Egy Vörösmarty-átok-áda

A Vízivárosban lakom, itt van a Duna. A Duna itt
hidakkal van, ezek hidalják át, hogy a két part külön
van. De az egyik híd, itt majdnem szemközt velünk,
nyaranta minden szombaton és vasárnap le van
zárva, az igazság az, hogy állítólag öreg már 
a híd, szép kis igazság, hogy állítólag, de állítólag
öreg, ez az igazság. Ilyenkor a híddal mindenfélét 
csinálnak, a híd egy sátoros ünnep. Vagy tüzijáték
van, és akkorát robban az égig az első pár
rakéta, hogy a mennyezetig repültem, és hogy ne egyre csak
repüljek a mennyezetig, inkább kimentem a fürdő-
szobába, meghúzogattam folyton a vécét, engedtem
a forró vizet, mindenfélét gondoltam, végül
a félóra végét saccolva, elrakétáztam magam is ma-
gamba, közben violina da gamba, violine, viola.
Édes violám még az, hogy ha esik az eső, jóllehet
semmi mást nem tehet, íme, tűz és víz, a víz
a sineken fél arasznyi magasságig megáll. Áll.
A víz. Nem lehet átmenni a sineken. Azokon át nincs
híd. Öreg lenne, ha volna. Így a víz áll. Ja, és a
már öreg hídtól két kilométerre levő híd, melyről
az aranyifjú, Arany fiúja leugrott, az is öreg.
Akkor az Árpád-hídtól az Erzsébet-hídig öt
kilométeren át nem lesz híd. Akik a tüzijátékot
csinálják, nem éltek 45-ben, mikor a Lánchíd
robbant. A házak robbantak. Rettegtünk, nehogy
felénk hozza a szél a tüzet. Na, nem hozta, de jött
a felszabadúlás, így mondtuk, a Sztalin Jóska,
ahogy apámék ezt mind mondták, de ezt hagyom.
Elszállt a lakásunk fele, belőle minden,
feljött a talajvíz, Víziváros, és ríván, nem mint
Babitsnál a Riván, temettük el nagymamámat,
„aki az Anna nagymamiddal nem tud kijönni, magára
haragudhat csak”, így apám. Nem írok apa-
történeteket, én aztán nem, de ez így volt, tíz-
szer megírok mindent, ahol apámék a nagyinak a göd-
röt ásták, előbukkant egy láda. A Vár oldalából.
Tele volt szeggel. Kincset reméltünk. Egy életre
való koporsószögkészletünk. A hidak lábánál
aranyat mostunk. A leomlott fél lakásunk romhalmazán,
harmadik emelet, a megmaradt szervízdarabokkal,
tányérok, kistányérok, diszkoszt vetettünk. Anyám
felpofozott minket. Anyám tíz métert repült a lég-
nyomással, lefogyott harminc kilóra, majd föl százra,
ez főleg az elfekvőben volt kínos, ahol „majd basszuk
mi a Lenke anyukát emelgetni”, mondták az ápolónők,
akiknek a zsebét tömtük pénzzel. Nem lehetett őt
hazahozni, úgy volt. De ezt hagyom. Most, az alacsonyabb,
ódon ház itt, mely végül, hogy már a leomlott Andrássy-palota
kocsitárolója  nem lehetett, a Vármegyei Mentők garázsa 
volt. Csinos, csúf épület. Hát nem lebontják? Tövig,
hogy ott szálloda legyen. Lebontják az alapokat,
melyre lakásunk omlott. A Ráomlás Virágai, írtam másutt.
Mindent tízszer megírok. Itt most az van, hogy ömlik
az eső. Hatalmas konténerteherautókon viszik a sittet,
nagy az eső, nagy a sár. Nagy a zaj is, de az nem
vizes. Bár az imént azt hittem, a csap csorog,
és el akartam zárni a lihthófban az esőt. Egy
atyafi slággal slágolja az utcánkban épp az
Andrássy palota helye előtt megállt vizet, mely így még több, és
csurom sár. Hogy eltüntesse a sárnyomokat,
így az ömlő esőben ez jól látszik. Ez. Minden.
Ömlő esőben minden jól látszik, ha az eső nem olyan
sűrű, hogy semmi se látszik, az eső sem látszik, hogy eső.
Na, hiába slágol. A csatornalefolyó rácsát hosszú
munkával átépítették, olyanra, hogy a víz ugyanúgy 
nem folyik le, az autók egymást verik, sárral most,
meg ugyanúgy nem lehet átmenni, mint a villamossineken.
De ha pár év múlva ilyen időben átérek is 
a villamossineken, nem lesz híd, melyen átmenjek.
Vagy lesz, csak például nem busznak. Igaz, a buszok
Útvonalát is örökké eltérítik, és ha nem itt, hát
Ahol a Marno lakik, a Márvány kis hídjánál.
De jó volt még a Karinthyéknak, hogy az Aranka szegény
azt mondta, jó, a Frici eltűri tőlem, hogy megcsalom, jó,
az ő dolga, én tőle ugyanezt nem tűröm el. Én (T. D.) a világot
nem tűröm el azon a határon túl, ahol már nem a háztar-
tásra kell a pénz, de arra egyre több kell, így kényszerűen
elvagyok a világgal, de különbéke már nincs.
A világ nem az, hogy eltűröm, nem tűröm, a világ az álla-
tokat gyilkolja, az állatok törvényen kívüliek, ezt is
Szabó Lőrinc megmondta. Úgy kellene, világ, hogy ne gyilkold
a törvényen kívüli állatokat – innen már magam vállalom
a szöveget, Bandi –, akkor majd szeretnélek. Így fúlj bele csak. 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu