Dimoszthenísz Kúrtovik
És mégis
Tisztelem a másságot, ez már csak természetes. Minden érzékeny, nyitott
gondolkodású, kifinomult, művelt ember csak tisztelni tudja a másságot.
Egyébiránt magát a szót is mi alkottuk. Identitással ruháztuk föl a világ
valamennyi másmilyen emberét. Régebben az albán illegális bevándorló álmában
sem gondolta volna, hogy a sorsa, az érdekei egybevágnak a görög transzszexuáliséval;
a balkezesnek fogalma sem volt róla, milyen közeli rokonságban áll a Jehova
tanújával. Manapság azonban mindenki, aki különbözik, aki másnak érzi magát,
az már nem önmagát vagy önnön sajátosságát képviseli, hanem a másság néven
emlegetett általános kategóriát. A valóságban nem valamely kisebbséghez,
hanem a hatalmas, ökumenikus többségséghez tartozik. Így aztán okkal mondhatja
az ember, hogy a másságnak köszönhetően megszűnt létezni a különbözőség.
Tisztelem tehát a másságot. De mit jelent az, hogy tisztelem? Amikor
azt mondjuk valakinek, hogy „tisztelem a véleményedet”, igazából a következőt
gondoljuk: annyira nem értek veled egyet, hogy értelme sincs leállnom veled
vitatkozni. Mi több, legszívesebben a képedbe másznék, csak az a szerencséd,
hogy kultúrember vagyok, úgyhogy tartsd meg szépen magadnak a véleményedet,
és húzz el innen, de gyorsan. A tisztelet nem nyitás a kapcsolat felé,
hanem elzárkózás. Amikor azt mondjuk, hogy tiszteljük a másságot, igazából
talán azt akarjuk mondani, hogy inkább viseltetünk toleranciával valami
iránt, amit zavarónak érzünk abban a valamiben, semmit hogy bárdolatlannak
vagy reakciósnak tituláljanak bennünket. A tolerancia szó igen sok kellemetlen
képzettársításra szolgáltat okot. Nem megerősítést, megértést, elfogadást
jelent, hanem egyszerűen csak közönyös vagy kényszerű leereszkedést. A
másság tiszteletben tartása is ilyen. Mindazonáltal én tisztelem a másságot.
Van egy nagyon jó barátom Németországban. Kiváló műveltséggel rendelkező,
világot járt ember, haladó gondolkodású, gyűlöli az erőszakot, az intoleranciát.
Fiatalkorában jó néhány pár cipőt elkoptatott a vietnámi háború és a mi
görög katonai diktatúránk ellen szervezett tüntetéseken. Jelenleg bíróként
dolgozik, számos határozatot hozott már környezetvédő egyesületek javára
– környezetszennyező hulladék lerakásával, erdős területek közelében létesítendő
kifutópályákkal és más hasonlók kérdések nyomán felmerült jogvitákban.
Nemrégiben az a sejtése támadt, hogy a lányának van egy barátja, csak a
kislánynak nemigen akaródzik bemutatni a fiatalembert a családnak. Csak
úgy csipkelődésképpen, vagy hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból, azt találtam
mondani neki: lehet, hogy a kislányod fiúja fekete. Észrevettem, hogy ez
idáig meg sem fordult a barátom fejében, és kellőképpen meg is ütközött
a megjegyzésemen. Akkor nekiszegeztem a kérdést, hogy ilyen helyzetben
miként reagálna. Egy kicsit elgondolkodott, majd zavartan így válaszolt:
„Nem örülnék neki, de kénytelen lennék beletörődni”. Őszinte volt. Tisztelte
a másságot.
A mássággal az a baj, az az egyik baj, hogy másnak lenni nem mindig
ugyanazt jelenti. Emlékszem, amikor életemben először jártam Németországban
(frissen érettségizett diákként mentünk osztálykirándulásra), nagyon rosszul
éreztem magam a velünk egyidős német lányok társaságában, akikkel a bulik
során összeismerkedtünk, mert szerintük ugyanis nem voltam eléggé görögös,
vagyis egzotikus jelenség. Jobban tetszettek nekik a többiek, a kreolosabbak,
a sűrűbb szemöldökűek – egyik-másik osztálytársamnak tényleg klasszikusan
görögös arcéle volt. Évekkel később azonban, amikor már diákként Németországban
éltem, a legtöbb német, akivel az egyetem oltalmazón kozmopolita világán
kívül kapcsolatba keveredtem (házinénik, bolti pénztárosnők, idegenrendészeti
előadók, közhivatalnokok, utcalányok stb.), nyilván úgy találhatta, hogy
túlságosan is egzotikus kinézetű vagyok, mert így is kezelt, úgyhogy megint
csak én éreztem rosszul magam.
Most talán azt mondják majd, hogy nem komoly a példa. Készségesen elismerem.
Keresek mindjárt egy másikat, mégpedig Uma Thurman egyik filmjéből, amelyet
évekkel ezelőtt láttam. Ha jól emlékszem, Where your Heart is az eredeti
címe. Kérem, ne legyintsenek, azzal, hogy más a film, más a valóság, még
mielőtt meghallgatnának.
Tehát, Uma Thurman szoros baráti kapcsolatban áll a félszeg divattervezővel,
aki meleg. Talán másfajta viszonyt is szeretne kettejük között, de tudja,
hogy a fiú „más”, ezért nem is igyekszik magára vonni a figyelmét. A film
vége felé valahogy a megszokottnál mégis közelebb kerül egymáshoz a két
barát: mind érzelmileg, mind testileg, már-már erotikus köztük a légkör.
Uma azonban visszafogja magát, mindössze egy vallomást enged meg magának,
valami effélét: „milyen kár, hogy meleg vagy”. A divattervező ekkor megkönnyebbülten,
nagy lelkendezve elárulja neki, hogy ő igazából nem is meleg, csak kényszerből
álcázza magát melegnek, hogy egyáltalán megmaradhasson a divattervezői
pályán, és ezzel a szép vallomással zárja: „Én titokban heteroszexuális
vagyok!”
Nehogy azt mondják, hogy a történet elferdíti az igazságot. Lehet,
hogy kissé hajánál fogva előrángatott példa, de mégis abba az irányba mutat,
amerre a valóság tart. Akad olyan pálya, ahol bizonyos fokú másság nemhogy
előnynek számít, hanem egyenesen a megmaradás feltétele. Ezeken a területeken,
ahol számukat, erejüket tekintve is túlsúlyba kerülnek a különbözőek, ott
a többiek akik ebben a megközelítésben a másságot képviselik – ebből
adódóan ugyanolyan vadul kirekesztő, elutasító magatartást tapasztalnak
a részükről, mint amilyet a felségterületükön kívül a kirekesztők szenvednek
el.
Úgy látszik tehát, hogy a másság mindig keresi a módját, hogy normalitássá
szerveződjék, és hogy kirekeszthesse a másféle másságot. Ilymódon aztán
a másság tiszteletének – mint etikai, társadalmi kötelességnek – együtt
kéne járnia a normalitás tiszteletével. Ez azonban korántsem könnyű feladat,
mivel a másságot manapság annyit reklámozzák, hogy szinte mindenki kötelességének
érzi, hogy ő más legyen.
Hogy a magam portája előtt is söprögessek, ez a jelenség napnál világosabban
megmutatkozik a kis országok íróinak körében, amikor a külföldi piacra
kerülnek. Mindenütt azt kérdezik az embertől, van-e valami a könyveidben,
amitől más, előrebocsátván, hogy ez alatt olyasvalamit értenek, ami az
ember hazájának a másságából fakad, mármint amilyen az adott országbeli
elképzelések szerint az ember hazájának lennie kell. Semmi értelme azt
felelni ilyenkor, hogy íróember számára nem az a kérdés, hogy ő valami
mást ír-e, mint más, hanem hogy jobban ír-e vagy sem. Mindenkinek mániája
a multikulturalitás szlogenje. A multikulturalitás, ami a másság magasabb
kulturális szervezeti szinten képviselt eszméje, nem azt várja el az embertől,
hogy az legyen, aki. Hanem hogy más legyen.
Mindig feltűnt nekem, hogy akik oly nagy odaadással pártolják a másságot,
azok többnyire figyelemre se méltatják, hovatovább zavarónak találják a
legszembeötlőbb másságot, ami emberek között egyáltalán létezhet: a nemek
közti különbözőséget. Dicséretes módon tettre készek a nemzeti érzületűek,
a homoszexuálisok, a speciális szükségleteket igénylő egyének szabad véleménynyilvánítása
terén, örülnek, ha e csoportok korlátozás nélkül kifejezésre juttathatják
egyéni sajátosságaikat. Viszont nem nézik jó szemmel a nőiesség vagy a
férfiasság megnyilvánulását. Csupa megértéssel viseltetnek a szexis női
ruhát viselő transzvesztita iránt, de ha egy nő jár hasonlóban, azt már
elítélik. Könnyekig meghatódnak, ha egy leszbikus pár gyereket szeretne
(mesterséges megtermékenyítéssel), de kispolgári csökevénynek tartják,
ha egy heteroszexuális nő anyává lesz.
Remélem, nem értenek félre, különösen a feministák. Nagyra becsülöm
a küzdelmüket, mi több, számos elképzelésükkel egyet is értek. Korábban
gyakorlati erőfeszítést is tettem az egyik ilyen törekvésükért, valamit
tehát magam is letettem már az asztalra a nemek közötti megkülönböztetést
nem ismerő társadalom felépítéséért.
Konkrétan az történt, hogy teljesen jogosnak találtam és találom még
ma is, ha a feministák felháborodnak, amiért az embert minden képi ábrázoláson
férfialakkal jelenítik meg. A tudományos művekben, enciklopédiákban, tankönyvekben
vagy cikkekben az emberi faj – akár az ősemberről, akár a Homo sapiensről
essék szó – szinte mindig férfi alakjában jelenik meg. Természetesen ez
az ősi patriarchális előítéleteket erősíti az olvasókban, mégpedig a nők
kárára. Elhatároztam tehát, hogy keresek egy alternatív ábrázolásmódot.
Előre kell bocsátanom, hogy kudarcot vallottam.
Az elején azt gondoltam, hogy egy férfi és egy nő kerül majd egymás
mellé, arccal az olvasó felé – ez manapság eléggé gyakori a képi ábrázolásokon.
Ez a kép azonban egy házaspár vagy egy alapszintű család gondolatát sugallja,
következésképpen konkrét meggyőződés mellett foglal állást. Akkor próbáltam
őket elfordítani, hogy egymásnak háttal álljanak. Ez még rosszabb eredményt
hozott: a férfi és a nő ellenséges, vagy legalábbis közönyös magatartást
tanúsít egymás iránt. A következő kísérletben külön képre akartam tenni
őket. Ezt a megoldás azonban idétlennek találtam, arról nem is beszélve,
hogy azt a látszatot kelthette volna, hogy én külön fajként kezelem a férfit
és a nőt. A végén ihletem támadt, hogy sematikusan, mintegy megkettőzve
ábrázolom a két nemet, tehát hogy egymásra vetítem a kontúrjaikat. Az efféle
rekonstrukció kétségtelenül számos előnnyel jár. De megint csak nem teljesült
volna a feministák jogos elvárása, hiszen az eltérő magasság – s főleg
a testalkatbeli különbség miatt – úgy nézett ki a nő, mint egy összezsugorított
férfi.
Persze, nem kizárt, hogy egy nálam tehetségesebb valaki találhatott
volna alkalmas, mindenki számára elfogadható megoldást a problémára. Mindenesetre
én azt szűrtem le ebből a különös szellemi kalandból, hogy nem könnyű megoldást
találni a másságra.
És így jutok el az utolsó történethez, amelyet szeretnék elmesélni.
Nem is igazán történet, inkább egy zaftos kis élmény, amelyre szó szerint
fehér asztal mellett került sor, ráadásul megvan az az előnye, hogy nemrégiben
történt, tehát minden részletére emlékszem.
Egy észak-görögországi kisvárosban voltam – különféle balkáni országokból
érkezett írók társaságában. A konferencia témája, amelyre meghívtak bennünket,
a közös balkáni identitás volt. A témát illetően készségesen fogadok bárminemű
szkeptikus hozzáállást az olvasó részéről, de most inkább ne ragadjunk
le ennél a részletkérdésnél. A lényeg az, hogy mindnyájan jó szándékúan
álltunk hozzá a dologhoz, idegen volt tőlünk mindennemű nacionalista vakbuzgóság,
és a konferencia elméleti kívánalmai ellenére teljes tisztelettel viseltettünk
egymás népeinek különbözősége iránt.
Az első két előadás között ebédet tálaltak föl, s ezen én történetesen
egy költő mellé kerültem, aki abból az országból jött, amelyet – mivel
akkor még nem döntöttük el, milyen névre kereszteljük – az egyszerűség
kedvéért itt és most csak Hogyishívják néven emlegetek. Nem sokkal előtte
az illető költő azt nehezményezte a szónoki emelvényen – egyébiránt nagyon
udvariasan –, hogy a szervezők az ő hazáját, Hogyishívják országot következetesen
a fővárosuk nevével emlegetik, a hogyishívjákbeli honfitársait pedig nemes
egyszerűséggel a fővárosbeliekként. Én magam történetesen a fővárosban
születtem, mondta, következésképpen az én esetemben még helyénvaló is az
elnevezés. De vajon mit szólna Thesszaloníki vagy Szpárti valamely
lakója, ha egyszerűen athéniként emlegetnék? Elég az hozzá, szinte mindnyájan
érthetőnek találtuk a megjegyzését.
A desszertnél jártunk, amikor beszélgetésünk ingoványos talajra tévedt,
melyen azonban érzésem szerint én meglehetős biztonsággal mozogtam mellette.
Rögtön egyet is értettünk abban, hogy az ez egész konfliktus értelmetlen
és nevetséges, aztán folytattuk még egy darabig, ugyanilyen szellemben,
néhány rituális mondat is elhangzott közben, mígnem asztaltársam egyszer
csak békülékenyen kitárta a karját, és így szólt:
– Ti nevezhettek bennünket, ahogy akartok, mi akkor is úgy nevezzük
magunkat, ahogy a világon mindenki.
Szó mi szó, felpaprikázott. Nem is tagadom. De elhatároztam, hogy lenyelem
a békát. Itt véget is ért a Hogyishívják országról folytatott vita, szerencsére,
és a költő elkezdett kokettálni a vele szemben ülő fiatal görög lánnyal.
Megfigyeltem, hogy hasonló a szemük, kék, kristálytiszta tekintetű mind
a kettőjüké, bár a költőé úgy csillog, mintha láz hevítené (ezt csak abban
a pillanatban vettem észre). Még az orruk is hasonlított, sasorra volt
mind a kettőjüknek. Szóvá is tettem a hasonlóságot.
– Igen – felelte. – Én is gondoltam már, hogy akár szláv is lehetne!
Ezúttal nem kegyelmeztem neki.
– Énszerintem meg úgy néz ki, mint egy ókori makedón nő – vetettem
oda neki.
Lehajtotta a fejét, és egy darabig hallgatott. Aztán bizalmasan felém
fordult, és azt felelte:
– Én is ugyanezt akartam mondani, de féltem, hátha megsértelek nemzeti
érzületeidben.
Értem, mire gondolt. Magának vindikálta Philipposz és Nagy Sándor génjeit.
Elhatároztam, én most ráteszek egy lapáttal.
– Semmi baj – mosolyogtam. – Ha jól belegondolunk, az összes jelenlegi
balkáni nép az ókori görögök leszármazottja!
Vidáman felnevetett, de a szemében mást láttam, nem azt az előbbi csillogást.
– Hát persze! – szólalt meg. – Még az újgörögök is ókori görögöktől
származnak!
Talpraesettebb volt, mint én. Gyűlöltem ebben a pillanatban. Az egyetlen
vigaszom az volt, hogy ő sokkal, de sokkal többek iránt érez gyűlöletet.
Tönkreteszi magát ez az ember a meggyőződéseivel. Ezért néz ki folyton
úgy, mint aki lázas.
Az ebéd véget ért. Kezdődött a délutáni előadássorozat. A Hogyishívják
ország költője a szónoki emelvényre lépett, és lírai átéléssel beszélt
a balkáni népek hajdani és jelenlegi közös sorsáról. Én a multikulturalitásról
beszéltem, ami első ízben valósult meg a Balkánon.
Bátran állíthatom, mind a ketten azt is gondoltuk, amit mondtunk.
Pávai Patak Márta fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|