Mindenki éljen abban az országban, amelyikben akar. Szigorúan magánügy. Először is.
 És másodszor.
 Akik az állampolgárságról való népszavazás-ügyet kitalálták és beindították, a hatalomért bármit beáldozó, mindenre elszánt, cinikus emberek. Nem gazemberezek vagy hazaárulózok – ahogy nem komcsizok –, franc, aki keveredik szíre-szóra hazaárulózókkal és komcsizókkal. Noha olykor elfog a vágy. Vágy, az talán túlzás, szóval elfog. És elereszt, elmegy a kedvem.
 Hú, de nincs ehhez nekem semmi, de semmi kedvem.
 Amióta ez az ügy folyik, érzem a gyomromban. A gyomromat, itt valahol, majd megmutatom. Nyomasztó. Riasztó. Azt a pártmuksit, aki minap azzal állt elő, milyen remek, hogy Erdélyből ezrével jönnek át orvosok, ezért jobb helyeken páros lábbal rúgnák ki bármely pártból. Ez itt ennél miért nem jobb hely? Ennyire nem vagyunk jobb hely? Olykor kimegy az egész miskulancia a fejemből, mindenféle más történik, kellemes is, kellemetlen is, aztán eszembe jut megint, hallom, hogy beszélnek róla, ahogy beszélnek, csakis erről beszélnek, megint beáll az érzés a gyomorszáj körül. Ezek most végképp tönkreteszik, ami amúgy is tönkre van téve.
 Végleg, pubik, végképp tönkretesszük a hazai és határon túli magyarok közti viszonyt.
 Soha többé helyre nem állítható. Nem, nem.
 Soha. Aki gyakorta utazgat trianoni határon kívüli magyar vidékeken, a dolog reménytelensége miatt könnyen könnybe lábadó szemmel, a szeretettől, együttérzéstől, tehetetlen dühtől összefacsarodott szívvel, mégis boldogan, tudja, miről beszélek. Összes dédszülőm a mai Magyarország területén kívül született. Magyarország csonka. Egyharmadára csonkított, és ez így egyszerűen nem korrekt, ha nem látod be, nincs (most írjam megint azt, hogy szíved?) szemed, nem látsz vele, vagy nem akarsz látni. Semmi vész, itten érzelmi húrok pengnek, ha nincs benned ilyen, vagy más dolgok pengetik, ne pengj. Ezt az egész dolgot – mindjárt jön, hogy mi a csudát – nyugodtan ki kell venni a fajvédők kezéből. Ideje kivenni. Trianon revíziója régesrég lekerült a napirendről, kikerült a politikailag korrekt diskurzusból, végtelenül ostoba szövegkörnyezetbe csúszott, vérnacionalisták sőt nácik bitorolják, avas szag, hihetetlen ízléstelenség lengi körül, bizonyos tévécsatornákon, újságokban, rádiókban megy a nyáladzás és hazudozás, nem tudsz hozzányúlni anélkül, hogy alig minősíthetően gusztustalanul édes-erdélyező, bárgyún wassalbertező, duhajul kutyaszerbiázó és butatótozó nackósok közé ne keverednél. Most jön a dolog, amit nyugodtan (na jó, izgatottan), a naivitáshoz ragaszkodva, muszáj kivenni a fajvédők kezéből: szerintem a trianoni békediktátum által külföldi területeken ragadt magyarok helyzetét megnyugtatóan kizárólag békés határrendezéssel lehet megoldani. Ha egy bármely (tehát nem mindenképp etnikai „tisztaságra” törekvő) határigazítás révén cirka hasonló nagyságrendű román stb. kisebbség kerül Magyarországhoz, mint amekkora magyar kisebbség él a határokon túl, ez a helyzet kikényszerítheti a kormányokból a kisebbségek kölcsönös pozitív diszkriminációját. Semmi más. Ez lenne a dolog. Nem kevés. Túlzottan sok, ilyen mondatokat ugyanis egyszerűen nem lehet rendesen leírni, nem PC, enyhén szólva. Pedig ha átkerülsz a határon, ha csak átlépsz, rögtön tudod, mi van, tudod, hogy így van. Látod, érzed, bárkivel beszélsz, tudod egyből. Már a határon nem vagy képes nem látni, hogy ezt így nem.
 Nem mehet.
 Átlépek Tiszabecsnél, Ukrajnában találom magam. Mennék Beregsomba, ahol az apai nagyanyám született. Mennék? Vagy már fordulnék vissza inkább?
 Ártánd után, földből kilógó rozsdás csövek között, Nagyváradnak. Ahogy bekanyarodik a kivilágítatlan busz a kivilágítatlan Szatmárnémetibe, ahol a másik nagyanyám született.
 Szabadkánál átgurul a kocsi valami földre terített szivacson, a szerbek fertőtlenítenek. Tőlem fertőtlenítik, amit tőlem vettek el.
 Mert ők akkor fertőtlenítenek, amikor csak akarnak, és addig, amíg. Jó nekik vagy nem, mindegy. Nem oly jó nekik sem, megnyugtatlak, púp a hátukon az egész magyarügy, mégis cipelik nagy boldog(tal)an, és senki nem mondja meg nekik, mert az nem politikailag korrekt. Kompromittálódott, úgymond.
 Egyébként valóban kompromittálódott, itt az ideje, hogy rehabilitáld. Ha már ilyen alaposan és végérvényesen lekéstél róla.
 Most, hogy, jól van, fogod magad, és úgy rendezed, szerencsétlen magyar, olyan helyzetet teremtesz, egyszer s mindenkorra megoldod a kérdést, pár évtized alatt kiüríted a történelmi Magyarország kétharmadát.
 Mert kiürül, ne legyenek illúziók, eljön minden magyar. Tömegek jönnek el, mert ha tíz eljön, az tömeg, épp tízzel több a kelleténél, tízzel kevesebben maradnak, tíz magyar helyébe tíz nem magyar költözik. Tízezer helyébe tízezer. Ez majd persze, hogy nem sodorja el az országot, nem robbantja szét, hisz nyilván továbblök nyugat felé innen is tömegeket, nem veri széjjel a költségvetést, nem szaggatja darabokra a szociális hálót. De nem is „oldja meg” a demográfiai deficitet: nagyjából ugyanannyian maradnak Magyarországon, ha nagyjából kiürül a Kárpát-medence. Ezt már írtam, vagy csak most fogom? Kiürül jóvátehetetlenül.
 Kiürül, kiürül, nyugi, el van intézve. Az elit mozdul először, java átzúg a hazán, ha már beindult, miért állna meg? Pont itt, ahol ilyen könnyen, a saját nyelvén értetik meg vele, mennyire nem kívánatos. A nyugdíjasok legalábbis bejelentkeznek a minimum háromszoros nyugdíj miatt, miért, sajnálnád tőlük? Miért, te nem tennéd? Eljön a gyereke után, miért, ne jöjjön? Eladja a házát egy koszovóinak, vásárol itt feleakkorát, én ezt tenném, te mit tennél? Az elsők még elkótyavetyélik, igen, aztán szép lassan kúszik majd felfelé az ára a kiköltöző magyarok ingatlanjainak, az új betelepülők fölverik. És minél többen jönnek el, annál veszélyesebb a maradóknak, egyre nagyobb nyomás nehezedik rájuk. Gondolod, ha magyar állampolgár, nem nézik ki még jobban, az irritált közeg nem szól be folyvást, hogy tűzzön el onnan? Elmentek a barátok, rokon, ő miért maradjon, éppen ő, hazafiságból? Te maradnál, sőt egyenesen odaköltöznél, dacára, hogy be van ígérve pár füles, szép rendszeresen, minden napra néhány? Hogy véresre verik a gyerekedet, ha másrészt meg ott az anyaország: oké, mostohaanya, csupa gecimód irigykedő testvérrel, ám (kívülről nézve) mégiscsak tűrhetőnek látszó védőkarral, és alig szakadozó szociális hálóval? Elhúznak a legképzettebbek: no meg a legképzetlenebb munkanélküliek, mert, ugye, itt is csak ugyanaz a szar lesz, ami otthon, a nem-munka, viszont miért ne volna itt nem-munkája, ha ott sem volt? Ki tudja hány százezer, elképesztő körülmények között élő erdélyi magyar cigány, nagy részük szót se beszél románul, ők miért maradnának ott? Miért gondolod, hogy már mindent tudsz „cigányok” és „parasztok” közti etnikai alapú (jól mondom?) (hát hogy mondjam?) érdekellentétekről, pusztán, mert te, paraszt, olyan házban laksz a Szondy utcában, ahol az emeleteden egy nagyszámú cigány család él, erőteljesen a maga módján? Nem tudsz semmit, majd pár év múlva fogod megtudni, hogy igazából mi az.
 Nem tudsz semmit.
 Annyit, hogy eljönnek. Lassan, gyorsabban, ki tudja? Hogy aki marad, megvetéssel vagy gyűlölettel pillant majd a kocsid rendszámára, ha odautazol. Hogy kritikus létszám alatt, nulla parlamenti részvételnél, beindul az áradat, lavina-effektus, minél többen nekivágnak, annál többen csatlakoznak. Csupán a beolvadók-belesimulók és a politikai bizniszben érdekelt kirakatmagyarok maradnak, meg a végsőkig elszántak: no de már azok gyerekei? Bárki más, pár ezer tehetetlen, mozdulni képtelen lelken kívül? Bármi esélye bármely területi revíziónak, ugyan! Autonómia, ugyan!
 Na jó. Ha nem akarod, hogy (le a retorikával, most nem kezdem itt sorolni, mely) magy. történelmi helyek (utazz oda, és bámulj kerek szemmel) végleg csupán magy. történelmi helyekké múzeumosodjanak, akkor fogalmam sincs, mit tegyél. Gondolj megvetéssel azokra, akik ilyen helyzetbe hoztak. Mindannyiunkat. Saját magukat is. Hallgasd végig azt az amúgy is mélyen frusztrált egyszeri magyart, aki más magyarokat románozva káromkodik, mert elveszik tőle a munkáját, nyugdíját, kórházi ágyát, gyereke iskolai helyét, és gondolj megvetéssel azokra, akik olyan helyzetbe hoztak, hogy ezt kell hallgatnod. Hallgasd végig türelemmel azt az amúgy is mélyen frusztrált derék magyar atyafit, aki más magyarokat magyarozva káromkodik, mert lenézik őt, idegennek tartják, nem kell sehol, nem fogadják be, és gondolj megvetéssel azokra, akik a hatalom utáni kapálózhatnékjukban mindent, de mindent beáldozva ilyen helyzetbe hoztak. Gondolj minderre, és ne válaszolj nekik: mert mit válaszolnál? Ne szavazz: ugyan, mire szavaznál? Menj el választani, akkor érzed majd, micsoda ólomsúly, ha élet-halál-kérdésben lehetetlen választás elé állítanak: ha szavazol, megbánod, tudod jól, és ha nem szavazol, megbánod azt is, szavazol és nem, mindenképp meg fogod bánni. Tudod, az egészet néhány lelki sérült találta ki, a szavazatmaximálásban mélyen érdekeltek nyomatják, rosszhiszemű politikai kalandorok és jóhiszemű, de iszonyúan korlátolt arcok támogatják, hogy a határon túli magyar szervezetek vannak a legjobban beszarva attól, mi is lesz ebből. Ha képes vagy háromig számolni, tudod, hogy nettó katasztrófa, ami jön, és akkor most mit tegyél?
 Gondolj arra, hogy úgyis majd meg kell halni.
 Gondolj az avarokra. Az etruszkokra. Gondolj Herderre. Legalább nézz utána. Gondolj az ufókra, és nézd a csillagos eget. Már ha látszik belőle valami.
 Hogy végül is, ennél sokkal, de sokkal szörnyűbb dolgok is történnek, majdnem mindenhol a világon rosszabb, élni mégis szép. Nekem legalábbis tetszik. Máshol is élnek szemét emberek, az önzőség kemény program, jobb, ha tudod, belénk van kódolva, kemény munka folyton fölülírni, a pártpolitika pedig jéghideg érdek-ütközet, sok jóra ne számíts.
 Magadra számíts. Esetleg.

(2004. november 30.)

Ezt akkor írtam, nagyjából magamnak, nem közöltem sehol, és most inkább el se olvasom még egyszer. Azóta nyomaszt, és talán így megszabadulok: mitől is? (2006. január 22.)
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu