(KOLOZSVÁR) Nem szeretnék áltudományos babérokra pályázni, sem hencegni velük. Írásom nem egy történész vagy politológus tanulmánya, akinek tényekkel és adatokkal alátámasztott gondolatmenete igényt tarthat arra, hogy más tudósok vitázzanak vele. Egyfelől szerényebb vagyok, másfelől azonban messzebbre tekintek: azt szeretném, ha a tények, melyeket felsorolok, s a következtetések, melyeket levonok, mindenki számára hozzáférhetők lennének. Hogy mindenki, aki el szokott gondolkodni rajta, miért élünk ott, ahol élünk, és mit tehetnénk annak érdekében, hogy megváltoztassuk e hely immár a legköznapibb fordulatokba is átszivárgott minőségét, megértse, amit mondani akarok, s hogy e megértés következményeként más megértésekhez is eljuthasson.

Mi a Balkán? A kérdésre megszámlálhatatlan válasz született, melyeket nem fogok felsorolni. Abban azonban, ahogy a helyet és az itt élő nemzetek helyzetét elemezni szokták, fölfedezhetünk egy közös vonást. Mindenki, aki a térséggel foglalkozik, annak pejoratív jellemzőit szokta felsorolni; és azután mindenki visszavonja állításait, vagy legalábbis szégyenkezik miattuk. Jó példája ennek a fajta gondolkodásmódnak az a szinte perverz gyönyör, amellyel ezeket a furcsaságokat mentegetni szokták: a balkáni embernek jó a humora; az, hogy magasról legyint mindenféle erkölcsi meggondolásra, megóvja a túlzott merevségtől; van benne egy jó adag életrevalóság, melyet bárhol képes kamatoztatni stb. stb. Nem szólva azokról az élveteg beszámolókról, melyek a kitűnő halváról, a remek pacallevesről, a mennyei mititejről, erről a román nemzeti eledelről, az isteni cigánymuzsikáról és ki tudja, mi mindenről tudósítanak, miután felsorolták térségünk bűneit és hiányosságait. A Balkán Európa rossz lelkiismerete.
A Balkán-mítosz terjedéséhez nyilván a művészet is hozzájárult, nem is akármilyen mértékben. Kusturica és Lucian Pintilie filmjei, Bregovic zenéje, Panait Istrati és Kazantzakisz könyvei – nos, ezek a remekművek egytől egyig a Balkánt „reklámozták”. Nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha elítélném a művészeket emiatt, hiszen ezeknek az opusoknak a mélyén tragédia rejlik, és a rendezők, zeneszerzők, írók éppen ezt a tragédiát látták meg és mutatták fel – ám a filmek, a zene, a könyvek legnépszerűbbé vált rétegei (mondhatni, a föle) a Balkánnak éppen azt a felületes, jópofáskodó, könnyelmű arcát tárták a világ elé, amelytől mi, akik itt élünk, a leginkább tartunk, és amelynek a legtöbbet „köszönhetünk”.

A legérdekesebb azonban Ion Luca Caragiale esete. Ez a csodálatos dráma- és prózaíró, akinél jobban senki nem ragadta meg azt a kétértelműséget, amely a Balkánra jellemző, s aki Berlinbe menekült saját nemzete elől, éppen zsenialitásának esett áldozatul. A remekművek értelmezésének behatárolhatatlansága az ő esetében azzal járt, hogy szövege ma már nem vitriolos pamflet a balkanizmus ellen, hanem kedves bohózat a balkanizmusról. Kötve hiszem, hogy akik nevetve jönnek ki a De ce bat clopotele, Mitică? (Miért harangoznak, Mitică?) című filmről vagy Az elveszett levél előadásáról, azoknak eszébe jutna, hogy Caragiale nem valami édes-bájos játékot írt, hanem olyan darabot, amelytől kinyílna a kisbicska a zsebükben, ha igazán megértenék. Nicolae Steinhardt esszéíró úgy elemezte Az elveszett levelet, mintha az a román nagyvonalúságról, a mindent-megbocsátás képességéről szólna. Azt hiszem, a nagyközönség elsöprő többségéhez ez az értelmezés áll közelebb.

Holland tulajdonban levő nagyáruház nyílik, de a megnyitás időpontját egyre tologatják. Szerkesztőség épül, olyan bőrfotelekkel, melyeknek darabja tízezer dollár, lapos képernyőjű számítógépekkel, de az újságírók fizetése nem haladja meg a helyi (esetemben: romániai) átlagfizetést. Napilap indul, ahol hálózatba kötik a gépeket, csodálatos az infrastruktúra, de a marketingosztály kávéjából nem ihat akárki. Hetilapot alapítanak hangzatos jelszavakkal, melyek a szabadságról és a kompromisszumnélküliségről szavalnak, s ahol a fizetések is jók, de nemsokára kiderül, megírni csak azt lehet, amit a tulajdonosok jóváhagynak. Azoknak a doktoranduszoknak, akik magyar–néprajz vagy magyar–román szakot végeztek, nyelvvizsgát kell tenniük, s az egyetem kizárólag azt a papírt fogadja el, amelyet a rektor feleségének nyelviskolája ad ki. A nagymúltú kiadót magánvállalkozó vásárolja föl, s azontúl talán még kevesebb könyvet ad ki évente, mint addig. Magánnyomda indul: három hónapig gyönyörű könyvek kerülnek piacra, azután a kötetek elmerülnek a többi, a kivitelezés szempontjából tökéletesen érdektelen tomusok között.
Előbb-utóbb minden jól induló vállalkozásról kiderül, kár volt reménykedni benne; minden elegáns gesztusról, hogy anyagi érdekek irányították; minden személyiségről, hogy csak egy személyiség halvány másolata. „Soha ne higgyenek abban a főnökben, aki a faxpapírral szeretne takarékoskodni” – mondta egy magyarországi újságíró egyszer. Úgy tűnik azonban, kizárólag ilyen főnökökben hihetünk, mert kizárólag ilyen főnökök adatnak meg nekünk. Aki nem szeretne a faxpapírral takarékoskodni, az már nem is főnök; sőt, talán nem is ember.

Konrád György az alábbiakat mondta A mi furcsa városaink címmel szervezett nemzetközi szimpóziumon, melyet az Andrei Pleşu román filozófus által igazgatott New Europe College szervezett 2001. december 14-én: „Engem a cím vegyességre, rétegek egymásba oldódására emlékeztet, hóbortos bőségre és rideg szegénységre, szertelenségekre, a just mesure rendszeres elvétésére, mogorva vadságra és nevettető kacérságra, erős ízekre, kemény érzékiségre, régimódi férfiasságra és régimódi nőiességre, félelemre az elmaradottságtól (…) Új magasházak mellett mély járdagödrök intik a járókelőt, hogy vigyázzon magára. (…) Mikor már lehetett, kivirágzott a bazárvilág, asztalokon, bódékban árultak emberek mindent, hihetetlen javakat, és a toronyház alatt szamaraskordé nyikorog. Kopár, szegényes városmezőben újgazdagok felfénylő szigetei tűntek fel a legutóbbi századforduló közelében. Különböző gazdasági korok jelenségei, áruvilága keveredik, és általában szembeszökő a színek és stílusok vegyessége”. (Kiemelés tőlem – D. P. A konferencia címéhez hasonló című előadás a Magyar Lettre Internationale 45., 2002. nyári számának 36–38. oldalán jelent meg.) 

Ez a Balkán: a különféle, ráadásul egymással elvileg abszolút ütköző minőségek keveredése; az a régió, ahol a főnök a faxpapírral takarékoskodik, és harsányan röhögve hív meg sörözni, miután a sárga földig lepocskondiázott. A hely lakosaiból mintha hiányozna az abszolútum iránti igény. Látszólag megértjük, hogy gondolkodásunkban létezik függőleges tengely, s hogy ezen vannak olyan pontok, melyeket csak akkor látunk, ha fölemeljük a tekintetünket, de ez a megértés passzív: mi magunk a kisujjunkat sem mozdítanánk, hogy ezek a pontok a helyükön maradjanak. Látszólag megértjük, hogy egyes dolgokat nem lehet ismerősökkel elintézni, s hogy bizonyos helyzetekben tényleg nincsenek kiskapuk – mégis mindig, ösztönösen a kiskapu felé indulunk, és a kiskapu minden fenyegetőzés ellenére végül csak kinyílik. Fennen hangoztatjuk, hogy nem adunk csúszópénzt az orvosnak, hiszen kutyakötelessége kezelni bennünket (ilyenkor még a hippokráteszi eskü is eszünkbe jut) – mikor odakerülünk, akkor mégis elővesszük a borítékot, és vigyázva átadjuk a doktor úrnak. Látszólag megértjük azt is, hogy a kompromisszumok kompromisszumokat szülnek, s hogy közben lassan minket is bemocskolnak, „csak ezt az egyet!” jelszóval mégis belemegyünk az elsőbe, majd ugyanígy a másodikba is, s túl későn ébredünk a valóra, ha egyáltalán. 

A Balkán talán legjobb, szenvedélyes meghatározását Gabriel Liiceanu román filozófus és publicista írta le – ebben a történelmet valamiféle csodálatos városként, a Balkánt viszont a legsötétebb kerületként érzékeli:
„A történelemben döntéseket hoznak, a kerületben halogatják őket. A történelemben sorsok csapnak össze, a kerületben az emberek összevesznek, aztán kibékülnek. A történelemben megvalósítások követik egymást, a kerületben nagy a forrongás, de voltaképpen mindenki egyhelyben topog. A történelemnek megvan a maga diskurzusa, a kerületben a pletykaság és a poén az úr. A történelemben a közterület fenséges, és ťobjektív szellemiségetŤ képes létrehozni, a kerületben elmosódik a közügyet a magánügytől elválasztó határ: a családiasság és a pocakok csapkodása az állam legszentebb intézményeit is képes aláásni.”

A Balkán Európa rossz lelkiismerete – írtam e gondolatmenet elején, s a lelkiismeret szavát mindenki szeretné elhallgattatni. A legtöbben úgy, hogy pozitívumokat sorolnak, vagy inkább megpróbálják jóra magyarázni a dolgokat: a halogatást nagyvonalúságnak, az elvtelenséget keresztényi lelkületnek, az egyhelyben topogást dicséretes lassúságnak, a pletykaságot, a poént és a pocakok csapkodását valamiféle szent jókedvnek, isteni kedélyességnek látják és láttatják. Ez végső soron érthető, hiszen mindenki, aki csak megfordult e tájon, érzékelte már a bazárok közötti élet vidámságát, mindenki mulatott a szlávos kicsinyítőképzőkön (kisfiúcska, kislányocska, fiatalemberke, kisasszonyka, ebédecske, gyomrocska, kerekecske, dombocska), mindenki élvezettel hallgatta a cigányzenét; és ki ne szeretne hosszan, tréfálkozva alkudozni a minden hájjal megkent bódétulajdonosokkal és kofákkal?! De aki ismeri ezt a tájat, annak látnia kell azt is, hogy „a színek és a stílusok vegyessége” inkább leránt, mint fölemel. A kedélyes halogatás legszívesebben a történelmet is addig halogatná, míg végleg elhaladna mellettünk vagy fölöttünk. Konrád szerint Nyugaton annyira rendezettek az utcák, s annyira vigyáznak az épületek állapotára, hogy nem is érződik az eltelt idő; bezzeg Kolozsváron (mondom én) sokáig egy gödör jelezte a Fő tér közepén – bárki belezuhanhatott, hogy a bőrén tapasztalja meg az évezredes múltat. Ugyanezért a szemléletért kell elutasítanom Horia-Roman Patapievici román filozófus ajánlatát is, aki a következőket írja: „[egy virtuális bukaresti] darab alaphangulatát (…) az határozná meg, hogy a szereplők mindenen tudnak nevetni, és bárkit, bármit képesek nevetségessé tenni. A szerzője Hašek, Fjodor Zologub és Caragiale, mindhárman, egyetlen személyben. Egy másik műfajra is gondolok: lehetne egy olyan film is, amely a Kusturica-féle kegyetlen képeket Jiri Menzelre jellemző iróniával és elnéző szeretettel tudná láttatni”.
Nem lenne jó elfelejtenünk, hogy Hašeknek és Menzelnek egy fokkal könnyebb elnézően szeretni, mint nekünk: Csehország soha nem volt olyan egyértelműen Balkán, mint ahol mi élünk – és ma sem az. Meg kell szabadulnunk az elnéző gesztusoktól; el kell felednünk a kisasszonykák báját; el kell fordítanunk arcunkat a tréfálkozó kofától. Nincs mit féltenünk: mindez annyira be van ivódva a lelkünkbe, hogy úgyis mindörökké megmarad. Ha elnézőek akarunk lenni, jusson eszünkbe, hogy talán önnön életünket nézzük el; a kisasszonykákat emlékeztessük, hogy nem mulathatunk napestig; a kofát pedig kötelezzük, hogy áruljon, s ne édelegjen. Azt hittük, felfüggeszthetjük a hétköznapokat: egy szép estén majd könnyedén kilépünk a nyári kertből, s belépünk megjavult életünkbe – csak azt feledtük el, hogy az élet nem fog nélkülünk megjavulni.
Menjünk hát be egy bárocskába, és igyuk meg az utolsó kávécskánkat.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu