Mikel a furgonban ült, és a kormányra kiterített újságot böngészte. Az autó első szélvédőjén csak úgy táncolt a napsugár.
– Hol szereztél friss újságot ilyen korán? – kérdezte fejét bedugva az ablakon Carlos, és közben megnézte, mit olvas Mikel. Általában María Teresa hozta föl az újságot a szállodába. De ő kilencnél előbb sohasem ért fel.
– Az a pasas nyomta a kezembe – felelte Mikel. Túlságosan kicsi szemüvege mögött vörösnek látszott a szeme.  – Aztán megkérdezte Doro fiaitól, hogy tehetne-e egy kört a Montesával, és elmentek mind a hárman. Úgy látszik, szeret motorozni.
– Kiről beszélsz? – kérdezte gyanakodva Carlos.
– Hát tudod, arról a tévés pasasról…
Mikel félbehagyta a mondatát, és úgy tett, mintha ki akarna szállni a kocsiból.
– Stefano? – kérdezte Carlos, s kezét Mikel vállára tette, hogy csak maradjon ülve, ne szálljon ki. Aztán a másik ajtón beült mellé az első ülésre. – Légy szíves, vigyél le a faluba. Asztalt kell foglalnom a La Masíában, ma este vacsorázni megyünk María Teresával.
Mutatóujját lassan az ajkára emelve beszélt. Aztán a következő mozdulatával már intett Mikelnek, hogy mihamarabb indítson.
– María Teresával? Mit ünnepeltek? – kérdezte Mikel, miközben beindította a furgont, és elhajtott a bekötőútig. Menthetetlen eset volt: a bizalmas közlés hallatán nemhogy tett volna valamilyen vicces megjegyzést, inkább tévés műsorvezetőkre jellemző módon egy kérdéssel tért ki. Nem, Mikel nem színésznek született.
– Semmi különöset – kapcsolta be a rádiót Carlos.
„A hőmérséklet ma is meghaladja majd a harminchárom fokot” – jósolta az időjárás-jelentés felvezetésében a bemondó.
Carlos kinézett az ablakon, mint aki Stefano nyomát szeretné föllelni valahol. De sehol sem látta, ahogy Doro két fiáét sem. Minden valószínűség szerint Montserrat környékén csavarognak a motorral. Aztán Stefano meghívja majd őket egy sörre, és csak úgy mellesleg föltesz nekik pár kérdést, különösen Juan Manuelnek, és Juan Manuel ártatlanul minden kérdésére válaszol majd. Vajon a pékműhely felől is kifaggatja majd Stefano? Az első találkozás alkalmával talán nem, de sokáig úgysem húzza a dolgot, az biztos. Márpedig az veszélyes lehet, s bár nem tudni, mennyire emlékezhet Juan Manuel a régi pincére, ahol lisztet meg fát tároltak, mint ahogy azt sem, hogy mennyire engedi majd szóhoz jutni az öccse. Apjához hasonlóan az ifjabbik Doro sem az a beszédes fajta. Különösen idegenek előtt. Ráadásul őt nagyon kedveli, úgyhogy biztosan szólna, ha valami furcsát észlelne Stefano viselkedésében: „Carlos, van itt valaki, aki a kelleténél többet kérdez” – ezt mondaná majd az ifjabbik Doro, aki ugyanúgy beszél, mint az ő hegyvidéki szülőfalujában a fiatalok. Mindenesetre fokozott óvatossággal kell cselekednie. Stefano gyorsan cselekszik, és szemlátomást szép lassan át is veszi tőle a vezetést a csillagtól csillagig tartó versengés során. Carlos magában elfojtott egy káromkodást.
Ahogy elhaladtak az úszómedence mellett, kettesével feltűntek előttük a szolgálatos rendőrök, egyik az út jobb oldalán, a másik a bal oldalán állt. Az utolsó páros megállította a kisteherautót.
Mikel azonnal megállt.
– Úgy látom, ma nem vagy vicces kedvedben – dörmögte a foga között Carlos. Próbálta csillapítani barátja érezhető feszültségét.
– Hátul is nyissam ki? – kérdezte Mikel, miután letekerte az ablakot. A két rendőr szó nélkül bólintott. Szófukarságuk profizmusra vallott, ez is egy fontos szempont a terroristaellenes csoportnál kapott kiképzés során.
„Most pedig hallgassuk meg a sportösszefoglalót. Amint azt a világbajnokság kezdete óta megszokhatták, mai adásunkban is a labdarúgás tölti ki a műsoridő legnagyobb részét” – hangzott el éppen a rádióban. Mikel hátrament, hogy kinyissa a furgon hátsó ajtaját. „A legtöbb rádióhallgató bizonyára tudja, hogy ezen a héten is szép számmal akad említésre érdemes esemény. Elsősorban a Spanyolország-Németország találkozó, melyet Madridban játszik egymás ellen a két válogatott. Másrészt pedig szintén pénteken kerül sor a Brazília-Argentína sorsdöntő mérkőzésre, és minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a barcelonai Sarriá Stadionban megrendezendő mérkőzés győztese a világbajnoki címet is könnyen megszerezheti. Műsorunkat most mégis egy harmadik mérkőzés kommentárjaival kezdjük, halljuk tehát a vasárnap sorra kerülő ominózus összecsapás, a Lengyelország-Oroszország találkozó előzetését…” 
– Elég lesz? – kérdezte Mikel, miután egyesével átrakosgatta az üres halas ládákat. Aztán becsukta a hátsó ajtót, és visszaült a kormány mögé. – Gyerünk innen! – kiáltott föl oldalt fordulva. A felbőgő motor hangja elnyomta a kiáltását.
– Azt hiszem, nem árt, ha előbb megállunk a benzinkútnál. És csak utána megyünk a La Masíába – jegyezte meg Carlos, pedig még félig volt a tank. Aztán ismét jelezte Mikelnek, hogy maradjon csöndben. Attól félt, hogy Stefano esetleg lehallgatót helyezett a furgonba, talán éppen akkor, amikor átadta az újságot Mikelnek, vagy talán még előtte valamikor. Nem tudta, hogy a spanyol rendőrség használ-e efféle eszközöket, de számítani lehetett rá. Nyilván a rendőrség is sokat fejlődött ahhoz képest, amilyennek ő a diktatúra idején megismerte. A sajtó szerint a német rendőrséggel együttműködve harcolnak a terrorizmus ellen, márpedig a német rendőrség használ lehallgató készüléket és számítógépet. „A sajtó szerint, a sajtó szerint! – utánozta gúnyolódva a Patkány. – Szépen veszel te részt a harcban! El kell ismerned, Carlos, manapság legfeljebb harmadik vonalbeli aktivistának mennél el!”
„El kell ismernünk, a világbajnokság mindenféle-fajta hírrel ellát bennünket – hangzott a rádióban, miközben Mikel a benzinkút felé tartott. – Halljuk a legfrissebbiket. A lengyel válogatott két játékosa, Masakiewicz és Banat vélhetőleg a kelleténél tovább ünnepelte csapata Belgium felett aratott győzelmét, ugyanis a rendőrség alkoholmérgezéses állapotban talált rájuk. Tegnap éjjel, amikor a két játékos hazafelé tartott a szállodába…”
Bekanyarodtak a benzinkút mögötti parkolóba, és Carlos kikapcsolta a rádiót.
– Nem is a belgák fölött aratott győzelmet ünnepelték, hanem Boniek és Zmuda leigazolását – jegyezte meg a bemondónak Carlos. – Ne akard itt nekem az eszedet játszani.
– Ez igaz? – kérdezte csodálkozástól tágra nyílt szemmel Mikel. Már nem volt véreres a szeme fehérje.
– Igen, igaz. Nem hallottad, mekkora patália volt az éjjel? Guiomarral mindent láttunk. Masakiewicz üvöltött, mint a fába szorult féreg.
– Hány óra volt? – kérdezte Mikel, s közben leállította a motort. Nem tért magához a döbbenettől.
– Hajnali négy tájban.
– Hajnali négykor? – Mikel ránézett a kilométeróra melletti órára. – Még most is csak nyolc óra húsz van! Ilyen gyorsan terjednek a hírek?
– Itt minden gyorsan terjed – felelte Carlos, miközben kinyitotta az ajtót, és kiszállt a furgonból.
Barcelona irányába folyamatos sorban haladtak az autók és a kamionok, ám a benzinkútnál alig volt mozgás, a személyzet a követ sepregette, a kutakat törölgette.
Az égbolton egyre följebb emelkedett, egyre hevesebben tűzött a nap. Kilenc órára huszonöt fokig is felkúszik majd a hőmérő higanyszála.
– Kérsz egy kis citromos jeges teát? – fordult Mikelhez Carlos, amint elindultak a parkolót övező fenyves felé. A benzinkút oldalában álló ital-automaták felé bökött. – Most már a teát is dobozban mérik, mint a sört.
– Itt tudunk beszélni, ugye? – kérdezte Mikel, és minden irányba szétnézett. Túl kicsi szemüvege miatt a szemöldökén gyűlt össze a veríték. 
– Persze, hogy tudunk. És valószínűleg a furgonban is. Nyugalom, mindent elmagyarázok. Hozom azt a jeges teát.
Miközben dobálta a pénzt az automatába, Carlos félszemmel a benzinkút alkalmazottai felé sandított. Hárman voltak, nagyon fiatalok mind a hárman. Amilyen lelkesedéssel dolgoztak, abból nem rendőrnek, hanem valódi alkalmazottnak tűntek, bizonyára idénymunkások lehettek. „Csigavér, Carlos. Nagy baj, ha az ember alábecsüli a rendőrséget, de azzal is árthat magának, ha mindenhatónak véli” – hallotta belülről. „Tudom, Sabino, de úgy érzem magam, mint amikor életem első akcióját hajtottam végre. Mindenütt veszélyforrást látok.”
A doboz olyan hideg volt, hogy majd lefagyott tőle a keze. Gyors léptekkel visszasietett a fenyvesbe.
– Azt hiszem, rossz ez az automata. Túl hideg – jegyezte meg, miközben kitette a napra a két doboz teát.
– Most mitévők legyünk? – kérdezte Mikel, figyelmen kívül hagyva Carlos megjegyzését.
– Egy kicsit módosítanunk kell a tervet. De nyugalom, nem olyan súlyos a helyzet.
Carlos úgy beszélt, hogy közben egyszer sem bicsaklott meg a hangja, semmi különös árnyalat nem érződött benne. Mozdulatlanul, karba font kézzel ült, szórakozottan bámulta a teásdoboz falán gyöngyöző vízcseppeket.
– Mindent tudnak? – kérdezte Mikel. Az ő homloka is gyöngyözött, csak a verítéktől.
– Ha mindent tudnának, akkor Stefano nem az újsággal ment volna oda hozzád. Az újság helyett mást kaptál volna tőle.
– Egy golyót a bélésembe.
– Ne túlozz, Mikel. Beszéljünk komolyan. De előbb üljünk le. Így állva úgy nézünk ki, mint két gonosztevő, amikor éppen a sötét üzelmeikről tárgyalnak – szólt rá Carlos nagyon határozottan.
Leült egy fenyőfa rézsútos árnyékába, Mikel is elhelyezkedett ugyanott, vele szemben, egyméternyi távolságra tőle. A kettejük között álló két dobozt már nem gyöngyöző vízcseppek sokasága, hanem páraszerű réteg vonta be.
– Így jobb. Ha lány lennél, úgy néznénk ki, mint egy szerelmespár.
– Férfiként is nyugodtan nézhetnek bennünket párosnak, mint amelyik éppen most hagyta abba a taperolást – tódította Carlos tréfás megjegyzése hallatán Mikel. Kezdte visszanyerni megszokott jókedvét.
– Teszerinted létezik, hogy lehallgatót tett a furgonba? Mármint Stefano.
– Szerintem nem. Beszélgetés közben adta át az újságot, én még be se szálltam a furgonba – felelte Mikel. Aztán eleresztett egy szitokszót. – Vesszek meg, akkor se értem. Hogy lehetnek ennyire közel? Vesszek meg, sehogyan se értem.
Mikel újabb szitokszóval zárta méltatlankodó megjegyzését.
– Valaki földobott bennünket, az biztos. De ne kérdezd, ki tehette, mert semmit sem tudok. Egyvalamit azonban biztosan tudok, hogy nem Ugarte volt. Láttad, mennyit falazott nekünk tegnap este.
– Igen, de utána ő hozakodott elő a pékséggel, Stefano meg rögtön kapott is az alkalmon. Ha nem tévedek, azt ígérte, meglátogat – jegyezte meg ingerülten Mikel.
– Ez eddig eszembe se jutott. Pedig így van. Egyébként akkor sem hiszem, hogy…
Carlos földre szegezte pillantását, és egy darabig így is maradt.
– Nem, nem hiszem. Ez csak az én feltételezésem. Mindenesetre pillanatnyilag nem is fontos. Az pedig, hogy Stefano meg a  többiek nagyon közel vannak, igencsak viszonylagos. Ha megtalálják Jon és Jone rejtekhelyét, akkor nagyon közel vannak. Ha nem, akkor nagyon messze. Ha végül mégsem találják meg őket, akkor viszont teljesen mindegy, hogy itt voltak-e vagy Kínában.
Carlos kissé fölemelte a fejét, és a főút túloldalán elterülő magaslatokat nézte. Az egyiken ott fehérlett a szálloda. A pékműhely tetejét is lehetett látni, csak jobban oda kellett figyelni.
– Szóval azt hiszed, hogy lehallgatóval meg hasonló készülékekkel fölszerelkezve járnak? – kérdezte Mikel. Ő pedig a furgont bámulta.
– Nem tudom. Az igazat megvallva, fogalmam sincs. Tőled mit kérdezett Stefano?
– Mi az, hogy mit kérdezett?
– Hát akkor miről beszéltetek?
– Leginkább ő beszélt. Hogy korán szeretne indulni Barcelonába, mert nem akar dugóba kerülni, meg…
Mikel részletesen beszámolt volna a rendőrrel folytatott beszélgetéséről, Carlos azonban egy mozdulattal csendre intette. Újból erőt vett rajta a fáradtság, szeretett volna minél előbb elindulni a Banyera de Samsóhoz. Úgy tervezte, odamegy, és estig ott kialussza magát.
– Azt kérdeztem, mondott-e olyasmit, aminek közvetlenül is lehet köze a mi ügyünkhöz – mondta.
– Persze, persze… – vágta rá Mikel. Aztán gondolkodóba esett.
A két dobozon már nyoma sem volt a párának, felszíne a tea vöröses színében csillogott. Carlos elvette az egyiket, és megrántotta a nyitóját.
– Micsoda nyomás van benne! – kiáltott föl, mert a dobozból feltörő gáz fülsiketítő sziszegése kizökkentette a gondolatmenetéből. Aztán ismét felhangzott a főúton haladó járművek dübörgő zaja, mintha egyszeriben fölriadtak volna álmukból.
– Megmutatta Jon és Jone és fényképét – szólalt meg Mikel, de még mindig a gondolataiba merülve. – Tudod, azt a plakátot, amelyen hárommilliót ígérnek a nyomravezetőnek. Megjegyezte, hogy bizonyára kutyaszorítóban lehet az a két ember, meg hogy én baszk létemre nem sajnálom-e őket. Mert ő bizony sajnálja őket.
– Mármint Jont és Jone-t, nyilván emberileg – nevetett Carlos, miután ivott egy korty teát a dobozból.
Mikel is kinyitotta a dobozát, hosszan kortyolt belőle. Nagyon megszomjazott.
– Utána pedig azt kérdezte, hogy meg vagyok-e elégedve a munkámmal, meg hogy nem unalmas-e folyton úton lenni a Baszkföld meg Barcelona között, és hogy hetente hányszor teszem meg ezt a távolságot. Az a legnagyobb baj, hogy el is árultam neki. Hogy hetente kétszer, kedden meg pénteken.
Carlos elnevette magát, és ezúttal immár szívből jött a nevetése. Úgy érezte, most sikerült behoznia Stefano előnyét. Gondolta, mit szűrhetett le magának ebből Stefano.
– Csigavér, Mikel. Mi mást tehettél volna? Nem válaszolsz egy ilyen szokványos kérdésre? Az már tényleg gyanús. Nagyon ideges lettél, amikor beszélgettetek?
– Igen, de azt mondtam neki, hogy a szemem miatt. Hogy viszket a szemem, és nagyon zavar.
– Helyes. Örülök, hiszen, látod, a rossz szokásodnak, hogy a hálószobában dohányzol, megvan a maga jó oldala is. De ha elalvás előtt nem szellőztetsz ki, akkor előbb-utóbb a szemed látja kárát – mondta Carlos, miközben elővette a zsebéből a csillagos papírját. – Most pedig beszéljünk a tervről.
– Helyes – fonta keresztbe a karját Mikel.
– Már az előbb is mondtam, hogy másképp kell elintéznünk a dolgot. Röviden elmondom.
Mikel aprókat kortyolt a teásdobozból, miközben Carlost hallgatta. Igen, Jonnak és Jone-nak péntek este kellene elhagynia a szállodát, és neki az a legfontosabb feladata, hogy ezt közölje a szervezettel. Mégpedig minél hamarabb, amint Baszkföldre ér. Ha a szervezet belemegy, és hajlandó együttműködni, akkor semmi más teendője nincs. Ellenkező esetben – ahogy tegnap este is hallotta – egy kempingbe kell elvinnie Jont és Jone-t.
– Nem várhatunk még egy hetet. Ebben a helyzetben, amiben most vagyunk, még holnaputánig is túl hosszú az idő.
– Énszerintem most összekapják magukat, és segíteni fognak. Még ma beszélek az összekötővel. Elmondom neki a Stefano-féle dolgot.
– Annyira nem állhat rosszul a szénájuk. Gondolom, akad még néhány lakásuk, ami nem égett ki.
– Ha meg nincs, akkor ott a kemping.
– Afelől nyugodt lehetsz – mondta Carlos, miközben átfutotta a második csillag alatti feljegyzéseket. – Lássuk a következő kérdést, Mikel. Úgy döntöttem, hogy ide hozom a párost. Nem veheted föl őket ott a szállodában, ahogy először gondoltuk. Láttad, micsoda ellenőrzés van kifelé.
– Ide, a benzinkúthoz?
– Ide, ebbe a fenyvesbe. Mi idejövünk.
– És az időpont? Eldöntötted, hogy mikor?
– Várj egy pillanatot – szakította félbe Carlos. – Eszembe jutott egy másik ötlet. Lássuk, mit szólsz hozzá. Mi lenne, ha marokkóinak öltöznénk, szerinted az segítene? Az én tapasztalatom szerint az álruha mindig bejön. Nagyon régi módszer, de szerintem hasznunkra válhat.
– Szerintem remek ötlet. Ilyenkor, ebben az évszakban minden országút tele van marokkóival.
Mire Carlos újból végiggondolt mindent, meg is barátkozott az ötlettel. Igen, az álruha segítségükre lehet a menekítés során. Különben a műveletnek ez a része semmilyen gyakorlati nehézséget nem okoz, hiszen a műhelyben akad néhány tunika, ami nyugodtan elmegy muszlim burnusznak: nem mintha a szexuális fantáziái a középkorban, várbörtönök mélyén, foglyul ejtett nőkkel játszódnának – ahogy Jone képzelheti –, hanem mert egy kamaszkori filmélményén alapulnak, melynek jeleneteiben a római katonák mellett arab és afrikai hajadonok szerepeltek.
– Az időpontról is beszélnünk kell, Carlos. Engem legjobban az időpont érdekel – szólalt meg Mikel, miután kiitta az összes maradék jeges teát a dobozból.
Carlos odanyújtotta neki az övét.
– Én nem vagyok szomjas – mondta.
Aztán elismételte az időpontokat, amelyeket Jone-nal is megbeszélt. A Spanyolország-Németország mérkőzéshez kell igazodniuk, a menekítési akciót pénteken este kilenckor, kilenckor vagy negyed tízkor kell megkezdeni.
– Szóval hétkor az autópálya kapujánál, nyolckor lerakodás a szállodában, kilenckor pedig itt, a benzinkút parkolójában. Világos, ugye? – kérdezte Carlos.
– Napnál világosabb. Efelől nyugodt lehetsz.
– Tudnál szerezni egy másik furgont? Mármint a tied helyett egy másikat – mutatott Carlos a benzinkút mögött parkoló Volkswagenre.
– Ha otthagyom a szervizben, hogy nézzék át, adnak helyette másikat. Miért kérdezed? Mert lehet, hogy van benne lehallgató?
– Nem azért. De előfordulhat, hogy Stefano rád állította a kollégáit. Talán ezért faggatott ki olyan alaposan. Ha másik furgonnal jössz, újabb gond szakad a nyakába…
– Én is öltözhetnék marokkóinak, nem? Turbánnal a fejemen az összes zsarut átverem, az biztos! – nevetett Mikel.
Carlos épphogy csak elmosolyodott a szellemes megjegyzés hallatán, aztán rápillantott az órájára.
– Menjünk. Elszaladt az idő, nekem pedig aludnom kell – felelte, amint föltápászkodott.
– Jó, mára már úgyis alaposan kibeszélgettük magunkat. Mostantól fogva pedig reméljük a legjobbakat, talán mellénk szegődik a szerencse.
– Abban biztos lehetsz. Mellénk fog szegődni a szerencse. Sokkal inkább, mint a marokkói bevándorlók legtöbbje mellé.
Carlos nyújtotta a kezét, fölsegítette a földről Mikelt. Aztán mindketten elindultak a furgonhoz.
A benzinkutat alig elhagyva kezdett lejteni a főút a Barcelona irányába tartó járművezetők előtt, a legtöbb autó be is gyorsult, és úgy száguldott lefelé, mintha versenyezne. Siettek, hogy mielőbb rájussanak az autópályára. Utána pedig azért, hogy mielőbb Barcelonába érjenek. S ha meg már Barcelonában vannak, ott a hivatalba, a munkahelyükre rohannak.
A sűrű forgalom láttán Carlosnak az a gondolata támadt, hogy azt a sok kocsit csak valami gyors áramlat sodorja magával, és igazából nem is jutnak sehová; hanem mint áradáskor az uszadék, a fatörzsek meg a sok szemét, csak zúdulnak lefelé – mind sebesebben, mind fékezhetetlenebbül –, amíg neki nem csapódnak valamilyen falnak, vagy bele nem zuhannak a szakadékba. Ehhez képest… – fűzte tovább Carlos a gondolatait a Montserrat szikláira pillantva – micsoda lassúság a víz lassúsága, amely ezt a hegyet egykor kicsipkézte! Micsoda nyugalom a víz nyugalma, amelynek ezer esztendejébe tellett, hogy egyetlen követ így szétszedjen…!
„Azt hiszem, Carlos, neked igazi erősséged a filozófia. Komolyan. Már csak azt várom, mikor kerülsz vissza a börtönbe, ott aztán teljes valódban a tanulásnak szentelheted magad” – hallotta a bensőjében. A Patkány nevette.
 

                  PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu