1 A nosztalgia kora ifjúságunkban hág tetőfokára
Be kell vallanom, kicsit idegesen kezdtem olvasni a Nemtudást. Mint amikor egy futballmeccs előtt nem a legtisztább lelkiismerettel kapcsoljuk be a tévét, hogy kedvenc csapatunknak drukkolhassunk, pedig a legkevésbé sem lehetünk meggyőződve arról, hogy érdemes rászánni az estét erre a játékra. Végül is annyi érdekesebb elfoglaltságot találhatnánk magunknak. Akár sétálhatnánk is egy jót szülővárosunkban, ahol már rég nem jártunk. Emlékezetünk ilyenkor olyan házak képét vetíti elénk, amelyek már nincsenek, vagy egész másképp néznek ki, magunk előtt látjuk a főutcát, ahol nem is olyan régen még lovas kocsik zötykölődtek. Ma ugyanez a hely napközben zajos sétálóutca, esténként pedig üzletsor; csak épp a könyvesbolt hiányzik a sarokról, ahol hosszú délutánokat töltöttem, olvasgatva a címeket és a szerzők nevét a könyvgerinceken.
Nincs meg az a könyvesbolt, nincsenek már azok a házak sem, amelyekre nincs jogom emlékezni, pedig most is magam előtt látom őket. Ilyen volt például a zsidó pék háza, amelyet 1939 szeptemberében rombolt le az első német bomba. A zsinagóga vagy a zsidó iskola, melynek növendékei állami ünnepeken a város utcáin masíroztak. Nem emlékezhetek erre, pedig magam előtt látom, valahányszor városom utcáit járom. És nem egy várost látok, hanem hármat: a valóságosat, azt, amelyet az emlékezetemben őrzök, és azt, amelyet olyan emberek történeteiből ismerek, akiknek csak az emléke maradt.
Annyiszor akartam már írni erről; szerettem volna, ha azok az emberek, akik majd’ száz éve éltek itt, megint a város utcáit járnák. Az író megengedheti magának a misztifikációt, hisz nem tart igényt arra, hogy történeti forrásnak tekintsék a könyvét; idejében figyelmeztet arra, hogy a hősei, még ha valós személyről mintázta is őket, inkább a fantázia szüleményei, nem pedig kivetített emlékképek. Az emlékezete nem formál jogot arra, hogy tudás legyen. Éppen hogy nem-tudás; nem az, ami volt, hanem amilyennek megőriztük az emlékezetünkben vagy amilyennek tűnik nekünk.
Tehát megengedhetném magamnak azt, hogy 1910. június 7-én játszódjon a regény, azon a napon, amikor a Lengyel Szocialista Párt vakmerő harcosa, Henryk Bartniak bombát vágott a cári rendőrség grodziski parancsnokához, Alekszandrov századoshoz. Az is a hatalmamban állna, hogy az illető ismerőse, a helyi szabadgondolkodó és istentagadó, Paweł Hulka-Laskowski ne máshová, mint Mikołaj Bojanek atya grodziski plébániájára rejtőzzön, mert ott talán nem tartóztatják le. Akár úgy is alakulhatnának az események, hogy a vallásról, a szocializmusról és a Lengyelország feltámadásával kapcsolatos kilátásokról folytatott éjszakai beszélgetésüket végighallgatná egy fiatal zsidó szabó, Abram Szulman (bár akkor még igazából nem is lakott Grodziskban, és még csak nyolcéves volt). Ezzel a beszélgetéssel – ha ugyan képes lennék kitalálni valami hihető ürügyet arra, hogy egy zsidónak miért kellene a katolikus plébánián töltenie az éjszakát – valamiképpen megfizetném adósságomat a szülővárosomnak, amelynek életem első húsz évéből maradt emlékképeim díszleteit köszönhetem.
Megírhatnám ezt a könyvet, talán meg is írom, de – eddig még legalábbis – nem írtam meg. Mert a szülővárosomba visszahívó honvágy, a csak mások történeteiből ismert múlt képzelt vonzereje – egyre gyengébb. Azt hinné az ember, ennek nem így kellene lennie, az idő múltával, ahogy egyre több év távolít el visszafordíthatatlanul Grodzisktól, még erősebben kellene visszavágynom oda. De pont fordítva van – meg kell érteni a nosztalgia matematikai paradoxonát: a nosztalgia kora ifjúságunkban hág tetőfokára, mikor még csak elenyésző időt éltünk meg –, magyarázza legújabb könyvében Kundera.

2 Hedonista egy átpolitizált világban: a Tréfa
Idegesen kezdtem olvasni, mert Kundera utolsó regényei, a Halhatatlanság, a Lassúság és az Azonosság különös módon hidegen hagytak. Kundera mindig ügyelt arra, hogy ne tarthassák elkötelezett írónak, ezért 1989, amikor – Bohumil Hrabal szavaival – valóra vált a hihetetlen, nyilván ilyen értelemben is felszabadító hatással volt rá. Megbukott a kommunizmus, Csehország visszaszerezte a függetlenségét, Közép-Európa visszakerült a világtérképekre. Kundera már nem maradt tovább hedonista egy minden képzeletet felülmúlóan átpolitizált világban. Most már nyugodtan lehetett csak „hedonista”. Sajnos miután véget ért az ideológia és a történelem szörnyetegével vívott küzdelme, a könyvei szokványosak, kisszerűek lettek. A Halhatatlanság, a Lassúság és az Azonosság című regényekben ábrázolt világ (már maga a címek monotóniája is unalmas) bántóan üres – de egyáltalán nem azért, mert ilyen a mai világ. Inkább Kundera fosztotta meg írásművészetét az egyik legnagyobb erényétől, amikor előre megfontolt szándékkal kiiktatta műveiből a történelmi és politikai utalásokat.
Négy évvel ezelőtt, amikor elolvastam az Azonosságot, feltettem magamnak a kérdést, mi elől menekül Milan Kundera – és vajon ezért okoznak-e csalódást az utolsó könyvei. Azt írtam akkor, hogy önmaga elől menekül – nem akart továbbra is cseh író maradni, aki képtelen szabadulni a jellegzetesen közép-európai kötöttségektől, mindig van valami elszámolnivalója a történelemmel, az ideológiával, saját elkötelezettségével. Egyszerűen író akart lenni. Természetesen nincs semmi rossz ebben a szándékban. Csak éppen Kundera, amikor egyszerűen író lett belőle, kevésbé érdekes szerzőnek bizonyult, mint amikor megpróbált megküzdeni a saját élettapasztalataival, amelyek nagyrészt közösek a nemzedékével. Olyan emberek tartoznak ide, akik meggyőződésből építették hazájukban a kommunizmust, majd könyörtelenül leszámoltak elkötelezettségükkel, élveboncolásnak vetették alá magukat. Kundera esetében ez bámulatos irodalmi eredményekkel járt.
Mert kezdetben volt a Tréfa, a csalódásról szóló könyv. Kundera első regényét legtöbben a sztálini idők nagyszerű irodalmi portréjának tartják, és valóban az is. De minél hosszabb idő választ el minket attól a korszaktól – és minél kevésbé érdekel minket –, annál jobban látszik, hogy a harminchatodik évében járó szerzőnek sokkal komolyabb ambíciói voltak. Még ha a leszámolás regénye is a Tréfa, akkor is sokkal nagyobb itt a tét: itt nem egy ideológiáról, hanem az egész életünkről van szó.
A könyv cselekménye 1965-ben, egyetlen májusi hétvégén, egy megnevezetlen dél-morva városban játszódik. Ez a morva-szlovákiai határvidék eredeti folklórjáról és érdekes népszokásairól híres, melyek közül a Királyok Lovaglása a legnépszerűbb. Vencel cseh király női ruhában szökött meg üldözői elől, a csodás megmenekülés emlékére minden évben álruhás lovasok kavalkádja járja a környéket, és hol egy üveg pálinkát, hol egy szál kolbászt kérnek a lakosoktól. E műparaszti maskarádé folyik az események hátterében, miközben lejátszódik a regényhősök drámája.
Mert erre a drámára rányomja bélyegét a mindent elcsúfító piti ócskaság. Az egyik legjobb jelenetben a főhős szombat reggel keres egy ilyenkor is nyitva tartó helyet, ahol megreggelizhet. Dühösen és éhesen nézi szülővárosát, s ekkor figyel fel valamire, tisztán látja, mint még soha, teljes lepusztultságát, nyomorát. Ennyi maradt a regényhősök ábrándjaiból, akik valaha szebb holnapról álmodtak.
Mindannyian negyven felé járnak, és úgy érzik, tönkrement az életük. Szeretnék megérteni, hol követtek el hibát, gondolataik rögeszmésen újra meg újra visszatérnek a fiatalságukhoz – egyesek nosztalgikusan, mások gyűlölettel. Amikor Csehszlovákiában átvették a hatalmat a kommunisták, Ludvík Jahn is közéjük tartozott. Hitt a szocializmus gyors diadalában, ugyanakkor volt valami gyengéje, ez pedig összeegyeztethetetlennek bizonyult az új hittel: nem veszítette el a humorérzékét. 1948 nyarán vicces képeslapot küldött egy lánynak, aki – ahelyett, hogy vele töltötte volna a szünidőt – pártiskolán képezte tovább magát: „Az optimizmus az emberiség ópiuma. Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!”
Aztán már úgy folytak az események, mint a tévedések vígjátékában – csakhogy ezúttal senkinek sem volt kedve nevetni. A képeslap Jahn kollégáinak kezébe került, és ez lett a legfőbb bizonyíték a „kirakatperében”, amelyet a moszkvai perek mintájára rendeztek neki. Ideológiai éberséget mutattak, leleplezték a soraik közé furakodó árulót. A büntetés – mennydörgött Jahn kollégája, Zemánek – nem lehet más: zárjuk ki a pártból, tanácsoljuk el az egyetemről.
Egyetlen diáktréfa elég volt ahhoz, hogy a vesztesek közt találja magát Jahn, ahelyett, hogy az „emberiség élcsapatában” meneteljen. Száz társa döntött így, egyhangúlag, kézfelemeléssel. Pár hónappal később a néphadsereg is kezdett érdeklődni iránta, persze mint osztályellenség, nem kaphatott fegyvert, bányában kellett dolgoznia. Hat éve ment rá.
Amikor megismerjük, a sors, miután ilyen gonosz tréfát űzött vele, most alkalmat kínál neki a bosszúra: találkozik vádlója, Pavel Zemánek feleségével, elhatározza, hogy elcsábítja, tönkreteszi a házasságukat.
Helena Zemánková rádióriporter, műsort készít a Királyok Lovaglásáról, ezért utazik Jahn szűkebb hazájába. Férjével ellentétben, aki mindig halad a korral – ezúttal a párt liberális frakciójához tartozik –, Helena nosztalgiával emlékszik vissza a sztálinizmusra. Úgy érzi, ő még mindig az a fiatal lány, aki népdalokat énekelt a május elsejei felvonulásokon. Nem is sejti, hogy Jahnt nem hervadó bájaival kápráztatta el, hanem a bosszúvágy mozgatja a férfit.
Jahn ifjúkori barátja, Jaroslav egész más okból vágyik vissza a régi időkbe. Akkor alapított népi zenekart, és bejárta vele a fél világot. De most, hogy divatba jött a big beat és a jazz, már a tizenéves fia is röhejesnek tartja a folklórt. A Királyok Lovaglására áldozta az életét, de erre már csak a párt propagandistáinak van szükségük.
A Tréfa nem olyan hatásos könyv, mint A lét elviselhetetlen könnyűsége, mégis megtalálható benne a regényíró Kundera minden kulcsfontosságú témája: a szex mint a szenvedés forrása (vagy legalábbis a bajok okozója); az ifjúság, amely inkább akar szörnyű, mint nevetséges lenni; az ideológia, amely több komolyságot ad az idiótáknak; az illúziók, amelyek elfedik előlünk a valóságot; a feledés, minden jó és rossz cselekedet sorsa; a célt tévesztő bosszú… Ez az 1967-ben megjelent regény (előtte két évig jegelték a cenzorok) 1968-ban a prágai tavasz egyik legnagyobb irodalmi eseménye lett, és úgy is olvasták hosszú éveken át, mint a kommunizmussal való leszámolást. Ugyanakkor a kommunizmus itt valójában csak szuggesztív háttér az emberiség legrégibb illúziójával való leszámoláshoz, mely szerint az életnek van értelme.

3 Milyen a kunderai regény? 
Amíg Kundera még reagált a recenziókra, és adott interjúkat (vagyis a nyolcvanas évek végéig), tiltakozott az ellen, hogy „leszámolásként” olvassák a regényeit. Nyilván nem akart Karel Čapek sorsára jutni, aki a háború előtt népszerű író volt Európában, de a háború után elfelejtették, mintha attól, hogy véget ért egy történelmi korszak, melynek mint próza- és drámaíró, esszéista jó szemű megfigyelője volt, már elavult, érdektelen lenne. Már a kommunizmus bukása előtt írt Halhatatlanságból (1990) is kiderül, hogy az írónak eszében sincs úgy megmaradni az utókor emlékezetében, mint a Szovjetunió által elnyomott közép-európai értelmiségiek heroldja. Mégis nagyon jellemző Kunderára ez a regény.
De milyen a kunderai regény? Maga a szerző így írt erről: „Sosem használtam arra a regényt, hogy társadalmi viszonyokat vázoljak föl, vagy ítéletet mondjak felettük. Igaz, a regény cselekményét nem lehet nem bekapcsolni a társadalmi (és politikai) kontextusba, de erre csak azért van szükség, hogy más fényben, ismeretlen nézőpontból mutathassuk be az emberi sorsot.”
1967-ben Antonín J. Liehm cseh újságíró készített egy beszélgetést Kunderával, melyben az író elmondja, milyen mély benyomást tett rá Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás című darabjának 1947-es brnói előadása. A sors szeszélyeinek kiszolgáltatott, de a választás szabadságával megajándékozott ember, aki felelős azért, hogy mihez kezd ezzel, felelős maga és mások előtt, akik ítéletet mondhatnak róla. Nem ilyenek mindkét regény hősei? A „sors szeszélyei” (a „véletlenek”) gyakran azoknak az ítéleteknek a következményei, amelyeket tetteinkről mondanak, a szándékainkat pedig rendszerint félreértik – cselekedeteink hány motívuma marad homályban előttünk? –, szóval nem könnyű „megbékélni a sorsunkkal”.
A Kundera-féle abszurdról beszélünk. Amikor ez az abszurd valamilyen „társadalmi (és politikai) kontextusban” fejeződik ki, akkor kapja azt a nevet, hogy „a történelem, amely tréfál”. A Tréfa hőse egy képeslapra írt vicc miatt szakad ki a kommunizmus napsugaras jövője felé törekedő évfolyamtársai köréből. Még ha antikommunista lenne, de ő vonulni akar a menettel! Egy hülye vicc fosztja meg attól a kiváltságtól, hogy egész életében szemellenzővel járjon.
Nyugodtabb a sors abszurduma, bármilyen hétköznapi, otthonos is, következményeit tekintve nem kevésbé súlyos. Csak éppen meg van fosztva attól a pátosztól, amelyet „a láncáról elszabadult történelem” ad életünk viszontagságainak. A mai Franciaországban játszódó Halhatatlanság egyik főszereplője nem kedvel egy bizonyos képviselőt. Tréfát akar űzni ezzel a politikussal, s ennek következtében meghal autóbalesetben egy nő, akit nem is ismer. 
Vádolhatjuk-e a haláláért, hisz nem került volna sor erre, ha nem következnek be sorra, akaratától függetlenül, bizonyos események – ezek ismeretlen emberek számos döntéséből következnek, akikről azt sem tudta, hogy a világon vannak? De ha tudhatná, hogy az az ártatlan tréfa valaki halálát okozta a dominóelv alapján, akkor sem érezné bűnösnek magát?
A Tréfa hősének kollégái, akik kézfeltartással penderítették ki a Történelem zárójelén túli világba, évekkel később pontosan a Történelemben kereshettek önigazolást. A Halhatatlanság hősének nincs ilyen alibije, de azzal sem vádolhatja senki, hogy bűnt követett el. A Véletlen a bűnös. Bárki is próbálná a nyakába varrni, nyugodtan mutogathatna másokra, és nehezen vitathatnánk az igazát. Mert tényleg mindig vannak mások.
A társadalmi-politikai kontextus, amelyről beszélt, lényegében nem más, mint az az évszázadokon végigvonuló, néha őrült tempóban rohanó találékony ravaszság, amellyel kölcsönösen pokollá tesszük egymás életét. A történelem – a mások, a pokol viszont mi vagyunk.
A láncra kötött történelem ma nem harap, nem vicsorog, nem liheg – csak ugat. Unalmas ez a monoton csaholás. Kundera négyszáz oldalas regénye is mintha unottságról árulkodna, de van ennek valami különös mellékíze: a melankólia. A Liehmmel készített beszélgetésben azt mondta az író: „Ha igaz az, hogy az ember önmagát teremti a történelemben, akkor a regény az az irodalmi műfaj, amely képes az embert ebben a minőségében a legteljesebben bemutatni. A stabilizált társadalom, amely mindig ugyanazokat a problémákat és helyzeteket termeli újra, az a társadalom, amely szinte észrevétlenül vonul végig a történelmen, regény nélkül is megvan.”

4 A regényíró nem prédikátor, lelki vezető, bíró vagy ügyész
Ez a gondolat tér vissza Kundera Elárult testamentumok című esszéjében. Egy korábbi könyve, A regény művészete mintájára ugyanilyen joggal kaphatta volna Az olvasás művészete címet is. „Egyetlen módszer van csak, amelynek segítségével megérthetjük Kafka regényeit: úgy olvasni őket, ahogyan egy regényt olvasunk.” Ez az írói útmutató lefegyverzően egyszerű, de ha alkalmazni próbáljuk a gyakorlatban, mindenképpen komoly nehézségekbe ütközünk – mert nem tanítják meg az iskolában, hogyan kell úgy olvasni a regényeket, ahogyan a regényeket olvassák. Kundera tisztában van ezzel, így az esszéje lényegében ábécéskönyv, segít megtanulni az olvasónak ezt a nehéz mesterséget.
E helyt nem térek el a tárgytól, ha megengedek magamnak egy személyes és elég szégyenletes vallomást, mert ebből kiderül, hogy ez a probléma, amelyet kétszázötven oldalas esszében tárgyal az író, aligha tekinthető látszólagosnak.
Franz Kafka az egyik kedvenc íróm – tényleg kedvenc, nemcsak fontos, jelentős, elismert –, de nem az első pillanattól fogva. Tizenéves koromban próbáltam először elolvasni A pert, de nem boldogultam vele. Később még kétszer megpróbáltam, de akkor sem ment. Végül negyedszerre sikerült, mivel épp akkor kerültem vallásilag hiperaktív korszakomba, s mint tudjuk, A per legkönnyebben Szent Péter kulcsaival vagy az utolsó ítélet tolvajkulcsával nyitható fel.
De csak akkor lettem Kafka lelkes híve, akkor került igazán közel hozzám az életműve, amikor elolvastam A kastélyt. Ezt a regényt, ellentétben A perrel, nem hálózzák be olyan sűrűn a legkülönbözőbb interpretációk, amelyeken igen nehezen tud keresztülvergődni egy átlagos műveltségű olvasó. Ezért lehet egyszerűen csak olvasni, pontosan úgy, ahogyan regényeket szokás.
És hogyan olvassák a regényeket? És mi a regény? Kundera szerint olyan terület, „ahol az erkölcsi ítélet fel van függesztve”. Ez azt jelenti, hogy a regényíró nem prédikátor, lelki vezető, bíró vagy ügyész – persze nem is védőügyvéd –, hanem olyan figura, aki alkalmat ad az olvasóinak arra, hogy beleéljék magukat ezekbe a szerepekbe. A többieket pedig – alighanem ők alkotják az olvasók legkisebb, s ugyanakkor leghűségesebb csoportját – beengedi „oda, ahol mindent szabad”. Tehát még azt is megtehetjük, hogy nem ítélkezünk.
Ez a képesség ma már eltűnőben van, Kundera szerint erről tanúskodik Salman Rushdie sorsa. Egyesek istenkáromlással vádolják a Sátáni versek szerzőjét, mások kiállnak mellette, megvédik a fanatikus imámoktól, hivatkozva a szólásszabadságra, hiszen ez azokat is megilleti, akik azt a vallást bírálják, amelyben nevelkedtek. A két csoportnak van egy közös tulajdonsága: híján vannak a humorérzéknek. Hisz Rushdie nem iszlám-ellenes regényt írt (ahogy Gombrowicz sem írt lengyel-ellenes regényeket), hanem egyszerűen regényt – ez pedig lényegét tekintve európai –, az iszlám szellemi és anyagi világának reáliáiba helyezve. Ő is ebben a világban nevelkedett. Ez más, mint a miénk, a regény itt importáru. Pontosan ezzel haragította magára Khomeinit, ezért mondott átkot rá – mert ez nem szokványos istenkáromlás, hanem százszor rosszabb annál. Rushdie muszlim olvasói rádöbbenhettek arra, hogy létezhet olyan terület, „ahol az erkölcsi ítélet fel van függesztve”, ahol mindent ki lehet gúnyolni. Nem azért ítélték halálra, mert meggyalázta a muszlimok hitét, hanem azért, mert muszlim létére regényt merészelt írni.
Miért olyan veszélyes ez a regény? Azt írja Kundera: „A nyugati társadalom megszokta, hogy az emberi jogok társadalmának mutatkozzék; csakhogy egy embernek, mielőtt jogai lehettek volna, egyénként kellett megjelennie, annak kellett tekintenie magát és annak kellett hogy tekintsék a többiek; ez nem történhetett volna meg az európai művészet hosszú gyakorlata és kiváltképp a regény gyakorlata nélkül, amely arra tanítja az olvasót, hogy legyen kíváncsi a másikra, és igyekezzék megérteni a saját igazságaitól eltérő igazságokat.”
Franciaországi emigrációjában Kundera nemegyszer sokkolta az európai olvasóközönséget azzal a kijelentéssel, hogy a kommunista világban leélt élet számos abszurdumának a szabad világban is megvan a maga megfelelője, s az egész mai világ, bár vasfüggöny választja ketté, ugyanarra tart. Húsz évvel azelőtt csehszlovák titkosrendőrök fölvették két ellenzéki magánbeszélgetését, aztán az anyagot leadták az állami rádióban. Ugyanebben az időszakban, egy nyugat-európai demokratikus országban az egyik újságban megjelent egy színésznő képe, amelyen épp meztelenül napozik az úszómedencéje mellett. A két esemény hatása ugyanaz: eltűnik a határ az intim szféra és aközött, amit hajlamosak vagyunk közszemlére tenni. A motiváció is hasonló: az szégyenlősködik, akinek van takargatnivalója, akit rajtakaptak valamin. Van bűnös, tehát bűnnek is lennie kell. Így kezdődik a per.
Rushdie vádlóit és védőit gyakran köti össze még valami azon kívül, hogy nincs érzékük a komikum és az irónia iránt: nem olvasták a regényét. Ugyanazok, akik kidobják a szemétbe a kommunizmust és a Szovjetuniót magasztaló írók, Majakovszkij és Aragon műveit, valamint a fasizmussal szimpatizáló Pound és Céline könyveit (vagy éppen helyeslik döntésüket), gyakran nem is veszik a fáradságot ahhoz, hogy elolvassák őket. Vagy úgy olvassák, mint a nyomozás aktáit.
Pedig mi, mai európaiak mindannyian Don Quijote köpönyegéből bújtunk elő. Csak ott van a baj, hogy ma már szinte senki sem olvas Cervantest – amúgy is kevesen olvasnak regényt (úgy, ahogy kell). Kiszorította a regényt a cselekmény zanzásított változata, amelyben elemi szinten elmagyarázzák, „miről szól”. Csak hát pont az a lényeg, hogy az a regény, amely méltó erre a névre, nem szól valamiről. Ő maga valami. Saját hangján beszél. El lehet mesélni, össze lehet foglalni, de a regény egyéni, belső hangját csak az hallja, aki elolvassa. Más megoldás nincs.
Hasonló a helyzet a zenehallgatással: lehet lemezről hallgatni, de igazából csak akkor szólal meg, ha ugyanabban a helyiségben vagyunk, ahol a zenészek. De ki jár ma már hangversenyterembe?
Mégis vannak még, akik hallgatnak zenét. Regényeket olvasnak. Kundera nekünk írta az esszéjét, akik megszerettük a regényt. Így is lehet közeledni a művészethez, ha tényleg meg tudjuk szeretni azt, ami túlnő rajtunk. Az a tény önmagában nem elég, hogy valaki vagy valami jobb, bölcsebb, nagyobb nálunk.
Kundera szerint ilyen mazochista élvezetet merített Max Brod a Kafkával és műveivel való kapcsolatából, és ez az álságos viszony meghamisította a művek és az írói sors értelmezését. Brodnak számos utánzója akadt, akik még mindig megnehezítik Kafka híveinek az önálló olvasást. Hemingway, Gombrowicz, Joyce, Sztravinszkij, Janáček és még sokan mások is büszkélkedhetnek hasonló Broddal. Mindenkinek megvan a maga Brodja. Kundera azt akarja, hogy mindenkinek legyen saját, hamisítatlan, igazi Kafkája, Rabelais-ja, Cervantese.
De mit is jelent valójában az, hogy „igazi Kafka”? Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy a Brod előtti Kafka, amelyet Kundera fedez fel nekünk, továbbra is „igazi Kafka” marad, nem pedig Kundera Kafkája? Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy a regény (valaha az európai kultúrára korlátozódott, ma a világkultúra része), melynek olvasására tanít minket Kundera, „igazi regény”? És egyáltalán, hogy tehetek fel ilyen gyerekes kérdéseket? Nos, pontosan Kundera esszéjét olvasva érezhetem feljogosítva magam erre: azt hiszem, ez volt a legfőbb szerzői szándék, pont azt akarta elérni, hogy az olvasó feltegye magának ezeket. Ezért írnak ábécéskönyveket – mint tudjuk, azokból tanulunk olvasni.

5 A lét elviselhetetlen könnyűsége
Amikor majd’ negyven éve Antonín J. Liehm megkérdezte Kunderától, mit gondol arról a feltevésről, hogy a kis nemzetek kultúrái legföljebb még pár nemzedéken át maradhatnak fenn, aztán beleolvadnak az egységes európai kultúrába, a Nevetséges szerelmek írója azt mondta: „Az író túlságosan kötődik az anyanyelvéhez ahhoz, hogy azonosulhasson ezzel a folyamattal. Tehát nem marad más hátra, mint olyan értékeket létrehozni, amelyek a lehető legigazságtalanabbnak állítják be ezt a folyamatot.”
Kundera minden bizonnyal elérte célját azon a napon, amikor megjelent a New York Review of Booksban Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája című esszéje. Itt állt elő a Tréfa szerzője azzal az akkor még egyáltalán nem magától értetődő tézissel, hogy az olyan országok is részei a Nyugatnak, mint Lengyelország, Csehország és Magyarország, csak a történelem szeszélyének tudható be az, hogy a szovjet birodalomhoz tartoznak.
Kundera akkoriban minimális esélyt sem látott arra, hogy a történelem e tévedése helyrehozható. Úgy tűnt, keményen tartják magukat az oroszok, a Nyugat meg nagyon jól elvan a legmesszebbre előretolt keleti nyúlványa nélkül. De a szerzőnek nem az volt a szándéka, hogy kiálljon a Gonosz Birodalma ellen keresztes hadjáratot hirdető Reagan elnök mellett, hanem a nyugati embereket akarta ráébreszteni arra, hogy Közép-Európa nélkül, amelynek Kafka, Hašek, Musil, Roth, Broch és Gombrowicz regényeit, Ionesco abszurd drámáit, a pszichoanalízist és a strukturalizmust köszönheti a világkultúra (a legnagyobb amerikai filmgyárak alapítóiról nem is beszélve) – maga a Nyugat sem lehet teljesen Nyugat.
Az ember még ma is kipirult arccal olvassa ezt a szöveget, akárcsak A lét elviselhetetlen könnyűsége szerzőjének leghíresebb regényeit. Neki köszönheti Prága, hogy 1989 után valósággal megrohanták a fiatal amerikaiak, akik a gyakorlatban akarták ellenőrizni a cseh író azon kijelentését, hogy Csehország fővárosa szexuális paradicsom volt (sokan közülük cseh nőt vettek feleségül). Prága hírneve a déli féltekére is átterjedt: amikor egy cseh újságíró megkérdezte Kylie Minogue popénekesnőt, mi jut eszébe Csehországról, azt felelte, Prága és Kundera regényei (amelyeket Michael Hutchence, egy népszerű ausztrál rockzenekar, az INXS vezetője ajánlott neki, aki pár éve öngyilkos lett).
Amikor Kundera 1984 tavaszán közölte ezt az esszéjét, még nem volt ekkora hírneve. Abban az évben robbant be A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyvével. Abban benne van minden, ami a nyolcvanas évek legnépszerűbb írójává tette – mégis nehéz lenne két szóban összefoglalni, miről is szól valójában ez a könyv. Egy házaspár történetét olvashatjuk, a főszereplő egy orvos, Tomáš és a felesége, Tereza. Tomáš a szexet tartja (bizonyos ideig) az egyetlen menedéknek, a szabadság oázisának a kommunista Csehszlovákiában. Ezért, bár szereti Terezát, hetente átlagosan háromszor csalja meg, s ez így megy nagyjából húsz évig, ez pedig összesítve lehet vagy háromezer félrelépés; több száz nővel kerül kapcsolatba, de csak egyetlen igaz barátnőt talál köztük, Sabinát.
Tereza tudja, hogy Tomáš megcsalja Sabinával, Sabina pedig tudja, hogy Tomáš sosem hagyja el Terezát. Tereza viszont nem tudja, ezért – bár a házaspárnak Csehszlovákia szovjet megszállása után sikerül kijutni Nyugatra, Tereza úgy dönt, hazatér, mert úgy gondolja, honfitársai közt a helye, akik éppolyan gyengék, ugyanúgy vesztesek, mint ő. Tomáš pedig megy utána, kitéve ezzel magát a megtorlás szokványos formáinak, amelyeket csehek ezrei szenvedtek el 1968 után, magát Kunderát is beleértve: elveszíti a munkáját, zaklatják, megfigyelik. Bármilyen mélyre süllyed, Tomáš élete alkonyán így is megtalálja végre az áhított nyugalmat Tereza mellett.
Ez nem hangzik sokkal okosabban, mint ha, mondjuk, megpróbálnánk összefoglalni a Casablancát – és pont ez a lényeg. Heidegger és Nietzsche rajongói élvezettel ízlelgethetik azokat a filozófiai gyümölcsöket, amelyekkel bestseller tortáját díszítgette Kundera; a politikatörténet iránt érdeklődőkre pedig felüdülésként hat az, hogy összekapcsolja Fukuyamát és Pittigrillit. Ebben a könyvben minden olvasó talál magának valamit – újabban Kínában is nagy népszerűségnek örvend.
Természetesen Kunderának sok kritikusa van, a legfőbb kifogásuk valahogy úgy foglalható össze, hogy ez a próza „nem elég” – nem elég korrekt politikailag, nem áll eléggé összhangban a történelmi igazsággal, nem elég magasröptű, nem elég bonyolult, és végül nem eléggé cseh. Kundera prózája pont attól ilyen egyedülálló, hogy nem más, csak próza. Az pedig, mint tudjuk, mindenekelőtt olvasásra való. A világ megjavításával és a történelmi-politikai neveléssel más műfajok foglalkoznak.
Ugyanakkor Kundera sikerében minden bizonnyal két irodalmon kívüli tény is közrejátszott, de ezekről évek óta makacsul hallgat a szerző: egykori kommunista elkötelezettsége, s ami ezzel jár, az az érzés, hogy kezében tartja a kormányrudat, irányt szabhat hazája történetének. A kommunista kurzus fatális tévedésnek bizonyult, 1968-ban kitépték a kezéből a kormányrudat a korábban általa is csodált oroszok (Kundera tizenhat éves korában Majakovszkij-fordítással kezdte irodalmi pályáját). Sok író gyűjtött hasonló tapasztalatokat, de Kundera, másoktól eltérően, nem kezdett regényeket írni a leszámolásról. Egyetemes érvényű léttapasztalatot látott a kommunizmusban, ez pedig egész biztosan több annál, hogy a muszkák ilyen formában ejtettek rabul néhány kis nemzetet (bár nehéz nem észrevenni Kundera esszéiben a szerző russzofóbiáját).
Ötvenöt éves volt, amikor megjelent a leghíresebb esszéje, Az elrabolt Nyugat. Az ezt megelőző évtizedet Franciaországban töltötte, előbb Rennes-ben, 1978-tól pedig Párizsban élt, a nagy hírű École des Hautes Études-ön adott elő. Közben öt könyve jelent meg Franciaországban, ezek közül csak az utolsót, A nevetés és felejtés könyvét írta emigrációban. Felfigyeltek rá a nyugati kritikusok, de magáról a szerzőről csak annyit tudtak, amennyit ő maga elmondott az interjúkban. Így például a Philip Rothtal készült beszélgetésben azt mesélte, hogy a sztálini időkben kirúgták az egyetemről, aztán abból élt, hogy jazzbandekben trombitált, harmincévesen lett író, 1975-ben távozott Csehszlovákiából, addig az „alig ismert” cseh értelmiségi életét élte.
Ennek az életrajznak nincs sok köze a valósághoz. Mondhatni, szerencsére. Nem kell átvilágítóbírónak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, milyen sokat köszönhetnek Kundera legjobb regényei a szerző valódi életpályájának.
1929-ben született Brnóban. Apja, Ludvík Kundera zongoraművész és zenetudós volt, 1948-tól a brnói Zenakadémia rektora. Ugyanebben az évben Milan Kundera belépett a kommunista pártba, és megkezdte tanulmányait a prágai Károly Egyetem bölcsészkarán, egy évvel később átment a híres filmművészeti főiskolára. A FAMU hallgatója lett, 1950-ben ideiglenesen kizárják a főiskoláról, és megszüntetik a párttagságát; mindez olyan körülmények között zajlott, ahogy a Tréfában leírta, de két évvel később, miután befejezte tanulmányait, már irodalmat adott elő a FAMU hallgatóinak.
1956-ban visszavették a pártba. Közben megjelent egy verseskötete (Az ember, széles kert, 1953) és egy poémája, Az utolsó május (1955), amely a Gestapo áldozatáról, Julius Fučík cseh kommunistáról szól. Míg a pályakezdő költő kötetén érződik, hogy szűkösnek találja a szocialista formát a szerző, aki őszintén szeretné meggyőzni az olvasót világnézete helyességéről, Az utolsó május kétségkívül egy opportunista műve; egy olyan intelligens ember, mint Kundera, egyszerűen nem írhatott le röhögés nélkül olyan sorokat a Szovjetunió doni iparvidékéről, hogy a hős itt, „mint egy csodakútban, belepillanthatott hazája jövőjébe”.
Az utolsó május valóban belépő volt Kundera számára a pártba, s ami ezzel jár, az akkori irodalmi establishmentbe. Kihasználta az esélyeket: a következő évtizedben újabb verseskötetet adott ki, a darabját pedig nagy sikerrel játszották egész Csehországban, könyvet írt Vladislav Vančura, egy kommunista prózaíró életművéről, akit – Fučíkhoz hasonlóan – szintén a Gestapo gyilkolt meg, kiadták Nevetséges szerelmek című elbeszéléskötetét, emlékezetes felszólalásai voltak a csehszlovák írószövetség közgyűlésein.
Egy ilyen emberről nehéz lenne azt állítani, hogy „alig ismert értelmiségi” volt. Valójában Kundera harmincöt éves korában nemzedéke vezéregyénisége volt. S amikor 1967-ben végre megjelent a Tréfa, Csehországban nem volt olyan ember, aki ne ismerte volna a nevét. Pontosan ilyen értelmiségiek voltak a prágai tavasz meghatározó figurái.
1963-ban jutott el Csehszlovákiába a megkésett olvadás, ekkor kezdték a pályájukat olyan szerzők, mint Bohumil Hrabal és Ladislav Fuks, sokan pedig ekkor szabadultak hosszú börtönévek után, mint például a katolikus költő, Jan Zahradníček. Jiří Menzel és Miloš Forman filmjei a legnagyobb fesztiválokon aratták diadalaikat; odahaza pedig kezdték kiadni az olyan, korábban betiltott szerzők műveit, mint Franz Kafka. Az írószövetség százezer példányban kiadott lapja, a Literární noviny néhány óra alatt eltűnt a kioszkokból. Ennek a kulturális forradalomnak előbb-utóbb ütköznie kellett a politikai reakcióval.
1967 nyarán, a csehszlovák írószövetség közgyűlésén csapott össze a két tábor. A tanácskozáson szinte kivétel nélkül csak párttag írók vettek részt, ők pedig hangosan kimondhatták azt, amit mások csak suttogtak: változások kellenek. Kundera ekkor a 19. századi „nemzetébresztők” példájára hivatkozott, akik több évszázad után támasztották fel a cseh irodalmi nyelvet. Hubert Gordon Schauer cseh publicistát emlegette, aki 1886-ban, még fiatalkorában feltette azt a szentségtörő kérdést, hogy egyáltalán érdemes volt-e fáradozni vele. Alkottak-e a csehek bármit is, ami igazolja nyelvük létezését?
E kissé furcsa kérdésfeltevésből kiindulva – hisz mégis miért pont a cseheknek kellene igazolniuk a létezésüket több száz más nemzet között? – Kundera érdekes következtetésekre jutott. Véleménye szerint a cseh íróknak, akik a saját bőrükön tapasztalhatták mind a nácizmust, mind a sztálinizmust, mint ahogy a parlamenti és a szocialista demokráciát is (az előbbit a háború előtt), meg kellene fogadniuk Jean-Paul Sartre tanácsát, aki 1963-ban Prágába látogatott, és megjövendölte, mi lesz a 20. század második felének nagy regénytémája: ki kell deríteni az igazságot a kommunizmus tapasztalatáról. Miután Sartre visszatért Párizsba, Kundera elkezdte írni a Tréfát.
A szovjet beavatkozás eltemette az emberarcú szocializmusba vetett reményeket. 1969 áprilisában hatalomra került Gustáv Husák, ezzel kezdetét vette a dicstelen „normalizáció”. Kundera ekkor még abban bízott, hogy nincs minden veszve; nem hagyta el az országot, ahonnan 1968-69 fordulóján százezer ember menekült el, és még 1968 decemberében, nagy feltűnést keltő vitájukban is szemére vetette Václav Havelnek burzsoá származását és helytelen (vagyis nem marxista) világnézetét. 1970-ben kizárták a pártból, és publikációs tilalommal sújtották; öt évvel később, mint Jan Vladislav cseh írótól tudjuk, a prágai francia nagykövetségen, egy fogadáson Kundera kijelentette: „Nem maradok itt ezen a trágyadombon”. És nem a követségre gondolt.
A többit már tudjuk: Franciaországban elért mindent; a nyolcvanas évek végén kezdett franciául írni, ezen a nyelven írta utolsó három regényét. Ma már – mint maga is állítja – Csehszlovákiában született francia író. Könyvei az egész világon megjelennek – kivéve Csehországot. Kundera ugyanis nem engedi senkinek lefordítani csehre a francia eredetit, neki pedig – mint mondja – nincs ideje erre.

6 a Nemtudás: „a betegnél nosztalgia-elégtelenség tapasztalható” 
Az elmúlt évtized végén írt Nemtudás kellemes meglepetés. Biztosan ez a legjobb Kundera három utolsó kisregénye közül. Nagyrészt azért, mert nem ad egyenes választ a kritikusoknak, akik a szemére vetik, hogy elszakad természetes írói közegétől – vonatkozik ez Csehországra és a cseh nyelvre, meg a nagybetűs Történelemre is.
Kundera regényeit összefoglalni nem csak azért kockázatos vállalkozás, mert maga a szerző int ettől, számtalanszor figyelmeztetve arra, hogy aki ilyet tesz, azt kasztrálni kellene. Még csak nem is az olvasókra kell tekintettel lennünk, akiknek nem ajánlatos elrontani a szórakozását – mert ha ismerik a korábbi regények cselekményét, akkor nem találnak semmi meglepőt az újban. Kundera regényeiben annyira hasonlók és kiszámíthatók a szereplők és a helyzetek, hogy sikerrel próbálkozhatunk a lokalizálásukkal, kideríthetjük, hol találkoztunk már velük, és kitalálhatjuk, ezúttal mi történik a hősökkel. Így például Josef a Nemtudásban a Búcsúkeringő hősére emlékeztet, aki 1968-ban hagyja el Csehországot, miután a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei bevonultak az országba. Josef vele ellentétes irányba utazik: több mint húszéves emigráció után tér vissza Csehországba. És már a párizsi repülőtéren találkozik Irenával, a cseh emigránssal, aki hozzá hasonlóan két évtizedes távollét után látogat szülőhazájába.
A hazájába? De hát igazából mit jelent ez? Egyiküknek sincs kedve visszatérni oda. Azért mennek, mert a környezetük bebeszéli nekik, hogy honvágyat kell érezniük ifjúkori hazájuk iránt. Josef viszont olyan ember, aki az író definíciója szerint már alkatilag sem alkalmas arra, hogy honvágyat érezzen: Ha orvos lennék, ezt írnám a kórlapjára: „a betegnél nosztalgia-elégtelenség tapasztalható”, A legfontosabb dolgokat csak azután élte át, hogy sikerült kijutnia Csehszlovákiából. Emlékezete nem lett kevésbé rosszindulatú, de mert mellőzte, nem engedte közel, hatalmának nem volt kiszolgáltatva. Ezért amikor pár nappal később, Prágában megint találkozik Irenával, mindketten megkönnyebbülnek, hogy végre beszélhetnek valakivel, akinek nem kell magyarázni a húsz éve hozott döntést, akivel szavak nélkül is értik egymást. Csak amikor az ágyban kötnek ki (ahogy az már Kunderánál szokás), akkor derül ki, hogy a szavak nélküli megértésük tévedés volt, a sors tragikomikus tréfája.
Van itt még ellenszenves anya (nem kevésbé ellenszenves, mint Tereza anyja A lét elviselhetetlen könnységében), hülye svéd (mind fent), fiatal lány, aki nagyon kér valamit a gyámjától (mint a Búcsúkeringőben). Változnak a szerepek: a svéd nem Irenába, hanem a nő anyjába szeret bele, a főhős lerázza a mostohalányát ahelyett, hogy vele töltené az éjszakát, mint a Búcsúkeringő hőse a barátja lányával, akinek évekkel azelőtt gondját viselte.
Nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy Kundera évek óta ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a kis csapattal tölti az idejét, mindig újabb szerepeket játszat velük, mint egy kis bábszínházban. Ebben nincs semmi kivetnivaló – ha kijön valami érdekes ebből a körbenjárásból. Nos, a Nemtudásban kijön. Mert ahogy a reflektor hol ezt, hol azt a szereplőt ragadja ki a színpad sötétjéből, Kundera is úgy fókuszál regényvilágának újabb meg újabb elemeire egymást követő műveiben. Ez untathatja az olvasót – engem legalábbis untatott az elmúlt években. De a Nemtudás a kunderai kirakósjáték különösen érdekes – és megdöbbentően aktuális – elemét helyezi előtérbe.
Mert mi is az a címben szereplő Nemtudás? Az olvasás első pillanataiban az a következtetés kínálkozik, hogy az az ignorancia, amelyet a saját bőrén tapasztal minden emigráns, ha hosszú évek után hazatér. A rokonok, ismerősök, sőt a régi barátok is olyannak látják emlékeikben, amilyen évekkel azelőtt volt, és azt várják tőle, hogy visszazökkenjen a régi kerékvágásba, és úgy táncoljon, ahogy ők fütyülnek neki – az emlékek kottájából. Arról nem tudnak semmit, mi történt vele ennyi év alatt, hogyan változott, ki lett belőle – és ez nem is érdekli őket. Még mindig az egyetemi évekből vagy különféle ivászatokról emlékeznek rá, azzal fárasztják, hogy felidézik a régi nagy sztorikat, amelyekre ő már sehogy sem tud visszaemlékezni, meg egyébként sincs hozzá kedve. Ők pontosan arra emlékeznek, amit neki már sikerült teljesen elfelejteni. Ugyanakkor az ő emlékezete – amely a külföldön leélt éveket őrzi – számukra teljesen ismeretlen és érdektelen. Még ha próbálnak is érdeklődést mutatni, udvariasságból, vagy akár teljesen őszintén, pár mondat után akkor is elakad a beszélgetés, mindannyiukat fárasztja. Mert hogy lehet elmondani pár perc alatt, egy évek óta nem használt nyelven, amely ma már idegennek hangzik, azt, amit a legnehezebb megfogalmazni – ki lett belőlünk. Különösen akkor, ha már nem vagyunk azok, akik egykor voltunk. Senki sem tagadja, hogy a korral változik a külsőnk, vannak, akik felismerhetetlenek lesznek, ha hosszú évekig nem láttuk őket. De sokkal nehezebb beismerni, hogy a személyiségünk is legalább annyira, vagy talán még jobban megváltozik.
Van ebben a könyvben egy nagyon jól sikerült jelenet, melyben a főhős hosszú évek után látja viszont régi barátját. Szeretné látni, ugyanakkor fél is ettől a találkozástól. Josef a „szabadságot választotta”, öreg barátja pedig nem hagyta el az országot. Hogy beszéljen vele, ha nem akarja megsérteni, hogyan védhetné meg a saját döntését, ha ugyanakkor a barátja döntését sem tartja értelmetlennek? Akadozik a beszélgetés, aztán egyszer csak – mint Karenin reinkarnációja A lét elviselhetetlen könnyűségéből – megjelenik a házigazda kutyája. Josefre támaszkodik a tappancsával, és ebben a zűrzavarban rögtön el is oszlik a feszültség. Pontosan úgy, mint a húsz évvel korábbi regény egyik jelenetében, amelyben Tereza visszatér Tomášhoz, és ebben az elviselhetetlen pillanatban, amikor egyikük sem tud mondani semmi értelmeset, Karenin a lábukhoz dörgölőzik, s ettől a helyzet teljesen szokványos, hétköznapi lesz, mintha nem történt volna semmi azóta, hogy utoljára dörgölőzhetett hozzájuk. Most is így történt, Josef belátja, hogy nem lesz semmiféle komoly beszélgetés, erre nincs is szükség, hisz nem ezért jött ide, csak látni akarta még egyszer utoljára az egyetlen barátját. És mint annak idején, el akart tölteni vele pár percet.
Nincs szükségünk az emlékezetre, nem kell az semmire. Az az emlékezet, amit megpróbálunk megosztani másokkal – akaratuk ellenére. S ahelyett, hogy közelebb hozna minket egymáshoz, minden jó szándékunk ellenére is inkább eltávolít egymástól. Azt próbálja bebeszélni nekünk, hogy azonosulnunk kellene valakivel, aki már rég nem azonos velünk, olyan ügyekkel, amelyekben már rég nem hiszünk, olyan emberekkel, akikhez igazából már nem köt semmi minket. Nem alakíthatjuk tudatosan az életünket, ha lemondunk a múlt ismeretéről. Aki viszont összetéveszti a tudást az emlékezettel, az hagyja, hogy a múlt irányítsa az életét; túszul ejtik a hamisítások, illúziók – a sajátjai és másokéi is. Mert az emlékezet nem ad semmi biztosat, nem ad nekünk semmilyen tudást. De hát honnan is adhatna, ha egyszer az emlékezet – nemtudás?

7  Ignorálni a történelmi emlékezetet
Ez minden, amit mondani akar nekünk Kundera az utolsó regényében? Nagyjából igen. De arról lehet megismerni a nagy formátumú írókat, hogy a könyveik kedvező kontextusok között új jelentésekkel gazdagodnak; többet lehet kiolvasni belőlük, mint amennyit akár maguk a szerzők kívánatosnak tartanának. Ugyanez a helyzet a Nemtudással. Kundera szerint ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk az emlékezetnek, akkor hagyjuk, hogy tévútra vezessen minket (pontosan ez történt Irenával, aki csak az ágyban vette észre, hogy Josef nem évek óta nem látott régi ismerős, hanem egy vadidegen ember). Ha hatalmas léggömbhöz hasonlítjuk az emlékezetet, amelyet közös erőfeszítéssel fújunk egyre nagyobbra minden pillanatban, akkor Kunderáról nyugodtan elmondhatjuk, hogy ügyesen kiszúrja, így ahogy oldalról oldalra haladunk előre, úgy távozik belőle sziszegve egyre több levegő. A betegségről felállított diagnózist és az ajánlott kezelési módot érdekes hozzászólásnak tekinthetjük egy teljesen aktuális vitában.
Milan Kunderának ugyanis zseniális megérzései vannak. 1999 őszén, amikor a Nemtudást írta izlandi házában – így dolgozik már tizenöt éve –, pár száz kilométerrel keletre egy másik nagy közép-európai író, Günter Grass vehette át Stockholmban az irodalmi Nobel-díjat, amelyet a kritikusok egybehangzó véleménye szerint a pár évtizeddel korábban írt Bádogdobért kapott. Akkor még nyilván álmukban sem gondolták volna a kritikusok, Grass-szal együtt, hogy alig három évvel később egész Németországot megrázza Ráklépésben című új regénye. Mint ahogy azt sem, hogy emlékezetünkbe idézve a Wilhelm Gustloff utasainak tragédiáját sok mindent visszahoz a múltból a németek emlékezetébe.
Pedig Németország csak az utolsó szem a revíziók láncolatában, amellyel még mindig fogva tart minket a 20. század. A múltról folytatott indulatos viták hevében léptünk be az új évszázadba, azzal az érzéssel, hogy egész nemzetek és országok történetét kell újraírni. S ha ezt nem tesszük meg mi, megteszik helyettünk mások, méghozzá számunkra elfogadhatatlan módon. Legalábbis ilyen kilátások vannak itt Közép-Európában, ahol épp olyan valószínű az, hogy megírják a térség történetét, összhangban a német, a cseh, a zsidó, a lengyel, az ukrán, a litván, a magyar, a szlovák, sőt a ruszin emlékezettel, mint az, hogy közösen emlékeznek meg minden, szülőföldjéről elűzött európairól. És nem az ignorancia itt a legfőbb akadály, hanem a túl sok emlék, melynek önjelölt őrzői átértelmezik a történelmet.
Szóval lehet, hogy ezért sem írtam meg a könyvemet a szülővárosomról, Grodziskról, ahol nyugodtan élhetne Hulka-Laskowski, a Švejk leendő fordítója, nem kellene menekülnie a merényletben megsérült Alekszandrov százados elől; Bojanek atya pedig, Mościcki köztársasági elnök leendő káplánja, vendégül látná a plébániáján Abram Szulmant, aki pár éve halt meg New Yorkban. Nem írtam meg ezt a könyvet, amelyben keveredne az igazság és a fikció, akárcsak az emlékképek és a kitalált események. Már túl nagy a konkurencia. De egyszer még talán megírom.

                PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu