A süketség, a csend és a némaság olyan dolgok voltak, melyeket Toscanini úr ki nem állhatott. Lelkesítette viszont a nyüzsgés az óceánjárón, a fedélzeten sétáló emberek, a medencében fürdőzők, a fiatal lányok, akik csíkos nyugágyakon pihentek, a személyzet, amely ide-oda futkosott, a gyerekek, akik a hajón lévő játszótéren játszottak. Toscanini úr, szólította meg egy pincér diszkréten odalépve hozzá, a kapitány meghívta Önt, hogy az asztalánál vacsorázzon ma este, a többi meghívott Isa Miranda asszony, a híres autóversenyző Nuvolari és Prima Carnero bokszoló. Toscanini úr beleegyezése jeleként enyhén bólintott, és lassú léptekkel elindult megfigyelni a történéseket a fedélzeten.
A lassúság, a nehézkesség és a kényelmesség olyan tulajdonságok voltak, melyeket Tazio Nuvolari ki nem állhatott. Rosszkedvű volt, mert korán érkezett a vacsorára, és nem élhette át, hogy érkezésekor asztaltársai fölállnak és üdvözlik. Morcosan rendelt egy gint szódával, amit csak ritka alkalmakkor ivott, mint amilyen például az aznapi is volt, amikor is három hétig nem kellett autóba ülnie. Észrevette, hogy egy harminc év körüli szépség közelít felé egy fiatalabb nő kíséretében. Csak nem az a színésznő? Mirella, Miradina, Miranda...
A pökhendiség, a gőg és az elbizakodottság voltak azok a vonások, melyeket Isa Miranda ki nem állhatott a férfiaknál. Mihelyt észrevette Nuvolari kutakodó és gőgös tekintetét, amely bonckésként mérte végig tetőtől talpig, egy kissé megemelte az állát. Épp mielőtt az asztalhoz lépett volna, a forró vérmérsékletű Nuvolari villámgyorsan felpattant, megszólította, engedje meg, Tazio Nuvolari vagyok, odaugrott a színésznő leendő székéhez, és segített neki helyet foglalni. Amikor Isa Miranda rájött, hogy a híres autóversenyzőről van szó, felvidult az arca, csókra nyújtotta kezét és leült. Mi késztette arra, hogy Amerikába utazzon, talán egy verseny, volt illedelmesen kíváncsi a színésznő, de a választ már nem kapta meg, mert épp akkor lépett az asztalhoz az idősödő Toscanini úr a kapitány kíséretében, egy pillanattal később pedig megérkezett a nagy bokszoló, Primo Carnera is. A kapitány bemutatta egymásnak a vendégeket és kezdetét vehette a vacsora.
Nuvolari már az étvágygerjesztő, a hajó pincéjéből származó keserűlikőr elfogyasztása alatt érdeklődött, milyen gyorsan megy a hajó. Pillanatnyilag a sebességünk huszonhat csomó, válaszolt a kapitány, sajnos nincs már meg a kék szalagunk, ezerkilencszázharmincháromban kaptuk meg, amikor a Gibraltár és New York közötti távolságot négy nap, tizenhárom óra és ötvennyolc perc alatt tettük meg, huszonkilenc csomós átlagsebességgel. A színésznő, a hírességek között a legfiatalabb, megkérdezte, mi az a kék szalag. Ez egy huszonkilenc méter hosszú zászló, mindegyik csomóért egy méter jár, a mi hajónkon két évig lobogott, előttünk a német Brenner nevű hajó érdemelte ki, utánunk a holland óceánjáró, a Normandia büszkélkedhetett vele. És ez nem veszélyes, mármint ez a sebesség, érdeklődött Toscanini úr. A sebesség, a sebesség, ez a lehető legizgalmasabb dolog, ha valaki még nem érezte a sebesség csiklandását a hátán és a süvöltő szelet a füle mellett, akkor nagyot mulasztott, lelkesült fel Nuvolari, akár Bugattival, Bianchival, Ferrarival, Maseratival vagy Porschéval éli át az ember ezt az érzést.
A pincérek felszolgálták az előételt, rákot bormártásban, és ügyesen eltávolodtak az asztaltól, a vendégek csevegtek, csak a bokszoló, Carnera volt teljesen csendben. Ez az őrült gyorsaság, csóválta a fejét Toscanini úr, persze az idő aranyat ér, de miért kell ennyire sietni, siess lassan, mondották a régiek. Ezt kinek mondja, szólt oda Tazio Nuvolari, magához rendelte a pincért, valamit a fülébe súgott, és a felszolgáló tizenöt perc múlva egy fadobozzal tért vissza. Nuvolari óvatosan levette a tetejét, és asztaltársai először egy nagy salátalevelet láttak meg benne, és amikor ezt is kivette, egy bearanyozott teknőst láthattak, aminek páncéljába a TN monogram volt belevésve. Évekkel ezelőtt a híres költő, Gabriele D’Annunzio ajándékozta nekem ezekkel a szavakkal: A leglassúbb állat a leggyorsabb embernek. Sehová sem megyek nélküle, és a nevem kezdőbetűivel megjelölt teknős képét rányomattam a versenypólóimra, a levélpapírjaimra és rárajzoltattam a repülőgépemre is. Önnek repülőgépe van, szaladt ki Isa Miranda száján, habár már egy pillanattal később megbánta ezt a gyermeki csodálkozást. Persze, de az Atlanti-óceánt inkább a Rexszel szelem át, nevetett Nuvolari, mindenki elmosolyodott, csak a bokszoló, Primo Carnera maradt komoly, és hallgatagon nézte a tányérját.
D’Annunzio és azok az emberek, hogy is hívják őket, a futuristák, folytatta Toscanini úr a főétel felszolgálása közben, ugye ők is a sebesség imádói. Persze, válaszolt az autóversenyző, ők is, ismerem őket, sok embert ismerek, hét évvel ezelőtt a torloniai villában maga a Duce fogadott, még le is fényképeztek minket együtt, egy P3 nyolcas Alfa Romeo volánja mögött, és ha már Mussolininál tartunk: tudják, hogy a Rexet át akarta keresztelni Duxszá... Toscanini úr elvörösödve bocsánatot kért, és felállt az asztaltól, miközben a többiek továbbra is a nagyon ízletes aranycsíkos keszeg tisztításával foglalkoztak.
És Ön, Isa asszony, ha megkérdezhetem, személyes vagy hivatalos úton volt az óceán másik oldalán, kérdezte a kapitány. Szerencsére hivatalból, Hollywoodba kellett mennem, új filmet forgattunk, a Hotel Imperialt, a rendező Robert Florey, Ray Milland is játszik, mondta Isa Miranda, a mozik állítólag csak jó egy év múlva fogják játszani. Nuvolari a halával küszködött, a híres karmester nem volt ott, illetlen csend lépett fel, amit a kapitány szakított meg, röviden szólva, megtisztelve érezzük magunkat, hogy az új Marlene Dietrichhel vacsorázhatunk, hízelgett a színésznőnek.
Toscanini úr csak a desszertnél jelent meg újra, a kapitány, aki sejtette távollétének okát, már aggódott, hogy minden rendben van-e, de a zenész jelentékeny pillantásával megnyugtatta. Ha tehát Önnek nem tetszik a gyorsaság, akkor valószínűleg kedveli a lassúságot, mondta az autóversenyző egy csontot rágva. A mozgékony, ügyes lassúságot, válaszolt a muzsikus, nem a merevet és monotont. Említette az emblémáját, mellesleg a „siess lassan” jelszót követő humanista könyvek emblémái között megtalálható a horgony köré csavarodott delfin, vagy egy pillangó egy rák társaságában. Isa Miranda érdeklődött, hogy mit is szimbolizálnak ezek az állatok. A könnyed és mozgékony pillangó a lassú, de kitartó rákkal, hát nem szerencsés kombináció ez, mondta a kapitány, és intett a pultosnak.
És Ön hová siet ennyire, kérdezte Toscanini úr. Sehová, ez csupán örömet okoz nekem, versenyzek, nem azért, mert sietnék, hanem élvezetből, válaszolta Nuvolari. Ha mindenki úgy sietne, mint Ön, mondta az idős úr, nem engedve az igazából, akkor már mind halottak lennénk, egyenesen a halálba rohannánk, a könyvek legalább tízszer olyan rövidek lennének, mert a történetet elmondhatnánk leírások, pontos magyarázatok, mellékszálak nélkül, a zenedarabokat öt perc alatt eljátszanánk, semmire nem kellene összpontosítanunk, remélem, ez még sokáig nem fog megtörténni. Hát nem látja, Tazio úr, hogy élvezni lehet a halogatást, a múlékony pillanat kóstolgatását is, ha megáll egy kicsit egy gyönyörű pillanat... Carnera furcsán nézett, és még mindig vagy már megint hallgatott, úgy, mint a teknős, amely az asztal lábánál hánykolódott a ládikában.
 

      MUKICS DUSÁN FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu