Most elmondom nektek, hogyan nem találkoztam Lesznai Annával.
Kimentem a kertbe, hogy megkapáljam a zöldségeket, a paradicsom meg a paprika elég jól néztek ki, főleg, hogy kezdetben nem volt itt semmi, de a saláta meg a káposzta, mit mondjak, siralmas állapotban voltak, nyulak vagy őzek vagy ki tudja, mik jártak rájuk, cafatos volt a levelük, félig meg voltak rágva mind, istenem, gondoltam, ezért dolgoztam ennyit, hogy egy röpke éjszaka alatt így tönkremenjen a munkám zöldsége, körülnéztem, hogy nem látok-e állatokat a környéken, vagy legalább nyomokat a földön, de semmi, kék volt az ég, szikrázóan, szinte fenyegetően sütött a nap, tűzött le egyenesen a fejem búbjára, a szalmakalapomat a házban felejtettem, körös-körül csend, csak a nyári mező zsibongása, de mégis volt valami megmagyarázhatatlan, rossz előérzetem, nem tudtam volna megfogalmazni sem az okát, sem a jellegét, csak ott kavargott a levegőben, mint valami túlsúlyos, fekete varjú, akit lefele húz a sűrű tollazata, biztos voltam benne, hogy ha elindulnék a mezőn egy levágott fület vagy ehhez hasonlót találnék a rekettyésben, hirtelen elém tárulna, mint valami titkos, szivárgó seb a föld felszínén, ehelyett inkább ismét szemügyre vettem a veteményesben keletkezett károkat, a tenyeremmel sildet formáztam, hogy védjem a szememet az erős fénytől, de még így is hunyorítanom kellett – és akkor. 

Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Kaffka Margittal. 
Kimentem a Nagykörútra, hogy vegyek egy spulni napsárga cérnát, életemben a színek úgy követik egymást, mint az évek, amit szépen befűznék a szerelmetes, új Singer varrógépembe, hogy végre beszegjem a zászlót, amit a női tagozatnak a hétvégi városligeti felvonulásra ígértem, holott olyan, éppen kedvemre való borongós idő volt, hogy legszívesebben Menyussal sakkoztam volna a Széchényi fürdő gőzölgő, melegvizes medencéjében, ahol mindig olyan megejtően bepárásodik a kerek, szarukeretes szemüvegének üvege, de a kötelesség az kötelesség, az ígéret meg ígéret, a politika az politika, a szerelem meg momentán nem jut eszembe, hogy mi, és amúgy is valamivel ki kell tölteni az időt, el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos, mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán ez volna a természetes - minden egyéb csak magahitető fontoskodás, már messziről világított a Röltex bolt vidám, kékes-pirosas fénye, az autósok a megszokott módon gyilkolászták a gyalogosokat a zebrán, a villamosvezető pedig úgyszintén, a lehető leghétköznapibb módon csapta be az ajtót a szerelvény felé lélekszakadva loholó, reménybeli utasok csalódott orra előtt, mire is megszaporáztam a lépteimet, hogy azért ne menjen már el ezzel az egész délután, vettem egy Esti Hírlapot az újságosnál - és akkor.

Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam József Attilával. 
Leszaladtam a Copacabanára egy kicist focizni a fiúkkal, pedig édesanyám figyelmeztetett, hogy nem lesz ennek jó vége, hogy állandóan a parton focizok a fiúkkal, nem veszi ki magát, úgymond, jól, mégiscsak úrilány volnék valahol, meg aztán a végén már egészen olyan leszek, mint egy fiú, ám ekkor mosolyogva hívtam fel édesanyám figyelmét arra, hogy mama, nézd, ha netán fiúvá változnék, akkor egyrészt olyan lennék, mint a rege a csodaszarvasról csak pont fordítva, másrészt pedig nem kéne tovább aggódnia afölött, hogy nem viselkedek úrilányhoz méltón, mert hiszen fiú lennék, tehát milyen nagyon is praktikus fordulat lenne, mire is édesanyám lekevert egy irdatlan pofont, és oda mész édes lányom ahová akarsz, én leveszem a kezemet rólad, mondta higgadtan, ami nem volt igaz, mert hisz épp akkor emelte rám, de hagyjuk a piszlicsáré részleteket, a lényeg az, hogy magasan állt már a nap a parti sétány felett, mikor átmentem az utcán, az apró, fekete-fehér kockakövek játékos hullámokat formáztak a járdán, a tájékozatlanabb látogatók innen értesülhettek arról, hogy elég csak felemelniük fejüket s tekintetüket, s máris eléjük tárul a parti homoksávon túl lustán terpeszkedő Atlanti óceán, a hullámok a bágyadt, késő délutáni fényben épp csak egy kicsit feltarajozódtak, de aztán, mintha mindegy volna, el is álltak ettől, és nyugodtan, szépen, ahogy a dél keresztje halad az égbolton, kiporoszkáltak a parthoz, s mint lelkes  kis ebek nyaldosták a fürdőzők bokáját, eközben sietve lerúgtam lábamról Hawaiana márkájú gumipapucsomat a homokba, hisz focizni a parton mezítláb kell, úgy tűnt, már ki is van mind a két csapat, miután Edson is befutott, megint valami lövöldözésre hivatkozott a favelában, mindig ezzel jön, azt hiszi, van, aki ezt még beveszi, mindegy, meg volt neki bocsátva, mert ilyen szélsőjobb nincs még egy az egész parton, mondom, akár el is kezdhettük volna, csak még nem volt kisorsolva, hogy ki merre játszik, nappal szemben, ugye, bajosabb, ekkor Zezé feldobta az érmét, mindnyájan felnéztünk az égre, követve röppályáját, eközben a szemem sarkából, periférikusan láttam édesanyámat, amint az utca túloldalán kihajol az ablakon, és aggódva a partot kémleli - és akkor.

Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Móricz Zsigmonddal.
Kimentünk az állomásra, végre együtt volt az egész család, közeli és távoli rokonok mind egy szálig, elmosódott, mafla unokatestvérek, büszke, megsárgult üknagynénik, komor bajuszú mostohaapák, jóságos dédnagyszülők, hetyke unokahúgok garmadával, terhes kis menyek, okos nővérek, vidám apóspajtások, dúskeblű anyósok, irígy mostohatesvérek, kövérkés zabigyerekek, fösvény nagyapák, kikapós nagymamák, tékozló bátyok, szépreményű óvodások és gurgulázó csecsemők, mindenki ott volt, akit csak el tudtak érni, ritka az ilyen alkalom, mint a fehér holló, volt is nagy vidámság, hisz mikor fordult elő utoljára, hogy így szépen együtt az egész széles rokonság, mert az élet oly szanaszéjjel szórt minket  az ország legtávolabbi szegleteibe, hogy álmunkban sem mertük volna remélni, hogy egyszer az életben még ilyen hiánytalanul összejöhetünk mindnyájan, az pedig egyenesen felfoghatatlan boldogság volt, hogy nem csak együtt lehetünk, de együtt is utazhatunk egy titokzatos célállomás felé, ugyan ki ne szeretne utazni, kit ne fogna el a remegős izgalom még az utazás gondolatára is, hát még az ilyen sejtelmes, titkokkal s reményekkel terhes utazásnál, hisz a rokonok közül nem is egy volt, aki soha még csak ki se tette a lábát a falujából, nemhogy hosszabb útra kelt volna, szóval ott álltunk a peronon, körös-körül a sok kis koffer, csomag, motyó, épp csak annyi és akkora, amennyit mondtak, mert tekintettel kell lenni a többi utasra is, akinek különben nem férne fel a szerelvényre a csomagja, hát az ember nem akar önző lenni, noha nem mondhatnám, hogy könnyű feladat eldönteni, mit is vigyen magával az ember egy meghatározatlan célú és idejű útra, hiszen közben akár ki is tavaszodhat, és akkor könnyű, nyári ruhát sem árt vinni, de ha azt becsomagolom, akkor nem marad hely a mackónak, legjobb lesz azt a gyerek kezébe nyomni, és akkor nem csak a nyári ruha, hanem a napló és a sminkkészlet is befér, mondom, ott álltunk a peronon az óriási felfordulásban, lökdösődésben, nem tudom, miért kell lökdösődni, úgyis mindenki fel fog férni, érthetetlen, ahogy egyesek viselkedni tudnak, ahelyett, hogy csendben örültek volna, hogy végre együtt az egész rokonság, hogy egymásnak örültek volna kulturáltan, ahogy mi is tettük, ezzel is jó példával járva elöl, apuska is mindig azt mondja, egy úr a pokolban is úr, hát akkor egy önfeledt utazáskor hogy is ne volna az, és akkor egyszercsak, jaj, majdnem megállt a szívem a váratlan örömtől, beállt a szerelvény, lassan, méltóségteljesen bepöfögött, majd szuszogva megállt, mint valami óriásvíziló, félrehúzták a kocsik ajtaját és végre felhangzott hangosan, erőteljesen, a felszállásra való felszólítás, és akkor bizony fel is szálltunk, egymást segítve, óvva, védve, mert a rokon az rokon, mindnyájan szépen elhelyezkedtünk a csomagokon, nem mondom, hogy túl sok hely volt, vagy túl kényelmes lett volna, de ki törődött ezzel, fő hogy mindjárt indulunk, fel, ki tudja hová, az ismeretlenbe, és akkor hirtelen betolták és bereteszelték az ajtót, odabent sötét lett, vaksötét, éreztem, ahogy a szerelvény végre meglódul - és akkor.

Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Ottlik Gézával.
Elmentem úszni egyet, ahogy minden nap szoktam, Szeredy Mari éppen motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács-fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó polgárt, mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond, ezt már mondta egyszer, amikor fölfelé jöttünk a rossz kis lépcsőkön, feleltem is rá szuszogva, „Hm? Hm...”, ilyesmit, félórával ezelőtt pedig lent, a medence szélén azt mondta, hogy kutya meleg van, baromi, feleltem, vagy talán: az a jó, már nem tudom pontosan, hogy mit, akkor még nem gondoltam, hogy ennyi beszélnivalója lesz ma, noha már rég nem találkoztunk, azazhogy gondoltam, mindegy: tény az, hogy rendesen válaszolgattam neki, csakugyan meleg volt ezen a júliusi napon, ezerkilencszáznyolcvankilencben, néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három nagy napozóteraszán, a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze, egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most, fürdőnadrágos öregek, fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra a zuhanyozóknál, csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt, mintha szinte a szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági udvariassággal, ezért csodálkoztam, amikor Szeredy hirtelen goromba lett, előbb csak elnyomta a cigarettáját, és felém fordult: „Mondom, összeköltöztem Magdával”, „Ühüm”, feleltem, most mondta éppen harmadszor, nem néztem rá, Szeredy azonban egy pillanatnyi habozás után újrakezdte, „Bébi?”, szólt rám, „No?”, „Ide se figyelsz?”, kérdezte szelíden, ez a halk „ide se figyelsz” most azt jelentette, hogy nyissam ki azt az ilyen meg olyan fülemet, ha egyszer járatja a pofáját, mert így meg úgy, és az édesanyám meg ez meg az, egyszóval súlyos gorombaság volt, ámbár nemcsak ennyit jelentett, hiába írnám le a leírhatatlan durvaságokat, ennél is több indualtos szemrehányást fejezett ki Szeredy kérdése, meg mást is, nehéz ezt megmagyarázni idegennek, a dolgok fontosságát s egyben a fontosság lényegtelenségét, sok mindent, amit megtanultunk valaha együtt, a világ hülye valószínűtlenségét, elvigyorodtam hát, és azt feleltem, hogy neked is, édesem, meg arra a loknis fejedre, és megízélheted a micsodát, minthogy azonban mi már több mint harminc esztendeje soha nem használtuk egymás közt, s Mari mások előtt sem, a mindennapi – legalábbis számunkra valaha mindennapi -, trágár intézeti nyelvezetet, ez a feleletem csupán így hangzott:  „Ühüm, tudom, Magdával”, „Tudod?”, „Mondták”, láttam, hogy élesen figyeli az arcomat, füleli a hangsúlyomat, pedig nem néztem rá, kitűnő hallása volt, „Mit nézel”, fordult aztán ő is a pillantásom irányába, „Felszabadul egy ágy”, mondtam, de jóformán még el sem indultunk a felszabadult napozópriccs felé, máris elfoglalták előlünk az ügyesebb fiatalok, előbb kellett volna megközelítenünk, mintegy elébe célozni, „belopni a távolságot”, aztán repülőstarttal rá, ugyanis időnként hol itt, hol ott felálltak a fekvőszékekről, de csak azért, hogy lemenjenek úszni egyet, vagy zuhanyozni: ezek otthagyták a cókmókjukat, újságot, strandtáskát, az volt a technikája a dolognak, hogy az ember figyeli, ki szedelőzködik komolyan, aztán... no de mindegy, hagyjuk, úgy tettem, mintha Szeredyt okolnám kudarcunkért, „Sz”, mondtam dühösen, „Mb”, Szeredy is nevetett - és akkor.

Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Weöres Sándorral.
Kimentem a gangra vasárnap délután egy kicsit levegőzni, a szomszédban szokás szerint megint kiabáltak, az utcai szobában lehettek, mert nem lehetett pontosan érteni, most éppen mi bajuk egymással, csak a következőket véltem távolról kihallani: Engedd jobb kezemet vas markodbúl, Sanyika lelkem – a választ nem értettem, de néhány pillanattal később még ezt hallottam: zabszalma, lajtorja, csiribiri – és akkor.

Most elmondom nektek azt is, hogyan nem találkoztam Nemes Nagy Ágnessel.
Lementem a Tik-Takba unikumozni, már éppen záróra volt, de mint törzsvendéget azért még beengedtek, odakint vígasztalanul esett az eső, a sötét égen fátyolosan, erőtlenül fénylett az újhold, s a nedves járdát rézsútosan világította meg a kocsma bejárata fölött díszelgő kakukkos óra kék neonja, a kutyát is bevittem, nehogy már kint kelljen szegénynek szívni az esőben, nem bánták, járt oda kutyás épp elég, azok is miért ne kocsmázhatnának, teljesen ki voltam készülve, mert aznap avatták fel a Királyhágó született Joliot Curie téren az új szoborkompozíciót a csodaszarvasokkal vagy mi a fasszal, a kurvaanyjukat, gondoltam, van egy jó tér, az ember szereti oda levinni a kutyát, és akkor idetukmálják az emberek orra alá ezt a tüneményt, ezt a  je ne sais quoi-t, ezt az akkor lássam amikor a hátam közepét, ezt az überscheiss giccset, néha eszembe jutnak ilyen szavak, például segedelmével, kérdezte a Madame, honnan jutott eszedbe ezt a szót használni, hogy segedelmével, én meg csak hebegtem-habogtam, hogy hát, tetszik tudni, csak úgy jött, nem tudom, honnan, és tényleg nem tudtam, az ember nem gondolkodik ilyesmin, mert ha már gondolkodni kell rajta, régen rossz, elapad a dolog, mint kismamának a teje, kár megkockáztatni, szóval jövök végig tök nyugodtan a Királyhágó utcán, éppen nem nyomja semmi különös a lelkemet, kivételesen a kutya se áll le minden fánál, poroszkál szépen mellettem, haladunk jó tempóban, szembejön az a kedves röntgenasszisztensnő a kórházból, csak nála szeretek röntgent csináltatni, mert ha már muszáj az embernek belülről feltárulkoznia, mégse mindegy, hogy ki látja, nem igaz?, mosolygunk, köszönünk, haladunk tovább, és akkor egyszercsak kibukkanok a térnél, a Joliot Curie térnél, mert nekem már csak az marad, ahol életem eddigi legjobb lakása van, amit semmi, de semmi pénzért el nem cserélnék, ha csak nem egy pont ugyanilyenre a Joliot Curie téren, Sas-hegyre néző meg minden, és akkor hirtelen meglátom ezt a borzalmat, amit úgy látszik, a nap folyamán leleplezhettek, amíg csinálták, legalább fel volt állványozva, aztán meg le volt takarva egy lepellel, jótékonyan, hogy ne bántsa a szemet, és erre most egyszer csak itt éktelenkedik a tér fölső fertályában ez a rút cucc, ez a plázaszindróma, ez a művészi önkifejezések gyöngye, és most már minden nap, ha kinézek az ablakon, nem látkép gesztenyefával van, hanem ez a fatális tévedés, és erre a gondolatra úgy elkeseredtem, de úgy, hogy elhatároztam, a környék összes kocsmájában egész nap inni fogok, mintegy tiltakozásképpen, ettől a tervtől némiképp megvigasztalódva gyorsan fölszaladtam a harmadikra, hogy magamhoz vegyek némi pénzt, aztán uzsgyi le, rohantam az első kocsma felé, hogy percet se veszítsek, a nagy igyekezettől majdnem föllöktem szegény Lengyel Balázst, aki a Rigó Jancsi előtt álldogált egy négy gombócos fagylaltot nyalva – és akkor. 

És most elmondom nektek még azt is, hogyan nem találkoztam Nádas Péterrel. 
Felmentem Rügen szigetére egy kicsit kiszellőztetni a fejemet, mert a váratlan berlini találkozás vészesen kibillentett nehezen megszerzett lelki egyensúlyomból, és már gondolkodni sem tudtam, nem hallottam a saját gondolataimat, akkora volt a zaj a Love Parade miatt, nosza, gondoltam, itt a remek alkalom megnézni végre, milyen is egy északi tenger, van, aki gombokat, van, aki levelezőlapokat, van, aki szalvétát gyűjt, én meg tengereket gyűjtök, mondhatni, születési hiba, kódolva van, mint a DNS, mert akit tenger mellé pottyantanak a világra, legyen az akár meleg, akár hideg, az Atlanti óceán ilyen szempontból érdekes eset, mert jóllehet a parton pálmafák lengedezhetnek a meleg szélben, ettől azonban a víz még váratlanul hideg, egykönnyen nem szabadul, végzetes szenvedéllyé válik, megvonás esetén pedig elvonási tünetek jelentkeznek, az ember teste elkezd vizesedni, víz retenciónak hívja a szakirodalom, kiváltó oka a testen kívül csökkentett tenger mértéke, ami ellen a test úgy védekezik, hogy nő a bent tartott víz mértéke, ez meglehetősen kellemetlen tüneteket tud produkálni, például, ha megnyomja az ember a combján a bőrt, a nyomás helyén egy darabig fehér színű kör jelentkezik, a nadrágok pedig elkezdenek kíméletlenül szorítani, egyszer egy masszőr kimasszírozta belőlem a vizet, úgy rohantam a vécé felé, mint akit puskából lőttek ki, majdnem húsz percen keresztül vizeltem (vizelni, vízzel foglalatoskodni), és utána a nadrágom csodálatosan lötyögött rajtam, de a tengert senki és semmi nem tudja kimasszírozni az emberből, valamilyen formában mindig ott van, akár jelenlét, akár hiány, akár boldogság, akár szomorúság, akár beteljesedés, akár vágy formájában, de kitartóan, makacsul ott van, mint a malária, olyan, tünetileg lehet kezelni, de valami mindig visszamarad, valami residuum, maradvány, leülepedik szépen az aljzatra, ám adott pillanatban, ha valami felkavarja, jön az érzelmi cunami vagy ilyesmi, akkor rettenetesen nehéz újra lecsillapítani, tombol, csapkod, féktelen őrjöngésbe kezd, és akkor nem lehet mást tenni, nincs más módszer, technika, mint elmenni a legközelebbi tengerhez, legyen az akár hideg, akár meleg, a lényeg, hogy ha beleszagol az ember a levegőbe, akkor érezze, hogy otthon van, a lényeg, hogy ha belehallgat az ember a levegőbe, akkor hallja, hogy otthon van, a lényeg, hogy ha körülnéz az ember, akkor lássa, hogy hazatért, hogy eljött a hazatérés pillanata, hogy csitt, háborgó lelkem, itthon vagyunk, így aztán, mivel ez esett éppen legközelebb, fogtam magam és felmentem Rügenre, mert a Berlinben történtek nem hagytak nyugodni, gondoltam, ott van az a jó kis kaszinó a csillámló, krétafehér sziklákkal övezett parton, érkezés után be is mentem rögtön és mindent egy számra tettem fel, kell-e mondanom: veszítettem, kimentem a partra, ahol csattogva fújt a szél, levetettem a cipőmet, feltűrtem a nadrágom szárát és beleálltam a jéghideg tengerbe, és amikor már úgy éreztem, hogy semmit sem érzek, elindultam befelé, hogy fogadjon be, ha lehet, hiszen hazatértem – és akkor.
 

Írj fogalmazást a következő témáról: ha választanod lehetne, melyik kedves szerződdel nem találkoznál?
[fénykép: író-olvasó találkozón]
      (részlet az Esti iskola felnőtteknek című könyvből)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu