Garaczi László:
TÉPÉSEK ÉS TAPADÁSOK  
(néhány dromológiai bekezdés)
 
„Az egyre növekvő sietség annak tünete, hogy a világ
lassan számokká változik.”        
(Ernst Jünger)

„Kapcsold a tizedik sebességet,
a speed az élet, a speed az élet”
         (Dr. Flash)

Grosics Gyula megdől derékból, int Buzánszkynak és Zakariásnak a sorfal miatt, a bíró sípol, Kenesei Krisztián nekifut, Grosics pupillájának összeszűkülni sincs ideje, egy villanás, az eredményjelző vált: Aranycsapat-Maiválogatott: 0-8. Mintha kimaradt volna egy másodperc, vagy elájult volna álltában? Végigverték a világot, és akkor ezek a mostaniak, a világranglista 66. helyéről, nem technikával, nem szervezettséggel, nem is kreativitással, hanem ezzel az eszelős rohanással… A félpályán megindul egy Dom- és -bi már a tizenhatosnál nyargal, vagy jön Puskás öcsi, gondolja, csel, odáig ér, hogy „cs…”, és volt labda, nincs labda, elvette Koplárovics.  
 

A sport ma nagyrészt a gyorsaságról szól (még a sakk is). A sport, mint a kultúra metaforája: a sebesség igézetében élő társadalom a mindig új rekordokat felállító sportban ismer önmagára. A bajnokok politikusokat és filmsztárokat megszégyenítő szuperhősök. És ha már a filmnél tartunk: John Wayne a koltjához nyúl, milliméterenként emeli a csövet a gonosz kovbojra, aki a lova körül matat a kocsma előtt, John lassan meghúzza a ravaszt, a golyó óvatosan kidugja fejét a csövön, mizújs, megint egy lókötő?, nekiveselkedik – na, ezalatt Tarantino lemészárolja a fél Vadnyugatot. Felgyorsult a filmek tempója, bár a videoklipek vágástechnikáját (egyelőre legalábbis) nem lehet egy az egyben a moziban alkalmazni, az eszelős tempó fárasztó, követhetetlen, unalmas. Tarantino és a többiek dinamikai váltásokkal pörgetnek, a lassú-gyors együttes dramaturgiájával, kontrasztokkal, vagyis időnként tényleg lassításban látjuk a golyó ballisztikus pályáját a csőtől a szívkamráig. 
 És: az emlékezet tehetetlensége: Kifulladásig, Szelíd motorosok - kik ezek? Őrjöngve vesztükbe zuhanó hősök vagy merengésre, lebzselésre hajlamos, belassult alakok, akiknek megalszik a tej a szájában?   
 

Kundera Lassúság című könyvét (ácsi, Milán) másfél óra alatt olvastam el. Nem csábított lassú, megfontolt olvasásra, hogy alaposan megrágjak, meghányjak-vessek minden mondatot. Befaltam a Lassúságot, bekebeleztem a lehető leggyorsabban. Arra emlékszem, hogy: „a lassúság foka egyenesen arányos az emlékezés intenzitásával, a gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával” De vajon fordítva nem igaz-e ez az állítás: a lassúság a felszínen evickél, a lendület a mélybe hasít. Azt is írja Kundera, hogy mikor túl sebesen zajlanak az események, senki sem lehet biztos semmiben, még önmagában sem. Vagyishogy a sebesség kioltja az Ént. 
Kérdés: kisodródik-e Schumacher, ha futam közben beugrik neki az „Achilleusz és a teknősbéka” feladvány? 
 

A világ első mozdonyát Puffing Billynek hívták, Pöfögő Vili (vagy Pipás Vili), békésen baktatva szenet húzott egy angliai bányászvárosban. 1829-től a vonatot utazásra is használják. 1841-ben megépül Magyarországon az első vasút a Budapest-Vác vonalon. (Új tudomány: dromológia: gyorsulástan.) Az utasok arról panaszkodnak, hogy nem érzik az út menti virágok illatát, helyette füst és korom tódul be az ablakon. A korabeli orvosok szerint a vonat kinetózist okoz; a kinetózis azaz gyorsasági betegség tünetei: szédülés, álmatlanság, feledékenység, reszkető végtagok, hányás, kilazuló fogak, megőszülés, impotencia, halál. 
 

A sebesség szédítővé a táj „csendjéhez” képest válik. Összezsugorítja, elvonja, megszünteti a teret, nem egyre gyorsabb járműveken, hanem a gyorsuló fejlődés mítoszán repülünk a jövő szárnyas hírnökeiként. Közben mintha az egészben lenne valami bornírt, csökött, idióta, önző; egy berlini ünnepségen az irodalmat támogató vasúti társaság elnöke úgy dicsérte a vasút fejlődését, hogy száz éve egy úton befejezhettél egy regényt, ma már csak egy verseskönyvet tudsz elolvasni ugyanazon az úton, holnap max egy újságot. 
 

A gyorsulásban-lassulásban üzemmódot vált az észlelés. Objektív és szubjektív idő: kronosz és tempus. Varázshegy. Idősűrítmények. Csáth: Ópium; egy tizennégy órás trip „egyenlő négyszáz generációnak nyolcezer éves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent.” Ha vigyázol az egészségedre, wellness és fitness és van egy jó dokid, „tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtam hajthatod fejed az örök megsemmisülés jeges párnájára.” 
 

Egy évszázaddal Pöfögő Vili után Albert Einstein azt mondja, hogy idő, mint olyan, nem létezik, minden fizikai struktúrának saját ideje van, ez az idő számít a struktúrán végbemenő összes fizikai, kémiai és biológiai változásban; a fénysebességet megközelítő vonat utasának néhány másodperce alatt peronon maradt ikertestvére számára évtizedek telnek el. Ha fénysebességgel tudnánk utazni, saját időnk eltűnne, nem öregednénk. A fényvonat utasai halhatatlanok. Fénnyé kell válni, és nuku halál. Egy kedves barátom, nevet nem mondok (Odorics), jógagyakorlatai során állítólag fényt eszik, ez lehet a megoldás? 
A fény másodpercenként 300 ezer km-t tesz meg, a leggyorsabb vonat óránként 300 km-t, vagyis 3 milliószorosára kellene a vonat sebességének nőnie. A Pöfögőtől a TGV-ig vagyis száz év alatt tízszeresére nőtt a vonat sebessége; ha a fejlődést állandó léptékűnek vesszük, 300 ezer év múlva elkészülhet a fényvonat. Azt már fél keréken kibírjuk. Beköszönt az általános halhatatlanság, pontosabban az útra kelők halhatatlansága, jaj, az otthonülőknek. Valami ilyesmit már hallottunk Kunderától is: a sebesség (szex, kox, exéírás a sebességről, satöbbix) mámorában a halál semmivé foszlik. Ki hitte volna, hogy a Pöfögő (vagy Sihuhu), ez a tüzet és füstöt okádó, csattogó fémszörnyeteg, valójában a fényes halhatatlanság előfutára. 
Vajon mikor az emberből fény lesz, megőrzi-e továbbra is társas jellegét, marad-e továbbra is tömegbázis, célközönség, emberanyag, szurkolótábor?    
       

Kunderáé mellett ismerünk egy másik Lassúság című irodalmi művet is, Báthori Csaba versét. Mennyi lassúság! (Plusz Bartis Attila: A nyugalom.) Báthori Lassúságára fajlagosan több időt fordítottam, mint Kunderáéra; jobbnak, mélyebbnek, pontosabbnak találtam, miközben nagyjából ugyanaz a véleménye a témáról. Azt írja: „Küllőit csak álltában mutatja a / kerék…”; és: „A lassúság a lelkiismeret / anyanyelve.” De tovább is megy: „a lassúság / az egyén, a száguldás a tömeg tebenned”. 
A pörgésben tehát nem csak egyszerűen eltűnünk, hanem feloldódunk a többiekben, egymásba veszünk. Talán épp ez a vonzó benne a „létfeledés” kéjén túl? Az eltűnők, a megsemmisülők misztikus uniója? A személytelen halhatatlanság közös orgiája? A partik táncoló derviseinek transza a semmin túli közös öröklétről szól? De hisz mindenki egyedül táncol. Igen, de ugyanarra a ritmusra, „God is a Dj”. 
 

A sötét jövendölések szerint a nagy rohanásnak sírás(ás) lesz a vége. Az utóbbi évek informatikai, hírközlési és genetikai robbanásának következtében nemcsak a tér és az idő, de az ember teljes hagyományos léte eltűnni látszik. A közlekedést felváltja a közvetítés, képek milliárdja zúdul ránk, kapkodod a fejed, túlterhelt, rezgő idegrostok, izzó szinapszispályák, a Föld egyetlen gigantikus és villódzó optikává válik, képpé és képnézővé lettünk, és ha elmarad a napi dózis, ha nem vagy „képben”, lemaradsz, lúzerré válsz; csömör és önvád osztályrészed. A világot elöntő erőszak is ennek a begyorsulásnak a következménye; a gyors simogatás neve: pofon, a sebesség durván, elnagyoltan viszonyul a dolgokhoz; a kicsi, a finom, a szemlélődés eltűnik az értékek és értelem nélküli hajszában. 
 

Félünk a csöndtől, félünk lassú, megfontolt választ adni, nem tudjuk kivonni magunkat az általános rohanás kényszere alól, a kattogó világidővel szinkronban a hadarás automatizmusába menekülünk, egymás szájából kapjuk ki a szót; a beszéd, a nyelv nem közelítés, hanem állandó megérkezés lesz, állandó most, talált, süllyedt, szópárbaj, sziporkák, csípőből tüzelünk mindenre, ami mozog, állandó röpte, magas labdák, lecsapások, a nyelv öngerjedése, kisülések, szikrák; dialógus helyett digitalizáció: jó poén, rossz poén; nincs téma, elmélyülés, a megfogalmazás pontossága, a körüljárás kedélye, nem hiszünk a nyelv világában, nem hiszünk a nyelv emlékezetében, csakis és kizárólag az előző mondatra következő leghatásosabb, leggyorsabb, legfrappánsabb következő mondatban. 
 

Tovább, hallgassuk még a katasztrofista duruzsolást. A sebesség: menekülés, a sebesség a kultúra bűntudata, e bűntudat a megvalósítatlan ideákról szól (szeretet, szolidaritás, egyenlőség, szabadság stb.), vagyis Auschwitzról és a profitba és bűnbe ájuló tudományról. Isten halálával megszűnik az értelmes cselekvés lehetősége, marad az intenzitás szédülete, a pogány mennyországok kajtatása. Egyre több dologgal találkozunk egyre kisebb idő alatt. A Föld már nem falu, csak egy hirdetőtábla, egy menetrend. Olyan gyorsan követik egymást a változások, hogy megszakad a kultúra folytonossága, a múlt kimegy a divatból, az emlékezés a vesztesek avítt szórakozása. A jelen a jövő első perceként érdekes; vágtatnak az érzékek, araszol a morál. És ezen az info-telematikus, techno-civilizációs pörgésen a New Age-es mammogás nem sokat módosított. 
A jövő káosszal és anarchiával terhes, újfajta, borzalmas pszichózisok vetik ránk magukat, a szétesés, az entrópia pestisei. A világ, mint egy bepörgő spirál, először a megfoghatóságát, a követhetőségét, az érzékelhetőségét veszti el, a sok (fel)szín a száguldásban szürkévé szálazódik, majd – mint egy fekete lyukba – nagy hisztivel, csikorgással és robajjal önmagába omlik.
 

Van-e erre az apokaliptikus jövendölésre adekvát válasz? Van-e kiút, magyarázat, esély? 
A technikai fejlődésre nem lehet nemet mondani, a többre, előbbre, jobbra vágyás, a változni akarás, a transzcenzus az ember lényegéhez tartozik, nem mondhatunk le önmagunkról, a jövőről, az ember felfedező lény, pionír, aki az ismeretlen meghódítására szakosodott. A gyorsuló idő frissességet jelent, tudáshalmozást, lendületet, a verseny, a játék, a jövőbe feledkezés örömét. 
Egyébként meg a mozgáskülönbségek együttese nem csak a társadalom, de a természet sajátsága is. Az univerzumnak, melynek porából vétettünk, lényege az iszonyatos sebességek és mozgásváltozások sűrűsége és komplexitása. „Az ősrobbanás középpontjától felfoghatatlan sebességgel száguldok a galaxissal, de nem ám egyenesen, hanem az x, az y és a z (és a nyílván görbe idő)tengelyen forgó szélrózsák valamennyi irányába. Mert pl. a Tejút is forog a tengelye körül, és a tengely is forog egy pontja körül (…) Aztán hasonló csavarokat csinálok a Föld Nap körüli keringésével, százezerrel. És (…) forgok közben a Földdel. (…) és befizetek az embercentrifugára a sörfesztiválon…” (Farkas Zsolt) 
 

Alkalmazkodnunk kell az új feltételekhez, humanizálnunk kell az új adottságokat, meg kell tanulni a pörgés mellett a leállás, az elvonás művészetét. A vágtatás mellett a fékezés vakmerőségére, a ritkán észlelt dolgok rögzítésére, a szemlélődés luxusára való képességet. Az állandó megérkezéssel szemben az állandó várakozás érzelmi aktivitásának előnyeit. Alvás és éberség mintájára megszokni nyugalom és iram változó dinamikáját. Kifáradás, erőre kapás, elernyedés, erőhalmozás, izgalom, meditáció, kisülés. Zsugorodás és terjeszkedés, mérték és mértéktelenség, pulzálás. Speedy Gonzales és Pató Pál a műtőasztalon. Futuristák mélymeditációban. Elán és Méla. Érteni a szangvinikus Villont, Kleistet, Sid Vicious-t, érteni Buddha, Thoreau, Tóth Árpád melankóliáját, a temperamentum különbségeit, kor és életkor változó tempóját. 
 

Életed egyharmadát alvással töltöd, a maradék idő nagy része szöszmötölés, merengés, tétovázás. Időzöl. A pörgés a hétvégi szórakozás néhány órája. Gondold meg: lassú vagy, mint a sár és a méz.
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu