Paul Videlier
Malevics vörös lovashadserege
(szuprematizmus)
Később festette Malevics a Vörös lovashadsereg című képét, (olaj vászonra,
140x91 cm), amely ma a Szentpétervári Állami Múzeumban található, ebben
a mitikus városban a Keleti-tenger partján, amelyet a kis kopasz bolsevik
Lenin után sokáig Leningrádnak hívtak, valamivel korábban pedig Péter cár
után Petrográdnak, ahogy egyébként Petersburgnak is, de ennek jellegzetesen
szlávos alakjában Pityernek. Vörösgárdisták fehér háttér előtt, sűrű és
egyre elsötétedő ég alatt viharzanak, természetesen balra, lobogó zászlókkal,
ügetnek egymás mögött a szilárd és szélesen elterülő mező színes – fekete,
vörös, sárga, ultramarin, okker, palackzöld – sávjain. Sokkal később. Persze
csak miután El Liszickij elkészítette Üsd a fehéreket a vörös ékkel című
(69x49 cm) fenomenális litográfiáját, amely a Moszkvai Állami Könyvtárban
található, az Unió, Oroszország anyácska, az örök Oroszhon fővárosában.
És az után, hogy Majakovszkij, a hasonlíthatatlan és erőteljes Vlagyimir
Majakovszkij cukorkás papírra készített rajzokat, hogy a Vörös Hadsereg
katonáinak szánt cukorka papírján kis történeteket ábrázoljon: „Jugyenyics
bejött a vörös Pétervárra, de szuronyvégre kapták”, „Ha a front veszélyben
van, a Vörös Hadsereg kezében a sorsunk.” Igen, később. És annál is később,
hogy Alekszander Rodcsenko elkészítette Eizenstein számára a Patyomkin
páncélos narancssárga plakátját, amelynek ágyúi elszántan szegeződnek a
régi világra. Később. De még azelőtt, hogy L. Raitzer felvázolta volna
A Vörös Hadsereg gépesítése dekorációs anyagának ismétlődő motívumait,
amikor a Vörös Hadsereget motorizálták, technikailag felfejlesztették,
és dübörgő fémjárművekkel szerelték fel. Mert azelőtt elsősorban a lovashadseregére
hagyatkozott. És még abban az időben is, amikor Malevics híres képét megfestette,
a lovashadsereg volt Vörös Hadsereg büszkesége.
A művészek szívéhez közel állt a Vörös Hadsereg, és különösen annak
lovashadserege. Nem azért, mintha közelről látták volna. Valójában fogalmuk
sem volt róla, a katonákról vagy a lovakról. Kivéve Babelt, Iszaak Emmanuilovics
Babelt, aki mindent tudott. De Babel egészen különleges volt. Rövid mondatokban
beszélt, és valamivel hosszabb mondatokat írt (amivel nemcsak barátokat
szerzett magának). „Tuchacsevszkij nagyivó. Szoknyapecér. Négy vagy öt
nője van Leningrádban.”– „Bugyonnij mindig az erősebbik félhez húz. Megölte
a feleségét, és elvett egy úrinőt.” – „Gamarnyik szép karriert csinált.
De nagyon beteg. Cukorbajos.” Babelnek volt mit mondania a tábornokokról,
marsallokról, a magasabb és az alacsonyabb rangúakról. De megtartotta magának.
„Lovakról írok könyvet”, jelentette ki. „Igen, minthogy az emberekről már
nem lehet írni, a lovakról írok.” Mert Babel maga is részt vett lóháton
a harcban, és elbeszéléseket jelentetett meg róla a Pravdában és Ukrajna
Bolsevikjeinek Kommunista Pártbizottsága, valamint Odessza járás szakszervezetei
és a szovjet végrehajtó bizottsága hírlevelének irodalmi és tudományos
mellékletében. Ilyen volt Babel: önfejű. De óvatos. Nem úgy, mint Pilnyak.
Borisz Pilnyak, ez a tyúkeszű, kigondolta magának a Történetet a ki nem
hunyó holdról, és magára haragított minden hatalmasságot. De meg is bánta
keservesen, amennyire csak meg lehet bánni, ha az ember a nyakára hozza
a rendőrséget. Mert tartani kell a sötét bőrkabátos rendőröktől. Ezért
aztán ki is jelentette komoly megfontolás alapján, hogy „csatlakozom a
szerkesztőség véleményéhez, és A ki nem hunyó holdról szóló történetnek
mind a megírását, mind a megjelentetését súlyos hibának ismerem el.” Ennek
a Pilnyaknak egy csöpp esze sincs, ezt a történetet valaki sugallhatta
neki, mormogták a rosszmájúak, akikből van elég mindenütt. Csak egy hozzá
hasonló politikai analfabéta beszélhetett a vörös karszalagos katonákról,
a hadseregről és parancsnokairól – mert az ő meséje a hadseregről és parancsnokairól
szólt: „Olyan ember volt, akinek a neve a polgárháború minden hősiességét
hirdette, a mögötte felsorakozó férfiak ezreit, tízezreit, százezreit –
halottak ezreit, tíz- és százezreit, szenvedést, csonkolásokat, hideget,
éhezést, tiszta jeget és égetően forró síkságokat, dörgő tüzérségi ágyukat,
a golyók és az éjszakai szél süvítését.”
Az ügyes Babel nem volt hajlandó kommentárt fűzni a kényes témákhoz,
csóválta kis kerek és kopasz fejét, hunyorgott a szemüvege mögül. Tapasztalt
egyet-mást. Bugyonnij, a bajuszos harcos, felsőbb szinten erős nemtetszésének
adott hangot Iszaak Babel Lovashadsereg című elbeszélései kapcsán.
„Ez nem így volt egyáltalán”, morogta, a szövegre sandítva. „Haljunk meg
egy sósuborkáért és a világforradalomért!” kiáltja a szövegben egy három
vörös zászlórenddel kitüntetett bátor komisszár, aki kivont karddal indult
támadásra. Ez nem történhetett így, tépelődött Bugyonnij, akit nála is
feljebb állók fedeztek. Mert ez egész egyszerűen sértő volt. Babel nem
engedett. „Szénával fedtem be törött tábori kofferemet, párnát készítettem
belőle a fejem alá, és kinyújtóztam a földön, hogy elolvassam a Pravdát
és benne Lenin beszédét a Kommunista Internacionálé második kongresszusán…
»Asszony – mondtam –, falnom kéne valamit«. Bugyonnij, aki egy háznál
szolgált valamikor, sértve érezte magát. De abban az időben, amikor Iszaak
Babel a vörös kozákokhoz csatlakozott, ezt-azt följegyzett a naplójába,
és tegező viszonyba került a halállal, Malevicset még más dolgok foglalkoztatták.
Saját kezdeményezésre indult egy új világ, a vezérkari térképeken ismeretlen
határterületek meghódítására. „Minden elmerül a ragyogó vonalak és a rafinált
színezés mázában”, így foglalta össze, amit gondolt. Kazimir Malevics a
művészet új rendszereiről gondolkodott, rendszeresen meglátogatta Marc
Chagallt, és előadásokat tartott. „Miután előadtam a szuprematista négyszög,
mint a mai idők kiteljesedésének gazdasági tervét, hagyom, hogy éljen,
és megalapozza hatásának gazdasági fejlődését.” A benne megtestesülő új
művészet korszakának Malevics valóban a szuprematizmus nevet adta, ami
energikusan hangzott, mint egy kürtjel. A festő nagyon távol maradt a csűrök
zizegő szalmájától, a sósuborkától, a vérfoltos khakiszínű mundéroktól,
nem mintha érzéketlen lett volna a szociális témák iránt. Elfogadta a megbízást,
hogy dossziékat tervezzen a pétervári Téli Palotában ülésező szegényparasztok
számára. Legcsodálatosabb képe azt a címet viselte, hogy Festői realizmus:
parasztasszony két dimenzióban. Fehér alapon vörös négyzetként is emlegetik.
1915-ben festette. Ez azt jelenti, hogy az avantgárdhoz tartozott. Durva
ecsetvonásokkal megfestette egy futballista negyedik dimenziójában a színes
tömegeket is. Vonalak, hasábok, négyszögek, szabálytalan sokszögek. Vörös,
kék, zöld, sárga. Fekete és fehér. Ez volt a jelen valamennyi alkotórészében.
„A teremtés új napja az égboltot, mint egy új planéta, még kékebbé teszi
majd” – lelkesedett Malevics emelkedettebb pillanataiban, mert a forradalom
ekkora utat tett meg. A forradalom mindent felőrlő áradat, örvény, boszorkánykatlan.
A vörösök és a fehérek leírhatatlan összecsapások során ragadták el egymástól
a hatalmat, a szovjetek, a Szent György-keresztes tisztek, a viborgi terület
munkásai, a női halálzászlóalj, a zord kronstadti tengerészek, a könyörtelen
feketeszázak, a teherautókon gubbasztó lerongyolódott katonák, a hidak
mellett felállított könnyű géppuskák, a Finn pályaudvaron süvítő mozdonyok,
és minden bizonytalan nap különbözött a megelőzőtől. Tüntetők sűrű tömegei
vonultak a Nyevszkij proszpekten: „Le a kapitalista miniszterekkel!” Kornyilov,
a farkasfejű generális bevetette vad hadosztályát Pétervár ellen, a munkás-
paraszt- és katonaküldöttek szovjetjei ellen. „Azok, akiknek Oroszországért
ver a szíve, akik hisznek Istenben és az ő egyházában, imádkozzanak a Mi
Urunkhoz, hogy bekövetkezzék a legnagyobb csoda.” De az úr cserbenhagyta
Kornyilovot. A goromba matrózok, a gyapjúkabátos tüzérek, a kimerült vasutasok
elébe vágtak, és a bolsevikok rendezkedtek be a Szmolnij, az egykori főúri
családok lányainak fenntartott nevelőintézet uraiként.
***
Miközben a háború a vidéki régiókat pusztította, és éhezés gyengítette
le a városokat, a művészet a legmagasabb csúcsokra szökött. Malevics elmélkedéseinek
szentelte magát. „A földgolyó nem más, mint a bölcsesség golyója, amely
a végtelen útjain kell, hogy bejárja pályáját” filozofált, annak minden
reménye nélkül, hogy higgyenek neki. „A tértudat sötét mélyeiben állandóan
viharok kavarognak – elmélkedett hangosan –, amelyek az évszázad új koponyájának
készítik elő az útját.” Nem adatott meg mindenkinek, hogy Malevicset tudja
követni. „Ha mi, szuprematisták átlendülünk a színek, mint a kor tüze fölött,
ezzel túllépünk a színtelenség új kontúrjainak határain.” A szuprematizmus
tojáshéj volt, tejszín, színtej. A szuprematizmus szén volt, kadmium, kármin.
A szuprematizmus hol vörös, hol fekete volt, kerek, négyszögletes vagy
kereszt alakú. A szuprematizmus gouache volt, akvarell, tus, ólomfehér.
A szuprematizmus időnként törékeny porcelán volt. Kazimir Malevics felfedező.
Még ha féltékenyek voltak is rá, minden művész őt utánozta, mert neki volt
nagyobb tapasztalata. A magáénak mondhatta a Lunaparkban játszott Győzelem
a nap felett című operát, és ez nem volt kevés. „Legyőztem az ég kék bélését”,
dúdolta Malevics maga elé, „kiszakítottam, a színt az így kialakult zsebbe
dugtam, és csomót kötöttem.” A szuprematizmus büszke volt, rámenős, átszellemült
és tehetséges. Ljubov Popova felfedezte nála a maximális színhatást, Alexandra
Exter pedig a színt a térben. „Azért jöttünk – hirdette Malevics
–, hogy megtisztítsuk a személyiséget az akadémikus járulékoktól, kiégessük
az agyból a múlt penészét, és helyreállítsuk az időt, a teret, a taktust
és a ritmust, a mozgást és a ma alapjait.” Ez tényleg mind itt volt, és
itt keringett a formálható súlytalanságban, itt lebegett a Nyeglinnij-passzázs
épületeinek homlokzatain egyedülálló textilpályákként, megsokszorozódtak
lanilinnal átfestett ipari linómetszetekként a ROSZTA-ablakok plakátjain.
Temperával papíron: Harc a fehérgárdisták és az intervenciósok ellen, a
front fekete cikkcakkja, a tüzelő ágyúkból felszálló kék felhők, a SZSZKSZ
vörös négyzetei, a Fehér Hadsereg, polgártársak, ez egy találó példa trikolorja,
gouache és akvarellkép papíron, Csendélet betűkkel – a menekülés szelleme,
olajkép vászonra. A Költők Kávéházában Majakovszkij egy újévi fenyőről
levette a Nadrágban járó felhő egy dedikált példányát, hogy odadobja rajongóinak.
Zilált diáklányok skandálták a Balra marsot, répateát és gesztenyekávét
ittak hozzá. „…Tiéd a szó, Revolver elvtárs!”
A puskapor beszélt, az ágyú dörgött, a mindenhonnan repülő golyók
széttépték a húst. A fehérek Omszkban Kolcsak admirális csukafejes pallosa
alatt kihirdették az egy és oszthatatlan Oroszország diktatórikus kormányát.
A fehérek elfoglalták Ufát, Permet, Belebejt, Menszelinszket és Szarapult,
előrenyomultak a Volga felé. Janin generális a francia stábtól és Knox
generális az angol stábtól elégedetten kommentálták a hadműveleteket a
pályaudvaron felállított szalonkocsijaikban. Kolcsak tetszett nekik. Főleg
az angoloknak, bár különösnek és nem megfelelőnek, nem helyénvalónak tűnhetett
nekik, hogy egy admirális minden tengeri úttól ezermérföldnyi távolságban,
a végtelen sztyeppéken szelte át az országot a transzszibériai vasúttal,
sínek vitték, alagutak nyelték el, amelyek bejárata keleten azt hirdette:
„az Atlanti- óceán felé”, nyugaton pedig, hogy „a Csendes-óceán felé”.
De ez csak azt jelentette, hogy nem ismerik jól a paradoxonokra hajlamos
orosz lelket. Amikor Kolcsak admirális éppen nem kifogástalan egyenruhában
fotografáltatta magát De Martel gróf, a francia érdekek szőrmebundába préselt
magas rangú képviselője mellett, akkor fekete telivér lován ülve vezényelte
csapatai díszszemléjét, kezében a zöld-fehér, András-kereszttel négy mezőre
osztott szibériai zászlóval. Vele átellenben az éjszakai csillagos ég alatt
ott lovagolt világos szürkéjén a hadügyi népbiztos. Amarantvörös köpenye
lobogott a mennyei szélben, és Szent Györgyként zúzta szét a cilindert
viselő ellenforradalom zöld-sárga sárkányát. Festőállványuknál a művészek
a propagandán dolgoztak, és a propaganda átjárta a lelkeket, magával ragadta
a szíveket. „Proletárok, lóra!”, adta ki a hadügyi népbiztos a parancsot.
Mert a vörösöknek feltétlenül szükségük volt a lovashadseregre, hogy áttörjék
a frontot, hátba támadják az ellenséget, és szétzilálják a hátországát.
„Géppuskás gyalogosokból és tüzérekből nincs hiány. De sürgős szükségünk
van lovasságra”, hangsúlyozta a hadügyi népbiztos, amikor számba vette
a hadosztályait. A síkságon ott nyargalásztak a tüzes mének, csak be kellett
őket fogni, a kézművesek ezrével varrhatnák a nyergeket, a munkások pedig
Zlatousztban, az arany és a vas kormos kéményekkel teli városában kovácsolhatnák
a kardokat. „Proletárok, lóra!” visszhangozták a falakra ragasztott plakátok.
A lova nyakára hajló lovas, vörös csillagos zöld filc sisakjában teljesen
egybeolvad a lovával. A társának sapka van a fején, megfeszül a kengyelben,
jobb kezében megsuhintja a kardját, bal kezével pedig az OSZSZSZK enyhén
hullámzó, cinóbervörös zászlóját ragadja meg: „Proletárok, lóra!”, az Orosz
Szocialista Szövetségi Szovjetköztársaságért! Ez mindenesetre nem volt
éppen könnyű gyakorlat, fogódzkodás nélkül, éles vágtában, ha az ember
azzal töltötte a fiatalságát, hogy napi tíz órában a műhelyekben görnyedjen.
De egy első osztályú rajzolónak, aki hozzászokott a jelen merész perspektíváihoz,
az ilyesmi nem tűnt túl bonyolultnak.
„Minden bizonyíték – jelentette ki Malevics megint – csak a bizonyíthatatlan
merő látszata.” Ebben a kérdésben, mint annyi másban is, igaza volt. Kazimir
Malevics akkor sem tévedett, amikor arról biztosította a hallgatóságát,
hogy ha egy anarchista vagy egy cár portréjáról van szó, „a művészi kiindulópont
nem ezeken a különbségeken múlik”. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy
ezzel sikamlós terepre merészkedett. Mert a heves bolsevikok és a reakció
zord képviselői is egész másként szemlélték ezt – akik a művészetben az
új idők bábáját látták éppúgy, mint akik a régi idők sírásójának tartották.
Malevics a gyakorlatba tette át idegeket borzoló elméletét. Akvarellként
felvázolta a Szónoki emelvényt a fekete négyzet mindkét oldalán, amelyből
kiemelkedik a vörös háromszög, és két vörös téglalap, jobbra az átláthatatlan
fekete kör, balra ferde vonalak. Saját kezűleg írt megjegyzést ehhez a
vázlathoz: „szuprematista variációk és arányok színes formákból falfestmények,
politikai előadótermek, könyvek, plakátok, tribünök számára. Dinamikus
cella mint kontraszt.” Matt papírra krétával vázolt fel egy keresztet,
fekete és gyöngyházszínű elemekből, amelyeket egyre vékonyodó vonalak vettek
körül. „A hajlított vonalak – kommentálta ugyanazzal a finom írással a
lap szélén – a gömb vagy egy kerek sík szabályos rögzítését keresik egy
olyan helyzetben, amely megengedi a fekete és a szürke sík hosszanti mozgása
katasztrófájának elkerülését”. Lenin a Kremlben nem értett ebből
semmit. „Nem értem” – kiáltotta, valahányszor egy futurista madárijesztőbe
botlott. A szovjetek elnöke buzgó híve volt a „monumentális propagandának”,
de csak nagyon halvány fogalma volt az esztétikáról. Amikor egy neves szobrász
egy „négy elefánton álló Marx” javaslatával állt elő, Lenin elutasító arccal
fogadta az indítványt. De mondjon akárki, amit akar, jóságos természete
volt, a rosszallását megtartotta magának. Kíváncsiságból meglátogatta egyszer
a Felsőfokú Művészeti-technikai Műhelyek diákkommunáját. „Olvastok Puskint?”
– kérdezte a fiatalokat, akik nagy szemeket meresztettek. „Ó, nem, hiszen
az egy burzsuj volt! Mi Majakovszkijt olvasunk.”
„Szerintem Puskin jobb” – felelte erre Lenin szerényen. Rokonszenvesnek
találta a fiatalokat, és óvakodott attól, hogy elárulja nekik, hogy Majakovszkij
egy könyvének 5000 példányban való kiadását „ostobaságnak, abszurditásnak,
túlzásnak és pimaszságnak” találta, mert szerinte 1500 példány „a könyvtárak
és az őrültek számára” untig elég lett volna.
„Ki vonja kérdőre a Holdat? / Ki számoltatja el a Napot?”
A szovjetek elnöke Majakovszkij lépcsőzetes verseinél többre tartotta
Victor Hugo Nyomorultakját és Lev Tolsztoj Élő holttestjét. Mint mondta,
Tolsztoj volt az első a nagy emberek közül, akiknek a forradalom tartozik
azzal, hogy szobrot állítson nekik. Az írók közül persze. Tehát néhány
fokkal lejjebb a ranglétrán Spartacus, Brutus, Gracchus, Babeuf és Bakunyin
után Lenin kertjében, Marx és Engels után, akik szikáran és soványan álltak
új talapzatukon a Forradalom terén, Fourier, Saint-Simon, Owen és Volodarszkij
elvtárs mellett, akit a gyilkos ellenség ragadott el az övéi közül. A festőknél,
akik ezután következnének, Lenin Rubljovra gondolt. Nem Georgij Rubljovra,
a bohémra, aki Moszkvában agitproppal foglalkozott, és még túl fiatal volt,
hanem Andrej Rubljovra, aki a 14. században mandulaszínű, azúrkék és adriai-vörös
ikonjaiból élt. Vizuális emlékezete egyik zugában ott volt még Oreszt Kiprenszkij,
Alekszandr Andrejevics Ivanov herceg arcképfestője, a Krisztus megjelenik
a nép előtt alkotója, és a depressziós, csendéleteket kedvelő Vrubel is.
Malevics nem volt rajta ezen a listán. Kollégái közül némelyek egyébként
nem különösebben kedvelték a jellemét. Úgy találták, hogy „kellemetlen,
a mások tekintetét kerülő a pillantása”, azt tartották róla, hogy nem igazán
őszinte, önelégült, kissé talán korlátolt is. De hát mindenki tudja, milyenek
a művészek. Malevics ment a maga útján, megtalálta magának az alapokat
és a hasonlatokat. „Egy vonat vagy egy ágyúgolyó mozgása, amely áttör egy
falat, és embereket öl meg – így morfondírozott – még nem bizonyíték, bármilyen
konkrétnak és meggyőzőnek tűnik is, arra, hogy valóban létezik.” Ezen a
ponton azért érdemes lett volna még vitatkozni.
***
Malevics Vityebszkbe vonult a front elől, ahol már Chagall is ott volt.
Beköltözött egy bankár elhagyott, előkelő házába, és művészeti iskolát
alakított ki belőle a maga módján. A tetőn ott lobogott a zászlaja: egy
zöld lovon ülő lovas – Chagall Vityebszkjében. „Ebben a fészekben most
egy erőteljes forradalmi művészet indul virágzásnak”, lelkesedett a festő.
(Mert Vityebszk egy kis vidéki városka volt valahol Szmolenszk és Minszk
között.) A művészek Vityebszknek díszére váltak, és Vityebszk idecsábította
a művészeket. „A nyilvános terek a mi palettáink”, mondogatták kedvtelve
és boldogan. A helybeliek örültek, hogy ilyen hírességek foglalkoztak a
dolgaikkal, hogy ilyen korifeusok érdeklődtek a sorsuk iránt. Hamarosan
azt látták, hogy malacokként ábrázolták őket, akiket hegedűn kísérnek,
kedves kisgidákként, akik a lábukat lóbálják, húsvörös tehenekként vagy
elmosódott tyúkokként a mélykék háttér előtt, később pedig éppenséggel
geometrikus alakzatokként, amelyek narancs- vagy smaragdszínűek, indigókékek
voltak, ragyogóak és ki voltak vágva. A művészek nagyon messziről is eljöttek
ide, hogy megnézzék, mi folyik itt. „A város még Malevics világító dekorációitól
– mindenféle színű körökkel, négyzetekkel, vonalakkal – és Chagall
repülő figuráitól volt átszellemült”, lelkendezett egy csodálójuk. „Az
volt a benyomásom, mintha egy elvarázsolt városba érkeztem volna, ugyanakkor
mindez mégis valóságos volt és csodálatos, és a vityebszkiek egy időre
szuprematistákká váltak.” De hamarosan összekülönbözött a két festővezér:
az elvarázsolt állatok alkotója és a szögek és körök építésze. „Kétéves
uralkodás után Chagallt ténylegesen letaszította trónjáról a szuprematista
Malevics, és elorozta a tanítványait.”, mesélte egy tárgyilagosságra törekvő
résztvevő. Az igazat megvallva: nem bírták egymást elviselni. „Chagall
megpróbált beszédeket tartani, de ezek zavarosak voltak, majdhogynem artikulátlanok.
Malevics durva, goromba és megsemmisítő szavakkal válaszolt. A szuprematizmust
a forradalom művészi megjelenési formájának nyilvánították. Chagall kénytelen
volt elmenni.” Malevics úgy szervezte meg a frakcióját, az UNIVISZ-t
(az Új Harcosai a Művészetben), mint szilárd, egyenes, szögletes egészt,
s ország-világ előtt hirdették a hitvallásukat: „Fiatalok vagyunk, azt
akarjuk, hogy korunk arca a mi arcunk legyen.” A meglepett nép, a teljesen
tudatlan kritikusok és az őket tanácstalanul szemlélő galeristák számára
ez az igény nem volt különösebben belátó. A Káróbubik és a Szamárfarok
háború előtti helyei, csoportjai és iskolái korában minden olyan egyszerűnek
látszott: cézanne-isták, primitivisták, rayonisták, még kubofuturisták
is – mindenki tudta, hova és hogyan sorolhatja be a festészetét. De Malevicsnél
ez valami más volt, mert ő kivonta magát az általános gravitációs törvények
alól. Nem hagyta magát megfogni, és gőgösen így döntött: „Az utilitárius
szándékok minden kiszínezése jelentéktelen és elégtelen a tér szempontjából.”
Kazimir Malevics volt a 16. Állami Művészeti Kiállítás sztárja pontosan
abban a matematikai pillanatban, amikor a csillaga hanyatlani kezdett,
és a kurátorok a művei láttán összevonták a szemöldöküket. Nonfiguratív
képei ugyanazzal a visszatérő címmel minden felismerhető elrendezettség
nélkül sorakoztak a falakon: Szuprematizmus (Szupremusz No. 50), 97x66
cm – vörös átlós vonalak, egy fekete függőleges, háromszögek és mályvaszínű
négyzet (jobboldalt), sárga és ferde négyzet (baloldalt) –Szuprematizmus
(kék háromszöggel és fekete téglalappal), rosszul feltéve; Kétdimenziós
önarckép, fejjel lefelé föltéve. A műveit össze lehetett keverni, és ezt
a legteljesebb közönnyel fogadták. Ez méltánytalan, és alapjában véve sértő
volt. Malevicsnak láthatóan nem volt érzéke a közönséges halandókhoz. Csak
azzal törődött, hogy mindent egyszerű formákba kompiláljon. „A színek és
a fekete-fehér – mormogta – számtalan kommentárhoz vezet, amelyeket a vörösnek
a fehér tökéletességbe vivő útja koronáz meg.” Egy tudatalatti aggály,
amely énje alapjaiban, a realitásérzékében lapult, mégiscsak arra késztette,
hogy tisztázza ezt a kortársai szemében fontosnak látszó pontot: „Ha a
fehérről beszélek, azt nem a mai politikai értelmében gondolom.”
***
A polgárháború befejeződésekor a művészeknek volt idejük a győzelmet
ünnepelni. Egyébként nemcsak erre jutott idejük. A művészek az ügy szolgálatába
álltak. Ontották a legkülönbözőbb értékes és kevésbé értékes műveket: képeket,
plakátokat, költeményeket és filmeket, prózát és reklámszövegeket: „Vörös
Október kekszet eszem” – és porcelántányérokat, amelyeken ez állt: „Aki
nem dolgozik, ne is egyék”. Malevics keveset evett. Viszont az űrben kószált,
aleatorikus űrhajókat fedezett fel, amelyeket kalandos magnetikus erők
mozgatnak bizonytalan pályán, „formákat, amelyeknek már nem volt semmi
közük a föld felszínéhez”. Az emberek égnek emelték a tekintetüket, és
átmentek az utca másik oldalára. „A régi világból nem marad más, csak az
Ira cigaretta”, olvashatták a Mosszelprom vörös, zöld és fekete tábláin.
Nem volt szükségük plakátokra ahhoz, hogy ezt megtudják, de egy árva szót
sem szóltak, csak a dolgukkal akartak törődni. „Főzőolaj: dolgozók, figyelem!
Harmadannyiba kerül, mint a vaj.” Kazimir Malevics nem úszott az optimizmusban.
Apodiktikus beszédeket tartott. „A lét nem bennem van, és nem is kívülem
– közölte az érdeklődő hallgatósággal –, semmi nem változtathat meg semmit,
mert nem létezik semmi, ami meg tudna változni, vagy amit meg lehetne változtatni.”
Sajnos vagy szerencsére nem sokan voltak, akik érdeklődtek iránta. Malevics
fantáziált. Időnként, bár senki sem kérte ki a véleményét, rövid úton kijelentette,
hogy a legokosabb mérnökök ezrei munkások és parasztok millióinak támogatásával
sem érhetik el azt a tökéletességet, amire egy festő képes a gyönge ecsetjével.
Áhítatos szelleme veszélyes utakra vitte, amitől a nagy tömeg távol tartotta
magát.
Szellemi kalandjai, anélkül, hogy ő maga észrevette volna, lázadó
hangot kezdtek megütni. Beszélt bele a levegőbe. Túl sokat is. „A tökéletes
civilizációért való versenyfutás – jegyezte meg – a szappanbuborékot fújó
gyerekre emlékeztet. Buborékjának megadta minden szín ragyogását, és most
egyre nagyobbra akarja fújni, de az kipukkad, amint elérte a legnagyobb
térfogatot, mert a kisfiú nem látta előre, hogy ki fog pukkadni.” És Kazimir
Malevics számára elkövetkezett a nagy törés időszaka. A kis kopasz ember
a Kremlben meghalt, tekintete megdermedt. Egy szállodai szobában Szergej
Jeszenyin, a költő felvágta az ereit, hogy a vérével írjon néhány nagyhatású
verset; aztán felakasztotta magát egy bőröndszíjjal a vízvezeték csövére.
„Itt van ő, a könyörtelen szigor, amely magába fogja az emberek szenvedését”
A hadügyi és tengerészeti népbiztos kegyvesztett lett, emigrációba vonult,
és átmenetileg Isztambul mellett, a Herceg-szigeteken élt. Senki sem merte
kiejteni a nevét. Malevics a bevezetését írta „A festészet összeadódó elemeinek
elméleté”-hez, ezt szerette volna megjelentetni, de nem sikerült. Ekkor
megváltozott. Szakított a négyzetekkel, trapézokkal és körökkel. Ennek
vége lett. Ácsokat kezdett festeni, arató asszonyokat, parasztokat a mezőn,
emberarcú képeket – na igen, majdnem. Kék, zöld, vörös, még mindig. Vlagyimir
Majakovszkij, ez a szavakban tobzódó költő szíven lőtte magát. A vére szétfolyt
a földön, a társadalom lelkén száradt. „Mindenkinek. Az a tény, hogy megválok
az élettől, nem akar szemrehányás lenni senkinek, kérem, ne kezdjenek róla
pletykálni. A megboldogult ezt nagyon utálta.” Malevics félt. Malevics
nem állt már szent ember hírében. Szörnyű előérzetek kísértették, gyötörték
meg az éjszakáit, tették tönkre a napjait. Nagy hajat és Raszputyin-szakállat
növesztett.
És csak ekkor kezdte Malevics a Vörös lovashadsereg című képét
festeni. Semmi sem utal arra, titokban mit forralt a műtermében. Indítékaiból
semmi nem került nyilvánosságra. Semmit nem lehetett megtudni az
érzéseiről. Amikor elkészült a művel, a hátára fölírta a pontos címét:
„A vörös lovashadsereg vágtában elhagyja az októberi forradalom fővárosát,
hogy a szovjet határok védelmére siessen”. Az elmondhatatlant megtartotta
magának. Az ösztönzést ehhez a képhez egy szép és egyszerű fényképből merítette,
amely valamikor régebben egy újságban jelent meg. Korabeli felvétel a polgárháború
és a szuprematizmus éveiből. Egy lovassereg körvonalai rajzolódnak ki a
világos ég alatt, ügetnek át a síkságon, és lobogó zászlókkal viharzanak
rohamra. A Keystone ügynökség képe ezt a címet viselte: „Kornyilov lovassága
támadásra indul a forradalmi Pétervár ellen”. A gonosz Malevics a maga
Vörös lovashadseregéhez mintának a fehér lovashadsereg egy zászlóalját
választotta. Az ő hazájában, abban az időben ez volt a legkevésbé feltűnő
formája a travesztiának.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|