Adam általánosságban sem járt szupermarketbe, nemhogy a Franchonéba. Folyton az anyja intézte a bevásárlást, önként vállalva a feladatot, meg aztán ő nem is nagyon mozdulhatott az irodájából, az aktakupacok közül, a számítógépe elől. Sokáig habozott, hogy merre induljon el. Tizenöt perc eredménytelen keresgélés után felfigyelt arra, hogy a magasban táblák jelzik az áruféleségeket. Kezébe fogta a beszerzendő dolgok listáját, és egy kicsit hatékonyabbnak érezte magát, de ez nem tartott sokáig. Egymást érték a hasonló termékek, és annyi volt a szín és az újdonság, hogy egyáltalán nem volt ura a helyzetnek, és csupán két óra múltán jutott el a mirelit termékek osztályára.
És akkor, abban a szent pillanatban történt meg a dolog.

A „félkész termékek” pultja előtt töprengett, nem tudva dönteni a Sprung marhavagdalt krumplipürében és a Chtoc hasonló terméke között, amikor egy kéz pajkosan elkapta az alkarját.
- Guy!
Adam összerezzent, és elsápadt. Csengő, vidám volt a hang, csilingelése hosszasan megrezegtette a dobhártyáját. Egy egyszerű, testes, hatvan év körüli asszonyság állt előtte, nyájas arccal, piros orcával. Kimeresztette smaragdzöld szemét.
- Na, mi az? Guy! Én vagyok az! Nanette!
Adam hátrább lépett, az udvariasság vagy a félelem nem engedte, hogy lóhalálában elszeleljen.
- Nem ismersz meg? – kérdezte a háziasszony továbbra is lelkendező hangon.
A főkönyvelő megrázta a fejét. A nő arcán egy csepp hitetlenkedés jelent meg; nem az a fajta ember volt, akivel tréfálkozni lehet.
- François anyja vagyok! Nézzenek oda! A barátodé, François-é! A tenisztornák!
Adam nagyobb meggyőződéssel rázta meg a fejét, és elhaló hangon azt mondta:
- Alighanem összetéveszt valakivel, asszonyom.
A nő döbbenten nézett rá.
- Képtelenség! Te a bolondját járatod velem. Vagy nem akarsz megismerni! A fiammal, François-val teniszeztél. Megnyertétek az összes tornát. Mikor is volt… na… tizenöt éve!
Nanette erősködése kezdett szörnyen terhessé válni. Mivel nem tudta, hogyan védekezzen, Adam a menekülés mellett döntött. A mirelitekről lemondva megmarkolta a bevásárlókocsiját. 
- Esküszöm, hogy téved, asszonyom – nyögte, és gyorsan otthagyta a mélyhűtött pultot és az asszonyt.
Nanette hüledezve nézte, ahogy a vékony, mereven lépkedő alak eltűnik. Sokáig állt ott lecövekelve, arcát végig egy irányba fordítva. Tévedésétől megrémülve – ahogy idősödött, egyre komolyabb memóriazavarai voltak –, nem túl nagy meggyőződéssel bár, de abban reménykedett, hogy csak afféle diákcsínyről volt szó. 

Adam fulladozva az egyik pénztárhoz sietett, és ömlesztve a gumiszalagra rakta az árukat. Amikor a pénztárosnő udvariasan a nevén köszöntötte, csaknem felüvöltött, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy kollégák – minden rendben volt. Ő is elhebegett egy üdvözlést, fizetett, és lázasan visszapakolt mindent a bevásárlókocsijába. Az autójához szaladt, bedobálta az árukat a csomagtartóba, és lélekszakadva bevágódott a volánhoz. Az első mozdulata az volt, hogy megnyomta a központi zár gombját. Remegett a keze, ahogy a kormányhoz nyúlt.

*

Időbe telt, mire túltette magát ezen az eseményen. Külső szemmel nézve jelentéktelennek tűnt az egész. Számára azonban földrengéssel ért fel. Az, hogy valaki – ez esetben egy nő – csak így odalép hozzá, sőt még meg is érinti, és bizalmasan beszélni kezd hozzá, jóllehet ő soha nem teniszezett, neki soha nem voltak haverjai, ráadásul a dolog akkor történik, amikor a legkevésbé számított rá – mindez meghaladta a világról való elképzeléseit.
Otthon beletömködte az árukat a faliszekrénybe, a hűtőszekrénybe, sietve levetkőzött, és ágyba bújt. A hideg ágynemű átmelegedett a testétől, afféle gubót formált, amelyben gyorsan elaludt. Nyugtalan volt az álma. A sötétben elviselhetetlenül vakítóvá erősödött Nanette szemének zöldje. Rémületében felriadt a vadítóan zöld szín és a kedves, veszélyesen kedves arc látványától.
 

Másnap nehezen tudott koncentrálni a tb-járulékok könyvelésére. Szerencsére élete addigi éveit akarata szolgálatába állította. Léte során volt ideje tesztelni, megmutatni és megszilárdítani az akaraterejét. Így aztán sikerült nagyjából normálisan végeznie a munkáját.

Csakhogy megismétlődött az előző napi eset.

A Franchontól távozva beszállt a kocsijába, és elment tankolni egy benzinkúthoz, amely alacsony árairól volt ismert. A kasszához tartott éppen, amikor egy energikusan mozgó, talán negyven év körüli, farmernadrágos, bőrkabátos, piros baseballsapkás férfi keresztezte az útját, és odaköszönt neki. Igen, odaköszönt neki. Egy férfi, akit persze nem ismert. Akit soha nem látott, ebben biztos volt. Soha, de soha, de soha nem látta. Sem a szülei környékén, sem a bérleménye környékén, sem a Franchonban. A férfi barátságos hangon üdvözölte. Megint csak nyájasan.
Rémes.
Ketten. Két nap alatt.
Nanette meg a sapkás férfi.
Adam nyomban megmerevedett, szíve megdermedt a félelemtől, hogy a férfi megszólítja, megérinti, tapogatni fogja. De nem, az égvilágon semmi nem történt. A férfi egyszerűen felmászott a teherkocsijára, elhajtott. A jármű eltűnt, elnyelte az autópálya. Adamnak kis híján belesajdult a szíve. Egyébiránt nem remegett az eset után, és nem rohant a kasszához sem. A kocsijában bezárta belülről az ajtókat, de nem igazi meggyőződéssel. Nyilvánvalóan nem volt értelme; a valószerűtlen bárhol és bármikor megtörténhet.

Kétszer. Két nap alatt.

Adamnak rémisztően lidérces álmai voltak aznap éjjel. Ismeretlen, mosolygós arcok vetettek rá meleg pillantásokat, szóltak hozzá kedves szavakkal. Ott voltak mindenfelé a Nanette-ek, több tucat baseballsapkás egyén, és még mások is, megannyian. Mindegyiknek zöld szeme és piros sapkája volt. És mindegyikből áradt a kedvesség. Ismeretlen volt számára ennyi lelki jóság. És rettenetes. A szülei úgy nevelték, hogy óvakodjon felebarátjától; másoktól elkülönülve élt, de egy otthon melegében. A családi elvek mély konfliktusba kerültek azzal, amit most élt át.
 

És ezzel persze nem volt még vége.
Másnap a kukákat vitte ki a járdára, amikor egy tíz év körüli, biciklis kislány közvetlen hangon ráköszönt. Adam túl lassan reagált; mire megfordult, a nagy gyerek már messze járt. Csupán hosszú, szőke, göndör haját látta, ahogy lobog a szélben. Aranyszőke, szinte vörhenyes. Mint Botticelli madonnáéi. Az, hogy harmadszor is betolakodnak az ő szép, szabályos életébe, kevésbé kavarta fel, mint az előző esetben. A lányka helyes volt, meg aztán gyermekről volt szó, hogyan is félhetett volna tőle?

A napja nyugodtan, bár színesen telt. Figyelmét gyakran a számlák irattartóinak pirosa és a rostirónok zöldje kötötte le. A vörösesszőke szín homályos árnyalatait pedig az automatából vett citromos teában fedezte fel. Tetszett neki a dolog. Lassan visszaemlékezett egy elfeledett világra, egy képzeletbeli világra, ahol egykor kellemesen érezte magát.
Aznap este nem ment egyenesen haza, hanem gyalogosan kószált a városban, mindenre felkészülve. Lassan beköszöntött a nyár. Langyosan áradt a levegő, a mélyén némi nyirkos hűvösséggel. Végigsétált a bevásárlóutcán, elment egészen a meredek folyópartig, és úgy tett, mintha a hattyúkat bámulná.
Valójában a gyerekes családokat leste, a sétálókat, akik kihasználták, hogy végre melegebb az idő. A leginkább arra várt, hogy észrevegyék, felismerjék, még ha valaki másnak nézik is. Valaki más, az mindenekelőtt: valaki. De semmi sem történt. Épp ellenkezőleg. Nyugtalanította a szülőket, hogy sandán jobbra-balra pillantgat, zavarba hozta a magányosan kószáló férfiakat és nőket. Félrehúzódtak tőle, odahívták magukhoz a gyerekeket és a kutyákat, és Adam a hattyúk előtt találta magát, azok meg nem nézték senkinek.
Nagy csalódottan elvonszolta magát dohos kétszobás bérleményéig, és rájött: örül, hogy mindez megesett vele.
 

      PACSKOVSZKY ZSOLT FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu