Minden mozdulat idegesítette. Minden érintés: a kesztyűé, amit végül fel sem vett, a kabát, a jegye, az üldögélés, most még a nyomás is a liftben. Dühös volt magára, a körmeire. Fölöslegesen vágta le olyan hamar. És szükségtelenül vágta olyan rövidre – úgy néztek ki, mintha lerágta volna. Rosszkedvűen méregette őket. Kicsoda volt valójában ebben a pillanatban – az elegáns épület negyedik és ötödik emelete közt? Csak egy dolog jutott eszébe: „egy rohadt érzékeny körmű ember”. 

„Jobb mint a semmi” – idézte fel legutóbbi veszekedésüket Astriddal. Akkor is mondta neki, már nem először, hogy túl érzékeny.

– Belőled meg egészében véve hiányzik a tapintat – válaszolta Astrid.

– És részben? – ironizált Daniel.

Pár másodperc múlva lépések zaját hallotta a lakásban. Mintha az ő kopogását visszhangoznák, gondolta. Fiatal nő nyitott ajtót neki. Bekísérte Aude asszony szobájába, miközben elmagyarázta, miért nem kapcsolta rögtön telefonon. Csak pár napja dolgozik itt, és még nem ismeri a pácienseket, vagyis azokat, akik Aude asszonyhoz jönnek. 

Az irodában nem volt dívány! Ez volt Daniel első benyomása. Astridot mindig egy díványon fekve képzelte el, feje alatt párnával. Ehelyett egy idősebb asszony nézett rá, az ablak melletti asztalnál ülve. Üdvözölték egymást. Egy szőnyeg volt a szobában, amelyen állt, három szék és egy könyvekkel telizsúfolt polc. Talán csak megszokásból tartja itt őket, kockáztatta meg magában Daniel. Vagy díszítésképp. Itt is rend volt, amitől Astrid lakása jutott eszébe. Ez a szoba bárhol lehetne a világon. Csak miért van itt ilyen meleg?

– Foglaljon helyet – köszöntötte az asszony. – Kávét, teát?

Daniel nem volt hozzászokva ilyen forró fűtőtestekhez. Mintha szaunába lépett volna. Utálta a szaunát. 

– Nem, köszönöm – felelte, és közben érezte, hogy gyöngyözni kezd a homloka. 

Inkább valami hideget szeretett volna. Levette a pulóverét, és leült Aude-dal szemben. Most nem volt rajta a fekete szemüveg, amit látott rajta, amikor Astridot hallgatta. Ez volt a másik erős benyomás. 

– Részvétem, ami az édesanyját illeti. 

Daniel enyhén felemelte szemöldökét és összeszorította a száját. Gesztus azoknak, akik észreveszik. Tisztában volt vele, látta az ablak tükrében. Felemelte kezét a térdéről és az asztalra fektette. 

– Tehát, miről is akart beszélgetni? 

Daniel úgy érezte, a nő átható, vak tekintetétől képtelen összeszedni a gondolatait. Aude-nak zöld szeme volt, és biztosan rengeteget tudott róla. 

– Astrid titokzatos nő volt. Nem igazán értettük meg egymást. De mindezt úgyis tudja. Azt hittem, mint az ön páciense – Daniel lassan rakosgatta egymás után a szavakat – rengeteg mindent elmondott magának.

– Mindig Astridnek nevezi?

– Igen – Aude most majd biztosan hosszas pszichológiai elmélkedésbe bocsátkozik a témáról, gondolta Daniel, ezért hát annak ellenére, hogy szerette volna megkérdezni, Astrid nem tudott-e erről, inkább folytatta tovább. 

– Azt hittem, talán mondott valamit, hogy ön esetleg tud valamit, ami segíthetne nekem…

– Mint például?

– Ahhoz képest, hogy pszichoterapeuta, elég türelmetlen – Daniel nem bírta türtőztetni magát. Gyerekkorától kezdve gyűlölte, ha félbeszakították. 

– Valóban? – Danielnek úgy tűnt, mintha Aude szeme felcsillant volna. – Mindensmerősöm ezt mondja. Nem is értik, hogyan dolgozhatom ebben a szakmában. Egyébként munka közben egészen más vagyok.

Daniel visszadugta a kezét az asztal alá, és megérezte nadrágja érdes anyagát. Astrid biztosan szörnyű dolgokat mondott neki. Azon töprengett, vajon van-e értelme befejezni, amit mondani akart. 

– Őszintén sajnálom, de ahogy már a telefonban is mondtam, a pácienseimről semmit sem mondhatok – válaszolt Aude a kimondatlan kérdésre.

– Astrid az anyám. 

– Annál kevésbé van jogom beszélni róla Önnek.

– Ugyan, hagyjon már ezzel! De hiszen nem is él! Neki már semmi baja nem lesz ettől. Talán Ön tud valamit, ami segíthet nekem. Nem értem, akkor minek egyezett bele, hogy találkozzon velem? 

Daniel nem tudott uralkodni magán. Annyi éven át járt hozzá, annyi éven keresztül fizetett neki. Minek? Mire ez az egész? Astridon úgysem segített. És most neki sem akar segíteni. Hiszen nem csak egy betegről van szó, aki csak azért élt, hogy hetente egyszer üldögéljen a helyén, és meséljen a problémáiról, aztán egyszer csak nem jött, és átadta a helyét más emberek más problémáinak. Ez volt az anyja. Az anyja, akihez ezerszer több joga van, mint ennek a vak nőnek. Joga van tudni. 

– Hogy lehet ezt nem érteni?

Semmi értelme az egésznek, gondolta. Fel kellene állni és otthagyni ezt a fullasztó szobát. 

– Tudja, március végén – mondta váratlanul Aude – a férjemmel egy utazásra készülünk pár napra Olaszországba, Assisibe. 

„Ez már sok” – gondolta Daniel – „Mi közöm nekem ehhez?”

– Jó utat kívánok – mondta Daniel, és kezdett felállni. 

– Üljön vissza, kérem – szólt közbe Aude. 

– Mi? Talán kísérjem el magukat? – idegesítette ez a felsőbbséges hang, de készségesen visszaült a helyére. 

– Talán bizonyos értelemben – Aude az asztalra fektette a tenyerét, és némán dobolni kezdett a körmeivel az asztallapon. 

„Az első fölösleges gesztus, amióta csak itt vagyok” – Daniel jól megjegyezte magában, arca grimaszba rándult, mintha az ő körmei érintették volna az asztal lapját. 

– Kérem, ne haragudjék – szólt Aude. – Hadd fejezzem be. Szóval elhatároztam, hogy elmegyünk Assisibe. Tavasszal, amint melegebb lesz. Még sohasem jártam ott. Különben is, alig ismerem Olaszországot. Apám utazott mindig Assisibe, amióta csak emlékszem. Minden nyáron. Súlyos tüdőbeteg volt. Az orvos utalta oda, hogy szívjon egészséges levegőt. Apám elment, szívta a friss levegőt, aztán meghalt. Még fiatal volt, alig negyvenöt éves. Én akkor éppen csak huszonhárom.

Daniel próbálta elképzelni az arcát. Nem ment. Azt mindig könnyebb volt elképzelnie, ahogy valaki megöregszik. Biztosan azért, mert az természetesebb. 

– Abban a szállodában szállunk meg, amelyikben mindig lakott. Ott fogok kávézni, a szálló kávézójában, amiről ő mesélt. A kedvenc vendéglőjében fogok vacsorázni. Az ő egészségére iszunk. Elmegyek a postára, ahonnan mindig küldte a képeslapokat. Sétálni fogok azokon az utcákon, amelyeken ő járt. És ugyanazt az egészséges levegőt szívom majd. Megnézem, hogyan élt. 

Daniel arra gondolt, az utolsó mondatot megspórolhatta volna. 

– Érti már, miért megyek oda? – kérdezte Aude egy pillanattal később.

Abban a pillanatban, amikor becsukta a liftajtót, megkönnyebbülést érzett. Megnyomta a legalsó gombot, s az válaszul pirosan felvillant. Szóval mégis igaza volt. Beigazolódtak a félelmei. Fölöslegesen jött ide, fölöslegesen. Astrid végig idejárt. Annyiszor beszélt róla. Elindult a lift. És a végén ez a történet. Aude, amint elmegy, hogy megnézze azokat a helyeket, amelyeket nem fog látni. Az apja nincs már, és a helye sincsen már. És azok, akik még vannak, már nem Aude-nak vannak. Daniel megértette, mit akart mondani, és becsapta a lift ajtaját, mert nem záródott be rendesen.

Éhes volt, beült egy bárba a metróállomás mellett. Ivott egy kis vizet, és rendelt egy szendvicset. Csak amikor megette, akkor kezdett ismét Aude-ön töprengeni. A vak ember jutott eszébe a repülőről, aki megkérdezte, mennyi az idő. Végsősoron ő is repült valahová. Daniel egy pillanatra lehunyta a szemét, és minden elsötétült.
 

       KERESZTES GÁSPÁR FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu