Nemrégiben a Norvég Akadémia száz íróhoz fordult világszerte azzal az egyetlen kéréssel: Nevezze meg a legjobb regényt, amelyet Ön szerint valaha írtak.
 A száz megkeresettből ötvenen ezt válaszolták: Miguel de Cervantes Saavedrától a Don Quijote de la Mancha.
 Elég elsöprő fölény, figyelembe véve a többi befutót: Dosztojevszkij, Faulkner és García Márquez, ebben a sorrendben.
 Ennek a felmérésnek az eredménye felveti a longseller kontra bestseller érdekes kérdését. Természetesen nincs olyan válasz, amely minden esetre igaz volna: Miért veszik a bestsellert, miért marad tartós a longseller?
 A Don Quijote nagy bestseller volt, amikor 1605-ben először megjelent, és azóta is jól fogy, míg William Faulkner kifejezetten rosszul ment, ha a Fiam, Absolon! (1936) gyenge eladási adatait összevetjük az év igazi könyvsikerével, Hervey Allen Anthoy Adverse című könyvével, ezzel a szerelemről, háborúról és kereskedelemről szóló napóleoni családregénnyel.
 Ami azt jelenti, hogy ezekben az ügyekben nincs igazi fokmérő, akkor sem, ha az idő nemcsak eldönt, hanem meg is dönt mindent (mármint eladási rekordokat).
 Azt gondolhatnánk, hogy Cervantes összhangban volt  a saját korával, míg Stendhal tudatosan írt csupán „a boldog keveseknek” írt, életében nem volt valami kelendő, halála előtt érte az a kitüntetés, hogy Balzac elismerően nyilatkozott róla, és csak egy 20. századi kritikus, Henri Martineau erőfeszítéseinek köszönhetően foglalhatta el méltó helyét az irodalomban. 
 Néhány író nagy népszerűségre tesz szert, majd eltűnik örökre. Az elmúlt ötven év bestseller-listái, néhány még mindig eleven kivételtől eltekintve, halott könyvek komor temetői. Az időtállóság azonban nem elhatározás kérdése. Senki nem írhat úgy könyvet, hogy a halhatatlanságot célozza meg, mert azzal nem csak a nevetségesség veszélyének teszi ki magát, hanem a biztos halandóságnak is.
 Platón a helyére teszi a halhatatlanságot, amikor kijelenti, hogy az örökkévalóság mozgásban maga az idő, minthogy az örökkévalóság a megfagyott idő. William Blake pedig aztán igazán földközelbe hozza a dolgot: Az Örökkévalóság szerelmes az Idő gyermekeibe. [Babits Mihály fordítása]
Az Idő gyermekei.
Vehetnénk minden egyes eddig említett írót, és tanulságos kirándulást tehetnénk, hogy szemügyre vegyük, milyen viszonyban voltak azokkal az időkkel, amelyekben éltek. 
 Bármilyen varázslatos lehetne ez, annak kéne lennie, nem tudom, mennyit árulna el nekünk a könyvekről, amelyeket írtak, a képzeletükről, amely írásra késztette őket, a nyelvhasználatukról, kritikai hozzáállásukról az irodalom művészetéhez, és arról, hogy tudatában voltak-e egy nagyobb hagyományhoz való tartozásuknak, melyet Milan Kundera emleget a legutóbbi, A függöny című esszékötetében [magyarul Európa Kiadó 2005., ford. Réz Pál]: annak, hogy a regényíró nem annyira a hazájához vagy akár az anyanyelvéhez, mint inkább egy hagyományhoz tartozik, amelyben Rabelais, Cervantes, Sterne és Diderot ugyanannak a családnak a tagjai, és ez a család, ahogy Goethe szerette volna: a világirodalom, a Weltliteratur házában él, amelyet, ahogy Goethe mondja, minden író épít, függetlenül a nemzeti irodalmaktól, melyek – teszi hozzá – „többé már semmi fontosat nem képviselnek.”
 Ha ez igaz, akkor minden nagy irodalmi mű tartalmazza egyrészt a hagyományt, amelyből ered és amelyhez hozzátesz, ugyanakkor az újat alkotást is, amely épp annyira függ a megelőző hagyománytól, amennyire a hagyomány – ha továbbra is jó egészségnek akar örvendeni – az új alkotásoktól, melyek táplálják.
 Minthogy most volt a Don Quijote négyszázadik évfordulója, és mivel Cervantes könyvét tartom a  17. században fejlődésnek indult regény alapjának, engedjék meg, hogy ebben gyökereztessem meg az általam használt fogalmakat.
 Hagyomány és Alkotás.
 Cervantes egy olyan hagyományhoz tartozik, amelyről nem beszélhet. Ez Rotterdami Erasmus hagyománya, a korai spanyol reneszánsz vezércsillagáé, amelynek fáklyáját hamarosan elfújta az ellenreformáció hideg szele.
 A tridenti zsinat után az inkvizíció betiltotta Erasmust és a munkáit, hagyománya titkos örökséggé vált.
 Cervantest áthatja ez a tiltott filozófia. Erasmus össze akarta egyeztetni a Hitet és az Észt; nem csak a Hit dogmáit utasította el, hanem az Ész dogmáit is. Így hát Cervantesnek, aki a spanyol erazmisták tanítványa volt, titkolnia kellett szellemi hovatartozását. 
 A butaság dicsérete Don Quijote dicsérete, ahogy bekóborol egy erasmusi világot, ahol minden igazság gyanús, minden bizonytalanságban lebeg, minden adva van tehát ahhoz, hogy megszülessen a modern regény.
 Mivel Cervantes nem ismerheti be az erasmusi gondolatok felszabadító hatását, egy lépéssel tovább megy Erasmusnál: Rotterdam bölcsessége La Mancha butaságává válik, és a bölcsesség és a bizonytalanság frigyéből megszületik a regény a mai értelemben. A bizonytalanság kiváltságos tere, valóban.
 Bizonytalan hely: egy elfeledett falu Spanyolország egy eldugott tartományában.
Bizonytalan szerző: Ki írta ezt a könyvet? Cervantes? De Saavedra? Cide Hamete Benengeli? Egy névtelen mór írnok? Ginés de Pasamonte, az álarcos kötéltáncos, aki Pedro mesternek, a bábosnak adja ki magát? A szerző hiánya alig leplezi a tekintélytisztelet hiányát.
Bizonytalan nevek: Don Quijote valójában egy Alonso Quijano nevű elszegényedett hidalgó – vagy Quijada? – vagy talán Quezada?
Vagy éppen fordítva: Az elszegényedett földesúr tényleg a bátor kóborlovag, egy lecsúszott Cid, egy lefokozott Cortez?
Mi is a név? A Don Quijote regénynek a neveket illetően labilis, onomasztikus bizonytalansága aláássa a lineáris olvasás minden magabiztosságát. Dulcinea nem más, mint Aldonza, a bajba jutott kisasszonyok királynőkké és hercegkisasszonyokká válnak,  rozzant gebéket bátor hadiménnek néznek, írástudatlan földesurakból kormányzók lesznek.
Don Quijote képzeletbeli ellenségeinek extravagáns neve van – például a garamanták királya, a felgyürkőzött Pentapolín –, tehát a valóságos ellenségeinek is az kell: a bakkalaureus Sansón Carrascót Tükrös Lovagnak kell hívni, hogy beléphessen Quijote onomasztikus világába. És maga Don Quijote, Quijada… vagy Quijano… vagy Queasada… földjének birtokosa teljes harci díszben lép be a neveknek ebbe a  karneváljába: ő lesz a Búsképű Lovag vagy az Oroszlános Lovag, vagy Quijotiz, amikor idilli hangulatban van, vagy a nevetséges Don Azote, [korbács] az útmenti fogadóban, vagy a kigúnyolt Don Jigote [vagdalt hús] a Herceg palotájában.*
 Helyek, nevek, szerzőség – minden bizonytalan a Don Quijotéban. És ezt a bizonytalanságot csak fokozza a Cervantes által elszabadított nagy demokratikus forradalom, a regénynek mint köz-helynek létrehozása, lieu commun, lugar común  lesz belőle, azaz városi találkozóhely, a központi plaza, a polyforum, public square,  köztér,  ahol mindenkinek joga van hallatni a hangját, de senkinek sem kizárólagos a joga ahhoz, hogy beszéljen.
 A regényírásnak ebből az alkotói elvéből Cervantesnél az lesz, amit Claudio Guillén a műfajok dialógusának nevez. Mind összetalálkoznak a Don Quijote nyitott terében.
 Itt a pikareszk – Sancho Panza – az eposzival – Don Quijotével – társalog. Lazarillo de Tormest bemutatják Amadís de Gaulának.
 Itt megtörik az elbeszélés linearitása, körülzárja, előre vagy hátra pörgeti a mese a mesében, megszakítja a pásztori közjáték majd az udvari szerelem regénye, a mór és bizánci történetek szálai, mind beleszőve egy regény kárpitjába, mely végül egyszerre kínálkozik saját verbális univerzumának azonosságában és másságában.
 Cervantes előtt a narráció kimerülhetett a múlt – az eposz – vagy a jelen – a pikareszk – egyetlen olvasatában.
 Cervantes összeolvasztja a múltat és a jövőt, kritikai folyamattá változtatva a regényt, amely először azt feltételezi, hogy egy könyvet olvasunk egy emberről, aki könyveket olvas, majd egy könyvvé válik egy olyan emberről, aki tudja, hogy olvassák.*
 Amikor Don Quijote belép a barcelonai könyvnyomtató műhelybe, és meglátja, hogy amit éppen nyomtatnak, az a saját könyve – El ingenioso hidalgo Don Quijote de La Mancha –, hirtelen bekerülünk az olvasóknak egy valóban új világába, egy olyan világba, ahol mindenki számára elérhető az olvasás, nem csupán egy kis – vallási, politikai vagy társadalmi – hatalmi kör számára.
 Mind a szerzőség, mind az olvasóság megsokszorozódása által Cervantes korától a miénkig a regény demokratikus eszközzé vált, a választás, az én, a világ, és az önmagam és mások, az én és te, a mi és ők közötti viszony eltérő értelmezéseinek terévé.
 A vallás dogmatikus. A politika ideologikus. Az Ész logikus kell hogy legyen. Az irodalom kiváltsága, hogy többértelmű lehet.
 A kétségesség egy regényben talán egyik módja annak, hogy értésünkre adja, hogy mivel a szerzőség (és így a autoritás) kétes és sokféleképpen magyarázható, így van ez magával a világgal is.
 A valóság nem stabil, hanem változékony.
 Csak úgy közelíthetünk a valósághoz, ha nem teszünk úgy, mintha egyszer s mindenkorra meg akarnánk határozni.
 Egy regény által kínált részigazságok védőbástyát alkotnak a dogmatikus megállapításokkal szemben. Ha politikailag erőtlennek és jelentéktelennek tartják az írókat, miért üldözik őket a totalitárius rezsimek, mintha ténylegesen számítanának?
 Ez az ellentmondás leleplezi a politika igazi természetét az irodalomhoz képest. A vonatkoztatási pont a polis, a város, a polgárok alakuló, mégis állandó közössége, nem pedig az autoritas, a múlandó hatalmak, melyek lényegében átmenetiek, bár gőgösen örökkévalónak hiszik magukat.
 Kafka fikciói egy olyan hatalmat írnak le, amelyet önnön fikciója tesz hatalmassá. A hatalom csupán egy képzet, amely, mint a Kastély hatóságai, a kastélyon kívüliek képzeletéből meríti az erejét. Amikor ez a képzelet többé már nem ruházza fel hatalommal a hatalmat, a Császár meztelenül jelenik meg, a hatalommal nem bíró írót pedig, aki erre rámutat, száműzetésbe küldik, koncentrációs táborba vagy a máglyára, miközben a Császár szabói összeöltik új ruháját.
 Ha tehát lehet politikai ereje az írásnak, az kivételes. Úgynevezett „normális” körülmények között egy írónak alig van politikai jelentősége, ha egyáltalán. Persze állampolgárként válhat politikailag releváns tényezővé. Mégis az ő bír a legnagyobb politikai jelentőséggel, amennyiben nyújtani tudja a városnak – ha mégoly csendesen, mégoly megkésve és mégoly közvetve is – a személyeset és a kollektívet egyesítő  nélkülözhetetlen értékeket:
 szavakat és képzeletet
 nyelvet és emlékezetet
 beszédet és célokat.
A fikció tehát, Rabelais-től és Cervantestől Grassig és Goytisoloig és Gordimerig egy másik módja az igazság megkérdőjelezésének, miközben az igazsűgra törekszünk egy hazugság paradoxonán keresztül.
 Ezt a hazugságot nevezhetjük a képzeletnek. Láthatjuk egy párhuzamos valóságnak is. Tekinthetjük úgy is, mint annak kritikus tükrét, ami a konvenció világában igazságnak számít. 
 Mindenképpen felállítja a létezés egy második univerzumát, ahol Don Quijoténak és Heathclifnek és Emma Bovarynak nagyobb, és nem kevésbé fontos a realitása, mint a futólag látott, azután elfelejtett polgárok seregének, akikkel dolgunk van. Sőt, Don Quijote vagy Bovaryné rávilágít, súlyt és jelenlétet ad hétköznapi ismerőseink erényeinek és hibáinak, illékony személyiségének.
 Talán ami Ahab és Pedro Páramo és Effie Briest birtokában van, az a férfiak és nők nagy, dicsőséges és halandó személyiségének élő emlékezete, amit mi elfelejtünk, amit apáink ismertek és a nagyszüleink előre láttak.
 A Don Quijotében, írta Dosztojevszkij, az igazságot egy hazugság menti meg.    
 Cervantesszel a regény igazolja a megszületéshez való jogát  mint olyan hazugság, amely az igazság alapja. Hiszen a fikció közegén keresztül a regényíró próbára teszi az észt. A fikció kitalálja azt, ami a világból hiányzik, amit a világ elfelejtett, amit megvalósítani remél, de talán sosem érhet el.
 A fikció ily módon a világ elsajátításának eszköze, megadva a világnak a színt, zamatot, érzést, álmokat, ébrenlétet, állhatatosságot, és még azt a lusta nyugalmat is, amelyre szüksége van ahhoz, hogy tovább tudjon létezni.
 Merülj el önmagadba, és fedezd fel a világot, mondja nekünk a regényíró.
 De azt is mondja, hogy merülj bele a világba, és fedezd fel önmagad.
 A második világháború előtti sötét időkben Thomas Man a Don Quijotéval kelt át az Atlanti óceánon, életmentőnek tekintette a haláltusáját vívó Európa láttán.
 És már korábban, az első világháború közeledtével Franz Kafka is rájött, hogy Don Quijote Sancho Panza nagyszerű találmánya, aki ezáltal szabad emberként szegődhetett a kóborlovag kalandjai nyomába, nem ártva vele senkinek.  
 És végül a Pierre Menard, a Don Quijote szerzője című írásában Jorge Louis Borges azt állítja, hogy elegendő szóról szóra újra leírni Cervantes regényét, csak egy másik korban és más célból ahhoz, hogy újraalkossuk.
 Egy másik korban.
 Cervantes a saját korában élt: az utolsó Habsburgok, III. Fülöp és a pénz elértéktelenedésének dekadens Spanyolországában, ahol a szorgos zsidó és arab lakosság fokozatos kiűzésének következtében összeomlott a gazdaság, a zsidó vagy mór származás eltitkolásának kényszere a törékeny álarcok társadalmához vezetett, nem akadt elég hatékony hivatalnok a nagy kiterjedésű birodalom kézben tartásához, és az Indiák aranya és ezüstje Észak-Európa kereskedelmi központjaiba áramlott. Csavargók és koldusok, hamis gesztusok, kegyetlen arisztokraták, lepusztult utak, ütött-kopott fogadók Spanyolországában, tönkrement nagyurakéban, akik egy másik, élénkebb korban meghódíthatták volna Mexikót, és a Karib-tengeren hajózhattak volna, és elvihették volna az első egyetemeket és az első nyomdagépeket az Újvilágba: Spanyolország mesés energiáit Amerika felfedezésébe.
 Cervantes és a spanyol Aranykor többi nagy írója valóban azt bizonyítja, hogy az irodalom meg tudja adni a társadalomnak azt, amit a történelem kiszipolyozott belőle.
 – Hol vannak a tavalyi madarak? – sóhajt fel Don Quijote a halálos ágyán.
 Meghaltak és ki vannak tömve, ezért kell, hogy Don Quijote adja meg a regényének a sas új erőre kapott röptét, az albatrosz kiterjesztett szárnyait.
 Ahogy Cervantes kora elsilányult társadalmára a kritikus képzelet diadalával reagált, úgy nekünk is egy elsilányult társadalommal kell szembenéznünk, és reflektálnunk kell rá, ahogy beszivárog az életünkbe, körülvesz minket, sőt örökösen arra kárhoztat, hogy a történelem alakulására az irodalom szenvedélyével kelljen válaszolnunk. Tudatában vagyunk annak a veszélynek, hogy a humánus szempontok lekerülnek a napirendről a 21. század kezdetén.
A katonai kiadások messze meghaladják az egészségügyre, oktatásra és
felzárkóztatásra fordított összegeket.
 A nők, az idősek, a fiatalok sürgető igényei a véletlenre vannak bízva.
 Egyre szaporodnak a természet elleni vétségek. A mennyben, írta Borges, a megőrzés és a teremtés szinonimák. A Földön ellenségekké váltak.
 A terror eredendő okaival továbbra sem foglalkozik senki. A terrorra nem lehet terrorral válaszolni, inkább több intelligenciával, demokratikus kormányzással és társadalmi-gazdasági fejlesztéssel, és a kulturális identitás erősítésével azokban az országokban, amelyek hosszú ideig éltek zsarnoki és gyarmati elnyomás alatt.
 A kritikus kitartással/állhatatosság (?) és áldozatok árán elért nemzetközi értékeket – az emberi jogokat, a diplomáciai megoldásokat, a multilateralizmust, a jogelvűséget – semmibe veszi az unilaterális vakbuzgalom, a preventív háború és „a megromlás előtt járó kevélység”.
 Ezeket a tényeket sokszor passzív belenyugvással vesszük tudomásul. Vannak, akik szerint a lehetséges világok legjobbikában élünk, mert azt mondták nekik, hogy a legszükségesebb elérhetetlen. 
 Másfelől viszont ránk tör a heves, bár passzív félelem a közelgő Apokalipszistől, amikor, ahogy Goethe írta, Isten már nem szereti a teremtményeit, ezért kénytelen mindent elpusztítani és elölről kezdeni.
 A tér megadta magát. A képnek köszönhetően mindenhol azonnal ott lehetünk.
 Az idő viszont szétmállott, képekre töredezett, és fennáll a veszély, hogy megfosszanak bennünket a múlt elképzelésétől és a jövő emlékétől.
 Hipnotikus képek rabszolgáivá válhatunk, melyeket nem magunk választottunk.
 Vidám robotokká változhatunk, akik halálra szórakozzák magunkat.
 Úgy vélem, ezek tények arra kell hogy késztessenek minket, hogy hangsúlyozzuk, a nyelv a kultúra alapja, a tapasztalat kapuja, a képzelet mennyezete, az emlékezet pincéje, a szerelem hálókamrája, és mindenekelőtt, nyitott ablak a kétely, a bizonytalanság és megkérdőjelezés levegőjére.
 Minden nagy regényben egy emberi vállalkozást vélek fölfedezni – nevezzük bár szerelemnek, szabadságnak, igazságnak –, mely arra szólít fel minket, hogy életre keltsük, megvalósítsuk, még ha tudjuk is, hogy kudarcra van ítélve.
 Quijote tudja, hogy kudarcot fog vallani, ahogy tudja Goriot apó és Anna Karenina és Miskin herceg is. De csak ha tudatában vannak – kimondva vagy kimondatlanul – ennek a kudarcnak, akkor mentik meg, és segíthetnek nekünk is megmenteni magának az életnek a természetét, az emberi létet és értékeit, ahogy azt az emberiség minden korszaka, fajtája, családja megélte és igényelte  és emlékezetében őrizte, anélkül hogy  elidegenítette volna őket mindettől a végtelen, garantált haladás és boldogság illúziója.
 A múlt század tapasztalatai után nem hagyhatjuk figyelmen kívül a boldogság és haladás alóli tragikus kivételeket, amelyekkel az emberiség folyton szembetalálja magát. 
 A Megszületik augusztusban című regényében William Faulkner két eltérő karaktert állít szembe és fog át: az érett, nimfomániás Joanna Burdent és fiatal, fekete szeretőjét, Joe Christmast.
 Christmas a szabadság embere. De tudja, hogy a szabadsága korlátozott, sőt prométheuszi. Olyannak érzi magát, mint egy sas, keménynek, erősnek, könyörtelennek, magának valónak. Ez az érzés azonban elmúlik, és akkor rájön, hogy a bőre a börtöne. Joanna Burden, Joe testének birtokában kész elítélni magát, de nem örökre, és nem azonnal, majd egy kicsit később:
 – Ne akard, hogy imádkozzak, Istenem – könyörög. –  Hadd ítéljem el én magamat, de adj még egy kis időt.
 Ez csak kettő az olyan faulkneri szereplők közül, akik a szerelemben felfedezik a szabadság és a sors tragikus természetét. Faulknernél tudni lehet, hogy képesek vagyunk ellenállni, azt is jelenti, hogy – bizonyos pillanatokban – képesek vagyunk győzni is.
 Azért emelem ki ezt a tragikus és időtálló igazságot Faulknernél, mert lényegesnek találom a regény minden szívdobbanásában: A szabadság tragikus, mert egyszerre van tudatában szükségességének és határainak.
 „Nem remélek győzelmet”, írja Kafka. „A küzdelem önmagában nem boldogít, csak amennyiben ez az egyetlen dolog, amit tehetek… Több örömet találok benne, mint a valóságban… Lehet, hogy végül ebbe pusztulok bele – nem a küzdelembe, hanem a küzdés örömébe.”
 „A fájdalom és a semmi közül a fájdalmat választom” – szól Faulkner híres mondása, hozzátéve: „Az ember diadalmaskodik.”
 És talán nem ez a regény igazsága?
 Az emberiség diadalmaskodik, és azért diadalmaskodik, mert a regény minden történelmi sorscsapás ellenére azt mondja nekünk, hogy a művészet feltámasztja bennünk a történelem rohanása által semmibe vett  életet.
 Az irodalom valósággá teszi azt, amit a történelem elfelejtett. És mivel a történelem az, ami volt, az irodalom azt nyújtja, ami nem mindig volt a történelem Ezért nem leszünk soha tanúi – egy univerzális katasztrófát leszámítva – a történelem végének. 
 Vessük hát össze Franz Kafka és William Faulkner szavait a történelem végéről és a civilizációk összecsapásáról szóló sületlenségekkel.
 Én spanyol nyelvű íróként beszélek, egy olyan kontinensről, amely ibér, indián és mesztic, fekete és mulatt, atlanti és csendes-óceáni, mediterrán és karibi, keresztény, arab és zsidó, görög és latin.
 Ha hű akarok maradni a saját kultúrám teljesítményeihez és legfőképpen céljaihoz, képességeihez és lehetőségeihez, nem fogadhatom el, hogy a civilizációk összecsapásában élünk, mert mindaz, amit megidéztem, az enyém, nem csapnak össze, hanem diskurálnak, beszélgetnek egymással, vitatkoznak, hogy megértessék, hogy a lelkem mélyén hirdessék a diadalittasság és a búskomorság relativitását; hogy megkíséreljék feltámasztani azt, ami soha nem halt ki belőlem egészen, bár visszaszorult – ősi indián és iszlám kultúráimat –, és megerősíteni azt, ami időtállónak hiszi magát –  lényem nyugati, keresztény vonásait, jelenlegi alkalmasságukon túlmenően, és ünnepeljük mindezek találkozóhelyét, a beszéd és gondolkodás és emlékezet és képzelet helyét, amit mindannyian magukban hordozunk, és ami elvárja tőlünk, hogy részt vegyünk ebben a párbeszédben és tagadjuk a történelem végét.
 Hiszen hogyan is érhetne véget a történelem, amíg nem mondtuk ki az utolsó szót?
             (Elhangzott az V. Nemzetközi Irodalmi Fesztivál megnyitóbeszédeként Berlinben, 2005. szeptember 6-án)
    

      VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
 

CERVANTES SAAVEDRA Miguel de 
Don Quijote
Európa, 2005

Győri Vilmos fordítását átdolgozta Benyhe János
A verseket Somlyó György fordította
Greciai Amadís a Lángkardú lovag

Alifanfarón, ama hatalmas császár, a nagy Trapobana sziget uralkodója; ezt a másikat pedig, amely hátunk mögül nyomul előre, 
ellensége, a garamanták királya, a felgyürkőzött Pentapolín, aki azért kapta nevét, mert mindig meztelen jobb karral ront a csatába. 
- Az a lovag, kit amott látsz sárga fegyverzetben, s ki pajzsán egy kisasszony lábaihoz boruló koronás oroszlánt visel címerül, a hős Laurcalco, Ezüsthíd örökös ura; az a másik, az aranyvirágokkal, kinek pajzsán három ezüst korona van kék mezőben, a félelmetes Micocolembro, Quoricia nagyhercege; az a másik tagbaszakadt óriás, tőle jobbra, a soha meg nem rettenő Brandabarbán de Boliche, a három Arábia ura, kígyóbőrbe öltözik, s pajzs gyanánt egy ajtót hord, hír szerint ama templom ajtainak egyikét, melyet Sámson döntött romba, midőn saját halála árán vett bosszút ellenségein. Most azonban fordítsd tekintetedet a másik oldalra, s ott fogod látni a hadsereg élén a mindig győztes és soha le nem győzött Timonel de Carcajonát, Új-Bizcaya hercegét; páncélöltönye négyszínű: kék, zöld, fehér és sárga, pajzsán pedig bíborszín mezőben arany macskát visel ezzel a felírással: Miau; ez kedvese nevének kezdő szótagja, aki, mint mondják, a páratlan Miaulina, Algarbe hercegének, Alfeniquénnek leánya. Amaz, a hatalmas mén hátán, a hófehér fegyverzetben, a fehér címertelen pajzzsal, újonc lovag francia származású, s neve Pierres Papín, Utrique bárója. Az a másik, aki csíkos, fürge zebra oldalát veri vas sarkantyújával, s égszínkék öltönyt visel, Nervia hatalmas hercege, Espartafilardo del Bosque, pajzsán jelvényként csirágot hord ezzel a spanyol felírással: Kövesd sorsomat. 
a bakkalaureus Sansón Carrasco

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu