial Verlag, Berlin, 1999. 119-148. Ld. még: Borgos
Anna: „Alkotás, gyógyítás, változás. Gyömrői (Gelb, Rényi, Glück,
Újvári, Ludowyk) Edit életútja”. Thalassa, 2005/2-3. 185-194.
Kérjük
küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|