Orbán György munkái finom iróniával mutatnak rá mindennapi gyötrelmeinkre, a vágyaink és a valóság között feszülő távolságból fakadó helyzetek lehetetlenségére. Mindezt nem a kívülálló távolságtartó és kritikus attitűdjével teszi, hanem az érintett ember őszinte, természetes hangján, legtöbbször művei főszereplőjeként. Látásmódja olyan klasszikusokat idéz meg, mint Charlie Chaplin, vagy Jiri Menzel felejthetetlen alakjai. Akárcsak az említett mesterek filmjei vagy – hogy a képzőművészetből is hozzunk példát – Peter Land videóinak csetlő-botló alakjai, Orbán György munkái is keserédes mosolyt csalnak elő, hiszen nagyon is jól értjük és ismerjük az ábrázolt érzést, helyzetet, csak épp ritkán sikerül hasonló öniróniával szemlélnünk magunkat. 
Alkotási módszerét a kisajátítás, talált anyagok beépítése, átalakítása, módosítása jellemzi. Ehhez kifogyhatatlan forrást kínál számára mindennapjaink televíziós kultúrája. Miközben kétségbeesetten keressük a kapaszkodókat társadalmi szabályrendszerekben, akarva-akaratlan próbálunk igazodni a média uralta világ ideáihoz. Orbán György legtöbb munkájában a televízióból kisajátított képeket alakít át, azokat használva jeleníti meg a helyét kereső ember egzisztenciális problémáit, a valahová tartozás, az identitás utáni vágyát.
Kis család című, egy családfát megjelenítő fotó installációján különböző tévésorozatok szereplőiből alkot meg egy fiktív családot. A családtagokról készült fotókat a családi anekdotákat, történeteket idéző, egy-egy rokon életét ismertető bensőséges leírás egészíti ki. A televízióból gyűjtött képeken alapul Memory című fotósorozata is, ahol a televízió pszeudo-világának visszatérő emlékképeiként különböző filmek egymásra emlékeztető jeleneteit helyezi egymás mellé.
Beolvadás című fotósorozatán különböző filmes jelenetekbe montírozza saját portréját, ám miközben szinte teljesen belesimul az ábrázolt jelenetbe, mégis az az érzésünk támad, ő maga sem érti, hogyan is került az adott szituációba.  E képek szereplőjeként olyan figurát látunk, aki épphogycsak beleesett a tv dobozába (és ezáltal egy film fikciós terébe), és most onnan néz ki elveszetten és tanácstalanul, helyét keresve ebben az összekuszálódott rendszerben. Médiakritika és önkritika együtt jelenik meg a média formálta személyiségünk elé görbe tükröt tartó képeken. 
Talán épp a fenti esendőség leküzdésére, a bizonytalan személyiség megerősítésére kínál csodás megoldást a tv-shop egy szenzációs ajánlata, a fantasztikus aura- és erőnövelő csodatermék Orbán György Aura című fiktív reklámjában. Az anyagi és szellemi közötti ellentétet hangsúlyozandó, a tv-shop marketingcéloknak alárendelt, mesterkélt képei éles ellentétben állnak Orbán képi világával, ahol – a korai expresszionista filmeket idézve –, a sötét környezetből elővilágló, erőt szimbolizáló fény birtokába jutott fogyasztót puritán spotok festik elénk.
Több száz képet felölelő Önarcképek című sorozata egyszerre abszurd és hiteles. Akár egyedi portrékként, akár egy performance képkockáiként nézzük őket, magával ragad az eszköztelen és egyszerű megjelenítésben rejlő erőteljes kifejezésmód.
Étvágy című filmjében szűnni nem akaró mohósággal falja késsel-villával a fogyó majd újra visszanövő szív alakú süteményt. A folyamatos, loopolt kép furcsaságát az adja, hogy a filmet nem valós idejű felvétellel, hanem fotók egymásután helyezésével hozza létre. Hasonló technikával készült Mozi című fekete-fehér filmje. A Duna mozi bezárása alkalmából készített film lírai tisztelgés a mozi elmúlása előtt. A sötét környezetben az egyetlen fényforrás a művész testére vetülő, kifutó filmszalag képe.
Orbán György személyes hangvételű, játékos munkái nem akarnak harsányak lenni, mindenáron feltűnést kelteni. Hétköznapi környezetünk egyszerű megfigyelésén alapulnak, visszafogott hangon, finom humorral, érzékenyen reflektálva annak jelenségeire.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu