Haza, Heimat kezdettől fogva gyanús szó. Gyanús, mint azok a félbűnözők, akik a fiatalkoromban olvasott krimiket és az újságok lapjait a Vegyes hírek rovatban benépesítették. Lehetet őket körözni, megtalálni és „előállítani”, hogy aztán jó esetben soha többé ne kelljen látni. A haza a nagyszüleim számára: valami, ami elveszett. Visszatekintve csodálatos. De ezt a hazát sem akarták többé látni. Gyanús. Elutazhattak volna Lengyelországba. Ha találkoztak a barátokkal és ismerősökkel, majdnem mindig vitatkoztak erről, egyesek elutaztak, mások, köztük a nagyszüleim is, inkább maradtak.
A haza, valami gyönyörű, ami elmúlt.
A haza most: egy hely, ami már nem a régi.
Tudták: a haza nem volt más, csak konstrukció. A haza, luxus.
Fölösleges. 
Én ezt nem tudtam. De éreztem, hogy valami nem stimmel a hazabeszélésben, ami a családnak ebben a részében soha nem ért véget. Gyanús. Éppen ez volt benne vonzó. A túlcsorduló érzelmek. A valódi hamisság. Ahogy x-szel y-ról beszéltek. A haza érdekes volt, kétértelmű: x kitűnt y-ból, z-ből. Mindez azt jelentette: „haza” Heimat. És a „haza”, úgy magában, nem jelentett semmit.
30 éve telt el azóta. Időközben a szó is megváltozott, mintha gyakrabban használnák – jobboldali felhangok, a Ganghofer-féle giccsesség nélkül. Mint ami az eredettel függ össze. Nagyon egyszerű. Kiment belőle a levegő. A szó még mindig gyanús. Mint valaki, aki nagyon lefogyott, és maga sem igazán bízik magában. Közben látszik rajta egy csomó ránc (a háj, ami lement), az arcvonások kissé megereszkedtek.
›Heimat‹ – nem először próbálok írni róla, de ez az első eset, hogy minden védelem nélkül, amit a fikciós keret nyújthat egy ilyen témához. Bemerészkedés egy sokszorosan, privát és politikai, történelmi és társadalmi töltéssel teli mezőre; ellentétes érzések zűrzavarába, egy adag mentalitástörténetbe. Hogy rögzítsem úgy, ahogy emlékszem rá, ahogy a családban mesélték.
Semmi kutakodás tehát nagyapám életében, a „tényekben”, vagy abban, amit megszokásból így neveznek. Faktumok helyett: faction. Valami, ami csinált és ezt nem is hallgatja el. 
Valami, amit ma válogatok ki annak alapján, amit 30 éve a nagyszüleim válogattak ki az én gyerekfüleimnek. Nekik az volt a fontos, hogy átadjanak nekem valamit a korábbi életükből. Természetes, hogy válogattak, természetes hogy szépnek kellett lennie annak, amiről meséltek. De egy olyan korban meséltek, amikor már egy negyedszázada máshol éltek. Meséltek, és míg a mesélés közben „odahaza” voltak, az mégis mindig arról szólt, hogy most, amikor mesélnek, itt ülnek Münchenben.
Velem. Történelem tehát, megfelelően elkészítve, visszanyesve arra, ami még elviselhető. És olyan történelem is ugyanakkor, ami nem engedi egyszerűen visszanyesni magát, mert a nagyszülők arca, igen, már a puszta fizikai jelenlétük, a lakás körülöttünk – egy másik történetet is elmondtak. Azt hiszem így történt, hogy a „Daxli a sütőben” lett a kedvenc történetem. Egy furfangról szól, amit sokszor elmeséltek, mert a nagyszülők még mindig nevettek rajta. Én is nevettem, de a történet magában foglalt egy másik igazságot is: a daxli a sötét sütőben, amelybe hirtelen meleg lett, a daxli kiszolgáltatva, veszélyben, egyszerűen kitéve mindennek, épp csak átmentve egy másik életbe – ezek voltak az én nagyszüleim. Ezek voltunk mi. Mind.
Erről meséltek nekem az anekdotáik, a hangjuk, az arcuk, hogy mi történik, ha a történelem, ez a hatalmas kemence felhevül – és te ott ülsz benne.
Megpróbálok kibogozni egy gubancot. Kezembe kapni a fonalat/szálakat. Azonnal összeakadnak további kérdésekkel, kezdetek, sokszor csak átvezetnek valamihez. A gombolyag egyre tömöttebbé akar válni. Valójában ez a jobbik eset. De én elindulok a szálakon, vagy azon a valamin, ami úgy néz ki, mintha egy szál lehetne:

Háromszoros Haza
A ›Heimat‹ /hon szó kiüresedésén segített, ha hozzátettünk még egy szót, mondjuk „ismeret”.
Ha honismeret volt, megtanultuk az iskola külső falának támaszkodva leolvasni a szélrózsát és megmérni milyen gyorsan folyik a falu folyója. Ezenkívül elmesélték még néhány helyi szent legendát, ami mind azzal végződött, hogy egy szarvasnak kereszt nőtt a fejéből, amikor meglátta Isten anyját. Amint elhangzott ez a név, én mindenesetre már tudtam, hogy nekem ehhez semmi közöm.
Mert ez volt a második számú Haza: a katolicizmus. A katolikus nagyanyám (a hozzátartozó nagyapa már rég meghalt) bajorul beszélt. Ezen a nyelven létezett „a haza” – szülőiháziasítva. Nagyon konkrétan.
Senki nem félt oda belépni, nem sokat beszéltek róla, hiszen itt volt. Szükség esetén időnként el is adták. Hasznosnak bizonyult.
A nővérem meg én, mi voltunk az ellentét. MI protestánsok voltunk. Kis álcázott ördögök? A katolikus nagymama mindenesetre úgy intézte, hogy nekünk mindig észrevehetően kisebb ajándék jusson, mint a katolikus (azaz az összes) unokatestvéreinknek. Ezért aztán világos volt előttem, hogy a szarvasok kereszttel a fejükön nem tartoznak rám. Amikor iskolába kerültem, 1968-ban, indítottak egy elitosztályt, csak katolikusoknak. A protestánsok államilag per definitionem butáknak minősültek. Meglepő dolog: államilag megalapozott vallási fanatizmus a Szövetségi Köztársaságban 1968-ban. Elhatároztam, hogy nem beszélek bajorul. Mert hogyan védekezzen az ember valami megfoghatatlannal szemben?
A haza mint egy lehetséges, nagyon konkrét haza része, meghalt számomra. Tudtomon kívül valamelyest menekült apám örökébe léptem. Anyám hontalansága csak később tűnt fel. Mert ott volt még a hármas számú haza, a család apai ágának hatalmas földje, tágas, mint az ember feje, a képzelet. A vasfüggöny mögött, amit évekig úgy képzeltem el konkrétan, mint egy kelet-európai függő vaskonstrukciót.
Úgy gondoltam, hogy át lehet mászni alatta, legalább is gyerekként. Ott aztán történetekre bukkan az ember: nagyapa mint sziléziai vadász. Mint egy serfőzde örököse. Mint lovas. Nagyapa, aki vadászként egy tacskót akart magának. Míg nagymama nem akart kutyát, ilyet meg különösen nem. Másként alakult, „Daxli a kemencében” jeligére. A történelem karácsonyosat játszott. Sokszor elmesélték. Ehhez jött még néhány sziléziai kifejezés, étkezési szokások, receptek. És máris változott a honi forgatókönyv, hirtelen: már így hangzott „Daxli a hentesnél”.
És minden tovább így szólt:

A menekülés

Amikor a nagyszüleimet megismertem, egy sötét földszinti lakásban laktak Münchenben. Három szoba, az egyik mindig ki volt adva albérletbe egy diáknak. Nappali szoba, hálószoba. Lenyűgözött a hatalmas ágy, amely illett nagyapa hasához és nagymama golyvájához. A hasuk megfeszítette és megtartotta a férfiakat, különben összehuttyantak volna, mint az összecsukódó bicska. Nagymama feje nem tudott lekonyulni, mert a golyvája kiállt, mint egy piaci tök. Bad Tölzbe utaztak nyaralni, nagymama fölvette megmentett korallnyakláncát, amellyel úgy nézett ki, mintha véres foltok volnának a nyakán, és amikor szembejöttek velem a járdán, összeszorult szívvel menekülőre fogtam volna.
De hát hová?
Menekülni csak nagymama menekült a 15 éves apámmal és annak 25 éves mozgássérült bátyjával. 45 késő nyarán érkeztem meg Bajorországba, immár csak ketten. Azt megelőzően egy kisvárosban húzták meg magukat egy rokonnál a későbbi NDK-határterületen, de onnan kibombázták őket. A nagyobbik fiú sebesülten, elerőtlenedve tüdőgyulladást kapott, meghalt. Nagymama és apám továbbmentek München felé, mert ott éltek a legközelebbi rokonaik. Egy ideiglenes gyűjtőtáborba kerültek Oberwiesenfeldbe, a mai olimpiai faluba, és végül a család egy kis vidéki nyaralójában húzták meg magukat. Asztaluk a még megmaradt sziléziai bőröndjük volt. Mindenesetre volt egy maguk ácsolta ágyuk. Csak a következő télen tüzelték el.
Megérkeztek volna?
Menekülésük kezdete világosan meghatározható: 1945. január 20-án, délben. Két órájuk volt, hogy becsomagoljanak, ezt mindig elmondták.
Mindig különösnek találtam: pontosan 17 évvel később, egy január 20-án délben jöttem én a világra.
Megérkeztek?
De mikor ért véget „a menekülés”?
Mind így beszéltek, „a menekülés” vagy „menekülőben”, amíg csak éltek és mozogtak. Ezt be lehetett építeni olyan mondatokba, mint „menekülőben az oroszok, a Vörös Hadsereg elől”. Nem – ilyet nem mondtak, ezt tudta mindenki. Tehát később volt szükség erre a kifejezésre „menekülőben voltunk”? De megintcsak nem stimmel valami ezzel a mondattal – a befejezett múlt. Talán éppen emiatt kezdődött hamarosan egy újfajta beszédmód. 12 millió ember menekült 1944 őszétől a Vörös Hadsereg elől a német birodalmi határokon át vagy érkezett kiutasítottként a háború végén. Több mint 2 és fél millióan haltak meg útközben. „Menekülés és elűzetés” kezdték fokozatosan mondogatni, mintha ez így megkettőzve többet mondana. Valójában kevesebbet mondott.
És ezt is akarták.
Menekülés és elűzetés bevett formulává vált, hamar összeütött lieu de mémoire lett, politikai vasárnapi szónoklatokban, az elűzöttek frissen megalakult egyleteinek brosúráiban, füzeteiben és újságjaiban.
Szóból emelt kollektív emlékműként foglalták el és használták. ťFlucht und VertreibungŤ  le a törlőruha, ami felszívta, amire részleteiben nem akartak emlékezni. Az emlékezés szavaival felvette magába az egyén tapasztalatát. Így tette azt, ami amúgy is alig volt elmondható, egészen elmondhatatlanná.
Óvott ily módon, kiépített egy teret, amelyben találkozni lehetett, de ennek a térnek a közepe üres volt, egy lyuk, ami beszippant.
A törlőruhát magát azonban felvehették az olyanok, akik újféle politikusok akartak lenni, érdekek és érzések komplex keveredésének helyzetében. 1953-ig minden keleti menekültet „Neubürger”-nek (újkeletű állampolgárnak) neveztek – ami elég félrevezető elnevezés volt, mintha nem lett volna voltaképpen minden német „újkeletű állampolgár” a négy zónában, majd az újonnan megalakított két államban. 1953-ban a menekülteket a Szövetségi Köztársaságban törvényi úton hivatalosan elűzötteknek nyilvánították; az ehhez fűződő jogok átörökítődtek valamennyi leszármazottra (ennek az lett a következménye, hogy 30 évvel később az elűzöttek egyharmada 49 utáni születésű volt). Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, a menekülés és elűzetés képlete egy új identitást kínált. Az elűzetés a szimpla menekülésen túl némi bátorságot sugallt, az ellenállás maradékát – csak a teljes túlerő előtt hajoltak meg, nem pedig gyáván elmenekültek. Az újonnan kínált identitás mindenesetre továbbra is negatívan határozta meg magát: elmenekültek, nem megérkeztek. Egy behozhatatlan Honnan felőli definiálás. Ez pedig, úgy ahogy alkalmazták, egy programot írt elő: vissza akartak térni. Vissza kellett akarni. Azt akarták, hogy vissza kelljen akarni.
De hova is?
 

›heimlich‹ ›unheimlich‹
Ernst Bloch származik a mondás: Heimat/Haza az, ahol még nem volt senki.
Éppen ezért volt alkalmas a „Heimat” szó 45 után annyira az átértelmezésre.       
A hon, amely a 19. század végén a honi kultúrában fel volt töltve folklór, földhöz kötöttség, a valódi meggyökerezettség érzés és érzelmi mámor elegyével, ezt lefoglalták, hogy „a német Kelet” közös emlékhelyének médiumává alakítsák át A Heimat idézőjeles szó lett. Nyugatnémet temetőkben keresztek jelentek meg ilyen feliratokkal „A hon halottainak”. Mindenki tudta, hogy ez nem a helybeli halottakra vonatkozott.
Az elűzöttek konkrét élményei néhány éven belül politikai programmá változtak, amely egy új identitás és az élményekről való megemlékezés lehetőségének érthető igénye a revizionizmus politikáját táplálta.
Az egyén eltűnhetett ebben a programban. És éppen ebben volt a különleges vonzereje. 
Valójában az ún. elűzötteket, mint oly sok elűzöttet őelőttük és oly sokat őutánuk, kétszer fosztottak meg valamitől. Először a konkrét helytől. Aztán a nyelvtől, amellyel beszélhetnének róla. És a nyelvvel megintcsak a helytől, amelyre emlékeznek. És ezzel, megintcsak ismételten, saját maguktó És ez, bár sokan nem tudták elképzelni, mégis éppolyan reálisan fenyegetett, mint a golyók, amelyek a testet érhették. Nagyapa nem volt „menekülőben”. 45 áprilisában szovjet hadifogságba került. Ezt írom, anélkül hogy igazán tudnám, mit jelenthetett ez. Neki mit. Amit gyerekfüllel felfogtam, s ma felidézem. A fele hiányzik, a többi is torzítva van. De a gyerekkor a haza esetében nem tévedés, maga a fogalom is összefonódik vele, ezt támasztja alá egyébként a szó története is (a Grimm-testvérek nyomán):
1) heimat /haza/, az a föld vagy csupán tájék, ahol az ember született
vagy  a maradás szándékával tartózkodik.
2) heimat, a születési hely vagy állandó lakhely (…)
Heimat, szótörténetileg helytelenül, de mentalitástörténetileg teljességgel helyesen, a muot szóval függ össze. Ami nem  ›Mut‹-ot (bátorságot) jelent, hanem inkább valami olyasmit, mint tartás, érzék, és a „Gemüt” (kedély) szóból mindmáig kihallható.

Mind az első, mind a második világháborúról, mind a szovjet lágerről hallgatott nagyapa. Láthatóvá számomra csak egy 1947-es fényképen válik: 55 éves, Münchenben rátalált a családjára. Soványan és alig felismerhetően. Visszatért, nem haza. Az újbóli megjelenése, életben levése örömére készített felvételért almával fizettek, amit az apám éjjel lopott a kolostorkertből. Erről nem meséltek nekem, nem ilyen nyíltan – de megértettem. A fényképnek alma és igazság íze volt, lágy és hámozott. Ezen a képen láttam a nagyapámat a legintenzívebben olyannak, amilyen akkor volt, amikor már nem tartotta meg semmi. 
Heimat, muot. És megint etimológiailag tévesen: ez is Mut, bátorság kérdése volna?
14 nappal a visszatérése után nagyapa elment az erdőbe. Nem bírta azt, ahogyan most kellett élnie. Az erdőket jól ismerte, a lengyel, francia, német erdőket. Vadász volt, akit áthatott tízes, húszas éveinek természetjáró mozgalma. Lovak, szarvasok, pénz és szivarok, szakáll, az egyenruha, a személyzet. Mindebből már csak az erdő volt meg.
És ez is hamis volt.
Vegyes erdő – köves, jeges alpesi patakoktól átjárt. Ahogy nagyapa szedi a nadragulyát az ágakról, és tolja be a szájába. A nadragulyát, mert az nem került semmibe. Egyiket a másik után. Édes az ízük. Aztán egész marokkal. Az ő szürkés zöld szeme, a levelek teli zöldje. Mennyit evett? Mennyit kellett megennie? Egyáltalán megmérgezheti magát rendesen az ember nadragulyával? Rátaláltak, elvitték Münchenbe gyomormosásra. Úgyhogy a végén még egy csomó pénzbe is került. Nagyapa tágra nyílt fekete pupillával. Nagyapám a drogos. Szótlanul, feldagadt nyelvvel. 
Az apám is csatangolt az új környéket övező erdőben. Gyökereket keresett, megismerte a mamámat, kikerülte a nadragulyát. Megérkezés? A falusi fiatalság egy kis tó partján jött össze. Ott a fiúk kirántották a békák lábát, a fájdalomtól tébolyult, de néma állatok maradványait visszadobták a vízbe. A békacombot megsütötték, cserkész kisnáci életrevalósággal, tanultak valamit a túlélés tudományáról, ott vagy már korábban is, vagy most újra megtanulták.

Németül a ›Heimat‹ a ›heimlich‹/titokban/ és az  ›unheimlich‹ /rémisztő/ szavakkal rokon.
Odahaza, az elrejtett, a kis ládika, ahova nem pillanthat be senki. De az ijesztő, az elvarázsolt kunyhó is, ahol a gonosz banya lakik. A haza mindig kettős, x és y, a legszörnyűbb és a legszebb, és az egyik átlátszik a másikon. Mert a ›Heimat‹ /hon  a meghittségre utaló szó – tárgyakkal, emberekkel –, ami nem kerüli el a szakadékokat, ha szó szerint vesszük. A nagyszüleimnek 25 évvel az áttelepülésük után világos képük volt a Heimat-ról/ a szülőföldről. Számukra ez már csak valami nagyon szép volt, világosan kipreparált, minden más – eltűnt. A később születetteknél ez nem működött. Már az apámnak is egész máshogy kellett a történelmével bánnia, és ahol ez nem sikerült neki, az még ma se megy jól. Nekem, aki a harmadik vagyok a láncban, a haza eleve nem volt sehol. Így kellett lennie, ezt szeretném hinni, de ez csak félig igaz. Heimat (1-3) /a haza (az 1-3 értelemben véve) körülvett és hiányzott egyszerre. A nővérem és én voltunk az egyedüliek a keleti családban, akik nem keletről jöttek (Münchenben születtek).  Anyánk bajor családjában mi voltunk az egyetlenek, akik nem beszéltünk bajorosan, nem imádkoztunk rendesen, tehát odavalók se voltunk. Ez van, ez tény. De: ahova tartozunk, az mindig egy része önmagunknak is. Egy elhatározás része. Apám megpróbált bajornak alkalmazkodni, nekem nem volt meggyőző, de ebben találkoztak a szüleim. Én a sehova nem tartozást választottam – nem egészen önként, az igaz. Mégiscsak döntés, amit akkor hoztam, amikor (még) egyáltalán nem vettem észre, hogy most döntök. 
Ez is hozzá tartozik a gyerekkorhoz.
Egészében véve ebből valami „gyökérvesztés” adódott rám nézve. Ami nem jelent gyökértelenséget. De: elmozdíthatóságot. Gyökerektől körülvéve, de mellettük állva. Meggyökereztethető, de könnyen el is váló. Félig odanőve, félig el onnan – és állandó vágyódás mindkettő után.
Ez megintcsak annyit tesz: mozgásban maradni. Paradox tendencia: nomád módon kötődni.

Egy cím kívül, egy belül
A nagyszüleim, úgy mondták, elvesztettek mindent. De ez nem így volt. Minden vagyonuk történetekké alakult. Mindig újból elmesélték ezeket, ha nem is különösebben jól. Nem színezték ki. Ehhez túlságosan húsbavágó történetek voltak. Nem maradt meg más, csak néhány szó.
Szavak macskaköröm nélkül, olyan történetekké fűzhetők, mint A dakszli a sütőben. 
Hamiskás képpel caplatott nagyapa egy december 24-i reggelen a 30-as évek közepén a sziléziai hóban. Egyik keze a kabátban, a másik a mellény alatt. Korán volt, sehol senki, a felesége most kel föl, ő beosont a konyhába, ahova máskor csak azért tért be, hogy bekapjon valamit, most elbújt az éléskamrába vezető ajtó mögé. Végre felbukkan nagymama. Mivel karácsony van, máris nekifog a készülődésnek, a konyhalány majd csak később jön, nagymama rakosgat, tesz-vesz, mákosbejglit gyúr, bekapcsolja a sütőt, megáll, keresi a tepsit, nincs elöl egyik se (nagyapa eldugta), kinyitja a tűzhelyet, hogy megkeresse. Ott is van, az egyik legalább, és rajta fekszik valami Kicsi Barna Szuszogó és néz rá nagy fekete szemekkel. Gyerekként ennél a résznél mindig melegem lett, mintha megcsapna a forróság a sütőből. Vagy a kis kölyökkutya félelme. A csodálkozása. És a jól sikerült csíny melege is, mert láttam nagyapát bazsalyogni a kamraajtó mögött. Egy óriási konyha, karácsony délelőttje, a daxli a sütőben. Ez lett az én képem arról, hogy hogyan éltek. Rászedés, de kacsintással. Váratlan, elragadó. De a tehetetlenség képe is. Otthonos érzés.
Nagyapám utolsó fényképe, fekete fehér, egy kis géppel készült: az én szülőházam új tavacskája mellett ül egy apám által öntött betonkockán. A halak már túl vannak azon, hogy kiugráljanak a vízből, amint odasüt a nap. Természetes kiválasztódás. Apám nem avatkozott bele. Felemelkedés, megérkezés, meggyökeresedés. Állt az új ház. Messze a repülőtértől. Életünk a berepülősávban már elmúlt. A ház mellett egy levezető csatornát alakítottak ki. Nagyapa úgy ült ott, mintha már csak gólyalábon érné a lába a földet. Az arca feketefehér, kerek és különösen meleg.
Ma már tudom, hogy háromszor, ötször, tízszer ugrott le a halál lapátjáról. Így mondta volna? Azt mondta volna: megúsztam, szerencsém volt? Többször megsebesült, kereszttel, vassal aggatták teli, és végül csak egy golyó volt a lábában. Arra a golyóra emlékszem. Érezni lehetet a combjában. Később arrébb vándorolt. Később egybeolvadt a csontjaival, amikor elégették. Nem tudom. Olykor arra gondolok, talán éppen az volt a feladata, ha van ilyen az életben, hogy 25 évet elűzöttként éljen le. Nemigen ismerik az ilyen feladatokat, de néha megmutatkoznak, villámcsapásként, világosan – a jövő körvonala a falra vetül, egy kép, egy lap még kitöltésre vár. Annyiszor megmenekült, hogy ezt az életet élje: a sehollétet. Hogy ne tudjon se visszatérni, se megérkezni.
ťHeimatŤ macskakörmök között, a saját fájdalmunk hamis idézése. Miközben a test olyan észrevehetően és hivatalosan élt egy új, megfogható helyen. Címmel ellátva.
Egy cím kívül, egy belül.

A szavak, amelyeket a Heimat 3-ban hallottam, mindig ugyanazok voltak, és ezért hamar unalmassá váltak: oroszok, ellenség, rohadt komcsik, veszteség, örökség, félelem, ostobaság, darált keksz, régi szép idők. Amit megértettem kimondatlanul is, az elismerés mély, belső igénye. Valami a nyomokból, ami marad, ha valakit elér a történelem, a szójelentésben. Amikor már nem valami történik, hanem az ember maga töretik meg. Egy szitán átnyomva, szétszedve, megváltoztatva, péppé passzírozva. Az, amit később történelemnek neveznek, elkapja az embert a grabancánál, betör a kemencéjébe, mindegy, hogy addig mit tett vagy éppen mit csinál. Sokkal nagyobb az embernél; tépi-cibálja, mintha egy hatalmas kutya szájába került volna. Különös okokból, amelyet nem ismerünk, túléljük. Aztán szégyenkezünk emiatt. Szégyenkezünk. És bátorságra van szükségünk.
Karácsonyeste apám mindmáig gyertyát gyújt az erkélyen az odaveszett hazáért, az odaveszett emberekért, és néha talán ő is gondol a daxlira. Időnként mindenesetre nekem is eszembe jut a gyertya, olykor magam is gyújtok egyet, másra gondolva. Mint apró lángok jönnek utánam ezek a szavak: haza, elűzöttek, menekülés. Megérkezni és menni, gyökér és levegő.
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu