ARNE RUTH
A kívülálló mint bennfentes:
Salman Rushdie története

Salman RUSHDIE története annak kirívó példája, hogy a nemzetközi sajtó képtelen zöld ágra vergődni olyan eseményekkel, amelyek nem illeszthetők be a hírek hagyományos fölosztásába. A CNN-stílusú televízió percről percre alkotja és semmisíti meg az eseményeket. Tárgyilagosságának látszata az azonnaliság elvén alapszik, rögtön túlhaladva azon, amit az előbb közöltek, és kevés esélyt hagyva a nézőknek, hogy utánanézzenek a tényeknek.
A minőségi napilapok, melyek valamikor a közvélekedés legfőbb formálói voltak, sem menekülhetnek a hasonló végzet elől. A tévé uralta hírek egyre csökkenő időkerete fokozódó mértékben hagyja ki a képből a háttéranyagokat és az elemzéseket. Salman Rushdie ennek a játszmának volt egyik korai áldozata.

Ezer nap egy léghajóban
Amikor Salman Rushdie-nak ezer napig sikerült elkerülnie a halálos fenyegetést, egy kiváló esszében írta meg a sorsát, melynek címe Ezer nap egy léghajóban (A Thousand Days in a Balloon).
Természetesen rejtve élt, folyamatosan arra kényszerítve, hogy egyik helyről a másikra költözzék. Ugyanakkor pedig érezte, hogy a valóság fölé van lógatva, védelem nélkül, és állandó fenyegetettségben.
Salman Rushdie, az ember és író eltűnt a látókörünkből. Ami maradt, egy ugyanolyan nevű jelképes alak volt, egyesek számára szent, mások számára ördög, de mindenképpen egy egyetemes dráma szereplője.
Amikor első alkalommal megtörte az elszigeteltségét, 1991. december 12-én, a bebörtönzöttsége már ezerharminckettő napja tartott. Salman Rushdie New Yorkban tűnt föl, és előadást tartott a Columbia Egyetem újságírás szakos hallgatóinak, az állampolgári jogokat rögzítő amerikai alkotmánymódosítás (Bill of Rights) kétszázadik évfordulóján.
E sajátos hallgatóság számára az életének metaforáját még egy lépéssel kiterjesztette a játékos abszurditás irányába: a léghajó, amely eladdig elzárva tartotta őt, valójában egy szappanbuborék.
Most elpukkantotta a buborékot, és előlépett, mint egy látható alak; mint egy olyan író, akinek a hozzáállása az erősségeihez és gyöngéihez őszinte, és aki elutasította, hogy eljátssza az élő legenda szerepét.
A következő év novemberében Salman RUSHDIE Stockholmba látogatott, és Bengt WESTERBERGtől, a miniszterelnök-helyettestől és a svéd Liberális Párt vezetőjétől átvette a svéd PEN-klub száműzött szerzőknek adható Kurt Tucholsky-díját.
Salman RUSHDIE az átadási ünnepségen egy Franz KAFKA-jelvényt viselt. Amikor megkérdezték, hogy ez mit jelent, azt felelte, hogy mindig is Franz KAFKÁt tekintette a legnagyobb humoristának. A nevetés megérdemli, mondta, hogy komolyan vegyék.

A Tivoli Vidámpark
Két és fél évvel később, 1995-ben, Salman RUSHDIE bebörtönzésének föltételei közül semmi sem változott. Ám a nevetése épp olyan természetesen ömlött. Salman RUSHDIE szürrealista eseménnyé változtatott egy májusi koppenhágai estét, szélnek eresztve a Rushdie Bizottságok embereit, mintha általános iskolások lennének egy osztálykiránduláson.
A Tivoli Vidámpark hullámvasútján száguldottunk, és nagy egyetértésben kurjongattunk a kanyarokban és a meredek zuhanásokkor. Szédítő és egyben hajmeresztő élmény volt. A színes fények izzása a kora nyári alkonyt varázslatossá tette. A levegő enyhe volt, és virágok illatával teli.
Salman RUSHDIE volt az ünnep középpontja. Mindenki másnál hangosabban kiabált, amikor a vasút lerobogott a magasból, a dodzsemjével mindenkibe belehajtott, az arcán ördögi mosoly ült, az óriáskeréken pedig a túláradó öröm hatalmas mosolyával foglalt helyet. Végre képesek voltunk önmagunkon nevetni. Amint átadtuk magunkat a játéknak, teljesen a jelennek éltünk.
A biztonságra dán gyakorlatiassággal vigyáztak. A testőrök megengedték, hogy kényünkre-kedvünkre élvezkedjünk a hely lehetőségei között. Ők maguk pedig finoman meghúzódtak a háttérben. Senki sem találta volna ki a szerepüket, hacsak már nem tudta amúgy is.
Ez kirívóan emberi volt. Ki várta volna, hogy Salman RUSHDIE-ba botlik a koppenhágai Tivoli Vidámpark egy dodzsemében? Különösebben az sem számított, ha valaki fölismerte őt: a fontos az volt, vajon az emberek tudták-e előre, hogy hol és mikor tűnik föl. Salman RUSHDIE a fatwa börtönéből három órás eltávozást élvezett.
A következő nap három dán miniszterrel készültünk találkozni, akiktől azt reméltük, hogy hajlandóak volnának képviselni az ügyét az Európai Unióban (EU), egy új terv részeként. A szabadulása még nem volt más, mint egy távoli reménysugár.
Ahogy az óriáskerék lelassult a leszálláskor ama koppenhágai estén, Carmel BEDFORD, a nemzetközi kampány összefogója, felém fordult, és azt suttogta a fülembe: “Kicsit olyan ez, mint a mi harcunk a fatwa ellen. Kanyarok és fordulatok, amelyeket senki sem láthat előre. Hosszas lelassulás, aztán pedig minden fénysebességgel történik. Végül hirtelen ugyanott vagyunk, ahonnét elindultunk.”
Sem ő, sem pedig más nem tudhatta akkor, hogy, noha előre meg nem jósolható fejleményektől befolyásolva, de a kampány hamarosan éles fordulatot vesz. További hétszázhatvan napba került, amíg az Egyesült Rushdie Védelmi Bizottságok kiadhatták a zárónyilatkozatukat.

Egy kampány zárónyilatkozata
A Voksen?sen Közösségi Házban találkoztunk Oslóban, amelyet a svéd kulturális minisztérium tart fönn. Miután beszéltünk Salman RUSHDIE-val telefonon, megegyeztünk, hogy föloszlatjuk a hálózatot.
Három héttel azelőtt, 1998. szeptember 25-én egy mosolygó Salman RUSHDIE-t láttam, aki több mint száz újságíró és fényképész előtt integetett a 19-es Cikkely (Article 19) irodái előtt, Londonban. Ez a győzelem és a dac kifejezése volt.
Két zavaros és túláradó órán keresztül, amíg a sajtó előtt állt, voltaképpen újrafogalmazta a létezése kereteit. A szoba zsúfolt volt, de az egyetlen testőr a látókörünkön belül csak a bejáratnál álló két rendőrtiszt volt. Jelképesen, Salman RUSHDIE hatástalanította a fatwa befolyását. Miután a fatwa évtizede alatt íróként volt erőteljesen jelen, most személyesen is újra föltűnt.
Egy nappal azelőtt az iráni külügyminiszter, Kamal KARAZZI, és brit kollégája, Robin COOK sajtótájékoztatót tartott az ENSz közgyűlésén, New Yorkban. Egy hivatalos nyilatkozatban, melyet a brit kormány egy közleményével együtt adtak ki, Kamal KARAZZI megígérte, hogy az iráni kormánynak “nem áll szándékában, és nem is fog semmit tenni azért, hogy a Sátáni versek szerzőjének vagy a munkájával kapcsolatba hozható más személynek az életét fenyegesse.”
A Nemzetközi Rushdie Védelmi Bizottság Londonban alakult, egy héttel a fatwával fenyegetés után, és azóta a 19-es Cikkely (Article 19) irodáit használta kampányközpontjául. 1992-ben a norvégok elkezdték a nemzeti bizottságok alakításának folyamatát. Most, a zárónyilatkozatban, az állt a világ számára: “a kampány elérte a céljait”.
Mindannyian tudatában voltunk annak, hogy ez az álláspont nagy kockázatokat rejt magában. Ama összetűzés újrahatározásának végeredménye volt ez, amely 1994-től fokozódó mértékben meghatározta a terveinket és módszereinket. Ahelyett, hogy a fatwát vallásos határozatként értelmeztük volna, kizárólag a politikai következményeit céloztuk.

Politika és vallás
A muszlim világ szakértő tanácsadói azt mondták nekünk, hogy valószínűleg rákényszeríthetnénk az iráni kormányt arra, hogy kibocsásson egy politikai nyilatkozatot, melyben elhatárolódik a fatwa érvényesítésétől, ám soha sem vehetnénk rá arra, hogy hivatalosan is visszavonja azt vallásos értelemben.
Normális muszlim gyakorlat, hogy egy vallásos nyilatkozat egy bizonyos idő elteltével a hatályát veszti. Ha tehát politikailag rendezni tudnánk a kérdést, elkezdhetnénk élét venni a jelképes összeütközésnek, és remélhetnénk, hogy a vallási átok is elhalványodik.
1997-ben Benoît MÉLY, a francia Rushdie Bizottság egy tagja, fölhívta a figyelmünket egy könyvre, amelyet nemrégiben adtak ki Franciaországban, A Rushdie elleni fatwa (La fatwa contre Rushdie) címmel, Ramine KAMRANE, a párizsi egyetem iráni születésű társadalomtudósának tollából.
Megkülönböztetve KHOMEINI ajatollah gondolkodásának teológiai, politikai és stratégiai elemeit, Ramine KAMRANE azt állította, hogy nagy hiba volt a nyugati világ részéről, hogy az összeütközés meghatározó elemének a vallási vonatkozást fogadta el.
Ahelyett, hogy a fatwát és a Sátáni versek olasz és japán fordítói, valamint a norvég kiadója, William NYGAARD elleni erőszakos cselekedeteket KHOMEINI ajatollah teológiájával hoznánk vonatkozásba, inkább államfölfogásának eredményeként kéne rá tekintenünk. Ramine KAMRANE véleménye szerint KHOMEINI ajatollah részéről a “játék szakralizálása” egy hagyományos politikai játszmának tekinthető, amely szokatlan eszközöket használ.
Az irániak úgy érvelhetnének, hogy az összetűzés a muszlim szent értékek elleni támadásból ered, amelyek kívülállók számára érthetetlenek; nem pedig egy totalitárius kormányzat állásfoglalásából, amelyik a vallást használja arra, hogy törvényesítse a hatalmát.
Ennek eredményeként Salman RUSHDIE és a szólásszabadság védelmét olyan témává fokozták le, ahol a nemzetközi jogon alapuló érveket az irániak érdektelenként figyelmen kívül hagyhatták.
Számos nyugati értelmiségi pedig ama csapdába esett, hogy az összetűzést a fatwa támogatóival folytatott párbeszéd eszközeivel kísérelte meg megoldani, ama hamis reményben, hogy majd valamiféle megegyezés születhetik.
KHOMEINI ajatollah politikai gondolkodásában a kormányzás hatalma egyfajta közvetlen viszonyon alapul az istenivel, és e nézet a vallási tekintélyt teszi meg a vezetés egyetlen törvényes forrásának.
Ramine KAMRANE véleménye szerint hiba volna ezt hagyományos muszlim elképzelésnek tekinteni. KHOMEINI ajatollah politikai gondolkodása sokkal inkább a nyugati fölvilágosodás hagyományait tükrözi, azáltal, hogy pont az ellenkezőjének képviseletére vállalkozik.
KHOMEINI ajatollah elfogadja a modern alkotmányosság alaki elemeit, például egy képviseleti törvényhozás fölállítását, ugyanakkor a végső politikai döntéshozást a vallásos vezetésre hagyja, beleértve annak kiválasztását is, hogy ki léphet be a politikai küzdőtérre. A gondolkodását ezért úgy kéne tekintetnünk, mint éles hadüzenetet a modernség egy szempontja, az elvilágiasodás ellen.

Játék és irodalom
A kampány végül is elhagyta az összeütközés szakralizált változatát, csak világi érveket fogadva el jelentősnek a politikai megoldás tekintetében. Margaret THATCHER kormánya pedig szintén habozott elfogadni a szakralizált vallásos tér elképzelését.
Végül a norvég kormány kezdeményezett 1992-ben diplomáciai csatornákon keresztül állami szintű politikai változást, azáltal, hogy megengedte a kormány minisztereinek, hogy találkozzanak Salman RUSHDIE-val, és hogy a nemzetközi jog érveivel folyamatosan ellenezte a fatwát.
Nagy-Britanniában Tony BLAIR kormánya is e megközelítést tette meg végül a brit álláspont magvának. Ezáltal arra kényszerítették az irániakat, hogy hivatalosan is elismerjék az összeütközés világi elemeit, miközben azért jelképesen megőrzik a tisztán vallási meghatározást.
Politikai fogalmakkal leírva, egy istenuralmi (teokratikus) állam vezetőségét végül arra kényszerítették, hogy engedelmeskedjék a nemzetközi szabályoknak, miután többé már nem volt képes az egyetemesség egy párhuzamos fogalmát használni, vagyis a vallás megkötő erejét, mint külügyekben is a törvényesség forrását.
Iránban is fölfigyeltek ama tényre, hogy ez a politikai terület eltávolítását jelentette a vallási előírásoktól. Három héttel a külügyminiszterek nyilatkozata után, a Hezbollah Tanítványainak Egyesülete, az iráni muszlim ortodoxia legfontosabb bástyája, állásfoglalást tett közzé.
Ebben a brit és iráni nyilatkozatot a vallás és a politika törvénytelen elválasztásaként határozták meg, ami az irániak között és az egész muszlim világban mély fájdalmat és sajnálatot váltott ki.
A Hezbollah Tanítványainak Egyesülete azzal vádolta a KATAMI-kormányt, hogy túllépett egy fontos korláton, és olyan döntést hozott, amely kizárólag a lelki vezetőre, KHOMEINI ajatollahra tartozik, aki azonban egy lépést sem hátrált a legutóbbi nyilatkozata óta.
Ezen álláspontnak akadhatnak támogatói az iráni hatalmi szerkezetben. Alaki szempontból azonban, úgy tűnik, egy illúzión alapul. KHOMEINI ajatollah teljes hallgatása a kérdésben inkább azt jelzi, hogy a fatwa tekintetében a vallás és a politika elválasztása majd KHOMEINI ajatollah utódára vár. Ha marad ezen évek óta tartó állapot, az döntő változást jelezne az állam és a vallás iráni meghatározásában.
Egy nemrégiben kiadott könyvükben, Irán: Milyen kiút van egy vallásos forradalomból (Iran: Comment Sortir d’une Révolution Religieuse) címmel, az iszlámkutató Olivier ROY és a politikatudós Farad KOSROKAVI úgy értelmezi a hivatalos nyilatkozatot, mint egy független politikai élet kialakulásának határozott jelét Iránban.

Így visszatekintve a játékos kirándulásunkra Salman RUSHDIE-val a koppenhágai Tivoli Vidámparkban, tulajdonképpen, anélkül, hogy tudatában lettünk volna, mi is elkezdtük lerontani a fatwa hatását.
Jogot formáltunk arra, hogy jól érezzük magunkat, ügyet sem vetve a tekintély súlyára. A játék és az irodalom a képzelet használatának két összefüggő módszere. A történelem folyamán pedig a monolitikus szerveződések mindig is kiátkozni igyekeztek őket.
 

(NAGYPÁL Szabolcs fordítása)
(Békés Gellért Ökumenikus Intézet, Pannonhalma)


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu