Hát igen, nem titkolhatom: az eltűnés érdekel, a bomlás, és minden, ami nem olyan, amilyen lehetett vagy amilyennek lennie kellene. Minden, ami félúton megtorpant, és hiányzik az energia, a kedv vagy az ötlet a folytatáshoz, minden, amiről lemondtak, amit alább adtak és feladtak, minden, ami nem marad fenn, nem hagy nyomot, minden, ami önmagáért valósult meg, és nem indít sajnálatra, gyászra vagy emlékezésre. Befejezett jelenidő. Történetek, amelyek addig tartanak, amíg elmondják őket, és tárgyak, amelyek csak addig léteznek, amíg valaki nézi őket. Igen, ez üldöz, ez a minden egyéb; a létezés, ami nélkül jól megvan mindenki, a felesleg, túlzott bőség, ami mégsem gazdagság, a rejtett, amit senki sem szeretne megismerni, a titkok, amelyek feledésbe merülnek, az emlékezet, amely önmagát falja fel. Véget ér a március, és hallom, ahogy a hegyek sötétjében csordogál a hólé. Olyan az egész, mintha lecserélné a bőrét a világ, akár a kígyó. Minden évben ugyanazt érzem, évről évre egyre határozottabban: pontosan ez az én vidékemnek, a kontinens ennek a felének az igazi arca, ez a változékonyság, amely nem változtat semmin, ez a mozgás, amely kimerül önmagában. Egyszer majd nemcsak a hó fog lefolyni tavasz elején, hanem minden más is. A piszkosszürke víz magával sodorja a városokat és falvakat, az állatokat, az embereket, és a föld csupasz vázáig kimos mindent. A meteorológia és a geológia közösen megregulázzák a történelem és a földrajz kétes koalícióját. Az örök ráncba szedi a múlékonyat. Az elemek visszatérnek helyükre a Mengyelejev-féle örök táblázatban, nem lesz szükség fabulára, elbeszélésre, történetre, hogy megmagyarázzuk a létezést.
A Lalëzit-öböl partján, valahol Jubë környékén láttam egy katonai tábort. A ritka szögesdrótakadály mögött sátrak álltak. A kifakult, szakadozott vászon ernyedten lógott. A ponyva alól tábori ágyakon alvó katonák csupasz lábai kandikáltak ki. Vasárnap volt. Pár lépéssel odébb tiranai strandolók heverésztek. Valójában nem választott el semmit a szögesdrót. Sem ezeknek, sem azoknak nem volt semmijük. Akármikor felállhattak és távozhattak, az összes holmijukkal együtt. Ha felcsavarják a sátrakat és napernyőket, úgy nézett volna ki a part, mint korábban. Csak a felesleges bunkerek maradtak volna az előző korból, amelyek most lassan a természeti táj részévé válnak.
Errefelé is minden kizárólag önmagáért létezik. Az emberek úgy szívják magukba az időt, mint a szivacs. Átitatódnak vele, összegyűjtik, mintha tartalékokat halmoznának fel, attól félve, hogy elfogy. Néha autóba ülök, és keringek pár órát a környéken. Harminc-negyven kilométerre az otthonom körül. Behatolok az utak, dűlőutak, réteken, ligeteken át vezető levágások dzsungelébe, csak mert olyan nevű tanyákat találtam a térképen, mint Dolna Galia vagy Betlejem, vagy három kunyhót elpötyögtetve, amit Ukrainának vagy Sybirnek hívnak. Nem az ujjamból szoptam. Ellenőrizhető: Az Alacsony-Beszkidek és Pogórze, Eugeniusz Romer Állami Kartográfiai Kiadóvállalat, Varsó–Wrocław, ötödik kiadás, mindez a bal felső sarokban. Csakhogy menet közben elfelejtem, hova indultam. Alig térek le a főútról, rögtön olyan érzésem támad, mintha sűrűvé, makaccsá válna a világ tere, mintha valójában kegyet gyakorolna ezekkel a házakkal, portákkal, az ócska birtokkal a kerítés mögött, ezzel az egésszel, ami épp csak kibújt a földből, épp csak a felszín fölé emelkedett, és most próbál megmaradni. De minden előbukkan és egyik napról a másikra létezik, mintha semmi reménye nem lenne, és csak a fatalizmus tartaná egyben. A beton, a tégla, az acél és a fa véletlenszerű arányokban keveredik egymással, mintha a fejlődés és a hanyatlás nem tudna egyszer s mindenkorra megegyezni egymással. A régi lepusztultnak, elhagyottnak, csüggetegnek, erőtlennek tűnik, az új viszont arrogáns és kihívó: próbálja látványosan kiradírozni a múlt szégyenét, és legyűrni a félelmét az eljövendőtől. Csupa ideiglenesség, átmenet, egyfolytában befejeződni próbáló jelenidő; seperc alatt eltűnhetne az egész, és nyugodtan kibírná a tér, rögtön benőne és elsimulna, mintha mi sem történt volna. Mert olyan az egész, mint egy belépő valamihez, ami sohasem kezdődik el, mint egy központ nélküli periféria, mint egy látóhatárig nyúló kültelek, a város kulminálása nélkül. Igen, le fogja nyelni a táj, össze fogja fércelni magát a tér, mert ezeknek az isten háta mögötti helyeknek a létezése, amelyeken keresztülautózom, és amelyeket reménytelen szerelemmel szeretek, kimerül magában a létezésben; mert az értelmük kimerül az igyekezetben, hogy fennmaradjanak. Ilyen szempontból annyira hasonlítanak a természetre, hogy ködös tavasz eleji napokon szinte meg sem lehet különböztetni őket a világ többi részétől. Még egy pillanat, és bezárul az alacsony égbolt, nagy csattanással becsapódik, és eltűnik minden. Ezért sietek úgy ezekkel az autózásokkal, a konkrétumok mohó keresésével, amelyek rögtön semmivé foszlanak, és szavakkal kell újraalkotni őket. Nem tudom, miért létezik ez az egész, és rég elvesztettem a reményt, hogy megtaláljam a választ, úgyhogy minden eshetőségre készen feljegyzek mindent, ami jön, hogy egyenlőséggel pótoljam az igazságosságot és az értelmet.
Pár nappal ezelőtt Duląbkán autóztam át. A Cieklińska-hegy árnyéka betöltötte a völgyet. Az agyagos hegyoldalon egy ló kaptatott fölfelé, maga után húzva az ekét, amelyet egy hajlott hátú férfi tartott. Nyomában kétrét görnyedt asszony lépkedett, és a kiszántott köveket dobálta félre. Nagy jelenet volt, volt benne valami bibliai pátosz. Fújt a szél, néha ferde, koraesti napsugarak törtek át a felhők között. A három sziluett a dombon ilyenkor olyan élesen körvonalazódott, mintha nem is evilágról való volna. Hát igen, pár nappal ezelőtt Duląbka, pár nappal azelőtt Turza, egy hét múlva egy másik, moldáv vagy macedón mucsa. És ha azt írnám: „átutaztam az Arany Prágán”, vagy „egyszer Budapesten”, „egy ízben Krakkóban”, de legalábbis „Sosnowiecben”? Nem megy, se kép, se hang, nincs ott semmi, nincs kulcs a leíráshoz, nincs kifejezőeszköz, nincs metafora és nincs nyelv, amellyel kezdeni lehetne valamit ennek vagy annak a városnak a határain túl. Egyáltalán, hogy hangzik: „egy nap Varsóban”? A kontinensnek ezen a felén a városok munkabalesetek, a véletlen és a jóindulat művei. Józan ésszel nézve nem kellene itt lenniük. Próbáljatok csúcsforgalomban átutazni például Budapesten. Ráadásul nem lehet megkerülni. Ül, mint egy pók, az utak pókhálójának közepén. Próbáljatok átjutni Varsón vagy Bukaresten. A város utazás közben csőd. Különösen azokban az országokban, amelyek olyanok, mint egy hatalmas falu. Falusiak nem tudnak várost építeni. Mindenféle idegen istenségek toteme lesz az eredmény. A belvárost még úgy-ahogy lekoppintják, de a külváros mindig olyan, mint egy elfuserált tanya. A raktárfelület hipertrófiája és az elvesztett illúziók szomorúsága. Valahányszor békésen autózom, és az isten háta mögött váratlanul felbukkan egy agglomeráció, mindig megdöbbenek; semmi sem jelzi előre vagy alapozza meg ezt a délibábot. És ha csak tehetem, távol tartom magamat ezektől a fantazmagóriáktól, elkerülőutakat, alig látható fonalakat keresve a térképen, kerülőt teszek, csak hogy elmenekülhessek a belvárosi felhőkarcolók és kültelki blokkházak hosszú árnyéka elől. Minden százezer fölötti város kapásból törölve; játsszatok egyedül, építkezzetek csak, azt remélve, hogy egyszer majd elfedi előletek a város annak a helynek a látványát, ahonnan jöttetek.
Ezt ismételgetem magamban, az illuzórikus elkerülőutak, viaduktok, átmenőutak hálójába gabalyodva, az útjelző táblák és az útszámozás keresésétől golyózó szemmel, a volánon kiteregetett térképpel, dudálással a hátamban, a visszapillantó tükörbe való pislogástól kancsítva, kamionok büdös árnyékában, reggel Duląbkában, este Pozsonyban, és később, a bécsi főútvonalak találkozásánál, keresve az átjutást a császári főváros roppant testén a túloldalra, és tovább délre, hogy éjnek évadján elérjem az alvó Zala-menti falvakat, a közvetlenül a szlovén határnál lévő Bajánsenyét, ahol az ötvenes Gézának egy régi vízimalomban van panziója, és éjjel kettőkor vörösbor és szalonnás rántotta mellett azt ismételgeti: „Budapest már nem olyan, mint régen. Már nem beszélgetnek egymással az emberek”. Ha történetesen fekete a január, a fűzfaligeteknek és nádasoknak olyan a színük a reggeli fényben, mint a régi, kifakult csomagolópapírnak. Valószínűleg mocsaras a környék. Most úgy tűnik. De lehet, hogy azért, mert errefelé még a Magyarországon szokásosnál is alacsonyabban lebeg az égbolt, és talán a rá nehezedő súly préseli ki a nedvességet a földből.
A második világháború idején huszonvalahány kilométerre innen lakott Danilo Kiš. Apja ezt a vidéket rótta őrült csatangolásaiban, és a kocsmákban „Lendván készített hamisított Tokajit” ivott – a város most a határ szlovén oldalán fekszik. És errefelé biciklizgetett a nagybátyja, Ottó. A bal lába merev volt, úgyhogy holt koloncként lógott, a másikat odaszíjazta a pedálhoz, így járt az agyagos utak porában Zalaegerszegre, bonyolult üzleti ügyeit intézendő. Míg az apja Schulz-hős volt, a nagybátyja igazi becketti figura – ilyennek látom, ha olvasom a Kert, hamu-t, fekete-fehér borítóján a sors vagy a véletlen különös szeszélye folytán egy barna agyagmadár fényképével. Két évvel ezelőtt, télen két ilyen színű agyagangyalt vettem a környéken, Magyarszombatfán. Fazekasmestereiről híres vidék, de nem hiszem, hogy a Marabut kiadó tudott volna erről. Úgyhogy csak véletlen, vagy a sors akarata, vagyis jel, hogy menjek el még egyszer, keressem meg a Grófi-erdőt és a szövegben elszórt többi topográfiai nyomot, minthogy az elbeszélésnek, az idő és a logika ellenére, amely elválasztja a képzeletet az eseményektől, tovább kell tartania, kell, hogy legyen folytatása, amelynek nem is muszáj emlékeztetnie a kezdetre, elég, ha ugyanaz a szubsztancia, ugyanaz a – csak kicsit már öregebb – levegő táplálja. Nem dől össze a világ, ha nem találok semmit, mondogatom magamban. A térképen egy folyó kék erét látom. Kerkának hívják. A partmenti bozótban egy, a felnőtt Danilo Kiš emlékezetében vagy képzeletében élő fiú mászik négykézláb, vadsóskalevelet rágcsál, és egyszer csak észreveszi az égbolton Őt. „Ott állt a felhők peremén, fenyegetően előredőlve, valami embertelen, emberfeletti egyensúlyban, izzó koronggal a feje körül. Hirtelen jelent meg, és éppoly gyorsan és váratlanul tűnt el, mint a hulló csillag.” [Ács Károly fordítása] És ha már nincs is ott semmi azokból az időkből, akkor is megmaradt a folyó, a partmenti bozót és a felhők az égen. A teofániához nem kell több, mint ahogy az örökkévalósághoz sem, amely nem látogatja meg a városainkat, hiszen ez azt jelentené, hogy a földdel teszi őket egyenlővé… Hát igen, végül meg kellett jelennie Danilo Kišnek. „Utazni annyit tesz, mint élni” – írta 1958-ban Andersent idézve, de az ő szájából ez merőben mást jelentett. A Közúti, tengeri, vasúti és légiforgalmi kalauz az apja által tervezett, javított, bővített kiadásban az egész világot írta volna le, sőt ábrázolta volna idő- és a távolságegységek formájában. Az indulási időpontok és a távolságok közti lukakat a szárazföldekkel és vizekkel, kultúrákkal és civilizációkkal, történelemmel és földrajzzal kapcsolatos egész, addig felhalmozott tudás töltötte volna meg, az összes lehetséges tudományterületről az alkímiától a zoológiáig. Ha ez a könyv létrejött volna, minden utazás felesleges lenne. Helyettesítené az olvasás. Nem kellene Duląbkától Bajánsenyéig zötykölődnöm, és aztán még huszonvalahány kilométert a Kerka folyásiránya mentén. Otthon ülnék, és tudnám, hogy amit látni fogok, csak másolat lesz, a Nagy Beosztás valamely alfejezetének vagy bekezdésének nyomorúságos lenyomata csupán. Nem nyúlnék a golyóstollhoz, hiszen a duląbkai út és az összes többi út is az eredeti, tökéletes változatban létezne, emberi lábtól vagy jármű kerekétől érintetlenül. A jasłói busz az örök remízben maradna, a krakkói busz is és a 22:40-kor induló budapesti nemzetközi járat is, és így tovább a földgolyó legtávolabbi zugáig, és akárhova indulna az ember, a Beosztás őrült zsenijének nyomával találkozna. Sajnos a mű befejezetlen maradt, és az első vázlatok, jegyzetek és diagramok javításokkal tarkított, gépelt szöveg formájában elvesztek a negyvenes években, valahol a Zala partján.
Talán ezért is néz ki úgy az útlevelem, ahogy kinéz. Beosztás, leírás, terv híján, a véletlen szeszélyre bízva próbálok a magam erejéből felépíteni valamit, és folyton elölről kell kezdenem mindent. Úgy kell érkeznem, mondjuk, Nagybányára, mintha még soha senki nem járt volna ott. Vagy nyár közepén, pontban délben Duklába, amikor az ember lábánál apró folttá zsugorodik az árnyék, és a Főtér fölött úgy sűrűsödik a magányosság, mintha mindjárt elkövetkezne a Végítélet. Vagy át kell utaznom Pusztaradványon, fölkapaszkodni januárban a szlovák határ menti magas pusztaságra, hogy lássam a holt határt és a dombok foltjait, amelyek olyanok, mintha még nem érintette volna őket emberi tekintet, a buzitai piros-fehér sorompó és a határállomás pedig kísértetjárta őrposztra emlékeztet, ahol csempészek bolyongó lelkeit léptetik ki. Arrafelé akartam egyszer kikerülni Budapestet, a Bükk és Mátra északi lejtőin autózva, azt remélve, hogy néhány óra alatt csodálatos módon eljutok a Dunakanyarba, valahova Esztergomba, ahol egyszer augusztusban egy félreeső utcácskában, nem messze a Pázmány és a Batthyány utca kereszteződésétől találtam egy kocsmát, amely belül úgy nézett ki, mint egy lakodalmas vendégek fogadására készülő parasztház: pár kockás abrosszal leterített, egyszerű asztal, néhány szék és slussz. Kövér, nadrágtartós ürge jött, hozta az étlapot: pár étel volt felírva rá golyóstollal, kalligrafikus, régies betűkkel. Hűvös, csend, sehol egy lélek. Úgy éreztem magam, mintha túl korán érkeztem volna egy fogadásra. Végül megkaptam a magam gombalevesét. A nadrágtartós férfi hozta, úgy tette elém, ahogy a munkából érkező elé teszik, és ehettem volna az asztalra könyökölve, sőt szürcsölve is, senkit sem izgatott volna, pedig nem sokkal odébb vette fel ezer évvel ezelőtt a keresztséget Szent István, és keresztelte meg egy lendülettel egész Magyarországot. Augusztus volt, a Bazilika-domb délibábként magasodott a hőségben. Már nem emlékszem, honnan tartottam hazafelé, de rögtön a zöld Duna-híd után kezdődött Szlovákia a maga álmosságával, békés paraszti várakozásával arra, aminek jönnie kell, de persze nem feltétlenül jön el. Szürke cementvakolatok, falvak, melyek úgy érnek véget, mintha elvágták volna, fehér atlétatrikós, pókhasú fickók, akik a hostinecek elé kirakott műanyag székeken sört isznak, papucsban, csupasz lábukra húzott cipőben, mintha el sem mentek volna hazulról, mintha az egész falu, a környék és a két-három buszmegállóra terjedő világ az otthonuk lenne. Néha nők állnak mellettük otthonkában, háziköntösben, kitaposott papucsban. Nem ülnek le, csak álldogálnak, hogy váltsanak pár szót.
Igen, a szlovák álmosság, a sűrűsödő délután; csak a cigányok sürögnek minden lében kanál módjára, s gurulgálnak a hőségben egy szétszóródott rózsafüzér sötét gyöngyeiként. Délután öt-hat óra, és a kassai és eperjesi elkerülőutak olyan kihaltak, mint vasárnap hajnalban. Mezőlaborcon is sehol egy lélek, csak a zborói út mentén álló kocsma sötétszürke homályában – itt található a város egyetlen bankautomatája – bukkant fel egy pohárkát tartó kéz. De ez már máskor történt. Ugarba tartottam, egészen keletre, az ukrán határra, egy Potok nevű embernek ugyanis számos kalandban volt itt része, párszor alig úszta meg ép bőrrel, és hetekig Európa e felének legolcsóbb és legmérgezőbb szeszesitalait itta a határszéli piactér porában, miközben újra és újra elveszítette a lopott pisztolyát, amelyben csak egyetlen töltény maradt: a legfeketébb órára tartogatta. Szóval mentem, hogy megkeressem mindezt, főleg a nemzetközi bazárt, ezt a kuplerájt, ahol a moldávok a csupasz földre pakolják Transznyisztria kincseit, és próbálják beváltani Kárpátalja gazdagságára, Szabolcs-Szatmár vagyonára és Máramaros kifogyhatatlan javaira. Szerettem volna látni ezt az egészet, hallani a szláv, finnugor, latin nyelveknek ezt a bábeli hangzavarát, a sátrak, ponyvából-furnérból épített kocsmák és mozgó bordélyházakká átalakított régi buszok keleti zsibvásárát, érezni a cigánytáborok szagát, csupa olyan pompás áruval megrakodva, amelynek egy nő vagy férfi sem tud ellenállni, mert olyan országokból érkeztek, ahová még senki sem jutott el, és pláne nem jött vissza. Ezért utaztam Ugarba, a Vihorlát vulkanikus hegyeitől keletre – a hegyektől, amelyek közé ép ésszel nem merészkedik senki, mert a Varsói Szerződés vezérkari tisztjeinek és sorkatonáinak lelkei kísértenek ott, és a dezertőrök sápadt vámpírjai a fegyverek és egyenruhák derengő maradékával seftelnek. Áthajtottam Szinnán, ahol a szomorúfüzek között páremeletes, vörös cseréptetős kaszárnyaépületek álltak; olyan volt, mintha valamennyit ugyanazon a napon építették volna, és egyforma tempóban öregednének, pusztulnának és esnének szét. A fák alatt a padon nők ültek gyerekekkel. Lehet, hogy a katonák feleségei voltak, a tiszti kísértetek elhagyott feleségei? Mindenesetre olyan volt Szinna, mint egy álom, amely önmagát álmodja az állam határán, amely minden ellenségét elvesztette. Na de én Ugarba tartottam. Takcsányon, Kiskolomon és Ladoméron keresztül, a bieszczadi vízválasztó árnyékában, Kárpátalján át Ugarba tartottam, mert pár évvel ezelőtt egy bizonyos Potoknak állítólag megjelent errefelé a környék és az idők szelleme, a kontinens e felének géniusza keveréknyelven megszólalt, mintha valamilyen korakapitalista pünkösd lenne; valahol itt, talán egy kicsit délebbre volt a placc, az üres térség, piactér, ahova a föld kiátkozott népei gyűltek rögtön azután, hogy felemelkedtek a fehér-piros sorompók. Igen, a szabadság és a szabad árucsere csodája a porban és a puszta földön, mintha egy város támadt volna a semmiből, amilyet még nem látott a világ. Hiszen most is biztos úgy ment minden, mint régen, vagyis karaván, vonulás, szállítás és a differenciált árak és valutaárfolyamok természetfeletti valósága, amely egész családokat és törzseket csalogat ki otthonaiból és indít el a bizonytalan felé, ahogy annak idején elűzte őket a legtávolabbi tengereken, a hajdani kalandorok és felfedezők tovatűnő horizontjain túlra. Na szóval Ugarba tartottam, utána következett Felsőnémeti és Tiszacsernyő, tehát mentem, mint a Tigris és az Eufrátesz összefolyásához, valamilyen új Ninivébe. Nem véletlen, hogy két folyó helyett három határ találkozott itt mint három áramlat, amely a csempészett javak, az élelmesség és az érzéki vágyak termékeny üledékét szállítja: hamisított vodkát, zárjegy nélküli cigit, szibériai bőrt, egzotikus papagájt és teknőst, Makarov-lőszert és magyar pornót. A három határ, mint három folyó, egybehordta országai legjavát. Elképzeltem, ahogy valahol Csernyő, Csap és Záhony között kinő a földből egy város mint a kiátkozott népek hallucinációja, huszonnégy órás kereskedéssel, korlátlan forgalommal és kereslettel, ahol a fogyasztás mindörökre misztikus egységben forr össze a befektetéssel. Egész úton ilyen gondolatok jártak a fejemben.
De Ugaron nem volt semmi. Csak takaros házak sorakoztak az út két oldalán. Egy szlovák zsaru egy régi ukrán Mercit igazoltatott, benne egy kopasz csávóval. Különben nem történt semmi. Mész, mész, és egyszer csak véget ér az ország, de az az érzésed, hogy kicsit ok nélkül, mintha kicsit megunta volna magát. Az egyenruhás intett, az ukrán lassan elindult a határátkelő felé. Két lány lépett ki a házak közül, és a következő pillanatban eltűntek valamerre, mintha elnyelte volna őket a két ország közti senkiföldje. A határ ürességében a legfurcsább dolgok jutnak eszébe az embernek. Azt képzeljük, a túloldalon valaki más lesz belőlünk. Ezzel szemben ma május 26-a van, éjjel, délen, a Szlovák Köztársaság fölött újra és újra kivilágosodik az égbolt a hangtalan villámlástól. Visszajöttem Ugarból, és nem változott semmi. Mindent elölről kell kezdeni. Ez a lényeg – a képzelet, amely nem von le következtetéseket. Emlékezet, meteorológia és álmodozás. (…)
 

           KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

STASIUK, Andrzej
Galíciai történetek
JAK Világirodalmi Sorozat, 2002

Fehér holló
Európa, 2003 

Hogyan lettem író?
Mágus, 2003

Dukla
Magvető, 2004

(Jurij Andruhoviccsal)
Az én Európám
JAK-Kijárat, 2005

„Marie-ikon”
Kalligram, 1994. 12.

„Wladek”
Nagyvilág, 2000. 9.

„Karácsonyi történet”
Nagyvilág, 2001. 12.

„Emlékezet”
Kafka, 2001. 2. 

„A hely”
Magyar Lettre Internationale, 42

„Hajónapló”
Magyar Lettre Internationale, 44

„Hogyan lettem író?”
Magyar Lettre Internationale, 48

„A kontinens módszere a fennmaradásra a paródia”
Magyar Lettre Internationale, 54

„Nagyobb lettél, Európa”
Magyar Lettre Internationale, 56

„Kelet-Magyarországon át Ukrajnába”
Magyar Lettre Internationale, 59

KIŠ, Danilo 
Kert, hamu 
Pesti Szalon, 1994

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu