Konrád György
MIT CSINÁL EZ AZ EMBER? (Kalligaro) Barkácsol, mesterkedik, kitalál, nem tudja, honnan ír, valahonnan súgják
a szavait. Az írás önmagáért való, a kézmozdulatért, Kalligaro átadja magát
a kalligráfiának, hogy vonalakat húzhasson a fehér ürességbe. Közelíti
a lámpát az anyagához. Minden, amit följegyez, irodalom, még akkor is,
ha szószerint igaz, nem hatósági tanúsítvány, nem bírósági jegyzőkönyv.
„Te találtál ki, de most már vagyok, életre keltem, fogadj el állandó kísérődnek,
senkit sem lehet következmények nélkül kitalálni,” mondta Kalligaro a szerzőnek.
Ez meg így morfondírozott: Miért ne? Ha egyszer én is figura vagyok, legyen
a képmásom is az. Kalligaro udvariasságból majdnem minden kérésre igent
mond, és dolgozik, ír, felolvas, beszél, megnyit, rögtönöz. Mindezek ellensúlyaként
a legkisebb erőfeszítést kívánó környezetet választotta. Döntéseinek a
sora időbeli formát alkot, és ábrázolja a karakterét. Hogy milyen ember,
abból derül ki, hogy mire mennyi időt ad. Aki nem szeret a műhelyében matatni,
az a többieket nyúzza. Kalligaro elégedett, a kényelmetlen helyzet is kényelmes
neki, a hideg sem hideg, a meleg sem meleg, s hogy az ember fázik-e vagy
izzad, az nem annyira hőmérséklet, mint inkább önfegyelem dolga. Teremben
is jól van, kamrában is jól van, nem igényel sok megszólítást. Az írás
akár az imamalomforgatás. Nagy szerencse, ha a feleség is és a férj is
olyan matatós, és leginkább arra vágyik, hogy békén hagyják. Kalligaro
sok képet gyűjtött, aztán úgy hagyta nyersen, ahogy a megvásárolt könyvek
fölkerülnek a könyvespolcra. Egyszer talán leveszi őket. Vagy soha. Átmegy
rajta a világ; valóban megesett-e vele az, amit elfelejtett. Már ő is úgy
látja a megtörténtet, ahogy már annyiszor elmesélte. Potyogtatja mészkődarabkáit
a rozoga hadastyán.
***
Amit írtam, úgy, ahogy megírtam, akár a fenyegetéssel szembenézve is, de kiadtam, ahogy tudtam. Nagyon egyszerű, és nagyon bonyolult. Legtöbb kollegám ezt az egyszerű megoldást óvakodva elkerülte. 1976-ban kimehettem a táborból, gondoltam körülnézek, és megerősödve hazajövök. Nem választom az emigráns életformát, nem állok be a jeles kelet-európai disszidens szerepébe, aki irtózott téglává lenni a keleti táborban, de végülis az lett a nyugati táborban. Számoltam vele, hogy itthon haragszanak rám mindazok, akik ezt a kalandot nem játsszák végig. Hibáztattak, hogy felelőtlenül naiv reményeket táplálok és oltok másokba is, hogy esetleg az egész világrend megváltozik. Hiszen akkor ez a hazai stratégia, amit ők, a társaim, megbecsült írók maguknak kiépítettek, hiábavaló volt, mert arra a rezignációra támaszkodott, hogy soha semmi sem fog megváltozni. Egy amerikai kollega azt mondta, hogy irigyel, mert időnként döntésre kényszerülök, ezzel szemben ő még sohasem döntött, nem szorul rá, a sors még nem hozott elébe súlyos választásokat. Aki dönt, az felnőtt, aki viszont csak alkalmazkodik, az még nem az. Válaszutak előtt fokozatosan megérzem, hogy mi a nekem való döntés, irtózom az elhamarkodástól, hagyom megérni, alszom rá egyet. Már minden elcsomagolva, ülök az ürességben, már minden perc luxusidő,
a puha hó ráfagyott az ablak előtti ágakra, finom kis roppanások kísérik
az odalent járók lépteit. Előző este a városi könyvtárban előadtam egy
monológot, a terem megtelt, hangzó irodalom, a szerző sok mindent megenged
magának, kaján és kacskaringós tirádába bocsátkozott alkotás és anarchizmus
metafizikus házasságáról. Tisztelettudó csönd volt a válasz, a hallgatóság
érezhette, hogy ez nem egészen ide illő szöveg, de követték a csapongásaimat
a mindenütt és mindig, itt és most uralkodó közhelyek sérelmére. Kalligaro
fogyasztói viszonyban van a hitekkel, vallásokkal, akarásokkal, olyanképpen,
mint a különböző nemzeti vendéglőkkel. Ugyanígy nézi a maga zsidóságát
is. Nem eszik minden szombaton sóletet. Helyesli, hogy a zsidók tudtak
alkalmazkodni a stockholmi szmokinghoz és a habuli köntöshöz, mivelhogy
nem a ruha teszi az embert, aki a különböző nemzeti viseletekben ugyanaz.
Át lehet mászni a hegyen, át lehet evezni a folyón, azok is emberek a hegyen
túl, a folyón túl. A szálloda reggeliző helyiségében Kalligaro ugyanazt
teszi, mint a többi földrész, a többi ország polgára, a büféasztalról ezt-azt
a tányérjára vesz, és a mellette levő székre tesz egy újságot. Előfordult
már, hogy a szombat beálltakor Kalligaro letört egy darab kalácsot, mézbe
mártotta és becsúsztatta a legkisebb gyerek kitátott szájába. Ki más lenne
a lelkiismerete, ha nem a felesége? Ünnepen a családfő bort iszik, gyertyalángot
szemlél, csapás most nincs, üdvözülés van, jó vacsora és vidámság is van
a hatalmas sors odvaiban.
Az a jó város, ahova visszavágyunk
Mivel lehet divatba hozni egy várost? Nagy pénzért szerződtetnek város-divattervezőt és felvirágoztatót. A neves divattervező egy évre jön, megtalálja a helyi megszállottakat és a törzshelyeiket, ábrándos-szélhámos reklámszakember, ráhibáz, hogy mit lehet méltatni és jó pénzért mutatni. Szervezünk önöknek egy három napos programot. Egy előre megjelölt régióban kiválasztjuk Európa kulturális fővárosát, amely abban az évben paradigmatikus, és amelyet akkor mindenki néz. A zsűri egyik, kissé lusta tagja vagyok, heten vagyunk, írók, művészek, professzorok egy buszban, kiszállunk, körülnézünk, beszállunk és megyünk tovább, az egymást váltó városokban a tartományi kormányfőtől a költőig mindenkit megtekintünk. Melyik város tud a saját sorsának az alanya lenni, és együttműködő szövetségben gondolkodni? Melyik tudja magát egy tényleges regionális hálózatba helyezni? Melyik lépett ki az európai és a világporondra? Hol tudnak erős egyéniségek megmaradni? Hova áramlanak a fiatal tehetségek? Hol a legélvezetesebbek az esték? A csúcspéldákat vagy a kínlódókat segítsük tovább? Kétoldalt a behavazott erdő. A százéves ipar holttesteiből a diadalmas művészet szállása lett, a szénmosó fekete kolosszusa után a megtisztult szellem gyászdala következik, kürtszóló, édes zengés csillámlik alá a magasból a roppant csarnokban, amelyben már csak zene van, ágyúöntés nincs. Angyalcsengettyűzést hallasz, és dől be sok ezer óvodás énekelve, és természetesen megkönnyeztetve a zsűri koros hírességeit, majd a régió polgármesterei tornagúlába rendeződve ránk kiáltanak: „Szerencse fel!”, a kövérek guggolnak, a nyurgák nyújtózkodnak, és mind szörnyen mosolyog. Áttáncol egy vékony lény a magasban a sóhajok hídján, ahol a foglyokat szállították a bíróságból a börtönbe, szökdöső mozdulatokkal, fekete selyembe öltözött lények futkosnak. Itt a városkút és a sarlós boldogasszony oszlopa között állt a tizennyolcadik században még az akasztófa és a pellengér. Most még belénk karolnak a miniszterek és a képviselők, kedvező döntésünk számukra újraválasztást eredményezhet, ma még fontosak vagyunk, és ezért kissé szégyelljük magunkat. De a lift magasba ragad, hogy szinte az égből nézhessünk alá a sűrű tájra, oldalunkon egy-egy miniszterrel, művésszel. Ha ők kapnák meg a címet, akkor hozzájuk menne a pénz. A városi nagyságoknak, a borászoknak és a pecsenyesütőknek kell a nagy szerep, a helység, ahol ők laknak, legyen egy évre, legalábbis Európa kulturális fővárosa. Ha már az ipar nem virágoztat, akkor talán a kultúra, mert húsz százalékos a munkanélküliség, és egy jobb állásra több száz jelentkező van, sokan lettek feleslegesek. Hiába kínálják magukat, eladnák mindenüket a hosszan dörgő tapsért, dicsérő sajtóvisszhangért, támogató szavazatokért vagy egy kis biztos állásért. Sok embert izgat a 2010. dátumhoz kötött halhatatlanság, a túlvilág megnyílása pontosan öt év múlva. Ez a kitüntetés és a vele járó csábos szubvenció kihúzná őket a sárból, úgyhogy a helyi bölcselő is besorakozik a lokálpatrióta dicsérőbrigádba, a szerződtetett intendáns pedig eleve garantáltan el van ragadtatva. Kandór főváros akar lenni, nemcsak az országé, hanem egész Európáé is. Mikor megtudták, hogy benne leszek a zsűriben, a versenyző városból különösen szívélyes meghívások bombáztak. Körutunk végeztével egy Kandori szállóban megvolt a búcsúvacsora, kicsit fáradt vagyok, ledőlök, vége a közszerepnek, holnap meglátogatom a barátaimat. Néztem az előadó mutatványosokat, akik mindent ígérnek és szépítenek, méltányoltam a kiállítást a halálról a halálmúzeumban, fényképek néznek rám, arcok két nappal a halál előtt, és két nappal utána. Amíg még élnek: a szemekben riadalom és remény, utána: jön a megnyugvás, az arcok lesimulnak, méltósággal eltávolodtak. A csukott szem besüpped, az ajak elvékonyodott, az arcra rásimult hús. Felirat a halálmúzeum kapuja fölött: Game over.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|