Tore Rem
Ibsen Kísértetek című drámájáról
A Kísértetek megírásáért nem jár Nobel-díj. Ibsen korában legalábbis
nem járt. Ebben a darabjában a már világszerte ismert drámaíró messzebb
ment, mint valaha: kora társadalmának legszentebb értékeit vette célba.
Ha az olvasó végigköveti a szereplőket a sötét, ködös, esős darabon át,
tanúja lehet annak, hogyan szembesülnek a kíméletlen nappal a „fénytől
rettegők”. Borzalmas, romboló hatású darabot sikerült írnia Ibsennek. Ám
a klasszikussá vált darab olvasásakor nem nehéz megfeledkezni arról, hogy
a Kísértetek a norvég irodalomban tulajdonképpen a sátáni versek közé sorolható.
Az irodalomban a Nobel-díj indítja be leghatékonyabban a kanonizációs
gépezetet, Ibsen esetében azonban ez az eljárás nem volt alkalmazható.
Alfred Nobel végrendeletében az áll ugyanis, hogy az irodalmi díjat „a
legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotásért” ítélik oda, és a Svéd
Tudományos Akadémia az első évtizedekben igen nagy figyelmet szentelt Nobel
végakaratának, továbbá a végakarat konzervatív értelmezésének. Ibsen leghírhedtebb
darabja pedig aligha mondható eszményinek. Amikor 1902-ben felmerült Ibsen
neve, a Svéd Tudományos Akadémia indoklásában „negatív jellegét és rejtélyességét”
emelte ki. Ibsen egész egyszerűen lázadt azok a normák ellen, melyeket
a Nobel-bizottság magáénak vallott.
Ibsen azonban már 1881-ben, a darab megjelenésekor tisztában volt azzal,
hogy a jövő új darabja és az ő oldalán van. „A kisebbségnek mindig igaza
van”, írta Georg Brandes dán kritikusnak, és ez a mondat felbukkan majd
következő, a Nép ellensége című darabjában is. „Könyvemben önmagáért van
a jövő. Közük nincs életük jelenidejéhez ezeknek a figuráknak, akik akkora
lármával követelik maguknak.”, írta dán kiadójának, Frederik V. Hegelnek,
a Gyldendal szerkesztőjének, és arról biztosította, hogy „az irodalomtörténet
megsemmisítő ítéletet mond majd” kritikusaira.
Ibsen jó barátságban állt a jövővel, magát „szellemi előőrsnek” tekintette.
Már régen hozzászoktunk mi is ahhoz, hogy hasonlókat gondoljunk szerzőről
és műveiről. Talán pont ezért célszerű itt egy kicsit megállni, és néhány
kérdést megvizsgálni. Mint például azt, hogy milyen jövőre is gondolt tulajdonképpen
Ibsen, és azt, hogy mi történik azzal, akinek ennyire fontos az, hogy élen
járjon, és elekerülje saját korát akkor, amikor a frontvonal már jó ideje
előrébb nyomult, és a hajdani előőrs kissé lemarad. Érdemes talán azzal
kezdeni, hogy megpróbáljuk Ibsent és a művet saját korában elhelyezni,
mintsem minden további nélkül elfogadni Ibsen vallomását.
Ibsen leginkább a Kísértetek című darabjában haladta meg korát, és különösen
igaz ez, ha arra gondolunk, hogyan értelmezte maga az előőrs szerepét.
A negatív fogadtatás után kiadójánál, Hegelnél érdeklődött az aggódó szerző,
hogy nincs-e rossz hatással a könyveladásra ez a felbojdulás. Egy svéd
tudósítónak pedig azt nyilatkozta, hogy ennél messzebb már nem merészkedik:
„Egy szerző soha sem távolodhat el annyira az ő népétől, hogy ne számíthasson
a megértésre.” Másként fogalmazva: a jövő idő mellett igenis szükéges a
kortárs idő minimális jelenléte.
Bár Amalie Skram a Kísérteteket ismertető írásában egy másik bolygóra
helyezte Ibsent, azt ő is elismerte, hogy saját korukról szól a darab:
„Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen tudjuk, hogy saját korunkban
gyökerezik.” Részvétel és a távolságtartás szándéka olvasható ki Ibsen
darabjában azáltal, hogy nyiltan tematizál és felvállal olyan kérdéseket,
mint a szifilisz, örökletesség, élettársi viszony, incesztus, szabad gondolkodás,
a züllött nők és züllött férfiak azonos megítélése, a család, a szülői
tekintély és a vallás megkérdőjelezése.
Formai tekintetben is talán ez a legradikálisabban szerkesztett Ibsen-darab.
A Kísértetekben szakít a szerző a XIX. századra jellemző színpadiassággal,
feszültséggel és cselekményességgel. Kevés történés, és annál több duma.
Rendkívüli következetességgel lassan és kíméletlenül leplezi le a múltat,
egyebek mellett azzal a szándékkal, hogy a szereplők fejlődését tanulmányozza
és értelmezze, és hogy a cselekedeteiket és kijelentéseiket magyarázza.
Olyannyira szokatlan a társadalomkritika retrospektív technikája, hogy
egészen az antik drámáig, Szofoklész Ödipusz királyáig kell visszanyúlni,
hogy hasonlót találjunk, és ez az egybevetés valamelyest minőséget szavatolt
Ibsen dramaturgiájának, ugyanakkor nagyon meggyőzően a klasszikus szerzők
sorába helyezte a radikális szerzőt, aki sorsdrámát alkotott egy új korban,
melyben a biológia és pszichológia váltotta fel az isteneket.
Néhány kivételtől eltekintve – mindenek előtt Georg Brandest, Björnstjerne
Björnsont és az „ie” álnéven publikáló Amalie Skramot kell említenünk –
a skandináv kritikatörténetben páratlan elutasítás fogadta a Kísérteteket,
és mindhárom vezető skandináv színház elzárkózott a darab bemutatásától.
A Krisztiániai Színház számára készült lektori jelentésben azt kifogásolta
Henrik J?ger kritikus, hogy az egészséges drámai hatást „egy patológiás
ingerlés” váltotta fel, és megjegyezte, hogy akár a Központi Kórházat is
kibérelhetnék. Mikor egy évvel később Ibsen költői járadékának emeléséért
folyamodott az országgyűléshez, az egyik képviselő abbéli elégedettségének
adott hangot, hogy a Kísértetekhez hasonló könyvek Dániában és nem Norvégiában
jelentek meg: „Örvendetes, hogy egy idegen országból származnak ezek a
könyvek, és ezt meg kell jegyeznünk, mert az ilyen könyveket kiveti magából
a haza.”
Dániában sem volt könnyebb a helyzet. A Skandináviában Ibsen színházának
mondható koppenhágai Királyi Színház cenzora azzal az indokkal utasította
el a darabot, hogy „a cselekmény fő motívumát egy undort keltő, patologikus
jelenség” és a „féktelen rombolásra való hajlam képezi”. A jelentésnek
az lett az eredménye, hogy a darab 1903 előtt nem kerülhetett a Királyi
Színház repertoárjára. Ha eltekintünk attól, hogy a darabot 1882-ben Chicagóban
bemutatták egy helyi skandináv közönség előtt majd még néhány Közép-nyugati
városban is előadták, nyugton állíthatjuk, hogy a Kísértetek a svéd August
Lindbergnek köszönheti a szíházi karrier lehetőségét egy olyan előadással,
mely 1883-ban eljutott valamennyi skandináv fővárosba. A darabot még a
80-as években bemutatták a németországi Meiningeni Hercegi Színházban és
a berlini Freie Bühnén, majd a páriszi Théâtre Libre következett.
A Kísértetek hamarosan nemzetközi, pontosabban európai jelenséggé vált:
sokat vitatták, és bizony nem ritkán cenzúrázták. Ekkoriban szigorú szabályok
uralkodtak a színházakban, és egy-egy előadás engedélyezése vagy betiltása
a helyi vagy állami cenzor hatáskörébe tartozott. Jól illusztrálja a heves
reakciókat, melyeket a darab váltott ki kora közönségéből a nagybritanniai
fogadtatás, ahol tíz évvel a koppenhágai megjelenés után mutatták be a
Kísérteteket.
A holland-angol származású J.M. Grein új kísérleti darabok bemutatására
alkalmas alternatív színjátszó hely létrehozását tervezte Londonban. 1891-ben
készült el az Independent Theatre, és Grein úgy vélte, a Kísérteteknél
alkalmasabb darabot keresve sem találhatott volna a debütáláshoz. Ám a
színház cenzorának nem hivatalos üzente ez volt: „Ne is próbálkozzon Ibsennel”.
Kiskaput kellett hát keresni a cenzúratörvényben, amit abban véltek megtalálni,
hogy a színház valójában, magán klubként működik, és 1891. március 13-án
debütált a független társulat a Ghosts című bemutatóval. A fogadtatás minden
bizonnyal meghaladta a direktor legmerészebb álmait is.
Clement Scott, a kor vezető konzervatív kritikusa azt írja az előadásról
a Daily Telegraph hasábjain, hogy az „maga a fertő, egy borzalmas tátongó
seb, nyilvánosan véghezvitt mocskos cselekedet, lepratelep szélesre tárt
ajtókkal és ablakokkal”, és egy felhívással zárja ismertetőjét, melyben
felszólítja a közvéleményt, hogy akár a törvény erejével, de tartrsa távol
a becsületes és egészséges polgárokat a hasonló eseményektők. Egy csapat
kritikus valósággal versengett az ócsárlásban, és egy időre Ibsen lett
a legvitatottabb szerző a szigetországban. Csak 1891-ben, Ibsen kimagasló
angliai éveinek egyikében több száz cikk és feljegyzés látott róla napvilágot
a brit sajtóban. A Ghosts politikai üggyé vált, melyben a színházi cenzor
és a belügyminisztérium szorosan együttműködött, és azzal fenyegetőzött,
hogy az előadás ügyét az Alsóház elé viszi. Olyan erős ellenállásba ütközött
ez a skandináv import, hogy a színházi cenzor csak 1914-ben, 33 évvel a
Kísértetek megjelenése után járult hozzá, hogy a darabot brit közszínházban
előadják.
„Az elfojtott könyvek szelleme jobban kísért, mint az élő eleven alkotások;
a szerző, akit ma elhallgattatnak, holnap híres lesz, amiért elhallgattatták.”,
írja a délafrikai J.M. Coetzee, akinek szintén sok tapasztalata volt a
cenzúrával. Szellemről beszél ő is, akárcsak Ibsen darabjának angol címe:
Ghosts. Mikor végre hozzájárultak a szigetországban a darab bemutatásához,
Coetzee érvelésének megfelelően a cenzor egyik tanácsadója azt mondta,
hogy rég el lenne minden felejtve, ha engedélyezték volna a darab bemutatását
húsz évvel azelőtt. Ha a Kísértetek cenzúratörténete nem is magyarázza
a darab utólag betöltött szerepét, azt azért mindenképp érzékelteti, hogy
milyen provokatív volt egykor.
Irodalmi értekezésekben és ünnepi beszédekben gyakran hangzik el, hogy
a kimagasló irodalmi alkotásokat bizonyos idegenség jellemzi, egy igen
nehezen vagy alig megragadható sajátosság, melyet az esztétikunhoz kapcsolunk
előszeretettel. Nem árt azért ezt az állítást olykor a feje tetejére állítani.
Nem annak vagyunk-e éppen tanúi, hogyan veszítenek idegenségükből az általunk
jelentősnek nevezett irodalmi alkotások, melyeknek esztétikai kvalitásait
hangsúlyozzuk, és előkelő helyre sorolunk a nyugati kánonban. Mi történik
tulajdonképpen a klasszikusnak kikiáltott szöveggekkel, melyeket aztán
tovább olvasunk?
A klasszikusoknak per definitionem sajátja, hogy kísértenek, olyan
szövegek ugyanis, melyek újabb korokat és kontextusokat képesek átjárni.
Ugyanakkor az is igaz, hogy állandó jelenlétükkel már nem jelentenek semmiféle
kihívást, és értékrendünket sem fenyegetik. Sőt, mintha éppen azt erősítenék
meg, ami oly kedves számunkra, amire büszkék vagyunk és amivel azonosulni
tudunk. Így szelidíti meg ezeket a szövegeket a kultúra. Nincs még egy
norvég szerző, aki annyira ki lenne téve ennek a jelenségnek, mint Ibsen.
Egyes szövegek kanonizálása tehát bizonyos adaptációs funkciót lát
el, aminek következtében igen eltérő szövegek – akár indokolatlanul is
– hasonló elbírálás alá eshetnek. Kiemeljük a szövegek által képviselt
egyetemes értékeket, és kijelöljük az „ideális irányt”, ami által színházainkban,
iskoláinkban és egyetemeinken, de még a nemzeti mitológiánkban is építő
szerepet tölthetnek be. Ami a Kísérteteket illeti kijelenthetjük talán,
hogy a darab egy történelmi szempontból progresszív mozgalmat dokumentál,
és egy olyan íróról vall, aki megmutatta az önmagunk felé vezető utat.
Ha így folytatjuk a Kísértetek ár ellen való olvasását, a történelem győzteseiként
ünnepelhetjük magunkat.
Miben rejlenek hát a darab azon dimenziói, melyek valóban kihívást
jelenthetnek a mai olvasók számára, melyek megkérdőjelezik mindazt, amit
természetesnek tartunk: saját álláspontunkkal szemben érzett fene nagy
elégedettségünket.
„Ibsen minden korban egyformán aktulális.” – hangzik a norvég irodalom
egyik kedvelt kinyilatkoztatása. Meglehetősen csekély lehet azonban annak
a valószínűsége, hogy Ibsen ma pontosan „ugyanúgy aktuális” mint 1881-ben
volt. Ha „aktuális” is, valószínűleg másként az. Mit jelent egyébként
aktuálisnak lennni, és hogyan választható szét az aktualitás, és a „klasszikusoknak”
kijáró státusz?
Talán van annak értelme, hogy úgy közelítsünk Ibsenhez, mint egy korunkhoz
nem tartozóhoz. Mert igenis lehetséges az, ha már kísértetekről van szó,
hogy közünk van olyasmihez, ami nem tartozik a korunkhoz. Talán Ibsen is
aktuálisabb lehetne, ha kifejtenénk a magától értetődés szoros öleléséből.
És talán még azt a kérdést is felvethetnénk, mi is kellene ahhoz, hogy
a Kísérteteket újból nemkívánatossá nyilvánítsák.
Elképzelhető vajon a Kísértetek kánonon kívül helyezése azért, hogy
visszakapjunk valamit abból az idegenségből és azokból a radikális sajátosságokból,
melyek a darabot a cenzúra és elhallgattatás áldozatává tették, és melyek
olyan ártalmasnak tűntek egykor. Hans Robert Jauss német irodalomtudós
szerint ez akár meg is történhet, és figyelmeztet arra, hogy nem tekinthetünk
el saját magunk vagy a szöveg történelmi beágyazottságától. A múlt és jelen
elváráshorizontjának metszéspontján a legtermékenyebb olvasatokban lehet
részünk, ha megkíséreljük elkerülni a naiv aktualizálás és a merev historizálás
csapdáit. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, találkozási pontokat kell keresnünk
a szöveg idegen, akárcsak az ismerősnek tűnő vonásaival is.
Úgy tűnhet, hogy a Kísértetek cselekménye, témája és formája egyes
elemeiben hordozza az aktualizálás lehetőségét. Hogy mit és hogyan, az
már a közel 125 éves szöveg olvasójának a feladata. Lehet azonban, hogy
a Kísértetek legmaradandóbb dimenziója mégis a múlt jelenvalósága. Éppen
azért lenne fontos életben tartani Alving kapitány emlékét, hogy továbbléphessünk.
Fordította
Petke Emese
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|