„6-van nadi alacu fénies szárnias  léni, melliek tizen-5 rétiben röpültenec napniugottról napkelettre. Élien, élien, élien!”

Addig jó, amíg nem akarok vele kezdeni semmit. Szedem össze, angyalresersír, molyolok a tárgyon tárgyatlanul. Hogy lássunk tisztán: a szárny mindenekelőtt (talán) csuvasos jellegű ótörök jövevényszó. Egy valóságos geflügelte Worte – a szárny szava azonmód a szó szárnya.

*

Az ember ácsorog az angyalrajzásban. Nem szépek, nem feltétlenül. Mert mi az, hogy szép? Egy mosószappan is lehet szép. Leírom, mosószappan, hogy megmaradjon, mármint a szóösszetétel, ha jelentettje, a hajdani sárgásbarna, disznómaradványokból főzött házitégla ki is veszik a világból. Lásd még József Áron szappanfőző, aki már. Egy mosószappan, ha szárnyat ereszt, miképp Weöres tündér-versében a malac, mért ne lehetne angyal? Voltaképp bárki és bármi közvetíthet köztem és a mennyország között, nem? A homályos és elnyúzott szív után a legtöbb angyal a nyelvben lakik. Kövérek, kalánfülűek, kecskelábúak, pukocsák. Dormeheősz alambu csorgan. Egy öreg zenészangyal: vonónyírt, egy másik egyenesen csuvasos, s túl a nagy óceánon szagos füveket kaszál. 

*

Egyszer Berlinben egy olyan hét, mikor beveszem magam a Gemäldegalerie-be, ott vagyok reggeltől estig. Végig a 129-essel a Kudammon, aztán a Potsdammerbrücke, itt leszállok, a februári hóesésben – ó, a ritkaszálú berlini hó – átmegyek a Landwehrkanal hídján. A korláton egy bronz mentőöv, itt hagyta valami angyal. Ácsorgott ott, de nem mentett meg senkit, nem volt rá szükség. A török az Imbiszből kért tőle egyszer tüzet, de amikor adott neki, a hüvelykujjából, hogy másképp, a török sájszézkedve elszaladt, vissza a büféjébe. Akkor megunta az angyal a fölöslegességét, bronzzá változtatta a mentőövet, fölakasztotta a korlátra: mentsétek meg magatokat. 

*

Képek közé mentem magam. A képtármérgezés hasonlíthatatlan állapot, estére angyalok folynak  a szememből, s egész éjjel pereg az agyamban valami különös film. Olajmozi, A Gemelde Galeri. Nem nagy képek és nagy pillanatok, hanem hátterek, részletek, ló, szamár, kutya, apród, bal lator. Meg a  szárnyak. Hogy mivel repülnek az európai festészet angyalai. Eleve: ha angyal, minek neki szárny? Viszont ha van szárnya, még lehet angyal. Bárkiből lehet, ha van szárnya, ha nincs. Pávaszárny, papagájszárny, galamb- vagy sólyomszárny. Lepkeszerű nagy szőke szárny. Persze van-e a hajszínen kívül szőke szín? S van-e ősz? 

*

Dsidánál (Jenő) „tűzben két lila szárny ég”, amire, naná, az árnyék rímfelel. 
”Ó merre száll az a langy dal / az a fényes mennyei angyal”, kérdezi később a rím miatt, ez is a vers címe, Merre száll?.  Nem túl jó vers, nem is azért citálom, ellenkezőleg. „Röghöz tapad életem – ó jaj, / szállni be’ bús örök óhaj, / örök, de örökre hiába, / embernek földön fut a lába”, például. Egy valóságos „Megy a juhász a szamáron” parafrázis. Az angyal: földigekkel játszó égi tünemény. Földige.

*

Szép Róza meséli, tuti, hogy megjelentek karácsony előtt a génezett, élő angyalok. Pult alatt, de meg, nagyjából Kalasnyikov-árban. A legnagyobb, akiről tudni, 46 cm-es volt.  Szépen ment, s csettintésre hét méter magasságig, húsz-harminc méter hosszúságig repült. Bárányka-szerű hangot hallatott. Szárnyai tüzes lilában játszottak.. Egy kis testnyílása volt a fenekén, hol a fahéj és vaníliaszagú ürítékje kijött. Egy példány utolsó erejével berepült a Bazilikába, ott verődött aztán és cirkuszolt, zavarta a hitéletet, na. Azért a génturizmus nem  minden. Érthető, ha a Monstrancia-security eltávolította, és szegény a távolítás közbeni tűzharcban exitált. A boncolás óta rém nagy  csönd van. 

*

Kosztolányi  Hajnali részegségében természetesen megjelenik „egy angyal aki szűzi / szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi”  Még az űzi, a betűzi s a bamba alvók szájainak bűzi hiányzik – pikirtkedek, pedig mekkora vers, és mennyire szeretem! Korábban, pontosabban „akkor... egy szárny suhant felettem, / s felém hajol az, amit eltemettem / rég, a gyerekkor”.

*

A lichthófok, nevük dacára a bérházak fekete dobozai, mert egy dolog a licht és egy dolog a szappan versus szarszag. Egyszer (gyerekkor) a vécéablakon jött el hozzánk az angyal. Becikkant, elsistergett az ülőke mellett, végigloholt az olajlábon, keresztülnyilallt az előszobán, ott hagyta fekete nyomát a falon, a koromszaladásét, aztán be a szobába, és bumm. Szomszédunk, Dr. Nyúl Emilné, ki már Rippl-Rónainak is ült modellt, a bejárati ajtó tejüvegén úgy  látta, valaki gyertyával a kezében rohant végig az előszobán, csak hát sokkal gyorsabban, mint élő ember rohanni képes. Hogy mire gondol, azért nem mondta ki, ateistákkal jobb vigyázni. Mikorra az édesapám hazaért, a lakók a lépcsőházban áhítatosan szagolgatták a kénkő- és bakelit-bűzt, mely hőre keményedik, s pataszaga van, ki ne tudná. De az édesapámnak csak annyit mondtak, hogy a tévéjükbe alighanem belecsapott a mennykő, százados úr. Elvtárs. A Kékes típusú készülék belseje úgy nézett ki, mint a stolverkgyár bombatámadás után. Megjavították, évekig működött. 

*

Egy hosszan kitartott lőporos szüret dekadenciája: „Bocsátá azért az angyal az ő éles sarlóját a földre, és a földnek szőleit megszedé és veté az isten haragjának nagy borsajtójába. És megtaposták a borsajtót a városon kívül és vér jöve ki a borsajtóból a lovak zablájáig ezer hatszáz futamnyira”.  Jel. l4. l9-2o.) Borsajtó. Károly Gáspár Interneten.

*

Ők, mondja valami uszodai álmomban egy asszony a barátnéjának, ők a férjével egyszerűen nem férnek el a saját otthonukban, ugyanis szenteste-délelőtt óta két kihízott nem is tudja kit tárolnak a fürdőkádjukban. Hermafroditát. Nevezhetné angyalnak is, de minek? Viszont fürödni attól kezdve per definitionem képtelenség. Fűteni viszont akár a bolondok, annyira kell, sőt muszáj, mert azt a röhögő sírvadozást, mit ezek csapnak, ha huszonhat Foucault alá találna szállni a hőmérséklet, azt el nem viselhetni, ráadásul törvényszéki jegyzőkönyvekkel vannak kénytelenek tüzelni a   múlt századból, minden másra allergiások. Legalább az egyiket vidd el, mondja ez az asszony a barátnénak, nemcsak a macera miatt, hanem mert híznak, a két és negyed kiló ajakrúzs, mit a férje naponta bead, az meg se kottyan neki, s csak ingatják a fejüket ezen a emberen, kinek szíve vajból lévén, rögvest elpirul, s lemegy nékik szafaládéért, dehát mindennek megvan a maga helye, és így tovább, ő huszonhetedikén reggel megmondta, amíg ezek itt vannak, haza nem megy. Most számolja ki a barátné, Vízkereszt van. 

*

Van, hogy tényleg, nem nagyobbak, mint egy lapocka. A csuvasos jellegű jövevényszó eredetileg hát, váll, lapocka jelentésű. Tollas, transzcendens, de lapocka. Áttetszőek, egészen vékonyak, nemhogy repülésre, de verdesésre is alkalmatlanok. Meg ne mozdítsa, aranyom, mert letörik. Aztán váratlanul, 15. század,  egy melegítőfölsős, kőkemény kiterjesztett szárnyú matróna, egy gyévuska, egy munkágébé induló szobaasszony, még a szállodát is oda tudom képzelni mögé, ahogy tornyosul. Kápó vagy kápóné, nagyon verekekedősnek látszik, los, los, davaj, davaj, hajtja le a pokolba az elítélteket. Megint máskor vadászrepülőnyi szárnyakkal röpül rá a kését megfenni készülő Ábrahámra. Páncélos, bikaerős szárny, mint egy expresszionista filmplakát, verekedni lehetne vele.

*

Nehéz a költőkkel. Volt, még az ősidőkben, az ólom és a linószedés korában egy, ki első, úgy mondják, első könyvét olyannyira pátyolgatta volna, hogy naponta utána járt, s a derék, azon maguktól is szorgoskodó nyomdászoknak bizony idegeikre ment. Mindenbe belébeszélt, napra-nap apró változtatásokat csikart ki, itt egy vesszőt, ott egy rímet, s másnap elölről. Azokban meg forrt a méreg. Volt pedig a kötetnek egy angyali címe: Szárnyalás. Mikor már ott állt a kész mű, már nem volt több után-néző, korrektúra, deleatúra, s már tolták volna nyomni, ilyetén az örökkévalóságba, egy nyomdász odasündörgött az isteni teherhöz, hogy a címen még alakítson keveset. Szaknyelven szólva: lebökött onnét egy ékezetet, s nem a másodikat. Jót nem állok, példányt a mondott könyvből nem láttam, de címet adni tán még nehezebb, mint a költőkkel.

*

Mindegy a név – a 15-16. századig úgy, ahogy van, lehet szeretni a festészetet, utána már csak egyes festőket lehet szeretni. –, de  Filippino Lippinél egy vicces hattyú két kis angyalfiókával küzd,  tépdesik egymást, háttérben a tenger. Abszolút madárszárnyaik vannak, libaszárnyak konkrétan,  színtelenek, kicsik és praktikusak. Van, hogy a szárny csak odapöttyintett kecskeszakáll, vannak aztán az örökzöld tollsöprű-szárnyacskák. S van a liliomos, májszínű szárny, pláne keresztbetéve egy nem feltétlenül lapos has előtt. 

*

Egy őszi este a B.füredi molón az ott szanatóriumi tartózkodáson lévő Sz. J.-nét megtámadta vala egy hattyú, illetve hevesen udvarolni kezdte. És mondta neki, elmondása szerint, hogy ne féljen. És Sz. J.-né nem is félt, és az ölébe ültek egymásnak, szégyen nem szégyen, egy elhagyott padon, fűzfák alatt eldugva egész a strandnál,  és neki még ilyen szabadtéri élménye sose volt, de ágybani se, mondta. Ez a hattyú szépen szelíden lecsipkedte neki a  harisnyanadrágját-fehérneműjét, már bocsánat, és megtörtént, aminek meg kellett, pont úgy, ahogy az ő belső igénye: szép lassúdadon, csipkézkedve,  majd vadul. Azt hiszi, nem  is egyszer, mármint „csúcspont” szempontjából, és ő nem is csodálkozott, bár nem tudta, hogy a hattyúnak van ilyesmije és ekkora. Egyszercsak: mennem kell, mondta a hattyú, és hogy jöjjön vissza holnap is az Sz. J.-né, aki azt mondta, hallgass ide, van kertes házunk, gyere oda, mert tegeződtek már, szép libaóllal, úsztatóval. Majd megbeszéljük, felelte a hattyú. De másnap Sz.J.-né mégse ment vissza, hanem ide, az orvosához, hogy ez normális-e. Illetve hátha egy szélhámos volt, mit tudja ő, és az ura is biztos gyanakodna, meg a munkatársai a Pólusban, egy hattyúval ha mondjuk hazamenne, Az biztos, hogy nem jelmezbeni ember volt, mert azt az ember ilyenkor megérzi, hanem szárnyas dolog volt, tartott ő libát fiatalabb korában, tudja mit beszél, s tömött is néha, méghozzá szívesen. Angyal volt, bár nem gyereknek való, doktor úr.

*
Blake mellett Emanuel Swedenborg (1688-1772) tudta a legtöbbet az angyalokról. Többször tárgyalt, találkozott velük, s mint korának polihisztora ezt bőségesen, alaposan meg is írta. (Pl. Menny és pokol, 1758) Sokszor futottam el Berlinben, pontosabban Grunewaldban a Fontane Strassén, a Swedenborg Centrum előtt. Csöndes, decens utca, szép kis villa, mozgást ott sose tapasztaltam, igaz suhogást se. Amiből nem következik, hogy  Berlin ne lenne nagyon is angyal-érintett, mert az.  Például ha fut az ember, ha szépen módszeresen lefut a Halenseetől a Hundekehlesee érintésével a Grunewaldseeig, nos, akkor vele van az angyal. Vele van a leheletében, az izzadtságában, a bokája ropogásában, de ez már egy másik cédulázat – nem mintha mindegyik nem másik lenne, s befejezni vagy lekerekíteni akár, nem lenne reménytelen.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu