A hűvös szél összeborzolta a haját.
    – Nem tudnál lassítani, Step?
    – Csak nyolcvannal megyek.
    – Városban legföljebb ötvennel szabad menni.
    – Ugyan, tudom, hogy élvezed. – Step gyorsított. Paolo még erősebben, még szorosabban ölelte át a derekát. A motor sebesen, fürgén, csöndesen suhant végig a város utcáin, kereszteződéseken át, ügyet sem vetve sárga lámpákra. Az összekapaszkodó két testvér között ott ült a lány is. Paolo nyakkendője kiszabadult kabátja alól, s a fekete rombuszok vidáman lengedeztek az éjszakában. Valamivel fölöttük Paolo rémült tekintettel fürkészte vadonatúj, sötét szemüvege mögül az utcát, mindennemű veszélyre fölkészülve. Előtte Step nyugodtan vezette a motort. A szél cirógatta Ballorama-szemüvegét. Néhányan sietősen parkoltak a már beállt kocsisor mellett az egyik templom előtt. Misére igyekeztek. Karácsonyi áhítat, kuglóf ízű, súlyos imák. Egy pillanatra neki is kedve támadt bemenni a templomba, hogy kérjen valamit, hogy imádkozzék.
    Aztán meg úgy gondolta, törődik is az Úristen egy ilyennel, mint ő, egy ilyen alakkal. Dehogy törődik. Az Úristen boldog. Vannak neki csillagai. Fölnézett az égre. Ezrével hunyorogtak rá vissza a fénylő csillagok. Hirtelen az a kékség olyan elérhetetlenül távolinak tűnt számára, mint még soha. Gyorsított, miközben az arcába vágott a szél, miközben szeme lassan megtelt könnyel, s nem csupán a hidegtől. Érezte, hogy Paolo még szorosabban öleli a derekát.
    – Step, ne rohanj ennyire. Félek!
    Én is félek, Paolo. Félek az eljövendő napoktól, hogy nem leszek elég erős, félek attól, amit elveszítettem, ami a szél martaléka lesz. Visszavette kissé a gázt. Finoman lassított. Egy pillanatra mintha Pollo nevetését hallotta volna. Azt a vidám, erőteljes nevetést. Maga előtt látta az arcát, hallotta jól ismert hangját.
    ŤA francba, Step, szórakozunk?ť Egyik sör a másik után, éjszakákon át, sülve-főve együtt, mindig vidáman, teli életkedvvel, egy jót verekedni, füves cigit szívni, álmodozni. Ismét gázt adott. Csak úgy, hirtelen. Paolo felüvöltött, miközben a motor fölágaskodott. Step folytatta, a hátsó keréken egyensúlyozva, egyre hevesebben ugratva, mint a szép időkben, s rámosolygott az út mellett lévő virágcsokorra.

    Messze, még messzebb, egy előkelő lakás mélyén, a kanapén két meztelen test simogatta egymást.
    – Gyönyörű vagy. – A lány szégyenlősen mosolygott, tekintete még kissé távolinak tűnt.
    – Hát ez mi?
    Csöppnyi zavar. – Semmi, egy tetoválás.
    – Egy sas, ugye?
    Keserű hazugság. – Igen, az egyik barátnőmmel csináltuk.
    S abban a pillanatban egyetlen kakas sem kukorékolt. De valami szomorúságféle azért elárasztotta a lány szívét. S egy rosszindulatú rádióadó föltámadt ellene, mintha meg akarná büntetni. Through the barricades. A régi közös dal. Babi sírva fakadt.
    – Miért sírsz?
    – Nem tudom.
    Nem talált választ a kérdésre. Talán mert nem is volt.
   Valahol üvöltözve játszottak és zűrzavart keltettek. Színes zsetonok hullottak zöld posztóra. Fáradt nagymamákat kísértek hazafelé. Egy barna lány a párnáját szorongatva romantikus álomba merült. Azt álmodta, hogy találkozik azzal a sráccal, akit az utcán látott.

    A motor kereke finoman visszaereszkedett a földre, olyan észrevétlenül, ahogyan fölemelkedett.
    Paolo újra levegőt kapott. Step lassított. Mosolygott.
    Nyár volt. Mindketten kisfiúk voltak még. Anyjuk és apjuk is velük volt, boldogan ültek a napernyő alatt. Két égszínkék nyugágyon elnyúlva beszélgettek, a szöveten rajta volt a strand neve. Step futva jött ki a vízből, vizes hajából a szájába csurogtak a sós cseppek. 
    – Anyu, éhes vagyok!
    – Előbb öltözz át, s akkor kapsz pizzát.
    Anyja köré tekert egy fürdőlepedőt. Mosolyogva tartotta a vállán a törülközőt. A fiú engedelmesen letolta fürdőnadrágját. Aztán, mivel szégyellte meztelenségét, gyorsan fölhúzta a szárazat. Igyekezett nem bepiszkítani a talpán lévő nedves, sötétebb színű homokkal, de nem sikerült. Azért csak mosolygott. Anyja megcsókolta. Puha, meleg ajka nap- és krémillatú volt. Step boldogon szaladt el kezében a fehér pizzaszelettel. A tészta még puha volt, meleg, a széle ropogós, épp olyan, ahogyan szerette.
    A motor szép lassan bevette a kanyart. Ideje volt hazamenni. Ideje volt újrakezdeni, szép lassan, minden ugrándozás nélkül. Túl sok gondolkodás nélkül. Csak egyetlen kérdéssel legbelül. Visszajutok-e még valaha, oda, föl, arra a nehezen elérhető helyre? Oda, ahol minden sokkal szebbnek tűnik. S ugyanabban a pillanatban, amikor föltette magában a kérdést, sajnos már a választ is tudta.
 

                 Lukácsi Margit fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu