| Peter Hobbs
Rövid haldokló nap Apám egyenes ember volt. A bányából szólíttatott el nem járt iskolába és nem volt könnyű az élete de ékesen szólt Krisztus tanújaként. Az Isten előtt nyitva álló szív külön nyelven beszél amit az elme nem ismerhet. Láttam prédikálni elvesztette a fonalat és utána egy szóra sem emlékezett hogy miket mondott de a szíve furcsán átmelegedett. Hát én is átéltem ebből valamit az este de bárcsak ne olyan ritkán fordulna elő. Valami elragadtatás ez kitapinthatnánk a mindennapokban valami isteni amit megtapasztalhatnánk ha nem volna számunkra rejtély. A szenvedésről sokat tudott a testét megtörte a munka. Először a bánya amíg Isten el nem szólította abból a veszélyből és el nem hozta anyámhoz ki a tanyára. De a baj addigra régen megtörtént már rég följött a föld alól és még mindig sötét szemcsék voltak benne mindenütt és éles fájdalmat okozott neki amikor a vizeletével távozott. Volt hogy olyan nagy fájdalmat érzett a hátában és az oldalában hogy egészen belegörnyedt nem tudott dolgozni megtört embernek látszott anyám látta el nem tudta elvégezni a feladatait. De egyetlen panaszszót sem szólt és a csöndje a bölcsesség és a béketűrés csöndje volt. Ostoba az nem volt. Persze voltak akik azt mondták hogy gyönge és csak fél ember és haszontalan az élete én magam nemegyszer szégyenkeztem miatta pedig jó apa volt és józan életű ember és szerintem akik gúnyt űztek belőle sokan gazdagabbak lennének ha az ő lelki erejének csak egy része megvolna bennük. Egy vasárnap láttam ahogy prédikáláshoz készülve egyszer csak meglepte az a furcsa erő. Mivel gyönge volt szorosan megmarkolta a vaskorlátot a pulpitus mindkét oldalán és odahorgonyozta magát az ökle fehér ízületei jól látszottak a pácolt fán. Az egész istentisztelet alatt így maradt és nem eresztett a szorításán míg be nem fejezte a prédikációt és az utolsó himnusz el nem hangzott és végre leroskadhatott a székére kimerülten. Azokon a napokon aztán csak ült az asztalánál szürke arccal fáradtan és nem volt szabad zavarnunk. Ha egyáltalán hajlandó volt enni bevittem neki a szobájába és néha úgy találtam ott alva ahogy az íróasztalára borult. Egyszer emlékszem olyan erős fájdalom fogta el hogy a kezébe temette a fejét és sírt. Elfordultam és visszavittem az ételt anyámnak és nem tudtam mit mondhatnék mert olyan mélyen megrázott amit láttam. Az ember nem készül föl rá hogy a szüleit így lássa ha ilyet látunk nem maradhatunk ártatlanok. Talán az Ördög kísértette ezekkel a megpróbáltatásokkal de az ő hite mindig erős maradt. Eltöltötte a Mesteréről való tudása. Ha énekelt a hangja olyan egészséges volt amilyen a teste soha erőteljes volt és tiszta és zengett belőle a meggyőződés. És nekem ezek a dolgok minden valaha hallott prédikációnál jobban bizonyították Isten munkájának példázatát ebben az egyházközségben és miattuk kezdtem szomjazni Krisztus misztériumára de még nagyon fiatal voltam hogy igazán megismerjem. Apám már régen nem volt köztünk mire végül szívembe fogadtam Krisztust de hálás vagyok neki hogy előkészítette az utamat. Nagyon kevés emlékem van róla. Úgy tanított imádkozni hogy a kezem köré zárta a kezét szorosan összenyomta és velem mondta a szavakat ma is eszembe jut ha összekulcsolom a kezemet. Ebédnél hosszasan mesélt a találkozókról ahol megfordult meg a lelkészekről akiket hallgatott ott kellett ülnünk és hallgatnunk és okulnunk belőle. Nagyon jól beszélt. Ha vendég jött a betegsége alatt gyakran fölcsigázták az érdeklődését és hosszan elidőztek vele olvasták a Bibliát és hangosan vitáztak. Néha éjszaka fölébredtem azt hittem már reggel van tisztán hallottam hogy férfihangok vitatkoznak szenvedélyesen. De az emlékezőtehetségem gyenge és nem emlékszem hogy sokat beszélt volna velem. Mert elég gyakran elvert amikor elhanyagoltam a házimunkát kemény szavakat használt ilyenkor de azt nem tudom fölidézni amikor pedig sokszor leült velem és beszélgetett nem tudom fölidézni amikor jó dolgokat mondott nekem az én emlékeimben ez a hang dühös. De hát fiatal voltam amikor elment és talán nem is csoda. Meg nem is biztos hogy nagy érzéke volt a fiatalok iránt a saját küzdelme valószínűleg kitöltötte minden figyelmét. Furcsa dolog és későn is döbbentem rá mert most már felnőtt minden fia férfiak lettünk soha nem tudjuk meg mit gondolt rólunk. Egyszer mikor beteg voltam gyerekkoromban bejött a szobámba ahol a bátyáimmal aludtam ott feküdtem vacogva az ágyban nem volt erőm hogy átmelegedjek. Abban az évben sokan lettek betegek nekem is meghaltak barátaim a télen mert nem volt erejük se elég meleg és nem jött az orvos a megmentésükre csak az angyalok hívó karja emelte föl őket. Emlékszem amikor aztán megint jól voltam és találkoztam az osztálytársaimmal sokkal kevesebben voltunk. Szívfájdító idők voltak tele gyásszal és fájdalommal bánt hogy nem jut már eszembe a nevük akik akkor eltávoztak. Nekem jobban kijutott mint a bátyáimnak kisebb is voltam és kevésbé tudtam ellenállni anyám meg majdnem annyira belebetegedett az aggodalomba. De apám bejött és a kezét a homlokomra fektette és hiába voltam lázas a keze még annál is forróbb volt és rányomta a koponyámra mintha csak ki akarná belőlem szorítani az egészet ezt a betegséget és imádkozott. Tudta milyen érzés szenvedni és nagyon átérezte a betegek sorsát tudta milyen sokszor megfeledkeznek róluk. A nagyapámról meg semmi. Semmi más mint hogy külszíni fejtésen dolgozott. Hogy prédikált és akkor jobb idők jártak az Egyházra. Hányszor hallottam hogy tegnap még az Úr csodákat tett a földünkön hogy tömegek gyűltek össze mohón várva a Szóra de ez a tegnap régen volt és mintha valahol máshol is. Bár apám a kápolnáknak gondos krónikása volt a család krónikáját nem őrizte meg és alig hagyott rám valamit amit följegyezhetnék. Anyám többet tud róluk mint én el ne felejtsem megkérdezni ha végre haza tudok menni remélem nem lesz nagyon sokára. Olyan hamar elvész a múlt. Szükségét érzem hogy megóvjam az örökkévalóságtól. Hosszan imádkoztam így hálát adtam az engem ért sok áldásért végig lehunytam a szemem és amikor kinyitottam váratlan volt a sötétség amely fogadott a gyertya leégett és kihűlt. Most először éreztem idegfáradtságot a tagjaimban és rájöttem milyen kimerült vagyok hogy a mai nap megpróbáltatás volt és ha kellemesen alakult is aludni nem lesz sok időm és már kelhetek is föl újra. A Miatyánkkal fejeztem be éreztem hogy velem van az Isten aztán lefeküdtem az ágyamba felhúzott térddel aztán elhelyezkedtem. Lehunytam a szememet és a feketeségben fehér fényt láttam átcikázni a szobámon ahogy a szentjánosbogár bár a szoba sötét és nem jön be fény. Fáradt szemem különös játéka. A tavaszi levegő elkésett szellője utat talált a szobába és az arcomra fújt valami kimondhatatlant éreztem benne. Valami illat volt megcsapott valami halk hangon szólt és a nyár közeledtét ígérte. Nem egy bizonyos virág illata amit ismeretem volna hanem az illatok keveréke volt mindenféle dolog édesen összeadódott benne. Még mindig nagyon korán jártunk az évben nem érezhettem volna ilyen virágokat de közelről ismertem valamennyit és nem hittem hogy tévedek. Hát furcsa dolog volt. És talán a fáradtságom volt az oka vagy mert apámon tűnődtem ima közben de majd belerepedt a szívem előjöttek a régi nyarak. Amikor gyerekek voltunk és kint játszottunk a fűben a kápolna után. Milyen szabadok voltunk. A napok aranyan ragyogtak. Adj király katonát játszottunk a fák közt a tanyaház mellett milyen nagy boldogság volt a mozgás és mennyi közös örömünk volt benne. Arra gondoltam a levegő édessége biztosan pontosan olyan mint amilyen akkor volt különben nem okozná ezt a hirtelen emlékáradást. Milyen szomorú hogy elmúlt. A napok úgy kínálkoztak mintha sosem érnének véget a világot biztonságosabb helynek képzeltük mint amilyen örökségül jutott nekünk egy vidám élő világ ennek a mostaninak a hegyében igaznak tűnt bár már nem létezik. A múlt kicsi terület. A határai keskenyek és szorosak. Bárcsak ott élhetnék örökké és ne maradtam volna itt hogy csak vágyódjam arra amit akkor éreztem. De tudtam hogy ez csak alvó vágy bennem. Itt van nekem az Úr társaságnak és ő velem utazott ezen az úton. És lehet hogy hiányoznak a barátaim de sokan vannak köztük akik az örökkévalóságba távoztak és ahol játszottunk az is távol van már a játékok sem illenek hozzám. Mert az ember fölébred és kötelességek rakódnak a vállára nincs már ideje a fiatalság léha örömeire és ostobaság is volna amikor a Megváltásunk a tét. Csak a játék emléke vigasztal fontos de elszomorító. És ezek a gondolatok ragadtak el hamarosan az ébrenléttől. Furcsa nap volt hát tele áldással de nem tudom biztosan örültem-e vagy búsultam amikor lefeküdtem és nem emlékszem az álmaimra sem úgyhogy nem tudom volt-e bennük olyan jel amely választ adhatna a kérdésemre. Mesterházi Mónika fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|