Ideje kiteríteni a kártyáim: azt a házi feladatot kaptam egy német magazintól, hogy utazzak (vagy utazzam, nekik aztán mindegy, reise lesz az úgyis) Németországban, és írjam meg a benyomásaimat. Könnyű azt mondani, utazni. Valahogy szűkíteni kellett a kört (vagyis Németországot). Mi az a szempont, ami személyessé tehető? Mert a nélkül nem akartam. Számtalan intelligens (azaz félig jó) ötletet vetettem el: utazni Heine nyomában, milyen is az a deutsche Zukunftsduft; utazni véletlenszerűen, föl az első IC-re, 1 – 6 megálló után leszállni, Einstein-év van, ha Isten nem is, de én lehetek kockajátékos; utazni híres írók nyomában, Thomas Mann kebabot majszol a Holstentor (Lübeck) tövében, Weimar, Stan és Pan, Calv; amelynek semmi köze a nem róla elnevezett calvadoshoz, és akkor rögtön: fiatal, tehetséges szakácsokat meglátogatni (ravasz ötlet! – egyébként a szempontnak nem értelmesnek kell lennie, hanem csupán lennie kell, adjatok egy szempontot és kimozdítom a helyéről a földet, de a szerkesztőség ezt most nem szabta föltételül); utazni oda, ahová még sose, de már szerettem volna: például Sylt szigete, persze akkor azonnal bérelni kéne egy Porschét, Sylt Porsche nélkül olyan, mint – most hirtelen nem tudok erre hasonlatot (nyilván ezért is kéne odautazni), és okvetlenül egy kis dűnézés (apály! dagály! – micsoda titokzatos dolgok; erről egy magyarnak gőze sem lehet!), vagy Hoyerswerda, oda nem tudom, mért is akarnék menni, de olyan szépen csöng az én magyar fülemben, bár rémlik valami bőrfejű történet is, de mi is? jobbik? ballik? Nyilván ezzel küzd a hoyerswerdai polgármester is, ez áll tevékenysége homlokterében, az új hoyerswerdai imázs megteremtése. Vagy: minthogy én Budapesten a hajdani római birodalom határán lakom (köztünk szólva már túl, egy hév-megállóval túl, így én már barbár vagyok), végigutazhatnék ezen a határon. És ha már határ: megismételhetném az 1990-es Duna-utazásomat, nézni megint a félszemű Hahn-Hahn grófnő másik szemével, lefelé, fölfelé, legföljebb a Rajnát és az Elbát is Dunának nevezném; a Duna definíció kérdése. 
És akkor, mint a villám (egy lassú villám), belém hasított a megoldás. A villám fényénél a világ számomra legszebb, legvarázsosabb mértani alakzatát pillantottam meg, egy speciális téglalapot, vonalakkal, zölddel, igen, egy futballpályát. (Apropó téglalap: lehet-e egy futballpálya négyzet alakú? Sehol nem olvastam arról, hogy tiltva volna, viszont a megengedett méretek 50 – 100 yard x 100 – 130 yard… Lehet-e és van-e a világon 100 x 100 yardos focipálya? Ezt a problémát szeretném a világ közvéleménye elé tárni. A futball problémái a világ problémái.)
          Vannak ún. könyvtervcéduláim, afféle emlékeztetők. Egy ismétlődő felirat: „Egyszerű történet, 100 oldal.” Nem részletezem az értő olvasó előtt, mik lettek ezekből a tervekből az évek során, mennyiben egyszerűek és mennyiben százak és mennyiben történetek, mindenesetre most is van egy aktuális cédula,  terv, egyszerű történet, száz oldal, amely, mondjuk így, futball-díszletezésű. Mondjuk egy férfi története, akinek az élete a futball. Vagy majd ez kiderül. Ismerte Puskást. És Di Stefanót. Lehet, hogy sci-fi lesz? És mesél. Egy fiatal fiúnak mesél, de arról gondoskodom, hogy a fiúból nem lesz egy Ich-Erzähler! Állandóan mesél. Stefiii!, sivított végig egy magas fejhang a Real Madrid királyi futballklub edzőpályáján, és Stefi, azaz Alfredo di Stefano, Európa akkor első számú játékosa vállat vont, majd sprintelni kezdett a kapu felé, egyszer csak váratlanul, valahonnét a semmiből elé került a labda, úgy, hogy neki már csak be kellett rúgnia, gól. Ez még háromszor így megismétlődött, Stefiii!, vállvonás, sprint, labda, gól. Ez úgy igaz, fiam, mint ahogy itt állok. Tehát hogy amikor a forradalom után, 1958-ban, a Realhoz került az Öcsi (Puskást szinte mindenki a becenevén említi, említjük, kissrác, kis testvér, öcs, valóban ő a népmesék hőse, a legkisebb királyfi, akinek minden sikerül, ő az, aki helyettünk is bebizonyította, megmutatta a világnak, hogy hiába nyomtak el minket a gaz törökök, a még gazabb Habsburgok és a leggazabb oroszok, mi mégis...), szóval hogy a próbajáték előtt odament volna az Öcsi a Real sztárjához, a di Stefanóhoz, mert rögtön levette, hogy ő a főnök, tehát neki vele van dolga, aki kicsit hűvösen fogadta, de azt mondta neki az Öcsi, Guten Tag, mert az Öcsi mindenkinek megadta a tiszteletet. Persze. Majd pedig így szólt: Ich sage Stefi, du laufen. Nicht denken, nicht schauen, nur laufen. Ball kommt. Wenn ich sage: Ball, geh! Ball geht, ganz ruhig sein. Ball ist Freund. Így is történt. Jó barátok lettek, és ketten legyőzték az egész világot. Például az Eintracht Frankfurtnak egy hetest rúgtak, négyet az Öcsi, hármat a Stefi... Persze... Hát ezért vette meg a Détárit az Eintracht... Mert ott még emlékeztek a magyarra...
Majd meglátjuk. Ember tervez, intertextualitás végez. Arra gondoltam, ez volt a villám, hogy mi volna, ha német kiscsapatokat néznék meg, a magyar pályákról, „a tizenhatos mélyéről” sok élményem és ismeretem van, különbözőségek, hasonlóságok, és akkor tekinthetném ezt az egészet afféle előmunkálatnak, ráhangolásnak. Bemelegítésnek.
Alapállás: előbb voltam futballista, mint író.

Mindenesetre úgy fogok tenni, mintha igaznak tartanám, hogy egy ország megismerhető a futballjáról. A klisék, a közhelyek valóban fölismerhetők. A közhely nem kitaláció, nem puszta agyjáték, hanem a valóság hazugsága. Tényleg ilyenek vagyunk, csak ez (így) nem igaz. Legyenek tehát a németek, vagyis a német futballisták megbízható mesteremberek, vízhordók, protestáns etika plusz tüdőkapacitás, ezzel szemben a magyarok a játék szerelmesei, futballtáncosok, mint ilyenek kissé rapszodikusak… (20 éve semmi nemzetközi eredmény, de úgy semmi, hogy nulla…)
S valóban, mit tapasztalt 1966-ban az a szigorú kamasz, aki voltam, midőn kilátogatott az Essen melletti Baldeney tó partján fekvő strandra? Miután végzett a nagynénje előírta Rilke-penzummal. Rilke és Stifter, ez volt a neve a kínzásnak és szenvedésnek. (Ez az az év, amikor a „Zeitlupe” szót megtanultam, több ezerszer néztem meg Hurst gólját, lassítva, gyorsítva, hol tisztán gólnak, hol tisztán nem-gólnak látva; érdekes tapasztalat volt: nem hihettem a szememnek.) 
Egy strand, ahol nem fociznak, egyszerűen elgondolhatatlannak tűnt a kamasz számára. Pedig ez volt a helyzet, nem fociztak, vagyis nem játszottak, hanem álltak körben a füvön, és ívelgettek, rugdostak egymásnak (nem ügyetlenül!), mintha gyakorolnának, mintha edzésen egy kicsit unalmas, de felettébb hasznos feladatot kéne elvégezniük. A kamasz ott ódalgott körülöttük, inkább mögöttük. Megvan annak is a módja, a rendje, az íratlan előírása, hogyan kell idegenként bekéredzkedni a játékba. De hát itt nincs is játék! Lehet, hogy csak igazolvánnyal lehet részt venni? És hol tartják az igazolványukat, csak nem a fürdőnadrágjukban? Ez egy-két dolgot megmagyarázna, a feszes tekinteteket, az olykor furcsának nevezhető mozgást. Azt az ismeretlen germán izgatottságot. Elég. Ám egy strandon a problémák maguktól megoldódnak. Amikor a körből kiszálló, eltévedt labdát a fiú lábával mellmagasságig felnyúlva megállította, a rüsztjéhez ragasztotta, majd mintegy ugyanavval a mozdulattal „visszadobta”, akkor a kör magától széjjelebb nyílt, ő előbbre lépett néhányat, és önérzetes szerénységgel beállt a helyére. 
És mint a reformkommunisták (a reformkommunisták szerint), belülről kezdte rombolni a rendszert, vagyis hamarosan javasolta, hogy alakítsanak két csapatot, és játsszanak egymás ellen. Gólra? Bizony arra. A német sportbarátok (ezt a szót pedig az NDK-ban tanultam) igaz örömmel fogadták a meglepő és szellemes ötletet, hogy ezt követően aztán vidám, játékos testmozgás közepette töltsék a délutánt.
Másnap ugyanaz a kép fogadott, álltak körben és gyakoroltak. Minden nap konkrétan javasolnom kellett, hogy játsszunk, és minden nap eufórikusan elfogadták a javaslatomat. – Egyébként a magyarok (ez most én vagyok, csak felszorozva), ha réten, mezőn, vagyis nem kijelölt pályán játszanak, akkor szinte mindig kapus nélkül, kiskapura. Ez rövid passzos, kombinációs világképet igényel, nem lehet messziről rábikázni, „oda kell vinni” a lusta labdát a kapuhoz, leleményesen, ésszel és nem erővel. 
Én ahhoz a generációhoz tartozom, amely még focizott (szombat délelőtt) Berlinben a Reichstag előtt. Sose kiskapura. 

Munkára föl tehát. Újra meccsekre fogok járni, Csillaghegyre meg ide a környékre, ahol lakom, sőt, talán leutazom Hortra is, a faluba, ahová 1951-ben kitelepítették a családunkat (égi harmóniák közepette – hogy szépen mondjam); az idők során összebarátkoztam az ottani polgármesterrel, már megkértem, faxolja át a futballcsapat (kb.megye kettő) sorsolását. Nem érti, mire kell, én meg homályos válaszokat adok. Ha megtudná, hogy le akarok menni, azonnal mindent megszervezne, a díszebédtől a … talán még vadászni is el kéne menni. Igazi „macher”, régebben tanácselnöknek hívták, most polgármesternek, ismeri a dörgést, tudja, mi kell a falunak és azt is, hogyan lehet azt elérni. Egy ember, aki a helyén van. Most fölvett valakit, aki kizárólag EU-pályázatokat ír. Ja, jut eszembe: én meg a falu díszpolgára lettem. Biztos, ami biztos. Én meg örülök neki, ez az egyetlen települése  a világnak, sőt a világegyetemnek, amelynek díszpolgára vagyok. Szóval érdekesen múlik a kelet-európai idő. Hogy mindez majd látszik-e a horti tizenhatosnál, az majd elválik. Nem emlékszem gyerekkoromból, hogy lettem volna ott. Csak arra, hogy volt később a Fradinak egy kapusa, úgy hívták, Gulyás. A gulyás az gulyás, azt nagyon is jól tudtam, hogyan néz ki. Amikor aztán a rádióközvetítést hallgattam, nem tudtam másként a kapust elképzelni, csak mint bajuszos öregembert, aki  a botjára támaszkodva bölcs tekintettel kémleli a távoli eget s rónát, miközben körülötte poroszkál a gulya maga. Hol a hátvédeket láttam magam előtt, hol ezt a nagy szarvú magyar szürkemarhát, ahogy dacosan fölveti a fejét a 11-es pont táján. Jó kapus volt ez a Gulyás, de emlékeim szerint sok potyagólt kapott. A fentieket figyelembe véve, nem csoda. 
Olyat csinálok, mit még sosem: szervezkedem; mint a pók, szövöm a hálót – és várom, hogy magam essem bele. Utóbbi időben kicsit elbizonytalanítottak a darwinizmust illetően, de ha mégse a mindenkori amerikai elnöktől származik az emberiség, ha egy kicsi mégis igaz ebből a lenyűgöző elméletből, az efféle pókok nem sokáig bírják a struggle for life-t. Vita periculosa: hotelokat foglalok és foglaltatok, repülőjáratokat, autóbérlésről gondoskodom, gondoskodnak nekem. És! És fölveszem a szép Ramónával az évekkel ezelőtt elejtett szálat. Lehetett volna egy regényünk; Ramóna lektorként dolgozik a Majna melletti Frankfurtban. Elsőre azt akarom megtudni, van-e kedvenc kiscsapata. 
         Azon kevés nő közé tartozik, aki tényleg ért a futballhoz, nem ellenkezésből, nem azért, hogy bizonyítsa, nő létére ez lehetséges, egyszerűen szereti, és kész. Valójában Hiltrudnak hívjak. Ez az igazság, Hiltrud. Az anyja, szíve alatt a kis névtelennel, a Wallhallahoz kirándult, és így jött az ötlet. Az iskolában azt mondtak, Hiltrud egy belga szerzetesnő volt, aki átugratott egy kőkerítésen, ha jól értem. Vagy neki ment a lovával a falnak? Egyáltalán vannak lovas apácák? Majd kiadja magát. Ramóna apja egy Husum melletti kis faluban futballedző. Ez a Husum ott van fent északon, majdnem már Dániában. A labda állandóan beleesett a csatornák valamelyikébe. Amikor a szülők elváltak (az anya nem bírta már, hogy a férfi csak arról tud hazaérve beszélni, hogy miként halászták ki aznap a labdákat a csatornából; ha legalább az edzéstervvel untatott volna!, mondta meg évekkel később is), Ramóna, az európai szokásokkal ellentétben, váratlanul az apjával maradt. Az apja hívta őt Ramónának, és neki is minden nap beszámolt a labdahalászatról, de ő nem unta. Van két fia, természetesen fociznak, egyesületben; tehetségesek, mondja egy anya gyanúsan objektív szerénységével. Ramóna nem egyszerűen szép, hanem, a költővel szólva, gyünyürű. Bildschön. Most nyilván erről a „Bild”-ről kéne beszélnem, de én úgy unom ezeket a Thomas Mann-os jellemzéseket, aprólékos arcleírásokat, hogy így a homlok domborodó fennsíkja, úgy a csinos gödröcskék az orcán, fru-fru meg az ajkak dús érzékisége és így tovább; legyen ezért elég annyi, hogy a lektornő szemöldöke oly életerősnek tetszett, akár a Martin Walseré (a hasonlatok az örökkévalóságnak készülnek), pillantása pedig titokzatosan barna, mint a... hagyjuk. Időnként az az érzésem, mintha olasz volna. Ezt ritkán érezhetni német ember esetében, nemde?
És igen, van kedvenc csapata, a frankfurti Concordia Eschersheim.  
És el fogok utazni (el fogok látogatni!) az NDK-ba is, erre csúszott a tollam, de így hagyom, áruló nyomként, a Harthába, abba a szász kisvárosba, ahol egyszer 1970-ben fociztam a Csillagheggyel, szocialista testvérváros vagy mi, akkor kerültem be az egybe. A sok felnőtt férfi közé, így elvileg én is felnőtt lettem. De csak akkor lettem felnőtt, amikor már biztos helyem lett a csapatban. Vajon megismerem-e a 16-ost? 35 éve volt. Futballpályák környékén kényszeresen a fiatalságomra gondolok, következésképp az öregedésről beszélek. Kellemetlen, azt a látszatot kelti, mintha bizony nekem problémáim volnának az öregedéssel. Ugyan!
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu