Mészáros Sándor
Utazások száz dollárral
(vignetták)

Egy provinciális országból egy még provinciálisabbnak a díszletei közé áthurcolkodni – nos, ez minimum nevetséges. Ilyen elhatározás nincs, mert senki nem így dönt. Remekül leharcolt díszletek, szegénység-szag, mállás, fövetlen marhahús határőrök. Azt mondja, ne beszéljek így, ez a hasonlat nem illik hozzám, a középfinom lelkemhez. Aki a provincialitást bírálja, az talán azt reméli, hogy ő kívül van, valahogy kívül marad. Megússza vagy nem, de ettől elviselhetetlenül nagy a képe, mint egy előkelő idegennek, aki a falusi kocsmában Camparit rendel dupla jéggel. Nem, ennyire azért mégsem. És nem is eszerint választok, bár az utazás előtt még fogalmam sincs, hogy ilyen fontos döntés előtt állok.

„Erre a címre nem lehet válaszolni, de azért valahogy jó volna szót váltani. Azt hiszem, történt valami, úgy emlékszem, és úgy tűnt a vonatban is két felriadás között. Furcsa és bizonytalan állapot ez: szerda reggel otthonról indultam (anyáméktól), s véletlenül meghallottam, hogy a szomszéd nénivel miként ordibál magából kivetkőzve az ápolónő, a drágán megfizetett asszony egy öreg és magatehetetlen hölggyel, patikusasszonnyal, s aztán G., aki eszembe juttatta az idősek otthonát, aztán amit te mondtál a lélek nyitottságáról és zártságáról. Furcsa és bizonytalan állapot ez, mert hirtelen fontosak lettek a dolgok, amikről már megtanultam másként gondolkodni. S ezért aztán nyitott lettem és sebezhető. Riadt.”

Cakk, cakk. Mutatja, hogyan dönt. Cakk-cakk, és kész. A fejében talán még nincs meg, de belül már régóta tudja. Mert az érzései hibátlanok. Hibátlanul érez, abban soha nincs hiba. Még nem tévedett. Csak idő kell, amíg onnan, egészen mélyről valahogy előjön. Az érzés előbb van, jóval előbb, és sokáig nincs is rá szó. Elég egy kép vagy mozdulat, és hirtelen összeáll. Nincs rá magyarázat, fél is a szavaktól, mert elvesznek valamit az érzés hibátlanságából. „Én ennél gyorsabb vagyok…”, először föl sem fogtam ezt a félmondatot, ami megváltoztatta az életem. Pedig kétszer is megismételte a telefonban.

Azt mondja, hogy a lényegi kérdésekről semmit sem tud az, aki nem élt háborúban. Jó vicc, mégsem rendelhető minden ember mellé egy-egy háború. De, szerinte is igaza van, csak ezt nem lehet kimondani, mert akkor ez valami barbár igazságot jelent. Mégis, aki átélte, annak másfajta tudása van az emberi helyzetről, mint aki nem. Ez biztos. Ám nem akarja szétfecsegni ezt, különben is kezdődik az előadás. Majd. Ha egyáltalán. [„The best fucking is before battle – így Jevric.”] Mindenesetre, én soha nem lennék olyan bátor, hogy… A mondatot inkább nem fejezem be, mert úgy hangzik, mintha bókolnék. Egy hős, ezt csak ironikusan szoktam volt mondogatni. De egy arcot valójában nem így nézek meg, hogy a hősiesség nyomait fürkésszem. Nincs rajta szenvedés, állapítom meg tettetett tárgyilagossággal. Mintha ezen múlna. Nem ezen múlik, és inkább csak ottfelejtődik a tekintet. Terasz, napsütés, Buena Vista. Nem tudok és már nem is akarok máshova nézni. Én, a hős.

„Ps.: Tetszett a forradalmárnő látogatása.” Utólag beismerem, hogy elég pofátlan post srciptum volt. Jó, jó, de ezt már nem kell ennyire bűnbánóan.

Valójában Bruce Willis a hős. Ő akár nyolcvan évig lenne földigiliszta a Demi Moore-ért. Vezetés közben mondta, és láthatóan halálkomolyan gondolja, mert gyöngyözik a homloka. Persze, ha nem számítana bele az életbe! Mi az, hogy nem számít bele a földigilisztaság, úgy nagyon könnyű bevállalni egy nőt?! Na jó, ha beleszámít az életbe, akkor nem lenne földigiliszta, de fölnyalná érte az Egyenlítőt. Laposkúszásban. Ugyan, annyira nem jó nő a Demi Moore, egyébként is elváltak már, a három gyerek ellenére, megírta a Story. Ilyeneket olvasok én, ezt nem gondolta volna rólam?! Dehogy, csak hallottam, nem mondom meg, kitől, ő olvassa a Storyt, és egyáltalán nem szégyelli, amiben igaza van, mert sokfelől kell tájékozódni. Erre nincs mit mondania, de azt vegyem tudomásul, hogy Demi Moore még mindig a legjobb nő, akár elvált, akár nem, ez őt egyáltalán nem érdekli, és simán körbenyalná érte a Földet. Ez a minimum, amit egy ilyen nőért meg kell tenni. Sajnos vagy nem, a szerelem hősies dolog. Hősies elhatározás. Valójában ezt nem ekkor mondta Bruce Willis, hanem egy másik utazáskor, most vadul a legyeket csapkodta, és ez út végére csöndesen leszámoltunk az összes közös ellenségünkkel. Kő kövön nem maradt. De ez is csak ráfogás, mert nem így érkeztem meg. Egészen másra figyeltem.

WC-fölirat: „Ha szereted a pinát, húzz ide egy reckát!” Mi az a recka, kérdezte Bruce. „Vonás, vonal.” „Akkor ez ennyire sűrű, reckás ország lenne?!” „Úgy látszik, igen.”

A határon nem volt semmi probléma. Simán átengedtek, csak előtte legomboltak tíz márkát, valami tisztasági illeték miatt. Bruce fölháborodott, részben a pénz miatt, noha nem ő fizette, másrészt az egész eljárást tartotta pitinek és megalázónak. Bár roppant ügyes, állapította meg rögtön, mert úgy van kitalálva, hiszen annyira jelentéktelen összeg, hogy mire átérsz, elfelejted. Ugyanakkor nem jelentéktelen, mert hát minek fizetnél?! Azért, hogy megmosod a kezed abban a büdös vízben! Már bocsánat, de az európai száj- és körömfájás járványról már mégsem te tehetsz! Ők még ebből is hasznot húznak! Nagy genyák ezek, tiszta harmadik világ. Balkán, balkánszag, de ebbe most nem bonyolódik bele… Miért, mit hittél, hova jövünk?, adtam a bankot, és arra ügyeltem, hogy ne legyen büdös a kezem a fertőtlenítőtől. Ez jórészt sikerült. De ebben utólag sem szeretnék szimbólumot látni. Rutinosan majdnem megmostam, és kész.

„Úgy kell élni, hogy beleütközünk a dolgokba, és megsimogatjuk azokat.”

Azt mondja, hogy ő még nem látott senkit ilyen gyorsan kezet mosni. Senkit a világon. Vagyis van még egy jelentős kivétel, de ezt most hagyjuk. Direkt nézte az óráját, ellenőrzött, és nem telt el öt másodperc a csap megnyitásától a kéztörlésig. És nem is töröltem meg rendesen. „Mi az, te kémkedsz utánam?!” Azt hiszem, a kézmosás-világbajnokok alig bírják titkolni büszkeségüket. „Nem, csak meg akarom ismerni minden mozdulatod…” „Igen?” „Igen.” „Lehetséges ez?” „Lehetséges.”

Vannak szabályok, amiket eleve tud az ember. Születésénél fogva. Úgy születik, hogy már tudja. Például azt egészen biztosan tudja, hogy nem teszi föl a székre a lábát. Még jó, hogy nem az asztalra, mint azokban a hülye amcsi filmekben. Az amerikaiakban talán ez a legelviselhetetlenebb, ahogyan felteszik a lábukat. Az a laza nemtörödömség és nagyképűség. Meg a keep smiling. Ez a kettő. Ehhez képest a nagyhatalmi törekvésük és ostoba geopolitikájuk smafu. De ez most mellékes, mert egy ember nem teszi föl így a lábát. Ez a legfőbb hasonlata: mint egy ember. Lényegében ezt az egyetlen hasonlatot használja, és mindig megtalálja a helyét a mondatban. „Úgy látszik, nekem kimaradt a gyermekkor, mint Jézusnak. Betlehem után egyből a zsinagógában tanítottam a farizeusokat…” Jó, rendben, Jézust hagyjuk ki a buliból, de akkor sem tesszük a lábunkat az asztalra. Ez nem Amerika. A kiskanalat pedig ki kell venni a csészéből. Ezt bármikor észreveszi, hajnalban is fölébred, ha meghallja a másik szobában. Ezután bárhonnan meghallja, bárhol legyek is a világban, a kiskanálcsörgést. És tényleg meghallja, mert úgy alszik, mint nyuszi. Vagy a kacsa, mert néha eltéveszti. Az állatos hasonlatok közül a nyuszit meg a kacsát használja felváltva. És az oroszlánost, mert ő egy igazi oroszlán. Szerény véleménye szerint. És az oroszlán nem engedi, hogy a kiskanalat benne felejtsem a kávéscsészében. Nem és nem, erre majd megtanít. Mert ő egy mosolygós oroszlán, ezt ne felejtsem el soha.

Mindez később történt, kicsit előresiettem, hogy jobban értsem önmagam, egy-két földtani korszakkal később. Onnan nézve ugyanis világos lett, hogy amikor kiszálltam az autóból, az azt jelentette, megérkeztem. Pontosabban, félóra múlva, ahogyan fölálltunk attól az asztaltól, akkor gondoltam először erre: megérkeztem. Még majdnem elfelejtettem fizetni is. S még azt sem tudtam biztosan, hogy csak márkával lehet, vagy elfogadják a dollárt is.

A pénzváltókkal többnyire szerencsém van. Azt mondja, nem tud betelni azzal, ahogyan bánok ezekkel a tahó dílerekkel, még a legnackósabb állat is magyarul beszél vagy köszön el. Hirtelen megtanultak magyarul, pedig ezek soha nem szólalnának meg. [„Beszélj szerbül, hogy az egész világ értse!”] Nem olyan csávók, ismeri őket mind. A nézésükről felismeri. Az a vad, sötét és büszke tekintet, amely úgy néz keresztül rajtad, mint az üvegen. [„Ezek a szerbek olyanok, mint egy kissé elhízott, majdnem utánpótlás-válogatott kézilabdázók. A bűrkabátjuk viszont remek.”] Soha nem hitte volna, hogy ezek képesek megszólalni máshogyan is. Nyilván ez az érdekük, a pénz miatt, próbálok hevesen szerénykedni és egyben logikusan válaszolni. Á, dehogy, ezeket a gazembereket nem hatja meg egy nyavalyás százdolláros, nem annyira szentimentális ürgék. Nem úgy áll a szemük. „De nem kell mindjárt legazemberezni őket!” Majd megismerem őket jobban, lesz időm, és belőlem is eltűnik ez a szentimentalizmus. Vagy nem, s így annektáljuk a várost. Ez a titkos terv, de csitt!

A pénzhez költői a viszonya. Miért mondom ezt, ez nem igaz, azonnal vonjam vissza. Rögtön. Csak azért vett egy csokor virágot az utolsó tízeséből, hogy ne idegítse őt. Ez a kevés. A semmi, a nincs. Egyáltalán nem azért, mintha sütné a mellyét a pínz – hogy átmenetileg népies legyen. Nem, egyáltalán nem. A szeme sarkából persze látta, hogy vágok egy pofát, jellegzetes ez a szájmozdulat, már régen kifigyelte, hiába próbálnám letagadni. S az is jellemző, hogy nem szólok ilyenkor, mert nagyvonalúnak és megengedőnek akarok látszani, amit ő elismer, sőt nagyra tart, de én meg nem ismerem azt, mennyire idegesítő egy tízessel járkálni a piacon. Akkor inkább ne legyen semmi. Úgy jobb. Könnyebb. Az utolsó tízesből mindig azt vesz, hogy ne legyen szomorú. És lehetőleg ne mondjam többé, hogy még két-három évig lefelé mennek a dolgok, mert azt már nem bírja ki. Eddig tartott az ereje, többet már nem bír, egy grammal sem. Ezért lett könnyes a szeme a kocsiban, és ezt nem akarja még egyszer hallani, noha ez bizonyára így van, az eszével tudja, hogy biztosan így lesz, de akkor sem. A tízest is ezért költötte el, hogy ne nyomja a lelkét. A virágot egyébként is szereti, azt még a legnehezebb időkben sem engedte meg magának, hogy ne legyen otthon virág. Legalább egy kis csokorral. Tudod, szagulós vagyok. A legszebb szagulós, te mondtad, nem? Vagy már elmúlt a szerelem?! A szerelem hamar elmúlik, nem tudtad? Benne van minden regényben… De ez csak vicc volt. Viccöltem, na!

„Most a palicsi tó úgy fénylik mint az ólom / és a beléndekeken s a vad farkasbogyókon / alszik a fény.” Húsz évvel ezelőtt kapásból elhittem Tandorinak, hogy ez a m. költészet egyik legszebb helye. Azóta mindig így gondoltam rá, ha ezért vagy azért eszembe jutott, ezzel az elfogult és önkényes túlzással: mi az, hogy az egyik? Most pedig – kis túlzással – itt élek a közelében, amikor hirtelen rájövök, hogy a döntés mégsem költői. Vagy igen? Azóta készülődött? Másfelől: mintha így lehetne ellenőrizni a valóságot?!

Azt kérdezi nevetve a palicsi p. howard, hogy akkor majd én leszek a magyar vándor. Járkálgatok fel-alá, mint zsidóban a fájdalom. Vagy ez nem elég pc? Dehogynem, magam vagyok a korrektség teteje, majdnem zokszó nélkül tűröm az állandóan késő vonatokat, amelyekben télen véletlenül nincs fűtés, nyáron pedig véletlenül elromlott a légkondi, ha meg nem, akkor leégett a mozdony vagy sztrájk van, mindenesetre mindig van elégséges ok arra, hogy soha ne érkezzen meg pontosan. Igaz, ha akkor nem késik másfél órát a vonat, talán nem lett volna elég időm arra, hogy végiggondoljam, kire és miért várok ennyit. Ebben a dögmelegben.

Az anyai szív az, ami. Van azonban olyan, amelyiket nem lehet meggyőzni. Sem megtéveszteni. Nem és nem és nem. Mert mi az, hogy boldogság?! Az csak egy szó, amit olyan könnyen mond ki az ember. De ő valójában tudja, hogy nehéz a szívem, ne is próbáljam meggyőzni őt, hogy nem az. Hallani sem akar róla. És ezért éjszakákon át sír, meg a nomád életem miatt. Fogalmam sincs, mit kell kiállnia egy anyai szívnek. Hiszen ez nem az én életem, a rendes, ez a nomádság. Ígérjem meg, hogy többé nem megyek oda. Most, rögtön. Oda, azok közé a vadak közé! Mindez elég mulatságos érvekkel és hangsúlyokkal előadva, nagyjából a brazil szappanoperák és a kimerülőfélben lévő falusi próza közötti érzékeny átmenetben. [„Nehéz, akár csak egy pillanatra is, úgy gondolni magunkra, mint valami paródiára.”] De a könnyek valódiak – igaz, amott is. És az az engesztelhetetlenség is, amelyik – úgymond – csak azért imádkozik, hogy az egészből ne legyen semmi. Vagy legyen minél, de minél hamarabb vége.

Az országot szétkúrták. Szétdrimbolták, ha így jobban tetszik. Az övékét, mert ez nem az ő országa. Ehhez neki nincs köze. Az országhoz, ezt soha nem érezte a magáénak. Nem gondolt így rá soha, miért is gondolt volna. Nem volt meg benne efféle érzés. Már tizenhat éves korában tisztán érezte, hogy háború lesz. Ez most nevetségesen hangzik, utólagos okoskodásként, pedig nem, erre tisztán és határozottan emlékszik. Ült a nyárikonyhában, és ez jutott eszébe. Hogy erre kell felkészülnie. Mondta is apának, hogy apa, háború lesz. Most ne nevessek, ő nem valami vidéki Cassandra, ezt mindenki tudta, legfeljebb másképp és máshogyan gondolt erre. De mindenki tisztában volt ezzel, nem kellett túl sok ész ehhez, csak éppen nem lehetett felkészülni rá. Ez volt a csel, amit akkor nem tudott megoldani. Mert valójában nem lehet rá fölkészülni, de ezt az ember nem tudja tizenhatévesen. Később sem, de ez most mindegy. Olyan ez, mint a szüzesség, várod, hogy bekövetkezzen, közben meg szorongsz. Csak sokkal rosszabb, mert a rossz nem egyszerre van. Nem úgy jön, hogy hopp, itt van. Máshogyan érkezik, észrevétlenül és lassabban, nem lehet rá fölkészülni, hiába vársz rá már régóta.

Sehol, Seol. „Uram, félek. Szomjazom, oly igen szomjúhozom! Jaj! A gyermekkor, a fű, az eső, a kavicsos tó, a holdfény, amikor a toronyban elütötte a tizenkettőt.”

Mit értek én ebből?! Semmit. Lényegében semmit. Akkor pedig, legyek szíves, hallgassak! Még mindig jobb, mint ez az összehasonlítás. A hallgatás jobb, bár – őszintén szólva – a hallgatás-esztétikát nem bírja. Lilaság, olyan lágy izéknek való. Direkt nem mond konkrét nevet, úgyis tudom, hogy most kire vagy mire gondol. Arra a roppant finom és mélyértelmű lelkére. De nem erről van szó, hanem egyszerűen vannak olyan tapasztalatok, amelyek nem megoszthatóak és összehasonlíthatatlanok. [„Az iszonyatról, akár a kéjről, csak annak lehetnek fogalmai, aki átélte már.”] S ebben nem számít a diktatúra, mert a kettő nem ugyanaz. Ezért inkább álljak le, ne mondjak semmit. Olyasmiről főleg nem, amit nem ismerek. Azt a félelmet pedig biztosan nem ismerem, ami összenyom. Nem az asztal alatt alvásról van szó, vagy a test remegéséről, a röszketésről, hanem arról, amitől hányni kell. Annyira fáj. Szorít és nem enged el. Ezt a fájdalmat tényleg nem ismerhetem, tehát inkább hallgassak, és lehetőleg ne hasonlítsak össze semmit semmivel. Ám ez is csak egy részlet, mondjuk egy szerda délután, mert az egész úgysem elmesélhető. És ez még csak a dolgok szélén történt. Egészen a szélén, ahonnan azért be lehetett látni.

„Otthon dekonstruálj, bazmeg!”

„A távolban elhagyott tanyák, üres, tárt kapujú templomok, mintha a parasztok valamennyien a járás másik végén mulatnának a búcsúban, és ránk bízták volna mindenüket, a földeket, a nyelükkel égnek meredő taligákat, a réteket, a legelőket, az országutat, a fákat, a teheneket, egy láncra kötött kutyát, egyszóval mindent. Hogy míg távol vannak, éljünk mindennel kedvünkre. Igazán kedves tőlük! 'Ha nem mentek volna el – töprengtem –, ha marad itt közülük valaki, akkor mégsem viselkedhettünk volna ennyire ocsmányul! Ennyire aljas módon! Mégsem mertük volna a szemük láttára!' De senki sem figyelt ránk. Magunkra maradtunk, és mint az új házasok, mindjárt disznólkodni kezdtünk.”

A várost is szétdrimbolták, de ezt már nem mondom neki. Tapintatból. Meg talán nem is igaz, inkább csak szétmállott, mint minden Monarchia-beli város. Hagyták szétmállni, mállni vagy mállani, hirtelen nem tudom eldönteni. „A mállani az költőibb.” Nemigen építették, vagy amit igen, az többnyire csak közepesen-pocsék ízléssel sikerült. Leharcolt utcák – nem, ez félreérthető, gyorsan visszavonom! –, elhanyagolt utcák, hepehupák és erős szagok. Egy idősödő férfi tol egy taligát néhány fával. [„Bassza a szegénység a nyomorúságot.”] Azután mégis, váratlanul néhány fantasztikus szecessziós épület, amitől az egész inkább tetszik, mint nem. Amikor végre eldönteném, hogy nem, akkor mutat egy kapualjat vagy homlokzatot, amit eddig nem vettem észre, és ez mindig megváltoztatja bennem az arányokat. S mindegyik épületről tudja az összes lényeges adatot, ezen mindig meglepődöm. Hogy ennyit tud, ez a meglepődés. „Hát nem tudtad, én egy építész is vagyok!”, ezt a lehető legédesebb hangsúllyal mondja, miközben feltolja a napszemüvegét. Azt a menő napszemüveget, aminek a márkáját folyton elfelejtem, s amibe külön bele tudnék szeretni, ha rajta van. Az az arc.

„Ribanc város.” Ó, azok a bájos gimnazista lányok… Tíz márkáért bárkit leszoptak. Azokban az években, amikor három márka volt a rendes fizetés, ők tíz márkáért bármit megtettek. Ezt a városban mindenki tudta és tudja, de már senki nem beszél róla. Már nem érdekes, egy idő után már nem. Egyébként is minek, mi értelme volna mindenre emlékezni?!

Miért nem ment el innen. Igazából föl sem merült benne. Így nem. Nem volt kérdés. Ezt nem értem, miért nem volt kérdés. Bennem azért fölmerült volna. Persze, kérdésnek kérdés, mint mindenki számára, aki itt élt. De számára nem. Erre nincs válasz, úgy értve, kimondható válasz, mert az úgy hamis. Túl fellengzős. Egyszerűbben van, csupán nem értem, hogyan. [„Csak olyan városban szabad élni, amelyik májusban fulladozik a bodzaillatban, a templomok tornya meg ide-oda vándorol, hol jobbról kacsint, hol balról int.”] Nem mondja el a történetét, mivel talán nincs is története. Néhányszor nekikezd, de elkalandozik, kitér, másról beszél. Nyilván fölmerült, hogyne merült volna föl, volt egy párizsi ösztöndíj, vagyis ösztöndíj-lehetőség, ajánlás is, minden, de nem adta be végül, hanem férjhez ment. Ami ugye teljesen érthető, másrészt meg nem ezért nem ment ki. Itt mintha kicsit elpirult volna, de nem, az egy másik történet volt, ám akkor bele is izzadt. A piruláson kívül. Egyébként látta már Párizst, és ez elég. Ugyanolyan város, mint a többi. Azaz nem ugyanolyan, nagyon megszerette az alatt az egy hónap alatt, de az ember nem így dönt.

Kispárnákkal körülvéve. Gyerekkorában mindig úgy játszott egyedül, hogy először kispárnákkal vette körül magát. A legszebb díszpárnákból megcsinálta a kört, majd beült a közepére. Addig hozzá sem fogott a játékhoz, amíg nem volt meg ez a kör. Na, ilyen neki ez a város!

Ugyan már. Nem ragaszkodik ehhez a helyhez. Komoly félreértés azokról a hagyományokról beszélni, amelyekről ezek a megmaradósok énekelnek. Abban az értelemben már nincs mit őrizni, amiről a nackósok szavalnak. Nincs, elporladt, megette a farkas vagy az idő. Eltűnt, ezt józanul tudomásul kell venni. Mármint neki, mert az, hogy más miként áltatja magát, az az ő dolga. [„A történelmi döntésekkel úgy van az ember, miként az időjárással, legbelül tudja, hogy nem érdemes ágálni ellene.”] És ez az örök kosztolányizás is fárasztó, hiszen lassan nem több az, mint üres nosztalgia. Nem, a nosztalgia soha nem üres, de már az ő idejében sem volt ugyanaz a város. De az igaz, hogy a gyermekkorában még jobban emlékeztetett egykori önmagára, ezért is sírt félórát, amikor a tévében véletlenül látta a filmet a régi villamosról. Csak ment a villamos, nem történt semmi, te meg néztél rám, mint egy hülyére, miért potyognak a könnyeim. Hát ezért. Feltört, nem tudott neki ellenállni, de ez boldog sírás volt. Nagy, kövér könnyek. Ezen kívül csak az ostorfákhoz ragaszkodik. Azokat szokta nézegetni, minden évszakban mások. Igen, talán sehol nincsenek ilyen szép ostorfák. S ilyen szép, vad fények márciusban.

Még nem látott ilyen embert, mint én, akit ennyire ne érdekelt volna a természet. Mutat valamit, valami fontosat vagy érdekeset, és oda sem nézek, máris azt mondom, hogy jó. Mint egy anti-Rousseau. „Hát őt sem érdekelte annyira a természet, csak kellett a teóriájához a gomb…” Honnan tudom ezt, most csak blöffölök, mert leszarom a természetet, hamisítatlan városi ember vagyok, hiába is tagadnám. Egyáltalán nem szarom le, de mit nézzek rajta órákig. Nem órákig, csak néhány percig. Vagy legalább egy picit figyeljek oda. [„A természet már csak ilyen, de őt fölháborította, hogy a természet ennyire ocsmány, és hogy én is ennyire ocsmány vagyok. Ráhagytam, csak a kotont hoztam szóba, hogy az milyen kényelmes.”] Fogadni merne, hogy soha nem néztem meg a tavaszi fényeket, ahogyan átszűrik azokat a fenyőfák. „Nyertél, de mit akarsz ezzel mondani?” Semmit, csak ki köll vágni azt a három fenyőfát. Majd jön a Vendel bácsi, és kivágja. És neked ez egyáltalán nem fáj? De fáj, mondtam kissé indignálódva, holott lényegében akkor néztem meg először azt a három fenyőfát. Szlovén fenyők, a hegyekből hozták nagytatáék, amikor a tengerről jöttek haza. Szóval, három szlovén ezüstfenyő.

Sznob vagyok, most leleplezett. Lelepleződtem. Elárultam magam, mert nekem csak az új házak tetszenek, azokat nézem meg igazán. A többit nem. Nem igaz, a régiek is tetszenek, csupán a szürkeséget és a koszt nem bírom. Ezen nevet, ahogyan védekezem. Ugyan, kiben nincs egy kis sznobság. Enélkül nem megy, úgy látszik. Védekezem és magyarázkodom. [„A sznobizmus a lélek súlyos, ám lokális betegsége, mely nem az egész lelket károsítja.”] Valójában azzal árultam el magam, hogy a Thomson tévé jutott eszembe. Csak ez az egy, ami nekem van. Hirtelen más márka nem ugrott be, pedig tudom, de éppen nem jutott eszembe. Sony, na végre, például az is jó. Ezen még jobban nevet, tiszta szívből. „Tényleg, Sony? Az is van?!…” Ilyenkor elkerekül az arca, és még jobban látszik a grübedlije. Ha ugyan az, nem tudom, mások hogy nevezik azt a gyönyörű gödröcskét. Kicsordul a könnye, annyira nevet, nekem pedig nem jut eszembe több márkanév.

A cipőkről mindent tud. Tényleg, ne nevessek ezen, szó szerint mindent tud, de mindent. Nem túlzás, hiába nevetek. Már két éve keresi azt, ami megfelelne neki méretben, színben és formában is. Nem a jót, hanem a tökéletest. Látja maga előtt, azonnal meg tudná mutatni, milyen az. Olyan nincs, hogy szinte tökéletes, mert ez ugye hazugság. Vagy nem, de akkor is kompromisszum. Azt pedig soha! A majdnem-tökéletest! Inkább nem veszi meg, kivár és keres tovább, sőt azt is bevallja, hogy néha már magában föladta. Igenis, volt úgy, hogy arra gondolt, föladja, valójában nincs is ilyen, ezt csak ő tudja elképzelni. Az utóbbi években nagyon visszaesett a kínálat, a kereskedők pedig beérték mindenféle szir-szarokkal, mivel ezeket is boldogan megvették itt az ismert okok miatt. A háború talán leginkább az ízlést baszta szét, de persze nem ez a legnagyobb probléma vele, nem esztétikai, ha szabad ezt ennyire flegmán mondani. De ő nem adta föl, s talán ezért tegnap látott egyet a pályaudvar felé az egyik kapualjban, ami, ha talán nem is tökéletes, de megközelíti azt. Sőt, ez az!, egyből kiszúrta, valóban az, csoda, csak azért nem szólt, mert neki elég, hogy tudja, van ilyen. Ennyi elég, majdnem sírt emiatt. Holnap vagy bármikor ráérünk visszamenni. Ha meg addigra elvitték, vigyék, keres majd másikat. Neki elég, hogy tegnap látta. „De ugye visszamegyünk?!”

Ha jó leszek, akkor megmutatja a világ legjobb cukrászdáját. [„Óvatosabban bánjon a felsőfokokkal! Elmúlt már harminc éves, nem?!”] A legjobb csak annyit jelent, hogy elhiszem most egyből, és nem mondom azt, hogy túlzás. Hogy ez megint valamiféle milános túlzás. Megenni egy sütikét együtt, ez a szerelem? Ennyi elég? És senki sem kerüli ki ezt a banalitást, és éppen ez a jó? Nincs ebben semmiféle túlzás, nagyon is így van, ha hiszem, ha nem. De inkább higgyem el egyből, ne ingassam a fejem, mert a gesztenypüré igenis itt a legjobb. Nem olyan édes, mert másképp csinálják bele a habot. A gesztenyék pedig köztudottan ebben a városban a legfinomabbak. Majd meglátom novemberben, hogy mennyire igazat mondott, de addig is higgyek neki. Mert ez még csak egy jó, amit mondott, de számtalan van. Öt vagy tíz, most nem számolja össze. A legjobb ugyanis nem így adódik össze.

Akkor van baj, ha éneköl. Így mondja, ö-vel. Ha énekölni hallom, akkor már nagyon nagy baj van. Erre figyeljek, mert úgy gyűlik fel benne a szomorúság, mint az esővíz a tartályban. [„A nőben pedig a nedvesség a legszebb. Még akkor is, ha varangyszerű lesz tőle. Nem tudom, észrevették-e, de igen sok nőnek puffadások lesznek az arcán, ha abbahagyja a sírást: amíg peregnek a könnyei, nagy átlátszó, kerek sós cseppekben, addig igen szép, vigasztalni való. És ölelni, ami ugye a vigasztalás maga. Ezért mondom, hogy a nedvesség a legszebb a nőben. Könnyem a tápláló esővíz, ami érzővé és befogadóvá teszi a testem.”] Ez ellen nem tehet semmit, egyszerűen csak van, ezért rettentően figyeljek, amikor énekölni kezd. Nem tudom eldönteni, hogy ez most fenyegetés vagy vicc. A könnyek váratlanul gyűlnek föl a szeme alatti mély árokban. A nevetését viszont nem tudom lekottázni, pedig az legszebb.

Belesoványodott a melle a fordításba. De, úgy látszik, ez engem nem érdekel, érzéketlen fadarab vagyok, ezért megismétli. „Hallod, egészen besoványodott a mellem a sok fordításba'!” Ám nekem nem az a feladatom, egyáltalán nem az, hogy hevesen igeneljek, hanem ellenkezőleg. Az ellenkezőleg viszont nem jelent hazudozást, hanem nagyon tárgyilagos és nagyon-nagyon objektív dicséretet. És ne mulassak rajta, hanem nézzem meg rendesen, de alaposan. Ne úgy! Csak az baj, szerinte, hogy nem dicsérem eléggé. És nem az, hogy szerinte, hanem az valóban úgy van, mert a világon ezt egyedül ő képes megítélni, mi több, erre kizárólag ő hivatott. „Még egy szakadt trénerkában is te vagy a legszebb, amikor mész át a Kikibe…” S bár tényleg eleget dicsérem, nagyjából-egészében, ezt most kénytelen elismerni, mégis úgy érzi, hogy van, ami többet érdemelne. Jóval többet. Konkrétan és objektíve, de most még egyszer nem nevezi meg. Mert szemérmes. Sőt, annyira szégyelli magát, hogy rögtön bebújik a paplan alá, ne lássa senki a pirulását. A kezével eltakarja az arcát, de még tegyem rá a párnát is, hogy semmi ne látszódjon belőle.

„A reggeli ágyba-kávé is jó a nőknek, csak nem érdemes kényeztetni: húsz év alatt háromszor. Ez elég jó arány, azt hiszem.” Ezt a mondatot gyűlöli. Elmondhatatlanul. Külön-külön, minden egyes szavát. A húsz évet pedig a legjobban. [„Arra gondolok, miért van az, hogy az embernek húsz évre van szüksége ahhoz, hogy megértse – ha egyáltalán megérti –, mit kellett volna megőriznie.”] Meg ezt a flegma iróniát, amit igazán csak a pestiek tudnak. Kirázza a hideg, ha erre gondol. Tavaly októberben ezt a flegmaságot látta egy pillanatra az arcomon, abban az ablakmélyedésben. Ez az arc, ami számára nem mond semmit, idegen, végtelenül távoli. Nem is akarja, hogy még egyszer köze legyen hozzá. Valami olyan idegenség, amire nincs is szava. A reggeli kávé viszont szent dolog, arról nem lehet így beszélni. Ha ezt nem értem, akkor semmit sem értek. S ő mindig így akar kávézni, vagy sehogy! Ebben nincs kompromisszum. A kávézás olyan, mint a szeretkezés. És nem húsz évig, mert az neki kevés. Reggel, este, mindig. Még éjfélkor is, elalvás előtt, de ezt nem szabad mondani, mert Gy., „életünk szigorú tanúja” annyiszor hallotta, hogy rögtön kinyírja, ha még egyszer meghallja. De mit csináljon, ha egyszer ez az igazság?! „Pótkávé pedig soha nem leszek, ezt jegyezd meg egy életre!”

Nem! Nem és nem! Ilyen nincs! Így nem lehet nézni! – és a nagyobb nyomaték kedvéért mindjárt a gyomromba boxol. Ököllel, gyorsan egymásután háromszor. Kicsit fáj, nem annyira, amennyire a mozdulatból következne, de azért fájdalmas. Egyébként sem ütött volna nagyot, ha nem tudok védekezni. Mert akkor nem, higgyem el, most viszont megérdemeltem. Duplán. Valójában ilyenkor gyilkolni tudna, csak visszafogja magát, mert ő tulajdonképpen egy gyilkos! Azért, mert eleve nem néz így egy ember, és főleg nem mellette. Így csak a magyarok tudnak nézni! A férfiak, jaj, ez borzalmas, ahogy néznek! Kibírhatatlan. Ha erre gondol, rögtön sír. [„A nőkön nem lehet segíteni, csodájuk a büntetésük is.”] És minden nőt megnéznek, egyet sem hagynának ki, miközben összehasonlítanak! Nem szégyellik, egyáltalán nem. Magukban összehasonlítják, van belül egy táblázat, vagy raszter, vagy a csoda tudja, micsoda, ám az kétségtelen, hogy ebben elhelyeznek mindenkit. Mindent és mindenkit. Miközben úgy, de úgy néznek, hogy elhalkulnak. Jó, nem mindegyik, vannak olyanok, akik öt másodpercig sem szólalnak meg. Vagy kettő. De jól érzékelhető, amikor elhallgatnak vagy csak elhalkulnak. És nincs olyan szó, hogy cici! Cicigomb meg pláne! Ezeket a szavakat tessék azonnal elfelejteni! Törölni és rögtön elfelejteni. A punci helyett is jobb a pincsóm. Egy kislány mondta, hogy elromlott a pincsóm, meg kell javítanom. Ha volna ilyen ártatlan nyelv és tekintet, akkor ez lenne a szerelem nyelve.

„A nyelv olyan, mint a bőr: szavaimmal a Másikhoz dörgölőzöm. Mintha csak a szavak helyettesítenék az ujjaimat, vagy mintha az ujjak a szavaim meghosszabbításai volnának. Nyelvezetem reszket a vágytól.”

Bruce mondja, hogy a baszást jobb eleve kihagyni. Mármint a szövegből, nem az életben, mert ott ugye az a legjobb. Baszni a legjobb, ebben megegyezhetünk. De a leírása kínos. Úgy értve, hogy a direkt megoldások kínosak. Erre akkor jött rá, amikor egy nagy író másfélórás felolvasását hallgatta végig, ahol mindvégig ezt nyomatta, a lehető legrészletesebben és lélektanilag a legmélyebben. Finoman, artisztikusan és analitikusan. Mégis vérciki volt. Ugyan, ő egy pillanatig sem botránkozott meg azon, hogy oldalakon át szopnak-nyalnak, kúrnak elölről-hátulról. Ezen már a gimnáziumi magyartanárok sem botránkoznak meg igazán, ezek a javíthatatlan erénycsőszök, a gimnazisták pedig a Mély torok című klasszikus pornón is már rég túlvannak. Tehát ehhez már semmiféle írói bátorságra nincs szükség. A leghelyesebb mégis kihagyni a közvetlen leírását, mert valahogy elcsúszik a dolog. Félremegy, a legjobb szándék ellenére. Talán a nyelv miatt. Vagy túl durva lesz a szöveg, vagy nagyon-nagyon művészi. Abból a hatvancentis térből, az intimitás teréből közvetlenül nem emelhető át mondat. Nem árt valami függöny, paraván, lovashintó, akármi, zseniálisan oldotta meg ezt Flaubert. Azt a másfél órás nagyon-finom felolvasást is alapvetően unta. Nem állt fel tőle a fasza, pedig ilyenkor az lenne a minimum. Még ellenőrizte is, hogy nem.

Azt a regényt, amelyikben nincs szerelem, unja. Nem olvassa el. Vagy hát igen, mert mindent elolvas, csak ilyenkor dühös. Bosszantja. Látványosan bosszankodik. Leteszi, fölveszi, nem halad vele. Néha odavágja, csak úgy puffan. Az apja faszát!, mondja kedvesen. Biztatóan. Szerintem szabad-e olyat írni, amiben nincs szerelem. Erre azonnal válaszoljak, most rögtön, de az a válasz nem érvényes, hogy sokféle regény van, és éppen ez a jó. Ez nem megengedett, hogy ne legyen! Ha a kétszázadik oldalig nem lesz benne szerelem, akármilyen kicsi, vagy reménytelen, vagy bármilyen, akkor leteszi! Addig kap haladékot! Tőle! Addig még hitelez neki, tiszta ingyér`, mert amúgy jó ez, csak száraz. Talán különben sem szabadna kétszáz oldalnál többet írni, csak a nagyoknak. Ebben igaza van Borgesnek, hogy a novella sokkal koncentráltabb műfaj, szinte minden regényben van néhány lap gyöngeség, bár nem akar tudóskodni, főleg nem a szerelem kapcsán, abban menthetetlenül dilettánsok maradunk egy életre. És csak néhány nagyon nagy írónak engedné meg, hogy több legyen, de az se legyen száraz. Ez egyébként is kizáró ok, a nagyság és szárazság. Vagy van kivétel? De igazi, nem olyan fatökű?!

Még azokban a latin-amerikai regényekben is minimum csodának minősülne, ahol a mágikus realizmus úgy váltogatja a csodákat, mint rendes férfiember az alsógatyáját, amelyek közül – valljuk be, kard ki kard – némelyik „óhatatlanul csokis” lesz, ez ellen nincs mit tenni – nos, tehát a csodáknak és a rendkívüli eseményeknek efféle terében, ahol szinte bármikor szembetalálkozhatunk az utcán szaladgáló unikornisokkal vagy egy olyan szereplővel, aki három vagy négy házasság után, attól függ, honnan és hogyan számoljuk, mert az első kettő csak a fiatalság láza vagy csupán próbálkozása volt, ezért inkább a harmadik számít elsőnek, nem mintha bánná vagy letagadná a korábbiakat, hiszen a szerelemben utólag nincs mit megbánni, és ezek nélkül biztosan nem lenne az, aki; azaz emiatt tudhatta a harmadikról, hogy ez lesz az első, ezért szült egy fiút, mert ekkor egy nőnek szülnie kell egy gyereket, de arra is rájött, hogy ezt egyedül kell felnevelnie, mivel mégsem ez az a szerelem, amire készült egész életében, vagyis amire született és várt és készülődött benne egészen mostanig, ezért mondhatja magáról, hogy ő szűz, lényegében szűz, mindvégig sikerült megőriznie a szüzességét, ami lehet, hogy másnak hihetetlen, de a regényekben és az életben így van. Ezt ő biztosan tudja.

Tudta, valahogy régóta ebben biztos volt abban, hogy valaki majd így fogja megfordítani. Azzal a gyors és határozott mozdulattal. Áll az ablaknál vagy valami magas kilátónál, mindenesetre föntről néz lefelé, amikor eléri őt az a mozdulat. Lényegében egy-két dologban kell biztosnak lenni, ennyi elég egy életre, neki legalábbis elég, hogy fölismerje azt a mozdulatot. Hogy ne tévessze el, és legyen ereje kivárni.

„Nem mondom, hogy jobb vagyok más nőknél. Nem vagyok különb. Ráadásul egy kicsit bolond is vagyok. De igenis van kapcsolatom a bennem lakozó énnel. Annyi mindent megtennék egy férfiért, akit szeretek.” Vajon kire vagy mire gondolhatott, amikor ezt ceruzával aláhúzta a regényben? Nem rám, az biztos. Utólag legyek féltékeny, ami –elvileg – tiszta hülyeség?! S ez az aláhúzás lenne az árulkodó nyom?! Így olvasni újra mindent, akár egy filológiailag felkészült Störr kapitány?! Kész szerencse, hogy nem így írta belém magát ez a történet, amúgy pedig vaklálhatnék, sort sor alá tapogatva. De hogy eszembe jutott, mégis csak jelez valamit. Azt hittem, örökre mentes vagyok ettől. Igaz, ha meg nem, akkor az is jelentene valamit. Nehéz száraz bőrrel megúszni ezt, de talán nem is kell.

„Mielőtt Albertine engedelmeskedett volna, és levette volna a papucsát, széthúztam inge két szárnyát. Hetykén meredező két kis keble oly gömbölyű volt, hogy úgy tetszett, nem is testének szerves része, inkább csak rajta érett be, mint két gyümölcs; alteste pedig (elrejtvén azt a helyet, mely a férfit úgy elrútítja, mint a falból kivált szobrot a rajta maradt vaskapocs) két kagylóhéj a combok találkozásánál, oly szelíd, oly pihentető, oly kolostori ívvel zárult le, mint a látóhatáré napnyugta után.” Behív, külön ezért, alig titkolt büszkeséggel, hogy megmutassa azt az áprilisi e-mailt, amelyben megírta, hogy októberben Proustot fog olvasni. A fogoly lányt. Hogy akkor majd ahhoz lesz kedve. Ezt megérezte előre, valahonnét tudta, hogy úgy lesz. És úgy is lett, ebben meg ez a csoda. Pedig annyi minden volt előtte, most nem részletezi, mi minden. Az egész, plusz az építkezés, falbontás, mész, homok, cement. Emiatt el is felejtette, teljesen kiment a fejéből. De nincsenek véletlenek, ezekben ő mélyen hisz. A megérzéseiben. Kamaszként is tudta, még egészen fiatal lányként, amikor még semmit sem tudott, de semmit nem tudott erről, hogy az neki jó lesz. Ebben halálosan biztos volt. Meg tudja mutatni azt a helyet, ahol először így gondolt rá, hogy neki nem lehet másképp. Mint ahogy az sem véletlen, hogy elsőnek Proustot kapott ajándékba.

Bugyi, bugyik, papucs, Velence – nos, erről talán ennyi elég. És táncoltunk egy falusi művház udvarán a betonon, mint a vesztés.

Sankos lenne vagy táncosnő. Egy másik életben, ha volna másik élet. De nincs, ezt – mellesleg! – jegyezzem meg egy életre. Talán a tánchoz van a legnagyobb tehetsége, és bírná is a szervezete, mert tánc közben még soha nem érzett fáradtságot. Bármit és bármeddig eltáncolna, ebben biztos. De ez túl exhibicionista dolog, a férfiak többnyire nem a táncot nézik, hanem a seggét. Azt pedig nem mutogatja senkinek, egyszerűen másképp nevelték. Nem mintha szégyellnie kéne, őszintén szólva, hálás a sorsnak vagy Istennek, hogy így sikerült megőriznie a testét ennek a szerelemnek. Már ettől boldog. Hogy így történt, és semmi fitness. Sankos viszont szívesen lenne. Persze csak egy normál helyen, ahol rendesen meg is fizetnék. Mondjuk a harmincas évek Párizsában, ha nem lennének annyira kiállhatatlanok a franciák. Esetleg London, bár a harmincasak évek Angliájánál nincs perverzebb korszak. Vagy romantikusabb, attól függ, honnan nézzük. Mindenesetre ezt ösztönösen tudja, a sankosságot. Neki való szerep. Ideális kapcsolat az emberekkel, mindenkiről tudná már a második alkalommal, ki mit rendel, mi a kedvence és milyen ember. Az arcokat kellene olvasnia, megjegyezni a gesztusokat és sorsokat. Mégis megőrizhetne némi távolságtartást és diszkréciót, mivel ott a bárpult. Közben nyugodtan szemlélhetné az emberi életet, mindenkit megérthetne, lenne elég ideje gondolkodni, és még megőrizhetné inkognitóját is. De nem így öregedne meg, azt egészen másképp képzeli, mert akárhogyan is, kicsit szánalmas egy öreg sankos. Öreg, de még mindig nem ráncos. S príma, osztályon felüli segge van. Amit még akkor sem mutogatna senkinek!

Sajnos vagy nem. Mindig így kezdi, ha valami fontosat akar mondani. Egy picit, alig észrevehetően megremeg a szája széle. Valójában nem emlékszem erre, hanem ezt most csak úgy kitalálom, mert nem akarom mindenestül valószerűsíteni ezeket a feljegyzéseket. Sajnos vagy nem, de egy hibája még neki is van. Hittem volna?! Ugye, nem?! Persze több is van, mint mindenkinek, de talán mégsem ugyanannyi, mert akkor ez nem lehetséges, hogy nem ugyanúgy van elosztva, akkor mégis hiábavaló minden belső küzdelem, amit az ember önmagával folytat, márpedig jórészt ezzel telik el az élete, tehát ezen az ugyanannyin belül van ez az egyetlen egy hiba. Ám ez kétségkívül nagy hiba, nincs mit szépíteni rajta. Most itt elalvás előtt bevallhatja. „Hiú állat vagyok, na! Magamban erre szoktam kérni az Istent, hogy ne legyek már ilyen hiú állat. Vagy legalább ne ekkora…”

Minden filmet megnéz a tévében. Vagyis már eleve látta, kétszer vagy háromszor, ezért nem is nézi igazán, inkább csak bele-belenéz, amíg mosogat. Vagy takarít. Alvás közben felnéz, mintha ellenőrizné, nem vágtak-e ki belőle titokban egy-két jelenetet. Szerencsére nem, ezért gyorsan visszaalszik, de még ekkor sem lehet átkapcsolni egy másik csatornára, mert rögtön felébred, mivel úgymond hiányzik neki a zúgás. Minden esélye megvan arra, hogy a kereskedelmi tévé (aminek a nevét sunyi üzleti megfontolásból nem árulhatom el!) exkluzív szerződést köt vele, mint a leghűségesebb nézővel, aki még álmában is őket nézi. Ám valójában nem alszik ilyenkor, csak pihenteti a szemeit, és a történeteken gondolkodik. Mert ezt szereti a legjobban a világon, történeteken gondolkodni. Na jó, második legjobban, nézni és közben gondolkodni a történeteken. Erre pedig a leghülyébb amerikai filmek is alkalmasak. Ezt el kell ismernie, noha nem szívesen teszi, a hülye amerikaiak ehhez értenek a legjobban, a mozihoz. Az égi áldás-osztáson kívül. Egyszer a palicsi filmfesztiválon, kinn a szakadó esőben nézték végig a filmet, és senki nem mozdult. Ez azóta evidens számára. De még a legzselésebb amcsi filmben sem mondja a főhős vagy akár egy mellékszereplő, hogy volt egy életem, és lesz egy másik. Nem, így nincs külön semmi. Nincs két élet, csak egy! Ezt a legostobább film is tudja, a kezdő rendezők és dramaturgok is, be sem engedik a filmgyárba azt, aki másképp gondolja. Ha ennyit sem tudok, nem vagyok képes megérteni, akkor kanyec filma, pakoljak össze, még elérem az éjféli vonatot. Nem akar pótkávé lenni és nem is lesz soha. Meghalni azért talán nem fog, legföljebb kaparni fogja a falat… De pótkávé – az nem!, ezt megismétli.

„Rettentő érzés, amikor egy másik ember élete úgy kötődik hozzánk, mint valami bomba, amelyet tartunk, tartunk, mert nem engedhetjük el anélkül, hogy bűnt ne kövessünk el.”

És igaza van. „Igazad van, drágám!” Minden férfi előbb vagy utóbb, sajnos inkább csak utóbb, megtanulja ezt a mondatot. Belátja, hogy mennyire igaza van, ezért szó nélkül feláll, és rezzenéstelen arccal otthagyja a meccset, legyen az akár egy BL-döntő, mert… Mert erre most tényleg van elégséges indok, menni kell, nincs mese. Kivételesen. Mit számít most a Real Madrid?! Úgyis nyernek… De az igazán edzettek és/vagy bölcsek azt is könnyen belátják, hogy az utolsó kilenc percben úgysem szokott történni semmi. Semmi lényeges. Szerinte. Ha véletlenül mégis, azt holnap úgyis megírja az újság. Azt hiszem, váratlanul – legalábbis számomra váratlanul – rátaláltam az emberiség megjavulásának egyetlen, lehetséges útjára. Taxit kell hívni, udvariasan beszélgetni a sofőrrel, és nézni a város éjszakai fényeit.

Az öregséget nem így tervezte. Pontosabban: nem tervezte sehogyan sem, csak félt tőle, mint bárki, aki normális. Ő is normális, csak tudta, hogy az anarchista-forradalmár lelkével nehéz lesz úgy, valamivel nehezebb, egyedül. Az a fajta magány. Addig nem, mert gyávaságnak tartana minden olyan kompromisszot, hogy csak azért... Vagy tartott volna, mindez most már befejezett feltételes múlt időben érvényes, de ilyen meg nincs is a magyar nyelvben. Az is lehet, hogy van, nem emlékszik rá, mert a nyelvészetet nagyon unta. Annyira unta, de annyira intenzíven, mint még semmit az életben. Ebből lehetne valami metaforát gyártani, hogy az öregség lesz ennyire unalmas, mint a nyelvészet. De nem emiatt félt tőle, hanem a betegségek miatt. Lényegében attól az egytől fél, az komoly dolog, ebből nem lehet viccet csinálni. Vagy kicselezni. Talán emiatt is egyezett bele egyszer, amikor egy forró szombat délután felhívta őt „életünk szigorú tanúja", és megbeszélték az öregek otthonát. Majd ha nagyon öregek lesznek, bevonulnak, nem fognak csinálni semmit, csak ülnek a karosszékben vagy a padon, lesz mit enni, T. hozza nekik a sört vagy amit akarnak. Ilyen nevetségesen egyszerű minden idill az öregségről. Most viszont boldogan adja föl ezt a megállapodást! De teljesen boldogan!

Mi ez – összeesküvés a hátam mögött?! Elhurcol a szemorvoshoz, már előre kitervelte és titokban megbeszélte, nincs apelláta, sem kibúvó, mert ha rajtam múlna, akkor akár meg is vakulhatnék, ez nem túlzás, ne mondjam azt, hogy ez túlzás lenne, amikor nem az, nyugodtan bízzam csak rá, az egészségemért ő felel a továbbiakban, mondhatná úgy is, hogy az életemért, és ez sem lenne túlzás. Különben bátran rábízhatom magam, mert ő orvos is, doktor L., nem tudtam, hogy ő orvos is, van egy nagy egészségkönyve, Orvos a családban, időnként ezt szokta tanulmányozni, de csak akkor, amikor nem látom, mert fél., hogy kinevetném meg hipochondernek nevezném, holott nem az, egyszerűen csak felelősséget érez és tud is mindent, de mindent, az esetek kilencvenkilenc, na jó, kilencvennyolc százalékában eltalálja, mi van, de ez nem ráhibázás, hanem tudás, ezt már nyugodtan tudásnak lehet nevezni, ezt az arányt. Ezért is doktor L. ő, nem kuruzsló, és most nagyon aggasztja a szemem állapota. Jó, nem használ többé ilyen hülye kifejezéseket, hogy aggasztja meg állapota, de ez a kedves doktornő is megerősítette abban, hogy ugyan hiába nem romlott tovább a szemem, mégis alapvetően neki volt igaza, mert pont ettől az évtől kezdődik a természetes romlás mindenkinél. Hogy ez valami határ, és én sem vagyok vagy lehetek kivétel, nem?

Nincs kivétel. Nincs, mert minden szerelem annak gondolja magát, ezért fölösleges erről a banalitásról áriázni. Csak azt ne gondoljam, hogy az én életem mindig és ennyire kivételes lenne, nem, erről hallani sem akar! Csak úgy igaz, hogy ez kivételes, ezt akkor is tudjam, ha ő már nem lesz, mert ő ezt onnan is tudni fogja, és soha nem gondolja másképpen, de sajnos én el fogom árulni őt, sajnos vagy nem, ilyen az élet, a férfiak élete, ám legalább hat hetet várjak ki. Erre az egyre kér. Igazából egy évet kellene, de tudja, hogy annyit úgysem bírok ki, ezért legalább hat hétig ne, annyit valahogy csak ki lehet bírni, ám utána sem mondjam senkinek, hogy kivételes, mert ezt onnan is meg fogja hallani és rögtön beleőrül. Ott, helyben. Vagy mondjam ezt az ilyen tigrismintás fürdőruhásoknak, úgyis ezt akarják hallani mind, mindegyik cicus ezt akarja hallani, kivétel nélkül, de legyen ez hazugság, finoman kivitelezett hazugság, mert egyrészt ugye nem lehet más, másrészt ezt az egyet bárhonnan meghallja, akármilyen mélyről. Magamban tudjam azt, hogy ez színtiszta hazugság, akkor rendben, talán megbocsát, különben végem. Még nem tudja, hogyan lesz végem, és milyen módon intézi el ezt onnan, de majd szépen kigondolja, mindenre van megoldás.

Via Kelebia. A határőr, egy kopaszodó – nem, ne szépítsem, tökkopasz! – zord képű, ötvenes policija, akitől néhány éve feltehetően féltem volna, vagy nem is, de a gyomrom enyhén remegett volna, amikor elkéri az útlevelet, most viszont váratlanul elmosolyodott, amikor beütötte a pecsétet. Mondott is valamit, amit elsőre nem értettem. Nem értem, mondtam neki magyarul. „Nem baj, hogy nem érteni. Láttalak pénteken téged… És azt a nőt, aki várt… Nem szabad sokat egyedül hagyni! Érted, nem szabad egyedül hagyni sokat! Siess haza!” S nevet, tiszta Hollywood, kilátszik a két arany metszőfoga. Visszamosolyogtam, majd zavart elégedettséggel rágyújtottam, ittam egy korty colát, tudtam, hogy még sokáig várakozni fogunk, így lesz időm eldönteni, ez most Kelebia vagy a mennyország kapuja.
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu