A velencei kalmárban, Shakespeare egyik legszomorúbb és legmegragadóbb drámájában, Shylock, a zsidó uzsorás bíróság elé viszi Antoniót, a gazdag keresztény nemesurat. Antonio egy rendkívül elbizakodott pillanatában aláírt egy váltót, amely szerint a saját húsával fizet, ha nem tudja időre megadni a Shylocktól kölcsönzött pénzt. Az idő lejár, és az uzsorás a törvényekbe vetett teljes bizalommal elmegy a dózséhoz, hogy behajtsa a járandóságát. A törvényszéki eljárás végén azonban mégis Shylock az, aki elveszít mindent.  Nyilvánosan megalázzák, halálra ítélik, és csak azzal a feltétellel kegyelmeznek meg neki, ha kitér a hitéből. Hogy életben maradjon, fel kell adnia létezése végső horgonyát.
 A darab, amelyet Shakespeare 400 évvel ezelőtt írt, olyan témákat tárgyal, amelyek az Európáról folytatott mai vitákban is centrális jelentőséggel bírnak: transzparencia, integráció és egyetemes alapértékek. Shylock ismerte városa törvényeit, és azok szerint járt el. Amit nem látott előre, az újabb klauzulák és cikkelyek, amelyeket a per lefolyása során az ő hátrányára vezettek be, és amelyek majdnem a vesztét okozzák. A legtöbb szavazó, aki a múlt nyáron elutasította az európai alkotmánytervezet vázlatát, hasonló félelmet érezhetett, mint Shylock a tárgyalóteremben: a rendkívüli sebezhetőség érzését a saját intézményekkel és törvényekkel való érintkezés során. Európa politikai elitje évekig csiszolgatta ezt a szerződést. Minden egyes szót mérlegre tettek, de nem vették a fáradságot, hogy kikérjék azoknak az európai polgároknak a véleményét, akiknek az érdekében állítólag eljártak. Amikor az eredményt szentesítésre a közvélemény elé tárták, a nép ösztönösen is az ismeretlentől és a kiszámíthatatlantól való félelemmel reagált. A választóknak fogalmuk sem volt, mit tartalmaznak pontosan a szabályozások, kinek az érdekében és milyen értékek alapján keletkeztek – arról nem is beszélve, hogy hogyan kellene őket érvényre juttatni. Az alkotmány elutasításához nem a tartalma, hanem keletkezési módja vezetett.
 A szerződésről folytatott szavazásokat megelőző néhány hónapban kristályosodott ki a diffúz félelem az új intézményektől és szabályoktól, és az emberek el kezdtek tartani a „lengyel vízszerelőtől”. Európa egy bizonyos részén egyszerre csak ott kísértett az újságokban és a kollektív képzeletben – és ezzel olyanná vált, mint „a törökök Bécs kapujában” vagy „a cigányok a tyúkólak előtt”. A „lengyel vízszerelő” széles válla fölött már az olcsó kínai munkaerő és az indiai szolgáltatók leselkedtek be Európa csillogó-villogó konyháiba. A francia választók attól féltek, hogy elveszítik azt, amit Lengyelországban már nemcsak a vízszerelők vesztettek el: a biztos állást és a szociális hálót.
Mivel a két fél nem volt tisztában félelmei közös gyökereivel, hagyták magukat egymás ellen heccelni. 
 Hogy a „másik” alakjával olyan könnyen ki lehetett mozdítani Európát politikai konstellációjának kényes egyensúlyából, egyszerű oka van: kontinensünkön a növekvő létbizonytalanságot jelenleg a politikai nyitás számlájára írják. A francia választók félnek a lengyelektől, a németek a saját kelet-németjeik miatt aggódnak, a hollandok nem bíznak muszlim kisebbségükben. Mind elfelejtik, hogy egy félúton abbamaradt integrációval állnak szemben. Shakespeare a maga komédiájában annyiban beszél az integrációról,  amennyiben megmutatja a kirekesztés súlyos következményeit. Shylock egy mogorva, szerencsétlen vénember. De Harpagontól, a világirodalom egy másik nevezetes uzsorásától eltérően Shylock nem rossz ember. Embertelenné csak a sorozatos megaláztatások következtében válik, amelyeket a liberális és mulatni vágyó Velencében el kell szenvednie. Antonio utálja Shylockot, mert zsidó. Állandóan megalázza, bár a szolgálatait igénybe veszi.  Shylock úgy fogadja ezeket a sértéseket, mint akinek ez a sorsa, de a bírósági eljárás során kitör sokáig visszafojtott haragja. Eleinte egy inkább távolságtartó idegenkedés választja el a két embert: a darab végén már el akarják pusztítani egymást.
 A nyilvános tárgyalás során egy tanult jogtudor, akit a dózse külső szakértőként vont be az eljárásba, Shylockot „idegennek” nevezi. Shylock a gyűlölt zsidó közösséghez tartozik, de bízott abban, hogy legalább a törvény úgy kezeli, mint bármely más velencei polgárt. Most kívülállónak nyilvánítják, és sokkal szigorúbb kritériumoknak vetik alá, mint a keresztény velenceieket. Miután a törvényeket ügyesen manipulálva Shylockot legyőzték, a saját városában idegennek nyilvánítják, akinek jogairól és kötelességeiről az ellenfelei kedvük szerint rendelkeznek. Bár a darab nem próbál együttérzést ébreszteni az uzsorással, Shylock bukását mégis növekvő rosszérzéssel követjük. Élettapasztalatunk azt súgja, hogy ez velünk is megtörténhet bármikor – ha hirtelen nem lesz munkánk, megtakarított pénzünk, lakásunk vagy kapcsolataink.
 A dühös fiatalok, akik múlt ősszel Párizsban autókat, üzleteket és óvodákat gyújtogattak, valószínűleg nem szavaztak az EU-alkotmány ellen. De az ún. „bevándorlók” és az alkotmány ellen szavazók ügye nagyon is összefügg egymással. Európa egyik legragyogóbb metropoliszának külvárosi fiataljai nemigen veszik a fáradságot, hogy elmenjenek szavazni – annyira biztosak benne, hogy semmi közük a politikai gépezet játékaihoz. A maguk elkeseredett és romboló módján tiltakoznak egy olyan társadalomból való kirekesztettség ellen, amelyhez formálisan ugyan hozzátartoznak, de amire egyáltalán nincs befolyásuk. De a politikai gépezetben azok sem bíznak, akik eljárnak szavazni. „Nem” szavazatukkal becsapták az ajtót a Kelet felől újonnan érkezők előtt. Azt remélték, hogy kevésbé lesznek kirekesztve, ha ők rekesztenek ki másokat.

A „létező Európa”
Európa történetét el lehet mondani különböző szempontokból – az egyre kisebb mérvű kirekesztés történeteként is. Kezdetben, az ókori Athénban a demokrácia és a jólét előnyeit a jómódú, erős férfi polgároknak tartották fenn a város falain belül. Minden kívülálló barbárnak minősült, noha a perzsák kultúrája több ezer évvel régebbi volt a görögökénél. 
 Európának ki kellett terjesztenie a határait, hogy biztosíthassa a jólétét. Ez a terjeszkedés évszázadokon át rejtve zajlott. Az európaiak úgy tettek, mintha mesés gazdagságuk az égből pottyant volna – mintha a sok arany, kávé, cukor, selyem, fűszer és olaj magától jött volna ide áldott földünk rendkívüli szépségének, mágikus vonzásának engedve. Úgy képzeltük, hogy az olcsó munkaerőt is Európa erkölcsi értékei csábították, nem az éhezés űzte ide. Amikor a 20. század elején Európa határainak kiterjedése láthatóvá vált, gazdasági és politikai célnak nyilvánították. Az eredetileg gazdasági expanziós kényszer a kontinens emelkedett eszméjévé vált. 
Európa jövőjét lényegében az határozza meg, hogy sikerül-e a kirekesztettség enyhülését szociális téren is elérni: hogy az etnikai kisebbségek, a krónikusan szegények, a tartósan munkanélküliek és az illegális bevándorlók, akik ki vannak zárva az európai demokrácia és jóléti juttatások előnyeiből, az ebből való részesedés szempontjából komolyan tekintetbe jöjjenek.
A „lengyel vízszerelő” sértő kliséje beárnyékolja az egy évvel korábbi lelkesedés képeit, amikor hangosan ünnepelték az EU bővítését. Kelet-Európa is a rosszul vagy csak félig megemésztett integráció példái közé tartozik. Egyszer úgy jelenik meg, mint fényes vadászterület a tőkebefektetők számára, máskor mint a szociális dömping mene tekelje. A Nyugat a meglehetősen lekezelő paternalizmus pozíciójából továbbra is kiskorú országokként bánik velünk, akik a szovjet gyámság alatt nem tudtak normálisan felnőni – mintha az emberek Budapesten, Prágában és Varsóban 1945-ben maguk döntöttek volna úgy, hogy a keleti blokkhoz akarnak tartozni; mintha bizony ezt nem a jaltai kényelmes fotelekből rendelték volna így, és nem erősítették volna meg hallgatólagosan minden felszabadulási kísérletnél. Mivel mi, kelet-európaiak az évszázadok során reflexszerűen interiorizáltuk az alárendeltséget, tisztelettel és nagy várakozásokkal „léptünk be” Európába. Mert történelmi elmaradottságunk és a háború utáni viszonylagos elszigeteltségünk miatt Európa mindig az eszmények elérhetetlen birodalma volt a számunkra. A kontinens csillaga azoknak ragyogott, akik ide vágytak, sokkal fényesebben, mint azoknak, akik itt is éltek.
A falomlás után ez a romantikus elvágyódás hamar a NATO- és az EU-tagság elérésének politikai célkitűzésévé alakult. Az új politikai rendszerek nemzetközi legitimálásaként ez a tagság óriási szimbolikus jelentőséggel bírt. De gazdaságilag is motivált volt: a kelet-európai országok valami Marshall-terv-félét szerettek volna jutalmul jó demokratikus előmenetelükért. Amikor a bővítés lezajlott, az újonnan érkezettek körülnéztek új Európa-házukban, és megállapították, hogy a „reálisan létező” Európa nem felel meg a nagyvonalú jóléti államokról, a korlátlan szabadságról és gazdagságról szóló álmaiknak. Ez a gyors visszatérés a realitások talajára egy bizonyos mértékű euro-szkepszist idézett elő. Hosszú távon ez a kijózanodás hozzásegíthet minket, kelet-európaiakat ahhoz, hogy aktív szerepet vállaljunk Európának a legjobb hagyományaihoz illő szellemben való alakításához. 
Nyilván Európa mindkét felén eltart egy darabig, amíg a vasfüggöny nyomait sikerül kitörölni a kollektív tudatból. Csak fokozatosan szokunk majd hozzá a gondolathoz, hogy egyenrangú partnerek lehetünk az új Európában. Kelet-Európa perem-régió, és mint ilyen, éppúgy meghatározza az Unió jellegét, mint az Unió magvát alkotó országok. Hogy ez a határ fal lesz-e vagy membrán, az éppen annyira függ az EU-tagországok fejlődési és együttműködési készségén, mint a nyugat-európaiaknak az újak integrálására való hajlandóságán. Valamikor már végre azt a gondolatot is meg kellene szoknunk, hogy Európa nem ér véget a Boszporusznál vagy Kijev külvárosainál.
Shakespeare a Velencei kalmárban azt mutatja meg, hogy Antonio és barátai egymással nagyvonalúak és együttérzőek – de gorombák és megvetőek mindenki mással, aki kívül áll az ő társadalmi és etnikai csoportjukon. Az odatartozók között érvényesül egy bizonyos szolidaritás, még ha átmenetileg meg is rendülhet. A kirekesztettek körében azonban egymás támogatása már a legkisebb fenyegetésre is megszűnik. Két sodró erejű, haragos monológban ítéli el Shylock ennek a rendszernek az álnokságát és igazságtalanságát, de senki sem figyel oda egy őrült idegen tombolására. Az „azok” és a „mieink” kettős mércéje Shakespeare óta része világunk realitásainak. Hogy ezt belássuk, elég arra a Goethe-ültette fára gondolnunk, amely ott állt a buchenwaldi láger közepén, és gondosan ápolták. Ha megnézzük, milyen szerepet játszott Európa a saját határain kívül, ez az ambivalencia csak fokozódik. A „mi és azok” logikája vezetett a gyarmatosítás pusztító hatásához, a nyersanyagokért folytatott kíméletlen küzdelemhez, amelynek során az európai nemzetek elég gyakran félretették azokat az elveket, amelyeket otthon képviseltek. 
A Velencei kalmár óva int attól a veszélytől, hogy a látszatot felcseréljük a dolgok valóságával. Esküket szegnek meg, az adott szó hamisnak bizonyul, barát árul el barátot, gyerekek csapják be a szüleiket. Senki sem az, aminek első pillantásra látszik. A pártatlan jogtudós az Antonio megmentésében nagyon is érdekelt, szép Portia. Semmit nem lehet készpénznek venni. Az Európa lényegéről és jövőjéről folyó vitákban – az európai alkotmánytervezet körüli vitákban is – a kontinens általában az emberiességgel, a toleranciával, a demokratizmussal és a szociális felelősségérzettel azonosul. De az európai történelem nemcsak a nagy szabadságnyilatkozatok és a szabadság nevében vívott áldozatos küzdelmek hosszú sorából áll, hanem a szabadság cinikus felszámolásának hosszú sora is. Úgy teszünk, mintha nem ismernénk kontinensünk árnyoldalát. Szívesen elfeledkezünk a két világháborúról, Hitler, Sztálin, Salazar vagy Ceausescu diktatúráiról. 
Gondolatban szívesen átugorjuk a szabadság és az elnyomás közti kiegyezéseket is – ezeket a megalázó, de bizonyos mértékig konstruktív éveket egy forradalom leverése után, amikor alábbhagy a terror, és azoknak a kibékíthetetlen ellentéteknek a kibékítése kerül napirendre, amelyekbe kis híján belepusztult a társadalom.   A spanyol polgárháború véres elnyomásba torkollott. Ezekre a megszilárdult „francoizmus” évtizedei következtek, egészen a diktátor haláláig. Hasonló történt Magyarországon: a levert 1956-os felkelésre és a megtorlás ólmos éveire következett Kádár János „gulyáskommunizmusa”. Forradalom, diktatúra, kiegyezés – Európa történelmi fejlődésének három tipikus szakasza különböző formákat ölt, és különböző ideológiák köntösében jelentkezik. Olykor évekig tart, máskor évtizedekig. De valamennyi beletartozik közös örökségünkbe. 
Európa mégis egyre-másra úgy lép fel, mint a szabadság, tolerancia, humanizmus kontinense, és ez az igény több egyszerű öncsalásnál. Ezeket az értékeket Európában öntötték először szavakba, és emelték a politikai célok sorába. A „reálisan létező Európa” mellett van még egy eszményi Európa is, amely egy csomó szép pillanattal ajándékozta meg az emberiséget. Időnként közelebb kerültek egymáshoz az eszmények és a valóság. Sajátos módon azokra az időszakokra, amelyekben Európát mindenütt eszményítették, többnyire súlyos válságok következtek – mintha Európa lakosságának valami sokkra volna szüksége ahhoz, hogy felfogja, a rombolás micsoda mélységei fenyegetnek a társadalom struktúráiban és szenvedélyeiben, mintha a saját értékeit csak utólag, csak másoktól elhatárolódva lehetne lefektetni, kimondani, rögzíteni. Az európai alkotmánytervezet a legutolsó ilyen identitásválságot követte. Az 1991-95-ös balkáni háborúkban csírázott, a koszovói erőszakban jött felszínre, és az iraki háború körüli nézeteltérésben tetőzött. A földrész kormányainak nem sikerült megegyezésre jutni, és állítólagos értékei szerint cselekedni. Európa intézményei lebénultak, nyilvánvalóvá vált az Egyesült Államok külpolitikájának fokozódó egyoldalúsága, unilateralizmusa. Ez alapjaiban rázta meg Európát. Politikai elitje kiutat keresett a válságból, de kudarcra volt ítélve. Ha Európa tanulni tudna a hibáiból, az elbizonytalanodás időszakait arra használhatná fel, hogy a nép számára járható és érdekes megoldásokat keressen. És elrendelné kötelező olvasmánynak Shakespeare-t a polgárai és a politikusai számára.
 

     KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu